Midőn a Pó folyón…

A Pó, gyorsfutású kezdetű szonett keletkezésének elképzelt,
majd minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző leírása

A gyorsfutású, lágyhullámú és lagúnazöld Pó folyam napnyugatról napkelet felé zubogva hömpölyög, és öt fő ága van: keleten, ahol megébred az Alpokban, Po di Maestra a neve, ám Torino környékétől Po della Pilának tessék nevezni! Piacenza városánál ismét nevet változtat, és meg sem szólíthatjuk más néven, mint Po delle Tolle.
Cremona mellett újra keresztelkedik, és onnan fogva Po di Gnocca a szép neve, hogy
Ferraránál aztán már sok-sok ágra szakadva áradjon a kék Adria felé, és Po di Goro nevet kapja.

Az Úr 1334. évének július huszadikán - pénteki nap volt - egy szépen földíszített bárka úszott a Pó folyó vízén.
Valójában népi bárka volt, valószínűleg egyéb esetekben egyszerű zöldség-, gyümölcs- netán borvivő szolgálatot teljesített a folyón, most azonban színes szalagokkal, virágfüzérekkel földíszítve kiöltözött eredeti szerepéből, és méltóságteljesen úszott a szép folyamon, egy fiatalembert hordva födélzetén.
Mindenesetre a bárka ilyetén fölcicomázása több szempontból is helytálló volt: először is az utazó épp e napon töltötte be harmincadik életévét – születése napját ünnepelte a bárka fedélzetén tehát -; aztán bármilyen ifjú volt is az utazó, máris neve volt néki, mint jeles poétának.
Végezetül: nem alsóbb néposztályból származó volt az az utazó: apja egykor Firenzének, a Virágvárosnak volt jegyzője, jelenleg a fehér guelfek híveként töltötte száműzetésben éveit  Avignon mellett és Avignonban, a városban is, mely 1305-től már a pápa székhelye volt.
Francesco Petrarca – a születésnapozó utazó – kényelmesen, majdnem ernyedten hanyagul hevert egy karszékben, mely a bárka fedélzetére volt erősítve, és nézegette a parti fák lomkoronáján átszökő nyáralkonyati fényeket, az aranyló lombokat. Ölében pergamen, kezében penna, és bizonyosan versen is töprengett, de két fő gondolat - a parti fák aranyló lombjaiba hessenő gondolat - nyűgözte le.
Mindkettőnek jól körülírható neve volt: vágy és mardosó féltékenység. Főbűnök közül való mindkettő.
Közben azért Petrarca nem feledkezett meg az elébe halmozott fusinai sajtkockákról, a különböző nyári gyümölcsökről és a jó venetoi vörösborról sem, de gondolatai kalandoztak.
Visszafelé szálltak e gondolatok, épp ellentétesen a bárka sodródásával: az kelet felé vitte a Költő halandó testét, lelkének érzelmei pedig nyugatra sodródtak. A torinói Universitas előadóterme és az avignoni Santa Chiara templom felé.
A Költő Avignonból indult Firenze felé néhány nappal ezelőtt, a bárkát pedig Torinóban bérelte ki.
Avignonban Laura maradt, Torinóban meg gond-gondolatai.
Úgy esett, hogy amikor a torinói egyetem doktorai hírül vették érkezését a Nagyhírűnek, fölkérték egy előadásra: a Nagy Első, Dante költészetéről kellett beszélnie ékes, szárnyaló szavakkal.
És ő szárnyalt is persze, de volt néhány mondata, amire a hallgatóság soraiban kellemetlen mozgolódás támadt.
Ezeken a mondatokon töprengett most Francesco Petrarca a bárka fedélzetén, meg hát Laura vágyálomképén, újra meg újra.
Vágy! Egyszerű és világos vágy, szerelmi kórság – gondolta utóbbiról a Költő.
És eszébe jutott egy általa nagyrabecsült szerző, Arnoldus Villanovus tollából származó részlet, mely szerint a szerelmi betegség sem több, sem kevesebb, mint a humorok és a pneuma túltengése a szervezetben. Vagyis olyankor keletkezik a szerelem, a vágy, amikor az emberi szervezetben fölhalmozódik a nedv és a hő, ugyanis a magot termelő vér bősége magbőséggel „complexio venereá”-val, valamint a férfi és nő egyesülésének heves vágyával jár együtt. „Az encephalus középső ventriculusának dorzális részében” – állította a szerző, bármit jelentsenek is e szavak  – „különleges felfogóképesség fészkel, melynek az a dolga, hogy az érzékelt tárgyakban rejlő érzékelhetetlent appercipiálja.”
Mármost ha egy érzékelt tárgy iránti vágy túlságosan erőssé válik, akkor a különleges fölfogóképesség megzavarodik, és a szeretett személy puszta fantomjával kezd táplálkozni. Ennek okán gyulladásba jön a lélek és a test egyaránt, miközben a szomorúság örömmel váltakozik, mert a hő a kétségbeesés pillanataiban lehúzódik a test mélyebb részeibe, ám az örömteli pillanatokban a felszínre tör, és lobot vet az arcon.
„Úgy, úgy: úgy van…” – bólogat belső gondolataira a Költő, és darabka fusinai sajtot emel szájához, korty veresbort iszik, aztán még azt is fölidézi magában, hogy a bölcs Arnoldus miféle kúrát javall az ilyen helyzetekre.
Szerinte az ember ne bízzék és ne reménykedjék tovább, hogy valaha is még együtt lehet a Kedvessel, ily módon verje ki a fejéből!
Erre már kevésbé bólogat Petrarca magában: mert hisz a lehetetlent hogyan lehetne letetni?

Ismételt borkortyintás után meg a nagy Avicenna gondolatai is gondolatai közé férkőznek. A nagy arab bölcselő úgy határozta meg a szerelmi kórt, mint valamely mélabús természetű, konok gondolatot, mely egy ellenkező nemű személy arcvonásainak, mozdulatainak, szokásainak, termetének, kellemének folyton-folyvást való fölelevenítgetéséből születik, és amely eleinte ugyan még nem betegség, de betegséggé lesz, ha kielégülés híján nyomasztóan telepszik rá az emberre. Orvosságul Avicenna – sajnálatos módon – azt javasolja, hogy a két szerelmes tüstént házasodjék össze.
„Hát ez nem járható út” – gondolja a Költő -, „mert Laura férjnél van.”
Szerencsére Avicenna gondolt ilyen esetekre is, foglalkozott olyan szeretőkkel, akik nem lehetnek egymáséi, és gyökeres gyógymód gyanánt – forrófürdőt ajánlott.
De vannak más gyógymódok is: például segítségért lehet folyamodni idős és tapasztalt asszonyokhoz (Petrarca megborzongott erre gondolván), hogy mondják el mindennek, hordják le a sárga földig a szeretett lényt; ez ügyben az öregasszonyok alkalmasint tapasztaltabbak bárkinél.
Végezetül a tudós szaracén egy kimondottan szemérmetlen megoldást javasolt, éspedig azt, hogy a boldogtalan szerelmes feküdjék össze különböző nőszemélyekkel, minél többel.
Ehhez Költőnknek most épp nem volt indulása… Nem nőre vágyott a jó Petrarca, hanem Laura után sóvárgott…
„Laura után vágyom” – sóhajtott a Költő -, „a kedves, szép Laura után, akit nagypénteken, április hatodikán, több mint hét éve pillantottam meg először a Santa Chiara miséjén.
Igen ám, csakhogy mindent félresöprő szerelmem születése Krisztus urunk halálának napjára esett, és ezért ez a szerelem hibás és eltévelyedés!” – gondolja tovább a Költő, de aztán legyint és verssorokat mormol magában.
Ez az utóbbi időben nem oly könnyen ment, mint korábban, mert a derék Poéta fejébe vette, hogy imádott Hölgye nevével zenéljenek a verssorok.
A Laura nevével játszó Petrarca, a szó hangteste keltette számos jelképes jelentésen túl, egyetlen szimbolikus szállá sodorja most össze lelke érzelmi-szerelmi mozzanatait. Erre a célra az Ovidius Daphne-mítoszát használja föl, melyben a nimfa csak babérfává változva menekülhet meg Apolló szerelmétől. Apollón pedig a fáról szedett ágakkal ékesítette a fejét,
 és így az a költők és a költészet szimbóluma lett. A mítosz és a líra érzéki mozzanata, a menekülő Daphne - Laura alakja mélyen szánt a Költő lelkében, és most, a Pón kelet felé utazva, a szerelem tárgyának elérhetetlenségét és a vágy meghiúsulását egyszerre érzékeli, és játszik a Kedves nevével.
Mert hát a szép toszkán nyelven oly sok mindent jelent Laura neve. A lauro maga a legendabéli babér, így aztán a laurea a babérkoszorút jelenti.
És még mi mindent lehet a szépséges névvel játszani: l’aura annyit tesz, szellő, éltető erő, lehelet, hang, szellem. A l’aurea meg azt, hogy arany, aranyos, aranyozott. És végül, kicsit távolabbról, a laureato babérral koszorúzott főt jelent.
Mindezzel játszhat a Költő, s közben a vers már fogalmazódik, de még nem íratik le. Azt már tudja, hogy egyetlen nagy ellentétre fog épülni a költemény, a szonett.
„Csak a testem, csak a halandó részem az, amit nyugatról kelet felé, Laurától egyre messzebbre sodor a hömpölygő Pó.” – gondolja Petrarca. „Ám a halhatatlan lelkem a test börtönéből szabadulva röpül ellenkező irányba, napnyugat felé, ahol a Fényt hagytam.”

A nagy folyam lassúdad, lusta áramlása renyhévé, hanyaggá teszi a Poéta gondolatainak folyását is: a bárka oldalához csapódó hullámok halk surrogása eltereli őt a verstől, és Dantén kezd gondolkodni Petrarca, meg azon a nevezetes mondaton, mely Torinóban vihart kavart az Universitáson.
Ott és akkor azt mondta a Poeta Laureata:
”A nagy Dante nagy tévedése az volt, hogy epikában próbálta a lélek mélységeit föltárni, mert mi más a Commedia, mint a lélek mélységeiben és magasságaiban tett utazás? De a lélek mélyeit és magasságait nem lehet epikusan jól ábrázolni, a lélekmély csak a lírában világosul föl teljes fényében!”
Ennyi volt: látszólag ártatlan mondat, de a jelenlévők is, ő maga is tudta, miről szól eme mondat.
Féltékenységről, egyszerű féltékenységről szólt. Evvel a mondattal mintegy második helyre perdítette a vitathatatlan Elsőt, és önmagát tolta föl elsőnek.
És most, mielőtt a pennát a kalamárisba mártaná, Petrarca töpreng:
”Van-e bennem féltékenység? Zavar-e, hogy kortársaim, ha elismerik is költészetemet, de a poétika csúcsára, föl az égi magasságokba nem engem, hanem Dantét helyezik? Rossz hely tán őmögötte másodiknak lenni? Lám, még a jó barát, az ifjú Boccaccio is gondolkodás és föltétel nélkül Dantét helyezi a költészet csúcsára.”
Zavarja ez Petrarcát?
És tényleg az ő lírája fejezi ki leginkább Isten teremtett világát?
Vállat von a féltékeny férfi, aztán meg azt gondolja:
”Annak is benne kell lenni a versben, hogy arrafelé utazom, amerre a fénylő Nap kel, de ott Nyugaton, Avignon táján még sokkal szebb, ragyogóbb fényt hagytam hátra… Igen, ez méltó, szép ellentét lesz…”
A szerelem kudarca a költészet kibontakozásának állandó forrása és feltétele. És  Petrarca most a költészetben veszi birtokba Lauráját úgy, hogy benne a beteljesülést nem nyert vágy lírai világot teremt. És miközben sorokat próbálgat, sorokat, melyben szerepel az „arany lehelet”, a „koszorúzott jel” és Laura törékeny szépségű teste egyaránt, még kicsit bántja a mardosó féltékenység, de a szégyen is, hogy féltékenységében az a szörnyű mondat hagyta el ajkát.
De a sor már megvan, már együtt vannak az „aura aurea”, meg a „Laura é l’aura laureata” szavak, hát a penna szaladni kezd a lapon: készül a szép szonett, s már alig sajognak a lélek sebei…