Mikor még a Kedves itt lakott olykor nálam, itt révedt éjszakai álomba, aztán reggeli ébredésbe, és nekivágtunk, hogy a piacon beszerezzük kedvenc zsömléit és zöldségeit, olykor betértünk abba a kedves kis Szent Rita kápolnába.
Ez a kicsiny kápolna igazából könnyen megközelíthető volna, hisz nem messze tőle busz és három jó villamos is jár, meg aztán még a Tűzoltó Parancsnokság is ott a közelben; nem is ritkán visító tűzoltóautók jönnek és mennek a kicsi Kápolna közelében.
Mégis: mintha múlt idők itt feledett emléke lenne az a csöpp, álmodó és kedves kápolna, az a kicsiny - Krúdy-mesékbe feledkezett – kápolna, mely Szent Rita nevét viseli.
Ebben a kedves, régmúlt időkből átbűvölődött kápolnában hihetetlenül szépséges üvegablakok mesélnek Szent Ritáról – a Cascia-városában született - szent, áldott Hölgyről.
Arra vállalkozom most, hogy lemeséljem azokról az üvegablakokról az Ő történetét, miket olvasgattam magányos betéréseim során, mikor már csak egyedül járogattam Szent Rita apró, álmodozó kápolnájába, mikor magamra maradtam, mert az én igaz, egyetlen szentem – drága Lalagé - elhagyott, mintha ő is álmodozó feledésbe merült volna.
Hadd mesélem el az ablakokról olvasott – kék-sárga ablakfényben fölragyogó - történetet: hadd mesélem el!
Váratlanul - nem miseidő táján -, fölkongtak Roccaporena - Cascia harangjai, és aztán csak zengtek-bongtak, mintha tűz- vagy vízvészt jeleznének.
Az 1447. esztendő július havának utolsó napja volt, forró nyáridő: senki sem csodálta volna, ha a városkörnyéki boglyamezők lobbantak volna lángra a hőségben, vagy ha az előző napok sűrű esőzései következtében megáradt hegyi patakok törtek volna a Városkára.
Ám semmi ilyesmi nem történt; vész nem fenyegette Casciát, amint azt a harangszóra összefutó lakosok nagy megkönnyebbüléssel látták.
Nem látták viszont – és ez már korántsem szolgált könnyebbülésükre – a harangozót sehol: a Mária Magdaléna kolostor kápolnájának harangját nem kongatta emberi kéz: maguktól indultak bimm-bammozásnak a harangok, és öblösen kongtak, kongtak szüntelen.
Senki sem értette Roccaporena (az utóbb Casciával egybeépült falucska neve volt ez, a kolostor tulajdonképpen itt állt) lakói közül, míg ki nem tárult a kolostor kapuja, és jajveszékelő apácák nem áradtak ki onnan, kiáltozva, sopánkodva:
„Meghalt! Meghalt a mi egyetlenünk, meghalt Rita nővérünk!”
Tudni való: Cascia nagyon aprócska – a nagy Spoleto városától keleti irányban, szép hegyek - dombok ölelésében alvó -, kedves kis umbriai városka.
Ha Perugiából indulsz dél felé utadra nyájas olvasó, és áthaladsz Folignón, meg a kicsi Trevin, eljutsz Spoletoba; ott kell gyorsan irányt váltanod, kelet felé fordulnod, hogy eljuss Casciába, melynek környező domboldalaira szőlők és olajfák kúsznak föl, és kelet felől rájuk – főként tavasz tájt – az adriai szellők sós illatokat terelnek, mert közel van ide a szép Adria.
A Városkát lankás dombok, hegyhátak övezik, és hajdan a városi földbirtokok jelentős része e domboldalakon volt körös-körül. Egy ilyen kis, de olajat, szőlőt, miegyebet bőségesen termő birtokon született hosszú várakozás, reménykedés és sok imádság után agg szülei megfiatalítására Rita, kit Isten ajándékának tekintettek azok. Igazi Deodata volt Rita vén szülei számára.
Tökéletes, szépséges, bájos kis újszülött volt Rita: pufók angyal arcocskájú, szép kezű és szép lábú, de olyan aprócska, hogy a szülők is, a rokonok is, de még a szomszédok is többször átvizsgálták, minden testrésze rendben megvan-e, életképes-e az az öklömnyi kislány?
Hogyne lett volna, bizony, hogy életképes, sőt gyorsan és egészségesen fejlődő leányka volt Rita, a Deodata.
Amint cseperedett, és nyiladozott értelme, öreg szülei Isten szeretetében és félelmében kezdték nevelni, továbbá föltétlen engedelmességben.
Rita pedig mindkét irányú nevelésből egyaránt tanult, okult: miközben pedig a szelíd dombokat, hosszúszárú füvek lakta mezőket járta, nézegette a domboldalon legelésző szelíd juhokat, kecskéket egyéb barmokat – főként a kicsinyek tetszettek Ritának -, a természet iránt is nagy, álmélkodó szeretet ébredt fogékony lelkében.
Az ám, csak éppen a két egyirányúnak látszó nevelés ütközött meg ifjú lelkében, amikor fölnőtt lánnyá kezdett érni; mert szívében fölgyulladt az istenszeretet, és apáca lett volna legszívesebben, hogy teljesen eggyé válhasson isteni Megváltójával, aki jelenléte édes érzetével ajándékozta meg az ifjú lányt, valahányszor szülei engedélyével visszavonulhatott a ház egyik helyiségében kialakított kicsiny imahelyre.
Közben pedig szülei - kik valószínűleg kényszerhelyzetbe kerültek gazdaságukat illetően -odaígérték a kezét egy helybeli ifjúnak, aki vad, vérnősző és erőszakos ember hírében állt, és az is volt.
Ritának nagyon fiatalon kellett férjhez mennie tehát, és nagyon fiatalon meg kellett birkóznia a gonosz részegségek, vadállati szerelmeskedések, őrült kicsapongások gondjaival.
Ám a mi Ritánk a természettől és Krisztus urunktól leginkább a gonoszsággal és ostobasággal szembeni kitartó türelmet tanulta meg: férje rossz természetét hősies türelemmel viselte, panaszkodni soha, senki őt nem hallotta.
Módszere egyszerű volt: mindenben alázatos engedelmességgel vetette alá magát hitvese szeszélyeinek és gonosz indulatainak. Föltétele egy volt csupán, az, hogy a templomba eljárhasson.
Szelíd megadásával és áradó jóságával végül férje rossz természetét is sikerült legyőznie, és annak lelkét az evilági tobzódásból Isten útjára vezérelnie.
Az idők folytak, lassú hullámokban folytak Roccaporena patakjain és erecskéin: vágyott ugyan Rita a kolostori élet után, vágyakozott, lelke csobogott a kolostor felé, akár ama patakocskák és erecskék vizei, de türelemmel élte férjes asszonyi életét.
Aztán rövid néhány éven belül az idő jelentős és gyászos változásokat érlelt: előbb hirtelen egymásutániságban meghaltak Rita szülei; szülei halála után újabb gyász érte: előbb temetnie kellett férjét, az egykor vérnősző barmot, ki halálakor már tisztelte és szerette és megbecsülte asszonyát.
(A múlt azonban tán sosem múlik igazi múlttá, egykor volt bűneink bűnhődésre várnak: férjét egy régi ellensége ölte meg bosszúból.)
Eltelt egy év, és újabb - kevés híján - elviselhetetlen bánat szakadt Ritára: elhalt két kicsi fia is.
Mintha csak Isten nyitogatta volna a kolostor kapuját, tette volna szabaddá a kolostorhoz vezető ösvényeket, midőn eloldott minden földi köteléket.
Rita hozzáfoghatott, hogy beteljesítse régi álmát, immár kolostorba vonulhatott.
Azaz vonulhatott volna, ám amikor Casciában a Mária Magdolna ágostonos kolostorba jelentkezett, háromszor is elküldték a vágyott, szent hajlékból, mivel hogy özvegy volt, és nem szűz.
Sötét téli éjszaka volt: Roccaporena dombokon lakó olajfáinak ágai közt gonosz szelek jártak; a szelek mindenhová befurakodtak, többször is kioltották Rita imaszobácskájában a gyertyákat.
A hölgy végül nem gyújtotta meg azokat többé: térdepelt csak a sötétben, meditált és imádkozott és reménykedett.
1407. novembere volt, késő novembere, kevés híján decemberre fordult a kalendárium.
Könnyű köpenyt borított Rita hálóruhájára, úgy térdepelt, és érezte, sejtette: csoda, csodák éjszakája van, dacára minden – olasz testét-lelkét – fagyasztó hideg szeleknek, télnek.
Szélroham söpört most hirtelen végig az éji dombokon, és kivágta a meditációs szoba ajtaját is; és a kintről beszűrődő csekély holdfényben Rita három alakot látott belépni a szobácskába.
Sötét volt és hideg is, és fagykolódva könnyezett Ritánk szeme is, mégis: azonnal fölismerte a három belépőt.
Keresztelő Szent János, Szent Ágoston és toletinói Szent Miklós jöttek érte; jöttek és vitték éjnek idején, vitték őt, be a kolostorba.
Ott pedig, ott a kolostorban egy napon (szép napon?), hogy Rita a feszület előtt térdelt, imádkozott és magába mélyedve várt – igazából épp azt várta, ami történt aztán -, úgy érezte, hogy a töviskorona egy tövise az ő homlokába fúródott, és szúrta, tépte, vágta, égette homlokát.
Érezte, teljes valóságában érezte Rita Krisztus emberi szenvedését: mert hiába, hogy Isten egyszülött fia volt Jézus, csak emberként szenvedte el a korbácsot, töviskoszorú szörnyű tövisszúrásait, tenyerébe és lábába vert szögek iszonyatát, bordái közé vágott lándzsa parázsló fájdalmát.
És Rita - a mi Ritánk -, most egyet e végtelen szenvedések közül maga szenvedett el.
Úgy volt, úgy!
Mély sebet kapott, amely később elmérgesedett: ama seb – miként egykor Philoktétész legendabeli sebe -, nem gyógyult be többé, és bűzlött: és e belőle áradó szag miatt Ritát elkülönítették nővéreitől; magányos szobában élte tovább éltének csodáit.
Mígnem betegsége, a szakadatlan böjtölés és a kolostori munkálkodás fölemésztették erejét; utóvégre nem tudott fölkelni többé, és…
Az 1447. esztendő július havának utolsó napja volt, forró nyáridő: senki sem csodálta volna, ha a városkörnyéki boglyamezők lobbantak volna lángra a hőségben, vagy ha az előző napok sűrű esőzései következtében megáradt hegyi patakok törtek volna a Városkára.
Ám semmi ilyesmi nem történt; vész nem fenyegette Casciát, amint azt a harangszóra összefutó lakosok nagy megkönnyebbüléssel látták.
Nem látták viszont – és ez már korántsem szolgált könnyebbülésükre – a harangozót sehol: a Mária Magdaléna kolostor kápolnájának harangját nem kongatta emberi kéz: maguktól indultak bimm-bammozásnak a harangok, és öblösen kongtak, kongtak szüntelen.
Senki sem értette Roccaporena (az utóbb Casciával egybeépült falucska neve volt ez, a kolostor tulajdonképpen itt állt) lakói közül, míg ki nem tárult a kolostor kapuja, és jajveszékelő apácák nem áradtak ki onnan, kiáltozva, sopánkodva:
„Meghalt! Meghalt a mi egyetlenünk, meghalt Rita nővérünk!”
A csak kevesek által szívesen látogatott, és elfeledett nyolcadik kerület egykor szépen megépített, csodásra szépítgetett, de immár omladozó bérházai között álló kicsiny, kedves – tán szintén elfeledett – kápolna szép üvegablakairól meséltem le e történetet, e széphistóriát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése