Továbbá
1813. május ötödikén született Søren Aabye Kierkegaard, dán filozófus és teológus, az egzisztencialista filozófia megalapozója. Filozófiájának központi problémája: "Hogyan kerülök kapcsolatba én mint létező szubjektum Istennel?" A kérdés megválaszolásához az egyén konkrét létfeltételeit kell felfogni, azaz meg kell értenünk magunkat a létezésben. A filozófiai bizonyság középpontjába az ember kell, hogy kerüljön. Ez további kérdések megvizsgálására van utalva mint például "Mi az ember?" Kierkegaard a következő lehetséges választ adta: „Az ember: szintézis; a végtelenség és a végesség, az időbeliség és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség szintézise. A szintézis a kettő közötti viszony. Az emberi élet nem adottság, hanem feladat, amit meg kell oldani.” Gondolkodásának három kulcsfogalma: a Bűn, az Én és a Kétségbeesés.
1818-ban e napon született Karl Marx, német filozófus, közgazdász, a szocialista munkásmozgalom teoretikusa, a marxizmus világnézetének atyja.
1846. május ötödike Henryk Sienkiewicz születésnapja. Ő, az ízig-vérig romantikus lengyel író, szívem-lekem egyik nagy kedvence, örök típusok megalkotója. Fő művében – melyért 1905-ben Nobel díjat kapott – a Quo vadisban? szerepel a vértanúságot vállaló Szent Péter is, a zsarnoki önkény képletének felfogható Néró is, a szerelmes magánemberek is, de a főalak mégis Petronius, akiben az író a modern divatos férfit, a dandyt vetíti vissza a római ókorba. A Quo vadis?-t lehetett bírálni – és bírálták is - buzgó vallásossága miatt, hőse cinikussága miatt, alakjainak eltúlzott jellemzése miatt, de a dolog lényege, hogy a bírálóknak is elragadó olvasmány volt, és marad minden időben. Nagy kedvenceim még az Özönvíz, a Keresztesek és a Tűzzel-vassal.
1939. május ötödikén lépett érvénybe a második zsidótörvény, az 1939:IV tc. "a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról". A jogszabály nagyrészt faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak, bár a vallási hovatartozás is fontos viszonyítási alap maradt. A törvény jelentősen szűkítette a zsidók életlehetőségeit. A szellemi pályákon 6 százalékban maximálta számukat, kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapoknál olyan állást, amely befolyással volt az adott intézmény vagy orgánum szellemi irányvonalára. Az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták. A már kiadott engedélyeket fokozatosan vissza kellett vonni. Jelentősen megnehezítették a zsidók mezőgazdasági ingatlanvásárlását is. Ne feledjük!
Mindez történt a mostanában nagy elánnal rehabilitálásra szánt Horthy Miklós országlása idején.
*** *** ***
A Vándorló fájdalom végetér
Radnóti Miklós születésének 103. évfordulóján
A szerbiai Zagubica fölötti kőrengetegben felépített tábor, Lager Heidenau, és a Győr mellett alvó kis község, Abda között légvonalban mérve is 1513 kilométernyi a távolság. Az erőltetett menet persze kanyarogva, tétovázva, vándorló fájdalomként haladt, és nem légvonalban.
Abda, melynek határába ért most – 1944. november kilencedikén délelőtt - az erőltetett menet, Győrtől északnyugati irányban, hét-nyolc kilométerre a Rábca és a Mosoni-Duna által fölhalmozott hordalékkúpon fekszik: kúpon ugyan, ám mégis a Győri-medence legmélyebb pontján.
A legmélyebb ponton, igen.
Ezen a legmélyebb ponton torpant meg először a Költő, noha tudta: nem szabad megállni, nem szabad elesni, mert akkor „tarkólövés!” Úgy végzi majd ő is.
Abda határában mégis megtorpant, nem bírta tovább a térd, a boka, a talpak szaggató fájdalmát.
Megtorpant, és elszáguldott mellette az élet.
Makacsul, gépiesen mondogatja most magában: „Nevem Radnóti Glatter Miklós, születtem Budapesten 1909. május kilencedikén a Kádár utca nyolcas szám alatt. Édesanyám, Grosz Ilona és ikertestvérem születésem közben meghaltak. Erőszakos, rút kisded voltam én, ikret szülő anyácska, - gyilkosa!
A Szemere utcai elemi iskolába, majd a Markó utcai főreálba jártam.
1921 júniusában meghalt apám Glatter Jakab, egészen árva lettem akkor.
1927-ben érettségiztem az Izabella utcai Báró Wesselényi Miklós kereskedelmi iskolában.
Zsidó vagyok, zsidó.
Ki velünk! Heraus mit uns! Ki velünk!
Ki lenne velünk?
Költő vagyok. Magyar vagyok. Zsidó vagyok. Magyar zsidó költő vagyok, ezek közül vajon melyik kell a világnak?
Csodát először 1926 őszén láttam, és éltem át.
1926 őszén rám nevetett egy lány, Fanni, a szőke, lágyhajú, tószínszemű szépség, és lassan kiderült, hogy valakinek még én is kellek.
Én, a zsidó, én a költő, én a semmirekellő.”
Makacs, gépiességgel mondja föl magában a leckét, miközben hallja a géppuska závárzatának kattanását: „Nevem Radnóti Glatter Miklós, születtem Budapesten 1909. május kilencedikén a Kádár utca nyolcas szám alatt.”
Aztán arra gondol, hogy ott, Zagubica fölött a hegyekben, a lágerben, ahol sort sor alá tapogatva, vakon írta a verseket a vékony iskolásfüzetbe, a lágerben nem volt jó, mégis összehasonlíthatatlanul bírhatóbb volt, mint ez az 1600 kilométeres gyötrődés, ami most – úgy látszik – végéhez ér.
Igen, végéhez ér ezen a november kilencediki, ködös, hideg délelőttön, életének tizenkétezer-kilenszázhetvenharmadik napján.
Már kattant a závárzat.
„Hogyan bírtam eddig is?” – kérdi magától a Költő.
Hogyan bírhatta, amikor nála erősebbek, életrevalóbbak már az erőltetett menetelés tizedik, tizenötödik napján földre rogytak, és megadva magukat a sors képében fölugató géppuskasorozatnak, meghaltak az út menti árkokban. Bortól Abdáig árokba fordult holttetemek jelezték a menet útját, mint mesebeli, útra szórt fehér, szürke kavicsok.
Pillanattal halála előtt érti meg a Költő, és válaszolja meg a kérdést.
„Csakis a test vethető rabságba, csakis a testet képesek meggyötörni, csakis a test halandó, gyilkolható meg. És a költő nem test, nagyobb részében nem test, hanem lélek: és a lélek szabad, bármely börtönből kiröppenő, bármely halálból föltámadó.”
Így látta élete utolsó pillanatában Radnóti Miklós, és így is volt.
Amikor a nyolc, kilenc óra tenyérhólyagosító kőtörés után ott fönt, Zagubica fölött a hegyekben, gyötrött teste elterült a férgektől nyüzsgő priccsen, amikor megette a tizenöt deka kenyeret, amit egy napra kaptak a foglyok, hogy másnap is törhessék a követ, hogy éppen hogy életben maradjanak, akkor a Költő nem ott volt. Ami a priccsen feküdt láztól gyötrődve, az nem Radnóti Miklós volt, hanem egy darab test.
Mert Radnóti Miklós otthon volt akkor.
És otthon a béke méhe zöngött, míg hűlt a szilvalekvár, és nyárvégi csönd napozott az álmos kerteken, és a lomb között érett, mezítelen gyümölcsök ringtak, és a Költőt Fanni várta szőkén a rőt sövény mögött.
És hiába feküdt elgyötört teste a férgektől nyüzsgő priccsen, amott árnyékot írt lassan a lassú délelőtt, és ő ott volt a lomb között szűrődő napsütésben.
Így élte túl, míg a bombatámadások, meg a hegyekből közeledő Tito-partizánok miatt a lágert át nem vezényelték.
Átélte, mert minden a messzi, a háborúba ájult Szerbiában volt, és a menekülés álomvilága lent a völgyben, a távolba vesző Magyarországon.
Állta Miklós lelke a sarat, derekasan állta.
Ám aztán a menet átgörbedt Magyarországra, az álombeli világ váratlan jelenlevővé, valóssá vált, és hiába volt a hold oly kerek, nem lehetett tovább otthonról álmodni, mert kitűnt: az az otthon már nincsen.
Bomba érte talán, vagy farkascsorda rontotta le?
Ezt nem tudta a Költő, csak látta, hogy nincs már meg, semmi sincsen már meg. És ekkor megértette: „Semmim se volt, s nem is lesz immár sosem nekem.”
És elmerengett egy percre az egykor gazdag életen, mit élt, és szívében nem volt már harag, bosszúvágy: nem.
„A világ ujraépül” - gondolta, - „s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam.”
De már ez a gondolat sem segített: itt, szétfüstölgött, szép Magyarországon nem segített többé sem emlék, sem varázslat, sem költői vajákolás.
Mert látta, amit addig csak sejtett. Látta, látta most, hogy nincs többé Magyarország, nincsenek többé bölcs borozások, nincsenek költőtársak, nincs már a hársak alatt az az asztal, és tán Fanni sincsen, Fanni se!
Akkor föladta Radnóti Miklós, akkor a meggyötört test átvette a hatalmat: a Költő Abda határában előbb csak megtorpant, aztán térdre rogyott, aztán halott társa mellé zuhant. És nem tudott, nem akart mozdulni többé, noha tudta: ez a halál.
És ez volt a halál, a Költő halála: fölugatott a géppuska, és Radnóti Miklós ott maradt fekve, holtan. Radnóti Miklós teste feküdt holtan! Lelke örökké Veletek!
„Annyi szenvedés után most
pihen e hűvös, barna test.
Csak csont és bőr és fájdalom.
S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
évgyűrüit mutatja,
bevallja ő is gyötrött éveit.
Csak csont és bőr e test.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése