Rossz, csúf nap volt e nap 1519-ben: zseni távozott a földről. Meghalt Leonardo da Vinci.
1772-ben ezen a napon született Friedrich Leopold von Hardenberg, kit a világ Novalis néven ismer és tisztel és a német romantika nagy alakjának tart. Joggal.
Élete, művészete meghatározó élménye volt, hogy jegyese, szerelmese az akkor tizenhárom éves Sophie von Kühn elhunyt tüdővészben. E veszteség alapjában befolyásolta a költő gondolat- és élményvilágát. Maga is vágyódott a halálra, így szeretett volna újra egyesülni elhunyt kedvesével.
Még huszonkilenc éves sem volt ez a zseniális költő, mikor vágya teljesült.
Fő műve, nagy kedvencem, a Himnuszok az éjszakához.
Részlet a Lelki énekek ciklusból
Ha ő az enyém lett,
ha ő bennem él,
s hűségéről, míg csak élek,
szívem többé le se tér:
szűnik szenvedésem,
s már csak öröm s áhitat a részem.
Ha ő az enyém lett,
nem kell más nekem;
híven vándorútra térek,
csak Uramat követem;
nem vágyom a tágabb,
ékes útra, menjen rajta más csak.
Ha ő az enyém lett,
vígan alszom el;
édes árja hű szivének
boldogítón átölel;
kedves kényszerével
mindent áthat és mindent megérlel.
Ha ő az enyém lett,
enyém, a világ:
fiaként a fényes égnek
tartom a Szűz fátyolát
áldott révületben -
s a föld többé nem riasztja lelkem.
Ahol ő enyém lett,
ott van otthonom;
ajándékát, mint beérett
örökrészem, úgy kapom,
és a tanítványok
hű körében testvérre találok.
*** **** *****
Mától fogva
Ma hagyott el a feleségem.
Pontosabban szólva ma mondták ki elválásunkat, de elhagyni már korábban hagyott el. Hagyott magamra.
Én tehát mától fogva külön-elkülönböző helyre költözöm, költöztem máris, és próbálok új élet-törvényeket fölállítani; további élhetőségem törvényeit.
Avval kezdem, hogy kiszedem a sporttáskából létföltételeimet, úgymint: ébresztőóra; négy CD; (Pink Flloyd, Balaton, Sziámi, Európa Kiadó).
Ingek, alsók, pólók, két nadrág.
Négy könyv: Biblia, Buddhacsárítá, József Attila, Szerelem kolera idején.
Nem tart sokáig a kirámolás: még két gyertya, füstölők, miegymás apróságok.
Feleségem lánykori fotója.
Ennyi. Nagyjából ennyi.
És most lássuk, hogyan fogok élni mától fogva!
Az a nap, mikor feleségem elhagy, nem hasonlít egyetlen másikhoz sem. Távozása, elválásunk egyszeri, hirtelen és sorsdöntő esemény, örökre nyomot hagy az emlékezetben.
Ráadásul az idő is megvadul tőle.
Valami szörnyűség esik az égből, pedig nyárvége van, a nap az égen jár, de nem tudni, hol; az ablakon beeső fény úgy kúszik odébb, mint jómagam, az eső viszont megáll az ablakpárkányon.
Új életem avval kezdem, hogy bekattintom a Pink Flloydot, hason fekszem új ágyamon, fejemre húzom a kispárnát (más valakinek, az albérlet tulajdonosának kispárnáját: büdös, ezt meg kell mondanom, nem feleségem-illatú), aztán gondosan lefojtva a hangokat, üvöltök a kispárnába.
Hangomat nem csak a kispárna tompítja, hanem a The wall üvöltősre erősített hangjai is elnyomják: zokogásom, üvöltésem senki sem hallhatja.
A kispárnát leszámítva, de az nem számít.
Két ember kapcsolata, két ember közt elbúvó aranyszálak sodródása sohasem írható le pontosan, nincs olyan matematikai, geometriai, irodalmi formula, mely rögzíthetne ilyes kapcsolatokat, hát még, ha a feleségem meg én közöttem sodortatott az.
Az üvöltést, zokogást abbahagyva most az ablaknál állok csukott szemmel, hallgatom a csendesedő esőt, és pórusaimon érzem, hogy a lemenőben lévő nap kilobbanva a felhők közül, búcsúzóban átmelegít még.
A feleségemnek persze mindegy, milyen az idő.
Eshet vagy fújhat, derülhet vagy borulhat, köd, hóesés, vagy se ilyen, se olyan—egyre megy. Neki dolga van. Feleségem még mindig fiatal, a múltja velem teli, a jövője, több mint teljesnek mondható.
Tán újra feleségnek készül, újra anya-jövendő elé néz.
Hát tudok én még Róla valamit?
Most meg kóborogni megyek Feleségem híján.
Levegő híján, mert ebben az új lakásban faltól-falig ér a fájdalom.
Kimegyek az utcára, körülnézem új lakóhelyem; megkeresem a kocsmát, ahol olcsón lehet berúgni (nem most: még nem, majd estére kelve, mert az este nehéz lesz: mától fogva minden este nehéz lesz. Hogyan mondhatnám el, mi történt velem napközben.
Hogyan és kinek?
És még csak a gyerekeknek sem mesélhetek esti mesét, mert most ők is ott maradtak, el-el a Feleségemmel.)
Parkot találok lakhelyem közelében.
És most a parkban várok, és ez merőben értelmetlen, hiszen, éppen ez az a hely, ahol sosem voltunk együtt Feleségemmel, itt igazán nincs mire várnom.
Való, igaz, való, hogy vannak parkok, melyeket együtt födöztünk föl Kedves, és most majd, mától fogva minden áldott dél után oda várnálak Téged, de az a baj, hogy mától fogva mindig akad majd számodra valami fontosabb, mint hogy parkokba térülj.
Most hát – mától fogva - férfi abban a Parkban ül.
A Park még langy-langyos, napos, lágy őszi fény lazítja a férfi haját, nem nagy dolog, mert az idők, évek haladtán amúgy is fellazult az.
A park nem méltó sem a férfihez, sem feleségéhez: papírlepedék és kutyaszar rútítja bőven, de - úgy tűnik - ezúttal a férfinek ez is jó.
Ő sem volt méltó az asszonyhoz.
A parkot gyerekek bódorogják be, biztosan egy kis ősz-sárga napsugárra vágyó tanító hozta ki őket: hát igen, jobb, mint a tanóra, a tanítónak is, a gyerekeknek is.
A férfi profi tanár volt, míg volt valaki: érti jól kollégáját.
Feleség-szemű kisfiú kergeti a galambokat, aztán a férfi padjánál landol elesőben.
A feleség-szem a férfire fordul.
Szép, ragyogó szemecske.
„Tudod, én nem látok!” - kezd a kisfiú a beszélgetésbe, és a férfi fölriad, elrémül, és kutatja a feleség -szemeket.
Lehet-e ennyire ragyogó egy vaknak a tekintete?
Egyik régi ismerőse a férfinek a vakok intézetében tanít, de a férfi sose figyelt a másikat érdeklő szakmai kérdésekre: most bánja már, nagyon bánja! Meg kellett volna kérdezni azt a másikat, milyen egy vak kisgyerek tekintete.
Lehet ragyogó?
„Mert ha így sokáig belenézek a napba, akkor nem látok utána.” - folytatja a kisfiú.
„Hát, tudod akkor én se nagyon.” - és könnyebbedik a nyomás a szívben. - „Olyankor egy darabig senki se lát jól.”
„Ezért taknyoltam el.”
„Taknyoltál?” - kérdi a férfi.
„Taknyoltam. Apám mindig ezt mondja, ha elzúgok, tudod?”
„Ühüm.”
„Na, megyek! Szia!”
„Szia” - vetem utána elfuttában.
A nap lekészülődőben, hűvösödni kezd, hát fölállok magam is a padról.
Ugyan, hogy kerülne ide Ő, a Feleségem?
Aztán a férfi mégsem megy el, mert egy lány érkezik a Parkba, és letelepszik az átellenben lévő padra.
No, de miféle lány?
Hogy kerülhet ide egy lány, aki megszólalásig a felesége, úgy tízegynéhány év távolából.
Hahó! mondja magának a férfi. Ez egészen lehetetlen: mától fogva nincs olyan, senki sincs olyan, mint ő, főképp nincs olyan senki, amilyen ő volt.
Mégis: visszaülök a padra, és képtelen elszakadni a férfi a látványtól, a feleségszerű lány látványától.
Közben a feleségszemű kisfiú futva távolodik a keresztút, a park északi végvonala felé, ahol a forgalmas út húzódik, s amerre osztálytársai eltűntek már…
Nézem a lányt a szemben lévő padon. Bizonyára tolakodó, vén szatírnak gondol, pedig csak szépségét nézegetem, és szépséges hasonlatosságát, és ámulattal veszem észre, hogy ez a lány – akár csak Ő – tökéletes szépség.
Arca sápadt és finoman zárkózott, ébenfekete haj csigázza körül, s az egyenes orral, a kecses szájjal, a kifejezés szende, isteni komolyságával a legnemesebb korszak görög szobraira emlékeztet: és rajta a forma legtisztább tökélye egyesül oly páratlanul egyéni bájjal, hogy szemlélődésemben úgy vélem, sem a természetben, sem a képzőművészetben nem akadtam ennyire sikerült valamire.
Miközben elnézem ezt a lányt, bal vállam, majd karom halkan zsibbadni kezd, és valami furcsa szorítás telepszik mellkasomra.
Közben a lány önkéntelen fintort vág, nyilván nem tetszik, hogy ennyire bámulom Őt: a tapintat vagy megrendülés, valami tisztelet és szégyenféle érzés kényszere alatt elfordítom hát tekintetemet, mintha semmit sem láttam volna; mert komoly ember, ha véletlenül tanúja a szenvedély kitörésének, elriad attól, hogy akárcsak önmaga előtt is, visszaéljen a megfigyeléseivel.
De lelkem földerül és megrendül egyben, más szóval: boldog vagyok. Érthetetlen, de mégis: boldog vagyok.
És jobb kezem dörzsölő mozdulatára mellkasomban is szűnik a nyomás.
Csakhogy…
Támadnak a zord-álmok alkonyodóban, esteledőben, de nem a boldog feleségálmok: csak amiket szörnyálmaimban annyiszor láttam már, éppen azok.
Gonosz álmok, elgonoszodó valóságban.
A feleség-szemű-emberke most ott fut a többiek után, akiket már visz a napközis-tanító, én meg látok mindent - bár napba néztem volna, hogy ne lássam: de hisz abba néztem: ragyogó feleség-napba, egykor…
És látom – látnom kell -, ahogy a busz közelebb, meg egyre közelebb, meg egyre gyorsabban (bár a film meglassult, már-már állókép), meg még gyorsabban: jön.
És látom - én Végtelen Akaratú Uram -, hogy a feleségszemű egyre lassúbb, és hogy nem menekülhet: ahogy szörnyálmaimban annyiszor láttam már.
Fecskefészeknyi vértócsa az úton...
Jaj, Kedvesem!
Jaj, feleségem, szerelmem!
Jaj, feleségszemű!
Mától fogva az a nap, mikor a gyermek meghal, semmilyen más naphoz sem hasonlítható. Ez a fájdalom a mellkasban, ez a zakatoló, pokoli zűrzavar, ami lejjebb és beljebb keletkezett, nem hagy foglalkozni semmi mással magán kívül.
Csakhogy foglalkozni kell vele mégis, rendben van, foglalkozzunk vele!
Ez itt a park, ez a sétány, azok amott vadkacsák, emitt a feleségszerű lány: ez világos, elkülöníthető, zűrtelen.
Amint az is, hogy feleségem elhagyott, a feleségszemű gázoltatva hever az úton, elment: a bal oldal fájdalma, zsibbadása maradt csak velem.
Meg ez a pad itt, mely elfogad, átölel, meghűt, csendesít: jó itt elheverni...
Most is szeretettel, ahogy mindig...
VálaszTörlésNem irigylem azt a fiatalembert...
VálaszTörlésÉrtelek, Gyuri!