Ez az a májusi holdtölte, melyhez a buddhista hagyomány három jeles eseményt is köt.
Kr.e. 624-ben (valószínűleg) ez a holdtölte május 23-ára, csütörtökre esett.
Mármint – persze - a mi naptárunk szerint.
Az ind naptár ezen a napon vaiszákhah hó első napját írta, s ezen a napon egy várandós királyné
"a Lumbiní-ligetbe ment
urának engedelmével,
s a hárem is követte őt.”
Itt törtek rá Maja-dévire a szülési fájdalmak, s Ő
„Egy virágfürttől meghajló
faágban megfogózkodott,
s e percben méhét megnyitva,
Bódhiszattva világra jött.”
Megszülte fiát, aki a Sziddhártha Gautama Sákjamuni nevet kapta.
„Jó jegyben állt éppen a Pusja-csillag,
s a tiszta lelkű, gyönyörű királynét
szülési fájás baja nem gyötörte,
mikor megszülte a Világ Reményét.”
A gyermek születését csillagjósok jelezték jó előre, s azt is megmondták az Apának, hogy fia vagy mahárádzsa, nagy király, Pándzsáb egyesítője lesz, vagy egy megvilágosodott szent.
Az apa, a király természetesen inkább az előbbit szerette volna teljesedve látni, ezért - bölcsen tudva, hogy a vallásos élethez a szenvedés megismerése vezet -, úgy nevelte az ifjú herceget, hogy ne találkozhassék szenvedéssel.
Ezért hát a királyi udvar háremében nevelkedett Sziddhártha, s amíg ott élt atyja birodalmában:
„Időben hullott az eső az égből,
a jégverés nem verte a vetést el,
szellő-terelte, üde felhőnyájak
villám-övétől ragyogott az égbolt.
Ám anyja, Májá, látván, hogy a gyermek
tökéletes, mint a nagy égi bölcsek,
nem bírta túlélni boldogságot,
s további életre az égbe tért meg.
Felcseperedve, gyermekkora végén,
mit rangja kívánt, tanulnia kellett.
Mihez sok évi tanulás kell másnak,
elég volt ahhoz neki egynehány nap.”
Majd apja meg is házasította, egyszóval: élte az ind hercegek szokványos életét, még gyermeke is született:
„Idő múltán Suddhódana menyének,
erényes, szép keblü Jasódharának,
fia született, Ráhula, csodás-szép,
mint Ráhu démont ügyelő Nap és Hold.
Ám egy nap a királyfinak ...kedve támadt a kirándulásra,
mint istállóból elefánt kivágyik.
És ezen az úton a következő találkozásai estek Vele.
Elsőként meglátott egy agg, öreg embert, s ezt kérdezte kocsihajtójától:
"Ki ez az ember, aki szembe jön, mondd?
Haja fehér, botba fogózva lépdel,
szeme beesett, reszket és legörnyedt.
Így született, vagy valami baj érte?" - mivel ilyet még sosem látott.
Csandraka felvilágosította, hogy az öregedés, az elaggás minden emberi lény közös sorsa, korántsem egyedi.
A kocsiút folytatódott, ám az istenek most nyavalyáktól gyötrött testű beteget alkottak az útra. A herceg pillantása a betegre vetődött, és újólag kéréssel fordult újra kocsisához:
"E püffedt hasú, vacogó, ziláló,
megereszkedett tagú, vézna, sápadt,
'Anyám!' – jajszóval a kezét kinyújtó,
segítéség -esdő nyomorult miféle?”
Csandraka a betegség, mint egyfajta szenvedés természetéről is fölvilágosította az ifjú herceget. S akkor megtörtént a harmadik találkozás. Haladt az úton a királyfi, ám egy halottat alkottak az istenek most. A halottvivő menetet csupán a királyfi és a kocsihajtó látta. A királyfi a kocsisát kérdezte:
"Négyen cipelnek valakit. Ki ez, mondd?
Díszes ruhában hever, és nem mozdul,
siránkozó nép vonul a nyomában."
"Lélegzet nélkül, tudat, érzés nélkül
örökre alszik merev fadarabként.
Elhagyta végleg, aki eddig óvta,
támadta, védte, a barát s ellenség." - válaszolta Csandraka, és ezzel a halál tényét is Sziddhártha elé tárta.
Alkonyatkor a királyi kertben a királyfi egy szanjászinnal, egy bölcs szerzetessel is találkozván, végső elhatározásra jutott.
Nem akart már nagy király lenni, helyette arra tette föl életét, hogy megtalálja a szenvedés keletkezésének, létezésének és megszüntetésének okát, módját.
Elhagyta hát a palotát, levetette díszes ruháját, lenyírta szép hosszú haját, s tanulmányokba fogott.
Akkortájt az ősi Indiában hat létnézet volt a bölcsek között, s Ő évek során elérte mind a hatnak a tökéletességét, úgy, hogy mestereit is felülmúlta. Csakhogy hiába volt végül a csúcson (védántának hívják ezt a csúcsot), valami sejtelmes kielégítetlenség érzete nem hagyta nyugodni.
„És ekkor, Aggivészena, még megvilágosodásom előtt… az igaz üdvösséget keresve… gyönyörűséges tájra bukkantam.” – számolt be utóbb tanítványainak a Magasztos.
„És ekkor az a gondolatom támadt: Mi volna, ha fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafognám, elfojtanám, megbénítanám godolkodásomat?”
Egy szóval: Gautama jógagyakorlatba kezdett, mély-meditációba süllyedt, Patandzsáli tanítása szerint, aki – ugye? – ekként határozta meg a jógát:
„jógascsittavrittiniródhah”: a jóga a tudat felületi módosulatainak visszafogása, uralása.
És ekként, és ily módon Sziddhártha Gautama Sákjamuni Krisztus születése előtt 588. május 15-én (valószínűleg) pénteken éjjel megvilágosodott.
És ezért és ekkortól neve: a Buddha.
A Megvilágosodott.
Mert ez a szó ezt jelenti.
És megint csak májusi holdtölte volt.
Na de: mit is jelent az, hogy megvilágosodott?
Ajjaj!
Ha én azt tudnám: tán elmondani akkor se tudnám.
Mindenesetre van ,ami elmondható: azon a májusi éjjelen a Buddha megértette, hogy a lét szenvedéstermészetű, megértette, hogy mi a logikus oka ennek a szenvedésnek, miként keletkezik; átlátta, hogy e szenvedés (ha egyszer keletkezett) megszüntethető, s – végül - fölismerte (s meg is jelölte számunkra), azt az utat, melyen járva a szenvedés megszüntethető.
Ezt nevezzük a buddhizmus Négy Nemes Igazságának.
És azt a szöveget, melyben Sziddhártha ezt kinyilvánította, úgy hívjuk: dharma-szakka-pravartana – szútra: a Tan kerekét mozgásba hozó beszéd
Annyira gyönyörű, nem?
És akkor a Buddha ténylegesen elérte a nirvánát, azon az éjjelen karmái, lét-indíttatásai megszűntek tovább működni: talán el kellett volna tűnnie a mi „mindig – mindennel – együttforgó” szanszára-világunkból, ám…
Gyönyörű Legenda jő, figyelj!
Reggel (május 16-án, szombaton, Krisztus születése előtt 588 évvel) a Magasztos ezt gondolta:
„Ez a Tan mély, nehezen fölfogható, nehezen érthető, titkos, csak a Bölcseknek szóló. Az emberek vágyaik rabjai, nem fogják megérteni a létcsírák kioltásának logikáját. Ha azonban maradok, és hirdetni fogom nekik az Igazságot…megérthetik azt.”
Ezért itt maradt közöttünk, föláldozta a „kihunyás” lehetőségét, s nyolcvan éves koráig tanított.
"Amikor a Magasztos elegendőnek látta a létforgatagban töltött időt, így szólt a tiszteletreméltó Ánandához, legkedvesebb tanítványához: „Induljunk, Ánanda, menjünk Vészáliba!”
Így lett: Ambapáli táncosnő Ligetében megszállt a Buddha, majd tovább vándorolt Pává városába, ott Csunda aranyműves házánál megvacsorázott, szarvasgombát evett, mely romlott volt, s…
„így beszélt a Gonosz: - Beérkezett! Eljött az ideje, hogy a kialvásba távozzék a Magasztos.”
És úgy lett.
„Így hallottam: mikor az árja megette Csunda ételét,
elfogta kínzó rosszullét: halálos végű gyötrelem.”
Azért még útra kelt, elérkezett – nagybetegen – a Hiranyavati folyó túlpartján fekvő Kusinára-vidékére, a Mallák szálfaerdejébe, ott fekvőhelyet készíttetett magának, s alkonyattájt megtért a parinirvánába, a végleges e világról való eltávozásba.
Ezt hagyta tanítványaira utolsó tanításként:
„Ne feledjétek, Ti szerzetesek: mulandó minden, ami keletkezett: törekedjetek szakadatlanul!”
K risztus születése előtt 544-ben, május 11-én vasárnap történt mindez (erősen valószínűleg): szép májusi telehold ragyogott Pandzsáb sötétkék égboltján.
Megkezdődött a buddhista évek számlálása, melyben ma eljutottunk a 2556.-hoz.
(Az idézeteket Asvaghósa A Buddha élete című művéből kölcsönöztem, helyenként fordítottam)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése