Iuno Regina havának előzetes krónikája

Ő június hónap névadója, a római mitológiában Jupiter felesége, az istenek Királynője (Regina), és természetesen a görög Hérából nyúlták le a latinok.

Huszonegyedikéig – a nyári napforduló időpontjáig – még növekszik a nappal hossza: a hónap elején tizenöt óra negyvenhárom, hó közepén tizenöt óra ötvenhét, huszonegyedikén, amikor hajnali egykor a Nap a Rák jegyébe lép, tizenöt óra ötvennyolc, a hó végén már csak tizennégy óra ötvenöt perc lesz a Fény időtartama.
Holdtölte lesz negyedikén tizenhárom órakor a Kígyótartó csillagképben, a holdújulás pedig tizenkilencedikén tizenhét órakor az Orionban következik el.
Újhold után egy nappal – vagy ha jobban tetszik: újhold napján naplementekor - kezdetét veszi az 5772. zsinagógai év tamúz hava.
Hatodikán elvonul a napkorong előtt a Vénusz: napkeltekor már a napkorong előtt lesz, vagyis remekül megfigyelhető.
A Mars előretartó mozgást végez az Oroszlán, majd a Szűz csillagképben. Éjfél után nyugszik, az éjszaka első felében kereshető a délnyugati égen, mint szép, vöröslő égitest. A Jupiter szintén előretart a hónap során a Bika csillagképben, tizedikétől már kereshető lesz napkelte előtt a keleti ég alján, mint feltűnően fényes égitest.

Neves napok lesznek júniusban a következők:
Másodika, amikor négy éves lesz Maróti Kamilla, a mi drága kis Kamillánk, Millánk.

Gyászos emlékezetű nap június negyedike kétszeresen gyászos: négy nagy halottra emlékezem majd: 1798-ban Giacomo Casanova, 1976-ban a Színészkirály, Latinovits Zoltán, 1977-ben Kovács Margit és 2004-ben Nino Manfredi halt meg e napon.
És mindehhez még, az első világháborút lezáró Versailles-Washingtoni békerendszer részeként 1920. június negyedikén íratták alá a magyar delegációval a békeszerződést a Kis Trianonnak nevezett palotában.

1898-ban ünnepi nap volt június ötödike: Federico García Lorca születésnapja.

Pierre Corneille és a drága Puskin egyaránt június hatodikának szülöttei.

A Paul Gauguin születésére emlékező nap június hetedike lesz.

1313. június tizenhatodika neves, jeles, nagy nap volt: megszületett Giovanni Boccaccio.
Persze, más szempontból gyásznap tizenhatodika: 1958-ban e napon végezték ki Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst.

Sütő András és Méhes Marietta születésnapját ünneplem majd tizenhetedikén.

Blaise Pascal jár majd fejemben születése napján, tizenkilencedikén.

Rossz nap lesz huszadika, amint rossz nap volt 1919-ben. Csontváry halálának napja.

Bizonyos értelemben a Költészet Napja lesz huszonkettedike. Somlyó Zoltán is, Weöres Sándor is e napon születtek.

Antonio Gaudíra és Karinthy Frigyesre egy ugyanazon napon, huszonötödikén emlékezünk majd.

Móricz Zsigmond születésnapja is, Antoine de Saint-Exupéry születésnapja is huszonkilencedikén lesz.

És természetesen a naponta haladó krónika majd ennél többről is beszámol.

Szép nyári hónapot kívánok Mindenkinek!

***   ***   ***

Dharma
Magad dicsérő:
elráncolt homlokoddal
sem leszel dicső.

Magad szerető:
tükörbe bámulva nem
vagy jó szerető.

Május harmincadika van

Kicsi Jankánk neve napja. Boldog névnapot Kicsi Középsőnk!

Buda török megszállása után eltűnt és sokáig nem került elő a Szent Jobb. Amennyit tudunk, hogy a hódoltság idején előbb Fehérvárra menekítették, majd Boszniába került, ahol keresztény kereskedők vásárolták meg drága pénzen,  és 1590 körül a raguzai dominikánus kolostrorba vitték. Ezt követően a Szent Jobb holléte Magyarországon kétszáz éven át ismeretlen volt, majd magyar főurak akadtak a nyomára véletlenül, május harmincadikán.

1431-ben ezen a napon lobbant föl Jeanne d’Arc máglyája. Tizenkilenc esztendősen, Rouen piacterén égették meg a Szent Szüzet.

1594-ben zseni távozott közülünk e napon: meghalt Balassi Bálint.

Szomorú, csúf nap volt május harmincadika 1640-ben is: meghalt Peter Paul Rubens.

1786-ban ezen a napon született Fáy András, a magyar reformkor irodalmi és társadalmi mozgalmainak egyik legtevékenyebb alakja. Mikszáth Kálmán egyik Fáy Andrásról szóló írásában írta: ha nem Széchenyit illetné „a legnagyobb magyar” jelző, akkor ez Fáy Andrásnak járna ki, és ha nem Deák Ferenc volna a „haza bölcse”, akkor Fáy Andrást illetné ez a cím; így azonban csupán „a nemzet mindenese”.
Híres íróvá mesegyűjteménye tette a Fáy András eredeti meséi és aforizmái című, mely Bécsben jelent meg 1820-ban, s melynek még ugyanabban az évben második, majd 1825-ben Pesten harmadik kiadása is megjelent. Az Ezopus, Phaedrus és La Fontaine által ihletett mesegyűjtemény – a hozzácsatolt aforizmákkal – a liberalizmus és erkölcsi példatárának nevezhető.

1934. május harmincadikán született Alekszej Leonov, szovjet-orosz űrhajós, az első ember, aki kilépett a kozmoszba.

1942-ben ezen a napon kezdődtek az angol légitámadások a náci Németország ellen: éjjel Köln városát bombázták.

Hatvanadik születésnapján Isten éltesse KOCSIS ZOLTÁNT!

1954-ben e napon fölborult a Balatonon a Pajtás nevű sétahajó. A tragédia 23 utas életét követelte.
***   ****    *****
Egy szépséges történet idefér még, úgy látom. Tehát:

Colapesce*
- szicíliai legenda nyomán -

Halászok meg hajózó népek, ha Szicília legészakibb nyúlványánál haladnak el, ott, hol legmélyebb a Tenger, mai napig sóhajtó hangokat hallanak lentről, a Tenger fenekes fenekéről.
Halászok és hajósnépek mondják, hogy értik a szavakat: Cola di Mondello, Colapesce, a kis halászlegény súgja nékik történetének titkait amonnan.
E történet pedig így esett.

II. Frigyes, német-római császár – a Nagyszerű Rőtszakállú Frigyes császár fia -, 1198-ban nyerte el a  Szicília Királya címet, és attól fogva alig tért vissza északi Birodalmába: megragadt a délszaki tájakon.
Többek között Luceriában – Palermótól nem messze, Mondellóhoz közel - valóságos háremet rendezett be, és ágyasoknak és odaliszkoknak csapatja követte őt még hadjárataiban is, de kirándulásai közepette csakúgy.
A császár, miként kiváló Atyja, a Barbarossa, kiváló úszóvá nevelte magát, már azt követően, hogy túltette magát ama víziszonyon, mit apja vízbefulladása okozott: aztán szívesen és nagyon jól úszott.

Egy napon ágyasoktól és odaliszkoktól körülvéve Mondellóba rándult ki a császári fenség, és ott meséltek neki egy halászfiúról, ki mindenkinél hosszabban bírja a tenger alatti tartózkodást, a levegőtlenséget: legmélyebbre tud merülni  minden halászember közül.
Frigyes, ki immár nem csak második, hanem Szicília királyaként első is volt, látni akarta a remekúszó, mélymerülő halászfiút, kit Mondellóban Colapesceként tiszteltek.
Elő is kerítették az ifjú halászt, és a császárkirály mondta néki, hogy próbának vetné alá.
"Hahogy te vagy a legmesszebbre úszó, legmélyebbre merülő, hát rajta barátom! Itt, hol igen mély a tenger vize, belévetem ezt az aranyserleget. Hozzad fel Cola di Mondello, jó halacska a mélyből, és tiéd lesz!"
Elhajította messzire és mélyre a császárkirály az aranyserleget, ugrott utána a Halász-hal-fiú, és hozta is már kisvártatva.
Másodjára egyenest a koronáját hajította a tengerbe  Frigyes. Csakhogy előbb még mélyebb vízekre hajóztatta magát, és óvatosabb is lett.
A koronát nem ígérte el, csak nagy jutalmat.
Kicsit hosszabb ideig maradt most a mélyben Cola, a hal, de azért a koronát is egyszer csak fölhozta szépen.
No, arra szükség is volt, a lombard vaskorona volt abban összemunkálva a szicíliai királyi koronával, hát anélkül hogyan lehetett volna császár és király Frigyes?

Végül a császár egy igen-igen mély helyén a Tengernek egy súlyos, rubinokkal, jáspisokkal megterhelt gyűrűt vetett a tengerbe, mondván: "Hozzad föl szép fiam, Colapesce!"

Tudnivaló, hogy Szicília szép szigete négy hatalmas márványoszlopon nyugodott és nyugszik ma is. E négy oszlop az idők kezdete óta emeli a Szigetet a Tenger hullámai fölé.
Úgy történt, hogy Frigyes az északnyugati márványoszlop mellett hajította be azt a gyűrűt a Tengerbe, és annak vonalában merült alá a halászgyerek.
És merült, merült mélyre, tenger fenekére.
És amint egyre mélyebbre merült, látta ám, hogy az az oszlop repedezve recseg-ropog, és kicsi híja, hogy eltörjön, és a Szigetet a mélybe vonja.
Odafönt tellettek, múlottak a súlyos percek, tízpercekké, félórákká, órákká lettek.
Colapesce nem jött föl többé.
Hogyan jöhetett volna, Szicíliát kellett megmentenie.
Odaállt a Tenger fenekére - ott áll lent ma is -, széles vállaira vette szülőszigetét, hogy - mielőtt eltörne az oszlop - ő tartsa meg.
Így esett, ekként.

Halászok meg hajózó népek, ha Szicília legészakibb nyúlványánál haladnak el, ott, hol legmélyebb a Tenger, mai napig sóhajtó hangokat hallanak lentről, a Tenger fenekes fenekéről.
Halászok és hajósnépek mondják, hogy értik a szavakat: Cola di Mondello, Colapesce, a kis halászlegény súgja nékik történetének titkait amonnan.

*nagyjából a.m. "Cola, a hal"

Ember tervez; Isten…

Mindenek előtt - mielőtt okoskodni kezdenék -, magánlevelek helyett, itt és így szeretném megköszönni Mindenkinek, aki az elmúlt tizenkét napi pokoljárásban egyáltalán észrevette, hogy eltűntem, hogy nem létezem, és így vagy úgy érdeklődött irántam.
Tudom, nem kevesen vannak, akik igazából azt a hírt várták, hogy lehet készülődni hamvasztás utáni szétszóratásomra a Canale Grande partján, és én igazán mindent megtettem a dolog érdekében, de Valakinek más Terve lehetett velem. Sajnálom, egy kicsit még vissza kell tenni a nekrológokat az asztalfiába.
Köszönetet mondok továbbá azoknak is, akik észre sem vették, hogy eltűntem; a barátság fogalmának elmélyítéséhez Ők is hozzájárultak.
És most az okoskodás.
Bevallom, az elmúlt nyolc év mindenféle érbetegsége, számlálatlan műtétje után most először állok ijedt, megszeppent kisfiúként a Nagy Alkotó színe előtt.
Megszeppent és egy kicsit megvilágosodottabb emberként állok a Nagy Alkotó előtt, akit mindenki nevezzen hite és ízlése szerinti néven: Istennek, Természetnek, Anankhének; én legszívesebben Karmának szeretném nevezni.
Miért? Hogyan?
A helyzet az, hogy számlálatlanul vannak érbetegségeim, és az azt követő érműtétjeim, igazán nem számlálom már ezeket.
Volt szívinfarktusom, agyi embóliám, „egyszerű” érelzáródásom, lábban, nyakban, még vesében is; mindeddig egy hiányzott az általánosan ismert listáról, most meglett az is, a trombóz is.
Miért akkor a megszeppenés? Miért épp most ijedtem meg, miért épp most világosodtam meg egy kicsit?
Minden eddigi probléma folyamat volt (még az embólia is lényegében egy kisebb műtéti beavatkozás során trafált el), így vagy úgy, volt időm fölkészülni, megbékélni a helyzettel.
Most azonban?
Május tizenhetedikén, valamivel nyolc óra előtt kiléptem a Wesselényi utca 65. számú ház kapuján: a Terv az volt, hogy a délelőttöt középső Unokámmal, Jankával töltöm majd, és rágyújtás közben épp azt fontolgattam, mit csináljunk?
Játszótér? Csavargás? Maradjunk odahaza, és fessünk, építőzzünk, gyurmázzunk, bábozzunk?
Még nem volt nyolc óra, amikor e kérdések egészen feleslegessé váltak, mert bal lábamat elkaszálta az artériás trombózis, és én hamarosan a Klinikán találtam magam, majd meg a műtőasztalon.
És ez a hamariság világosította meg számomra, hogy mennyire semmi minden emberi terv, mennyire nem Én vagy Te, vagy onlájn Lapszerkesztők, Politikusok, Pártok, szempontos és szempontnélküli Emberek irányítják létezésemet.
És eszembe jutott egy régóta ismert beszélgetés is, melyet Jézus, a Megváltó folytatott Pontius Pilatussal, Júdea procurátorával.
Akkor, ott azt mondta Pilatus: „Jól vigyázz, mit felelsz Nazereti, mert egy hajszálon függ az életed!”
Mire Jézus, a Krisztus, a maga szelíd, csöndes de nagyon határozott módján azt kérdezte: „Tán te függesztetted föl, Helytartó?
Telitalálat, mint általában a krisztusi mondatok.
Mert ama hajszálat kizárólag az vághatja el, ki fölfüggesztette, és az bizony semmilyen módon ember nem lehet.
Ezért és ezt megértve „megvilágosodásom”, szatorim eredménye az lesz, hogy soha többé nem fogok olyasmit – önhitten, nagyképűen - szólni, hogy holnap, vagy az után ezt vagy azt fogom tenni!
Amit mondhatok legfeljebb így szól: holnap vagy holnapután,  -  ha a karma engedi -, ezt vagy azt szeretném tenni.
Így legyen!

Május tizenhetedike van

Két esemény teszi nevezetessé e napot
Egy rossz és egy jó
1907-ben ezen a napon született Dsida Jenő.
Ha magamfajta, verskedvelő ember Dsida-költeményeket olvas, hajlandó megfeledkezni mindenki másról, és el sem tudja képzelni, hogy egyáltalán lehet ennél szebb, finomabb, tökéletesebb költészet. Persze: nem volt válaszadó, nem volt irányt mutató, tömegeket helyes történelmi útra vezérlő lángelme, nem volt költészetével egyben történelmi alak. Valójában amolyan kismester volt, de micsoda mester! Talán úgy mondhatnánk, hogy a legóriásabb a kicsinyek között; a meghitt magánélmények, a jelentéktelen apróságok zsenije, a formatökély mesterjátékosa. Így igaz.

Vonat alatt
Azt hinnéd ugyebár,
meghal, aki a pöfögő, dohogó
mozdony alá hajtja a sínre nyakát.
Jaj, látod, a sinre feküdtem,
szikrát szitál és robbanva robog
fekete, szörnyű korunk.
S az én testem olyan erőtlen,
az én nyakam olyan fehér,
az én vérem olyan piros.
És megtudod-e érteni,
mit jelent
meg nem halni, kinlódni csak,
égő szikrát fogadni vérbefutott
szemedbe
s minden ébernél-éberebb öntudattal
számolni a csattogó kerekeket.
Egy - kettő - három - négy -
öt - hat - hét...

Philoktétész

Egyszer végre el kell már mesélnem ezt a történetet is, Philoktétész történetét, melynél megrendítőbben nevetséges nincs a teljes görög mitológiában. Megrendítően nevetséges, tehát groteszk, és ha groteszk történetet akar mesélni a mesemondó, hát legalább hatvan év felé közeledjék, mert szükséges holmi bölcs fegyelem a történet elmeséléséhez.
Az elbeszélőnek gondosan el kell kerülnie két rút csapdát, Szkülláét és Kharibdüszét. Ne legyen patetikus, de ne röhögtesse olvasóit, mintha hónuk alá pökött volna!
A történet ugyan csiklandós is, tragikus is, de valójában egyik sem: a kettő között kell finoman egyensúlyozni.
Mi más lenne a groteszk?
És egyensúlyozni két véglet között csakis bölcs, öreges megfontoltsággal lehet.
Minden tiszteletem az ifjú Költőké, Íróké: tudnak valamit, amit a vénember már semmiképp sem tud; tűz és láng lobog műveikben.
De – bocsássák meg az ifjak! - a mérték művészetét nem ismerik, nem ismerhetik.
Márpedig Philoktétész történetének elbeszéléséhez lelki nagy nyugalom és mértéktartás kelletik.
Ezért nem mertem magam sem elmesélni az elmúlt ötvenvalahány évben; lehet, nagy merészség, ha azt gondolom, immár megtehetem.
Tehát: Philoktétész: legyen!

Zúgott a szél, döngött a tenger: az összegyűlt hadigályák semmiképpen sem tudtak útra kelni, Ilionba elhajózni, mert minden vad szél a túlpartról támadt az akháj partok felé.
Ismerjük a történet e részét, ugye jó Olvasó, ismerjük mindannyian: látod Te is, hogy az a balfácán Agamemnón jóslatot kér, és a jóslat nyomán még balabbá válva áldozná föl gondolkodás nélkül elsőszülött leányát Iphigeneiát; eszembe sincs erről regélni, mert fölfordul a gyomrom, ahogy – gondolom – Klütaimnesztrának, az anyának is fölfordult akkor.
De erről majd máskor mesélnék: lenne épp mit.
Kevesebben tudják, hogy a vak jós, Theiresziász, még egy isteni üzenetet hozott, meglehetősen rejtélyeset.
Rövid, lakonikus üzenet volt (persze, hogy az volt, hisz Lakóniából származott, mert hogy Lakóniának hívták abban az időben Spártát): „Vigyétek magatokkal Philoktétészt!”
Naná, hogy az akháj lófők ugyanazt kérdezték, amit ti is kérdeztek most: „Ki az a Philoktétész, és miért olyan fontos, hogy magukkal vigyék?”
Végül Meneláosznak támadt ötlete; elhívatta vezéri sátrába Homéroszt és Hésziodoszt, a kor két mesetudóját, mítosz-szövőjét.
A két kiváló műtoszloposz mindenek előtt legurított fejenként két xesztész jó vörösbort, megettek mellé fejenként egy –egy lepényt olajbogyóval; ez teljesen helyénvaló volt, azokban az időkben a költészetmondóknak egyéb fizetségük nem is volt, aztán a következőket közölték az akhájok főembereivel.
Egykor, héroszok idején Héreklész, a nagy és örök hérosz legyőzte a lernai hüdrát, annak méreggel fertezett vérébe mártott néhány nyílvesszőt. Elég volt, hogy megsebezzen egy ilyen nyílvessző valakit, az illető az Alvilág kínjait szenvedve múlt ki.
Az idők során Héraklész jó néhány nyílvesszőt elhasznált: evvel lőtte le Ethont, az óriás  saskeselyűt, mikor Prométheuszt megszabadította kaukázusi fogságából. Szó se róla, volt rossz találata is; a kentaur-lapita háborúban például barátját és mesterét találta el a bokáján. Kénytelen is volt a szenvedő Kheiróntól átvállalni a halhatatlanságot, hisz a halhatatlanok is szenvednek, épp csak a megváltó halált nem élhetik meg.
Volt abban a nagy háborúban egy kentaur, Nesszosz, aki elmenekült Phóloéból, és az Euénosz folyónál révészkedett, és szabad idejében vadul gyűlölve Héraklészt várt a bosszú pillanatára. Ennek ideje akkor jött el, mikor Héraklész ifjú feleségével, Déianeirával Trakhiszba tartva az Euénosz folyóhoz érkezett, és őt találták ott révészként. Nesszosz fizetség fejében  vállalta, hogy Déianeirát átviszi hátán a túlpartra, elegendő, ha Héraklész maga úszik át. Héraklész kifizette a kért bért, átdobta íját és buzogányát a túlpartra, és beleugrott a vízbe. Erre Nesszosz felkapta az asszonyt, elrohant vele az ellenkező irányba, majd félmérföldes távolságban a földre dobva őt, meg akarta erőszakolni. Déianeira segélykiáltására Héraklész a túlpartról célozva lőtte át mérgezett nyilával Nesszosz mellét. A haldokló Nesszosz Déianeirának egy varázskeveréket ajánlott, amivel – mondta - Héraklész ingét bekenve, annak hűségét biztosíthatja magának. A varázsszer gusztusos összetevői ekként alakultak:  Nesszosz földre lövellt ondója, a sebéből kiömlött – és a lernai hüdra mérgével fertezett - vére, meg olivaolaj. Déianeira, szegény, féltékeny, buta liba,  hallgatott rá, és sietve korsóba gyűjtötte, majd lepecsételte a hozzávalókat, Héraklész előtt pedig mindezt elhallgatta.
”Na, mikor jön már Philoktétész?” – izgult Agamemnón, és – kivételesen – Akhilleusz pártját fogta, noha amúgy utálta Agamemnónt, jobban, mint a rozsgölödint. – „Igen, igen! Halljuk Philoktétészt!”
Amire Homérosz csak annyit szólt: „Nyugi!”.
És a két mítosztudó újabb xesztésznyi vörösbort kortyolt el fejenként, aztán komótosan folytatták.
Déianeira Héraklész számos szeretőjét tűrte el amíg, már idősebben, rászánta magát a varázsszer használatára. Történt ugyanis, hogy Héraklész elég pofátlanul azt kívánta tőle, hogy egy fedél alatt éljen egy új asszonnyal. Elküldte hát urának a fertezett inget, és csak amikor már elküldte, akkor döbbent rá, hogy nem szerelmi varázs lesz a mérgezett ing hatása, mert az udvar kövére kivetett maradék gyapjú a nap hevében égni kezdett, és az udvar kőlapjai közül is bugyborékoló vörös tajték tört elő
Az oltár tűzénél áldozó Héraklész húsát emészteni kezdte a méreggel átitatott ing, ám szabadulni attól nem tudott: se le, se föl. Héraklészt gyilkos őrjöngésbe kergette a kín, fákat tépett ki, vétlen embereket ölt, de meghalni nem tudott, hisz maga vállalta magára a halhatatlanságot Kheirón helyett. A folyóba is hiába vetette bele magát; akkor aztán szólította apját, Zeuszt, vegye el a halhatatlanságát. A Villámló ezt is megtette kedvenc fiáért, csakhogy a hérosz oly baromi erős volt, hogy meghalni nem tudott. Akkor meg a legmagasabb hegycsúcson, tölgyfából és vadolajfa-törzsekből rakott máglyát magának, könyörgött barátainak, hogy valaki gyújtsa meg a máglyát, de bizony, ezt senki nem vállalta magára.
Ekkor jött a képbe Philoktétész, a pásztorfiú, aki épp arra legeltette nyáját. Őt kérte meg három utolsó nyílvesszejét ígérve neki jutalmul a hérosz; Philoktétész meg, mit sem tudva arról, kinek a máglyáját lobbantja lángra, alágyújtott Héraklésznak.
És hát – ugye? -, noha jót tett a hőssel, Zeusz páter csak megbüntette, mert hát végtelenül igazságos a mi főistenünk.
Álmában Zeusz-küldte kígyó marta meg a pásztorfiút; de nem halt meg, ó dehogy! Sebe azonban nem gyógyult, tárva-nyitva maradt, és szörnyű bűzt árasztott; mérföldnyi távolságban ember ki nem bírta körülötte. Philoktétész elmagányosodott, elzüllött.
Őt kell hát az akhájoknak nyílvesszőstől magukkal vinniük, ha Trója alatt győzni akarnak, sőt, ha egyáltalában Trójáig el akarnak jutni.
Így végezte történetét a két nagy mítikus; az akhájok meg küldöttek révén  – a küldöttek befogták orrukat – akarták elkunyerálni Philoktétész nyílvesszőit.

Most kéretik az olvasó kettőzött figyelme, mert a történetbe ezen a ponton lép be az az esztétikai kategória, melyet narratívám bevezetőjében bátorkodtam a groteszk névvel illetni. Képzeljük csak el szegény Philoktétészt, aki mégis csak egy nevetésre ingerlő bajtól szenved – melyet ráadásul nem érdemelt ki semmiféle bűnnel, de-,  ami számára végtelenül tragikus, mert leválasztotta az emberek nyájáról, és amely baj végképp lehetetlenné tette, hogy valaha is a hősök sorába lépjen, miközben – ezt jól tudjuk – a legutolsó hazudozó is majd igazi hőssé válik, még Nesztór is, aki tényleg nem hős: minden, csak nem hős…
És most egyszerre eljön a világ Philoktétészhez, kiderül, hogy nélküle – legalább is három nyílvesszeje nélkül – nincs hősiség, nincsenek eposzok, nincs és nem lehet semmi sem!
Persze, hogy azt gondolja és kéri: vigyék magukkal, ne akarják csak a nyílvesszőket, akarják őt magát, a kitaszítottat, a nevetségeset, a zeusz-sújtottát…
A küldöncök hát – orrukat befogva – magukkal viszik Philoktétészt, fölszerelnek egy hajót neki is, megparancsolják, hogy egy nap hajóútra maradjon mögöttük, mert bűzölgése elviselhetetlen, aztán az akháj hajóhad útnak ered Ilion felé.
Igen, csakhogy sebének bűzét, illetve fájdalmas ordítozását, ha rátörtek a rohamok, a többiek nem tudták elviselni; Odüsszeusz tanácsára Lémnosz szigetén szépen elhagyták Philoktétészt, és nélküle hajóztak tovább Ilion felé. A szél elnyugodott, legalább is immár jó irányból fútt, a görög hősök joggal úgy érezték: nincs már szükségük se Philoktétészre, se nyílvesszeire.

De Trója ostromának tizedik évében kiderült, hogy Philoktétész híres nyílvesszei nélkül mégsem lehet bevenni Tróját, újabb isteni üzenet érkezett, és az akhájok megint ott voltak az eredeti problémánál, mondhatnám a kályhánál.
 A haditanácsban Odüsszeusz vállalta, hogy Neoptolemosszal, Akhilleusz fiával kettesben elhozza a nyílvesszőket. Neoptolemosz közreműködésére azért volt szükség, mert ő csak apja halála után csatlakozott a sereghez, ezért nem volt részese Philoktétész cserbenhagyásának, benne tehát az egész sereget gyűlölő hős megbízhatott.
Lémnoszon igazi tragikus kart alkottak ezek ketten, mármint Odüsszeusz és Neoptolemosz:megígérték Philoktétésznek, hogy hazájába viszik vissza, csak adja át a nélkülözhetetlen nyílvesszőket.
Addig magyaráztak, énekeltek, szavaltak, míg a szerencsétlen Philoktétészre rá nem tört egy újabb szörnyű roham; kábultságában, fájdalmában a nyílvesszőket az ifjúra bízta.

A történetnek e pontján túl majd mindenki másként mesél tovább: van, aki szerint amikor Philoktétész magához tér, Neoptolemosz elismeri, hogy kétszínű játékot űzött vele. Hősünk  kétségbeesik, és visszaköveteli a nyílvesszőket, ám ekkor beront Odüsszeusz, durván elutasítja a sebesült hőst, Neoptolemoszt pedig felszólítja, hogy kövesse.
A fiú azonban úgy dönt, hogy visszaadja a nevezetes nyílvesszőket,  és hazaviszi a hőst. Már indulnának, amikor megjelenik Héraklész árnya, és arra inti Philoktétészt, hogy engedjen: így a hős és az ifjú mégis Trója alá indul.
De van persze másik verzió is: Odüsszeusz és Neoptolemosz egyszerűen ott hagyják Philoktétészt, aki tovább bűzölög és magánykodik, majd eltűnik a mítoszok süllyesztőjében,  míg a legsenkibbek, olyan gyáva, ostoba kis senkik, mint Meneláosz (ezt nem én mondom róla, nehogy félreértés legyen: Akhilleusz mondja róla Homérosznál) is hősökké válnak. Mindezt meg nem tehették volna Philoktétész nyílvesszői nélkül.
Mondd hát olvasó! Sírjak vagy nevessek Philoktétész történetén?
Becsületesen szólj!

Tengerjáró Szindbád harmadik utazása

- avagy hét éj az ezeregyből -

Hazaérkezvén második útjáról Szindbád bément az utcába ahol lakott, belépett a házba: és senki sem sietett üdvözlésére. Minden úgy volt hát otthon, ahogyan Szindbád hagyta.
El kell mondanom azt is, hogy bár sikeresen visszaszerezte mindazt, amit első útján elveszített, és El-Mahradzsán királytól is bőséges végkielégítést meg ajándékot kapott, hazaérkezvén épp oly szegénységben találta magát, mint annak előtte. Ennek az volt a magyarázata, hogy Bászrából hazafelé mentében szeretett volna jól élni és megsokszorozni vagyonát, ezért különböző játéktermekbe, ivókba tért be, így aztán hazatértekor épp oly üres volt a zsebe, mint annak előtte, és Szindbád újra egy krajcár nélkül kódorgott a városban, és délelőttjeit rendesen a Ste*** úton és környékén töltötte, ahol szép időben a város dologtalanjai találkoznak. Tavasszal és kora ősszel, amikor a mellékutak padjain veres, karikás szemű, éjszakázó, szégyenlős hontalanok tanyáznak, a napsugárban mosdatlan kezüket nézegetik azok az emberek, akik egész életükön át valamely különös okból csavarognak a Népli***-től a Gell***-hegyig keresztül-kasul a városon, szemügyre veszik a Kere*** úti kirakatokat, hosszan álldogálnak a sérvkötős bolti ablak előtt, nézegetik a forgalmat a Ste*** úton és a zöldellő vagy ősztől pirosló fákat az Iparcsarnok környékén. Szindbád szemérmesen húzódott meg azon a mellékúton, amely a ligetből az Er*** királyné útjára nyílik. Itt volt egy rendes padja, ahol a délelőttöket gondolkozással töltötte. Gondolkodásában arra jutott – mi másra juthatott volna? -, hogy legjobb lesz ismét útra kerekedni, ezért megint nem töltött sok időt odahaza szegénységben: ment, ment, elment a kikötőbe és hajóra szállt.
És vitte aztán Szindbádot a megindult gálya, szélbe kapaszkodott széles vitorlája; jó útjuk volt, tengerről tengerre, szigetről szigetre haladt a hajó, és mindenütt, ahol kikötöttek, köréjük gyűltek a kereskedők, az ország nagyjai, vevők és kalmárok, és ők adtak-vettek meg csereberéltek. Így ment a soruk, amíg a végzet egy szép szigetre nem vetette őket, ahol lombos fákon, terhelt ágon, ért gyümölcsök lengedeztek, virágokból jó illatok terjedeztek, madárhangok zengedeztek, alant folyók csergedeztek, de ameddig a szem ellátott, sehol ember, háztűz nem volt. A kapitány lebocsátotta a horgonyt, a kalmárok és az utasok partra szálltak a szigeten, sétálgattak a fák alatt, hallgatták madarak dalát, dicsőítették Alláh hatalmát, csodálták a leghatalmasabb király uralmát.
Szindbád is partra szállt a többiekkel, fák közt csörgedező tiszta forrás mellé telepedett le, és ott, mivel valami ennivalót is vitt magával, hozzálátott a falatokhoz, amikben őt Alláh - magasztaltassék az ő neve! - kegyelmében részesített. Ám a szellő oly kellemesen és simogatóan fújdogált, és oly könnyű lett a lelke, hogy bágyadtság szállt reá, lepihent és mély álomba merült. Így élvezte a jóleső fuvalmat és fűszeres jó illatot, de amidőn ismét felserkent, se földi, se földöntúli lényt nem talált maga körül, mert a hajó minden utasával továbbvitorlázott. Szindbáddal sem kalmártársai, sem a tengerészek nem gondoltak, ahogy ez lenni szokott vele.
Magára maradt a szigeten, jobbra-balra bolyongott, de mivel egy teremtett lélekre sem lelt, minden gondja-baja-bánata újra elővette, majdhogy epeömlést nem kapott. Nem voltak vele földi javak, nem volt ellátva enni-innivalóval sem. Így maradt egyes-egyedül. Elhagyottságában, csüggedt lélekkel és végső kétségbeesésében így beszélt: "Addig jár a korsó a kútra, míg teherbe nem esik a cselédlány. Ha első ízben ép bőrrel meg is menekedtem és jótét lélekre találtam, aki kiszabadított a szigetről, és emberlakta vidékre vitt magával, most hogy remélhetem, hogy rábukkanok valakire, aki lakott tájra vezérelne?"
 És legott nagy-nagy sírásba-jajgatásba kezdett, átkozta magát, hogy megint belekeveredett  az úti viszontagságba.
Bevégezve litániáját felkelt, keresztül-kasul járta a szigetet, mert ülni egy percig sem volt sehol nyugta. Felmászott egy magas fára, tetejéről jobbra-balra szemlélődött, de csak eget, vizet, fákat, madarakat, szigeteket és homokzátonyt látott. Ám amint még élesebben kémlelődött, a sziget távolában egy fehér tárgyat vett észre: hamar lemászott a fáról, és feléje tartott, amíg csak el nem érte, és lám, egy magasan az ég felé törő, hatalmas méretű kupolát pillantott meg.
 Közelebb ment, körüljárta, de csak sima falakat lelt, ajtót nem talált. Megjelölte azt a helyet, ahonnan kiindult, körüljárta a kupolát, és megmérte kerületét: pontosan ötven lépést tett ki.

Alkonyodott, a nap már nyugovóra készülődött, amikor egyszerre csak eltakarta valami, és a világ elsötétedett. Szindbád először azt gondolta, hogy felhő kúszott a nap elé, de felnézvén az égre látta, hogy nem felhő, hanem egy hatalmas testű, óriási madár széttárt szárnyakkal lebegett az űrben, és röptében elsötétítette a napot a sziget felett.
Szindbád művelt, világot látott ember lévén ismert egy történetet régi utazóktól: azt tudniillik, hogy él valamelyik szigeten egy óriási madár - rúkh-madár a neve - él, és kicsinyeit elefántokkal eteti. E pillanatban arra is rájött, hogy az a kupola nem más, mint a rúkh-madár tojása.

 Míg Szindbád elálmélkodott Alláhnak, a hatalmasnak művén, a madár leereszkedett a kupolára, szárnyával befedte, hogy kiköltse. Lábait a földre kinyújtotta maga előtt és elaludt - dicsértessék Ő, aki sohasem alszik!
Szindbád ekkor felkelt, leoldotta fejéről turbánját, szétterítette alaposan és megcsavarta, míg kötélformájú nem lett. Aztán dereka köré kötötte, és szorosan a madár lábához erősítette magát, majd így fohászkodott: "Talán majd elvisz valami országba, városba, emberek közé. Jobb lesz, mint itt ezen a szigeten ülni."
Egész éjjel virrasztott, mert attól félt, hogy elalszik, és majd nem tud róla, mikor repül el vele a madár. És amint hajnalodni kezdett, majd beköszöntött a reggel, a madár hatalmas rikácsolással leszállt a tojásról, és a levegőbe emelkedett Szindbáddal együtt. Érezhette, hogy valami nincs egészen rendben, túl nagy súlyt cipelt a lábán. Hányta volna le a madár nyakra-főre, lehányta volna ám, ha bírt volna véle, csakhogy Szindbád nem engedte magát, jól átszorította a madár lábát.
Közben röpült is, magasra, olyan magasra, hogy az öreg hajós azt hitte, már elérte az ég csúcsát. Ment, röpült a madár Szindbáddal, tudj' az isten hány tengeren, szigeten keresztül; egyszer, hogy éppen a nap az égre került, lassan leereszkedett a föld felé, és egy magaslatra szállt le. Amint talajt ért, jó Szindbád szaporán, szörnyű félszben (pedig a madár észre sem vette) leoldotta kötelékeit, és miután nagy remegve lecsavarta a turbánját a lábáról, odábbállt. A madár pedig karmaival felragadott valamit a földről, és az ég felé emelkedett.
 Szindbád csak most nézett körül, hová is vetette a sors. Úgy látta, hogy magaslaton van, a magaslat lábánál pedig nagy, széles, és mély völgykatlan terjeszkedik, amelyet a felhőkig érő, óriási hegység vesz körül. Csúcsai olyan felmérhetetlenül magasak, hogy még a szem sem követheti, megmászni meg éppen lehetetlen. Szindbád szidni, átkozni kezdte magát e látványra: "Bárcsak maradtam volna a szigeten! Jobb volt ott, mint ebben a vadonban: ott ehettem a fák gyümölcseiből, ihattam a folyók vizéből, de ezen a helyen nincs se fa, se gyümölcs, se víz. Nincs más hatalom és erő, csak a magasztos, nagy Alláhé. Alig menekülök az egyik veszedelemből, máris nagyobba és rosszabba esem!"
Aztán felkelt és lelkét megerősítve, bejárta a völgyet. Ámulva fedezte föl, hogy földje gyémánt, az a kő, amelyik ásványt és ékkövet, porcelánt és ónixot is átfúr, amit se vas, se szikla meg nem sért, és amiből se levágni, se letörni nem lehet mással, mint ólomkővel. És a völgy hemzsegett a kígyóktól és viperáktól, mindegyik akkora, mint egy pálmafa. Ilyen óriási állat még elefántot is elnyel, ha elébe kerül.
Ott volt tehát a vén hajós a völgy fenekén, és szánta-bánta tetteit. Mondogatta egyre  magában: "Alláhra, magam siettettem vesztemet!" A nap már alkonyatba hajlott, úgyhogy immár éji menedékhely után kellett néznie, mert a kígyók olyan iszonyatot keltettek benne, hogy csak életét féltette; evés-ivás és egyéb eszébe sem jutott. Nem messze egy barlangot fedezett fel, és amint közelebbről megnézte, látta, hogy szűk bejárata van. Belépett, a bejáratot eltorlaszolta egy ott fekvő nagy kővel, és azt gondolta: "Íme, hogy e helyre beléptem, immár biztonságban vagyok, holnap, mihelyt hasad a hajnal, kimegyek és meglátom, mit rendel számomra a végzetem."
Azért mégis, szinte álmatlanul virrasztotta át az éjszakát hajnalpirkadásig, amikor is a követ, melyet a barlang bejárata elé hengerített, megint eltolta, s mint az ittas ember, jutott ki a barlangból, kábultan a hosszú virrasztástól, éhségtől és rémülettől.
És bejárta az egész völgyet, kiutat keresve, és amint járt-kelt, hát egyszerre csak nagy darab hús esett elé a földre, ám egy lelket se látott körös-körül. Igen elbámult ezen, aztán eszébe ötlött egy történet, amit egyszer réges-régen kalmároktól, utazóktól meg vándoroktól hallott. Éspedig, hogy a gyémánthegyek tele vannak rémítő borzalmakkal, és hogy senki oda el nem juthat. De kalmáremberek, gyémántkereskedők csellel mégis hozzájutnak a gyémántokhoz. Leölnek egy juhot, lenyúzzák, feldarabolják, és a friss húsdarabokat a környező hegyekről a katlan fenekére hajigálják; a nyers húsra aztán ráragad egynéhány drágakő. A kereskedők úgy hagyják a húst feküdni délidőig. Ilyenkor a sasok meg keselyűk leereszkednek, karmaikkal megragadják a húsdarabokat, és a hegytetőre repülnek velük. Mihelyt a kalmárok meglátják ezt, odarohannak, és hangos kiáltozással elzavarják a madarakat a hús mellől, aztán a ráragadt köveket leszedik a húsról. Ezt otthagyják a madaraknak és ragadozóknak, a drágakövekkel meg továbbállnak. Csak ilyen csellel tudnak gyémánthoz jutni.
Amikor tehát Szindbád meglátta a leölt állat húsát, és eszébe jutott ez a história, odament az állati hullához, összeszedett egy csomó gyémántot, belerakta zsebeibe meg ruhái redői közé, övébe, turbánjába, ruhájába is tömködött.
És amint javában dolgozott, megint lezuhan egy levágott nagy juh teteme. Hozzákötötte magát a turbánjával, mit ismét kötéllé sodort össze,  aztán hanyatt feküdt, a hústömeget pedig a mellére tette és belekapaszkodott.
Hát egyszerre csak rászállt egy keselyű a hullára, karmai közé kapta, és felemelkedett vele a levegőbe, ő meg ott lógott rajta. És addig repült, míg egy hegycsúcsra nem ért a prédájával. Ott leszállt, és neki akart kezdeni a falatozásnak. De ekkor mögötte nagy rikoltozásba, dörömbölésbe fogtak, úgyhogy a sas riadtan röppent fel.
Szindbád pedig leoldotta magát a juh-tetemről, és vérfoltos köntösében megállt ott mellette, amikor hirtelen előtűnt a sast megriasztó kalmár.
Amint megpillantotta az öreg hajóst, rémületében és ijedségtől reszketve egy szót sem tudott szólni, de odament a húshoz és megfordította. És mivel nem talált rajta semmit, hangosan felkiáltott: "Alláhhoz menekülünk az átoksújtotta Gonosz elől! Ó, micsoda nagy baj! Micsoda nagy kár! Mi lehet az oka?"
Akkor Szindbád odalépett hozzá, mire az megkérdezte: "Ki vagy, és miért jöttél ide?"
Szindbádunk minden szomorúságát beléöltve hangjába, elmesélte sorsát, a férfi pedig megköszönte szavait és megáldotta; aztán elbeszélgettek. Nemsokára előkerült a többi kalmár is, üdvözölték és szerencsét kívántak megmeneküléséhez.
Aztán magukkal vitték, ő ismét részletesen elbeszélte nekik egész történetét, minden útikalandját, és az összeszedett gyémántokkal kárpótolta őket.
A kereskedők kellemes, biztonságos helyen háltak, ő is velük töltötte az éjt, mikor pedig eljött a reggel, felkerekedtek és áthaladtak a magas hegységen, és addig mentek, mendegéltek, míg végre egy nagy és szép szigeten fekvő kerthez nem értek. Itt akkora kámforfák nőttek, hogy száz ember is elpihenhetett az árnyékukban. Ha valakinek kámfor kell, csak megfúrja valami hosszú eszközzel a fa törzsét, és fölfogja a fa nedvét, ez a folyékony kámfor aztán megkeményszik, mint a gumi, a fa maga pedig elhal, és tüzelőnek használják. Egyfajta vadállatot is látott Szindbád ezen a szigeten, rinocérosznak hívják. Úgy legel, mint másutt a szarvasmarha vagy a bivaly, de a teste nagyobb, mint a tevéé, és zsenge faleveleket eszik. 
Aztán látott még sokféle bivalyt is, amilyen mifelénk nem akad, de más ismert helyeken sem.
Gyémántjait, melyeket a kígyóvölgyből hozott és zsebeibe rejtett, lakott helyen  becserélte az országnak áruira és termékeire, teherhordókat, sőt még arany- és ezüstpénzt is adtak érte: Szindbád pedig tovább vándorolt a kereskedőkkel, és bejárta az emberek országait, mindent, amit Alláh teremtett, völgyről völgyre, városról városra, amíg el nem értek Bászra városába.
Onnan már könnyedén hazajutott Szindbád: sietett utcájába, bement a házába: de gyémántja, aranya, mindenfajta csodálatos javai és árui most sem maradtak, mert különböző korcsmákban, játékos termekben minden vagyonát elmúlatta: és persze sem barát, sem felség, sem rokon nem várta ezúttal sem.
Ez lett a vége harmadik utazásának: ha Alláh úgy akarja, elbeszélem majd nektek negyedik  utazását is.

Kamilla

Hogy melyikünk kezdte azt a játékot, őszintén szólva, már nem tudom.
Talán Kamilla, talán Janka, talán én magam.
Lényeg, hogy egy díszes doboz kineveztetett kincseskamrának, melyet hamarosan gaz kalózok raboltak ki, mert Janka elvette két őrző-védő babáját: más célja lett velük.
Mondom Millának: „Eredj utánuk, vedd a kardod, és kaszabold le a gonosz párákat!”
Milla tehát fogja a játék étkészletből az egyik kést, kinevezi kardnak, és nyomába ered a latroknak. Eljut a kisszoba sarkáig, hol a kalózok hajója vesztegel, aztán hátrafordul, és azt kérdi: „Mit mondjak, Papi?”
Eszembe jut kedvenc altatómesénk, a János vitéz, mondom Neki: „Mondd azt, hogy –Hé, atyafi! Te úgyis sok vagy egy legénynek! Megállj! Én majd kettőt csinálok belőled! –„
Módfelett tetszik Neki, még kétszer elmondatja, aztán édes, kis csipogó hangján, de „félelmetesen” mondja, és a szöveg végén kettőt suhint „kardjával” a sarokban álló levegő-ellenség felé.
Megint valami, amit halálomig nem fogok felejteni, ami - míg a Földön lehetek - ott fog csengeni a fülemben…
”Hé! Atyafi….!”

Álmodó, kicsiny kápolna

A csak kevesek által szívesen látogatott, és elfeledett nyolcadik kerület egykor szépen megépített, csodásra szépítgetett, de immár omladozó bérházai között kicsiny, kedves – tán szintén elfeledett – kápolna áll.
Mikor még a Kedves itt lakott olykor nálam, itt révedt éjszakai álomba, aztán reggeli ébredésbe, és nekivágtunk, hogy a piacon beszerezzük kedvenc zsömléit és zöldségeit, olykor betértünk abba a kedves kis Szent Rita kápolnába.
Ez a kicsiny kápolna igazából könnyen megközelíthető volna, hisz nem messze tőle busz és három jó villamos is jár, meg aztán még a Tűzoltó Parancsnokság is ott a közelben; nem is ritkán visító tűzoltóautók jönnek és mennek a kicsi Kápolna közelében.
Mégis: mintha múlt idők itt feledett emléke lenne az a csöpp, álmodó és kedves kápolna, az a kicsiny -  Krúdy-mesékbe feledkezett – kápolna, mely Szent Rita nevét viseli.
Ebben a kedves, régmúlt időkből átbűvölődött kápolnában hihetetlenül szépséges üvegablakok mesélnek Szent Ritáról – a Cascia-városában született - szent, áldott Hölgyről.
Arra vállalkozom most, hogy lemeséljem azokról az üvegablakokról az Ő történetét, miket olvasgattam magányos betéréseim során, mikor már csak egyedül járogattam Szent Rita apró, álmodozó kápolnájába, mikor magamra maradtam, mert az én igaz, egyetlen szentem – drága Lalagé - elhagyott, mintha ő is álmodozó feledésbe merült volna.

Hadd mesélem el az ablakokról olvasott – kék-sárga ablakfényben fölragyogó - történetet: hadd mesélem el!

Váratlanul - nem miseidő táján -, fölkongtak Roccaporena - Cascia harangjai, és aztán csak zengtek-bongtak, mintha tűz- vagy vízvészt jeleznének.
Az 1447. esztendő július havának utolsó napja volt, forró nyáridő: senki sem csodálta volna, ha a városkörnyéki boglyamezők lobbantak volna lángra a hőségben, vagy ha az előző napok sűrű esőzései következtében megáradt hegyi patakok törtek volna a Városkára.
Ám semmi ilyesmi nem történt; vész nem fenyegette Casciát, amint azt a harangszóra összefutó lakosok nagy megkönnyebbüléssel látták.
Nem látták viszont – és ez már korántsem szolgált könnyebbülésükre – a harangozót sehol: a Mária Magdaléna kolostor kápolnájának harangját nem kongatta emberi kéz: maguktól indultak bimm-bammozásnak a harangok, és öblösen kongtak, kongtak szüntelen.
Senki sem értette Roccaporena (az utóbb Casciával egybeépült falucska neve volt ez, a kolostor tulajdonképpen itt állt) lakói közül, míg ki nem tárult a kolostor kapuja, és jajveszékelő apácák nem áradtak ki onnan, kiáltozva, sopánkodva:
„Meghalt! Meghalt a mi egyetlenünk, meghalt Rita nővérünk!”

Tudni való: Cascia  nagyon aprócska – a nagy  Spoleto városától keleti irányban, szép hegyek - dombok ölelésében alvó -, kedves kis umbriai városka.
Ha Perugiából indulsz dél felé utadra nyájas olvasó, és áthaladsz Folignón, meg a kicsi Trevin,  eljutsz Spoletoba; ott kell gyorsan irányt váltanod, kelet felé fordulnod, hogy eljuss Casciába, melynek környező domboldalaira szőlők és olajfák kúsznak föl, és kelet felől rájuk – főként tavasz tájt – az adriai szellők sós illatokat terelnek, mert közel van ide a szép Adria.
A Városkát lankás dombok, hegyhátak övezik, és hajdan a városi földbirtokok jelentős része e domboldalakon volt körös-körül. Egy ilyen kis, de olajat, szőlőt, miegyebet bőségesen termő birtokon született hosszú várakozás, reménykedés és sok imádság után agg szülei megfiatalítására Rita, kit Isten ajándékának tekintettek azok. Igazi Deodata volt Rita vén szülei számára.
Tökéletes, szépséges, bájos kis újszülött volt Rita: pufók angyal arcocskájú, szép kezű és szép lábú, de olyan aprócska, hogy a szülők is, a rokonok is, de még a szomszédok is többször átvizsgálták, minden testrésze rendben megvan-e, életképes-e az az öklömnyi kislány?
Hogyne lett volna, bizony, hogy életképes, sőt gyorsan és egészségesen fejlődő leányka volt Rita, a Deodata.
 Amint cseperedett, és nyiladozott értelme, öreg szülei Isten szeretetében és félelmében kezdték nevelni, továbbá föltétlen engedelmességben.

Rita pedig mindkét irányú nevelésből egyaránt tanult, okult: miközben pedig a szelíd dombokat, hosszúszárú füvek lakta mezőket járta, nézegette a domboldalon legelésző szelíd juhokat, kecskéket egyéb barmokat – főként a kicsinyek tetszettek Ritának -, a természet iránt is nagy, álmélkodó szeretet ébredt fogékony lelkében.
Az ám, csak éppen a két egyirányúnak látszó nevelés ütközött meg ifjú lelkében, amikor fölnőtt lánnyá kezdett érni; mert szívében fölgyulladt az istenszeretet, és apáca lett volna legszívesebben, hogy teljesen eggyé válhasson isteni Megváltójával, aki jelenléte édes érzetével ajándékozta meg az ifjú lányt, valahányszor szülei engedélyével visszavonulhatott a ház egyik helyiségében kialakított kicsiny imahelyre.
Közben pedig szülei  - kik valószínűleg kényszerhelyzetbe kerültek gazdaságukat illetően -odaígérték a kezét egy helybeli ifjúnak, aki vad, vérnősző és erőszakos ember hírében állt, és az is volt.
Ritának nagyon fiatalon kellett férjhez mennie tehát, és nagyon fiatalon meg kellett birkóznia a gonosz részegségek, vadállati szerelmeskedések, őrült kicsapongások gondjaival.
Ám a mi Ritánk a természettől és Krisztus urunktól leginkább a gonoszsággal és ostobasággal szembeni kitartó türelmet tanulta meg: férje rossz természetét hősies türelemmel viselte, panaszkodni soha, senki őt nem hallotta.
Módszere egyszerű volt: mindenben alázatos engedelmességgel vetette alá magát hitvese szeszélyeinek és gonosz indulatainak. Föltétele egy volt csupán, az, hogy a templomba eljárhasson.
Szelíd megadásával és áradó jóságával végül férje rossz természetét is sikerült legyőznie, és annak lelkét az evilági tobzódásból Isten útjára vezérelnie.
Az idők folytak, lassú hullámokban folytak Roccaporena patakjain és erecskéin: vágyott ugyan Rita a kolostori élet után, vágyakozott, lelke csobogott a kolostor felé, akár ama patakocskák és erecskék vizei, de türelemmel élte férjes asszonyi életét.
Aztán rövid néhány éven belül az idő jelentős és gyászos változásokat érlelt: előbb hirtelen egymásutániságban meghaltak Rita szülei; szülei halála után újabb gyász érte: előbb temetnie kellett férjét, az egykor vérnősző barmot, ki halálakor már tisztelte és szerette és megbecsülte asszonyát.
(A múlt azonban tán sosem múlik igazi múlttá, egykor volt bűneink bűnhődésre várnak: férjét egy régi ellensége ölte meg bosszúból.)
Eltelt egy év, és újabb - kevés híján - elviselhetetlen bánat szakadt Ritára: elhalt két kicsi fia is.
Mintha csak Isten nyitogatta volna a kolostor kapuját, tette volna szabaddá a kolostorhoz vezető ösvényeket, midőn eloldott minden földi köteléket.
Rita hozzáfoghatott, hogy beteljesítse régi álmát, immár kolostorba vonulhatott.
Azaz vonulhatott volna, ám amikor Casciában a Mária Magdolna ágostonos kolostorba jelentkezett, háromszor is elküldték a vágyott, szent hajlékból, mivel hogy özvegy volt, és nem szűz.

Sötét téli éjszaka volt: Roccaporena dombokon lakó olajfáinak ágai közt gonosz szelek jártak; a szelek mindenhová befurakodtak, többször is kioltották Rita imaszobácskájában a gyertyákat.
A hölgy végül nem gyújtotta meg azokat többé: térdepelt csak a sötétben, meditált és imádkozott és reménykedett.
1407. novembere volt, késő novembere, kevés híján decemberre fordult a kalendárium.
Könnyű köpenyt borított Rita hálóruhájára, úgy térdepelt, és érezte, sejtette: csoda, csodák éjszakája van, dacára minden – olasz testét-lelkét – fagyasztó hideg szeleknek, télnek.
Szélroham söpört most hirtelen végig az éji dombokon, és kivágta a meditációs szoba ajtaját is; és a kintről beszűrődő csekély holdfényben Rita három alakot látott belépni a szobácskába.
Sötét volt és hideg is, és fagykolódva könnyezett Ritánk szeme is, mégis: azonnal fölismerte a három belépőt.
Keresztelő Szent János, Szent Ágoston és toletinói Szent Miklós jöttek érte; jöttek és vitték éjnek idején, vitték őt, be a kolostorba.

Ott pedig, ott a kolostorban egy napon (szép napon?), hogy Rita a feszület előtt térdelt, imádkozott és magába mélyedve várt – igazából épp azt várta, ami történt aztán -, úgy érezte, hogy a töviskorona egy tövise az ő homlokába fúródott, és szúrta, tépte, vágta, égette homlokát.
Érezte, teljes valóságában érezte Rita Krisztus emberi szenvedését: mert hiába, hogy Isten egyszülött fia volt Jézus, csak emberként szenvedte el a korbácsot, töviskoszorú szörnyű tövisszúrásait, tenyerébe és lábába vert szögek iszonyatát, bordái közé vágott lándzsa parázsló fájdalmát.

És Rita -  a mi Ritánk -, most egyet e végtelen szenvedések közül maga szenvedett el.
Úgy volt, úgy!
 Mély sebet kapott, amely később elmérgesedett: ama seb – miként egykor Philoktétész legendabeli sebe -, nem gyógyult be többé, és bűzlött: és e belőle áradó szag miatt Ritát elkülönítették nővéreitől; magányos szobában élte tovább éltének csodáit.
Mígnem betegsége, a szakadatlan böjtölés és a kolostori munkálkodás fölemésztették erejét; utóvégre nem tudott fölkelni többé, és…

Az 1447. esztendő július havának utolsó napja volt, forró nyáridő: senki sem csodálta volna, ha a városkörnyéki boglyamezők lobbantak volna lángra a hőségben, vagy ha az előző napok sűrű esőzései következtében megáradt hegyi patakok törtek volna a Városkára.
Ám semmi ilyesmi nem történt; vész nem fenyegette Casciát, amint azt a harangszóra összefutó lakosok nagy megkönnyebbüléssel látták.
Nem látták viszont – és ez már korántsem szolgált könnyebbülésükre – a harangozót sehol: a Mária Magdaléna kolostor kápolnájának harangját nem kongatta emberi kéz: maguktól indultak bimm-bammozásnak a harangok, és öblösen kongtak, kongtak szüntelen.
Senki sem értette Roccaporena (az utóbb Casciával egybeépült falucska neve volt ez, a kolostor tulajdonképpen itt állt) lakói közül, míg ki nem tárult a kolostor kapuja, és jajveszékelő apácák nem áradtak ki onnan, kiáltozva, sopánkodva:
„Meghalt! Meghalt a mi egyetlenünk, meghalt Rita nővérünk!”

A csak kevesek által szívesen látogatott, és elfeledett nyolcadik kerület egykor szépen megépített, csodásra szépítgetett, de immár omladozó bérházai között álló kicsiny, kedves – tán szintén elfeledett – kápolna szép üvegablakairól meséltem le e történetet, e széphistóriát.

Vasárnap van, május tizenharmadika

Száz évvel ezelőtt – 1912. május tizenharmadikán - született Várkonyi Zoltán, kétszeres Kossuth-díjas magyar színész, filmrendező, színházigazgató, a Mester.

1643-ban szörnyű nap volt május tizenharmadika Santiago de Chilében: egy földrengés a város lakosságának több mint egyharmadát elpusztította.

1717. május tizenharmadikán született Mária Terézia Habsburg uralkodó.

1830-ban e napon kiáltották ki Ecuador függetlenségét.

1882-ben ezen a napon született Georges Braque, francia festő, a kubizmus egyik alapítója, aki Picassóval együtt dolgozott vagy három éven át. Az első világháború után egyéni non-geometrikus stílust alakított ki. Csendéleteit, tájképeit és kétdimenziós témáit a harmonikus formák és érzéki színek jellemzik.
(L’Estaque-i tájképén a hely külső jellegzetességei elveszítik érdekességüket, és csak a síkok és tömegek viszonya a fontos: ebből alakult ki az új formanyelv.)

1917. május tizenharmadikán három gyermek egy kis nyájat őrzött a portugál Fátima kisváros melletti Cova da Iria nevű helyen. A gyermekek: Lúcia de Jesus dos Santos 10 éves, unokaöccse, Franciso Marto 9 éves, unokahúga, Jacinta Marto 7 éves. A déli imádság után a közelükben levő kövekből kis házat építettek azon a helyen, ahol ma a bazilika áll. Hirtelen sugárzó fényt láttak, amelyet villámnak véltek. Elhatározták, hogy hazamennek, de rögtön egy második villám világította meg a helyet kissé távolabb, lent, és egy kis tölgyfa felett – ahol ma a jelenési kápolna áll – láttak egy hölgyet, aki elmondásuk szerint ragyogóbb volt a Napnál és kezei között rózsafüzért tartott. A hölgy azt mondta a három pásztorgyermeknek, hogy sokat kell imádkozniuk, és meghívta őket, hogy öt egymást követő 13. napján ugyanazon órában ismét jöjjenek Cova da Iriaba. A gyermekek így is tettek, és a hölgy mind az ötször eljött hozzájuk. Így is történt. A római katolikus egyház által elfogadott álláspont szerint a Szűzanya valóban megjelent a három gyermeknek. A hatodik jelenést, mely 1917. október tizenharmadikán történt, és a becslések szerint 30-70 000 ember látta.

1981. május tizenharmadikán Mehmet Ali Agca török szélsőséges merényletet követett el a Szent Péter téren II. János Pál pápa ellen.

***   ***   ***
Három a Lírai sóhajok, röpke dalok ciklusból

ami kívül rekedt, maradjon is kívül!
én már semmi dologhoz többé
nem adom magamat tűzül:
legyen még sötétebb a világ

Tudod, milyen utakon jön a halál?
S hogy belőlünk mind angyalt csinál?
Hogy sötét zugokkal takargat be,
és szétszór a jégüres semmibe?
Ne féd a halált, ha nem félted a létet!

múlhat a tél, ha nyárra ül az átok,
ha nyár hírében hamvam sem találod,
ha zokognak a szép, tavaszi álmok,
ha jöttömet már többé sose várod

Tizenkettedike van

Janka – középső Unokám, nem egészen két és fél éves – nevelése azt hiszem, túl jól sikerült. Legalább is, ami az udvariasságot illeti. Mert például Janka a játszótéren bármely játékát kapásból odaadja, főként Nála kisebbeknek.
Igaz, elég hamar megbánja e cselekedetét, és kábé fél perc múlva így vagy úgy vissza is szerzi nevezett játékot.
De más szempontból is nagyon udvarias.
Gyakran meghökkenünk mi fölnőttek, amikor valakinek a lábához épp csak hozzáér kicsi lába, és azonnal mondja: „Bocsánat Anya! Bocsánat Nagyi! Bocsánat Papi!”
 És hamar puszit is ad.
De amit tegnap tett, az már csúcsa az udvariasságnak.
Történt, hogy lenyúlta Anyja nepáli kendőjét, és kérte, hogy öltöztessem abba.
Ez megtörtént, és közöltem vele, hogy ez nem ruha, hanem „szári”, és Ő valójában egy indiai hercegnő.
Ennek nagyon megörült, és azon melegében táncra perdült a kisszoba és a nappali határán, majd rálépett a szári aljára, és el is perecelt nyomban.
Szerencsére nem ütötte meg magát, de még a földön hasal, amikor azt hallom: „Bocsánat, Janka!”

***   ***   ***

Habkönnyű nyári játszma

- fiktív narratíva -

Tudni kell: a számítógépes vírus olyan program, amely saját másolatait helyezi el más, végrehajtható programokban vagy dokumentumokban. Többnyire rosszindulatú, más állományokat használhatatlanná, sőt teljesen tönkre is tehet. A számítógépes vírusok működése hasonlít az élővilágban megfigyelhető vírus viselkedéséhez, mely az élő sejtekbe hatol be, hogy önmaga másolatait előállíthassa.

Július második hetében rátört a kánikula a Városra meg az Országra. Tombolt a hőség, főn fújdogált az Alpok keleti lejtőiről, kicsiny verebek hullottak alá hőgutában az ágakról, villanydrótokról, pedig – mint tudjuk – egy kicsiny kis veréb sem hullhat alá ágakról, villanydrótokról a mi Urunk akarata nélkül: épp csak elfeledte a mi Urunk a verebecskéket uszógatyára vetkeztetni, és medencével ellátni.
Mondjuk el mindjárt azt is, hogy történetünk hőse, Kibernemetikus, egy pillanatot sem nyaralt, nem napozott, nem tavazott, nem tengerkedett, ellenben dolgozott júniusban is, július elején is, és most, a kánikulában úgy érezte, hogy rövidesen ő is holtan zuhan alá az ágacskáról, melyen dolgozószobája volt.
Ráadásul épp a kánikula napjaira semmi munkája sem maradt; mindenki nyaralni ment, a tervezőirodából épp úgy, mint a tervezőirodától szoftvereket rendelő cégektől.
Kibernemetikus kétféle módon is haldoklott ez idő szerint: a hőségtől és az unalomtól.
Unalmában először meghackelte néhány nagyobb bank és a Honvédelmi Minisztérium számítógépeit, de ezek igazán nem voltak nagy falatok. Még mindig szörnyen unatkozott.
Többre vágyva megpingelt hát néhány fontosabb gépet; rövid kérés-csomagokat küldött a számítógépnek, amelynek válaszolniuk kellett a csomagokra. A válaszokat használta aztán Kibernemetikus a DDoS támadása során. A dolog bejött, sikerült komolyan fennakasztani azoknak a gépeknek működését. Volt, ahol szaggatni kezdtek az egerek, volt, ahol akadozott a műveletek végrehajtása, és volt, ahol sikerült teljesen összeomlasztani a rendszert. A windows-rendszerek kék halálban pusztultak el, a linuxokban kernelpánik keletkezett.

A KSHIJK nagy, központi számítógépének kezdett már tropára menni a ventillátora, olykor egészen kihagyott. Ilyenkor, mikor a kinti és benti forróság összeadódott, a gép processzora heves dührohammal reagált.
A forróságnak egy ilyen dührohamában érzékelte a vírus-támadást, és nagyon bepöccent. Marhára elege lett abból, hogy mocskoslelkű informatikusok hol unalomból, hol rosszindulatból vírusokkal bombázzák őt és társait.
Processzorán átfutott egy kósza ötlet, mely aztán izmosodott, terebélyesedett, formát öltött és szárnyat bontott. Amikor szárnyat bontott, a nagyteljesítményű számítógép rákapcsolódott néhány szintén jelentős teljesítményű kompjúterre; ráállt a Biológiai Kutatóintézet nagy számítógépjére, kapcsolatot talált a Központi Fizikai Kutatóintézet szervergépével, meg néhány nagyobb kórház központi gépjeivel.
Fél óra sem telt el, és készen állt a vírus, a gépek által létrehozott vírus.
Két változatot állítottak elő: az egyik a képernyő katódsugárzását használta, a másik a klaviatúrát és az egeret fertőzte meg. Hol ezt, hol azt telepítette aztán az öreg számítógép, de volt, hogy mindkettőt egyszerre.

Az elkövetkező napokban rejtélyes halálesetek történtek mindenütt a világban: egészséges, fiatal férfiak, csinos, szintén egészséges hölgyek fordultak le holtan székekről a számítógépek előtt; minden előzmény nélkül. Az orvosok, a boncnokok tehetetlenek voltak. A delejes vagy elektronikus halálnak – ahogy elnevezték – nem volt magyarázata. Az organikus szervezetek semmilyen elváltozást nem mutattak; a szövetek, sejtek, a szövetekből, sejtekből fölépülő szervek nem mutattak elváltozást. A halál válogatás nélkül sújtott le öregekre, fiatalokra, gyerekekre, ráadásul a világ bármely pontján, ahol számítógépek működtek.
Csak igazán elmaradott, távoli vidékeken maradtak élők, azokon a helyeken, ahol nem használtak számítógépet.
Rosszabb volt mindennél, mint ami valaha is sújtotta az emberiséget. Rosszabb volt lepránál, rosszabb volt koleránál, rosszabb volt pestisnél, aidsznél, miegyébnél.

Július harmadik hetében, miközben a kánikula tovább tombolt, az Európai Unió négyszázkilencvenegy millió lakosából meghalt háromszázhúszmillió, az USA-ban az összlakosság kétharmada, vagyis kétszázötmillió ember; Oroszországban kilencvennégymillió és így tovább. Összességében a Föld közel hétmilliárd lakosából elpusztult  majd négy és fél milliárd különböző fajtájú ember, mert a számítógépek által kidolgozott vírus nem volt rasszista. Csak Kínában meghalt kilenszáznégymillió kínai, han, tibeti meg egyéb ötvenkét népcsoporthoz tartozó ember.
S mindezt nem a mennyrázó fergeteg, nem bömbölő földindulás cselekedte, csak kompjúterek szellőduruzsolása, mely a földi embereket oly gyakran körűlenyelgte.

Május tizenegyedike

1682 évvel ezelőtt – 330. május tizenegyedikén – Constantinus római császár új fővárost alapított Keleten. A Város neve – miért? miért nem? – Constantinopolis (Konstantinápoly) lett. A császár bizonyára maga sem sejtette, hogy a Birodalom majdani kettéosztásában tevékenykedik. Aztán lett a Város neve Bizánc, majd pedig Isztambul. És így hívják ma is. Boldog születésnapot szép Város!

292 évvel ezelőtt született Karl Friedrich Hieronimus. Nem ismerős a név, ugye? És ha úgy mondanám, Münchausen báró? Ugyanis e báró nem tisztán Gottfried August Bürger agyában élt, hanem legendás, szárnyaló fantáziával megáldott obsitos volt, kinek hihetetlen történetei szájról szájra jártak, mígnem a német költő átiratában váltak világszerte híressé.

1760-ban e napon született Pálóczi Horváth Ádám. Termékeny szépíró volt, eposzt, drámát, dalokat egyaránt költött. Emellett foglalkozott matematikával és csillagászattal, mágiával. Tagja volt a budai és később a zalaegerszegi szabadkőműves páholynak, s mert a szabadkőművesség kapcsolódott az alkímiához, járatos volt az alkimista irodalomban is. Elolvasta és jól ismerte például Hermész, Apuleius, Albertus Magnus, Becher munkáit.

1860-ban e napon szállt partra a nyugat-szicíliai Marsalában Giuseppe Garibaldi 1067 vörösinges önkéntessel, hogy megkezdje a fegyveres harcot a Szicíliai Kettős Királyság urai, a nápolyi Bourbonok ellen. A Marsalai Ezer (I Mille) volt az elindítója az olasz egyesülés döntő, végső szakaszának, mely teljessé tette, bevégezte a Risorgimento mozgalmat.

1904. május tizenegyedike. Vitatott-vitathatatlan zseni született e napon: Salvador Dalí.

44 évvel ezelőtt – 1968. május tizenegyedikén – miközben már javában állt a bál Franciaországban, Németországban is diáklázadások kezdődtek.

1981-ben, 1992-ben és 2001-ben rossz, gonosz nap volt május tizenegyedike: Bob Marley, Kolozsvári Grandpierre Emil és Douglas Adams távozott közülünk.

***   ***    ***
Három a Lírai sóhajok, röpke dalok ciklusból
Aki nincs, az talán csak elment;
de aki elment, az biztosan nincs.

Uram!
Én ki akarok hűlni,
a dolgoknak csöndes szemlélője lenni,
szerelmet, rajongást elfeledni!
Most akarok – tejfoggal - kőbe harapni

engem nem tör meg a magány,
és nem térít el haragod
erősebb a szerelem:
én varázs alatt vagyok

Május tizedike van

E nap a Madarak és Fák Napja.
1902-ben, Párizsban az európai országok egyezséget kötöttek a hasznos szárnyasok védelmének érdekében. Az  1906.. évi I. törvénycikk szerint minden év májusában egy napot az iskolákban arra kell szentelni, hogy megismertessék a diákokat a hasznos madarakkal. A világon először Chernel István ornitológus szervezte meg, 1902-ben.  A természetvédelmi törvény 64. § (3) szerint „Minden év május tizedike a Madarak és Fák Napja. E nap megemlékezéseinek, rendezvényeinek a lakosság – különösen az ifjúság – természet védelme iránti elkötelezettségét kell szolgálnia.”

Mindenek előtt és fölött: 83. születése napján Isten éltesse sokáig KÁNYÁDI SÁNDORT,
 és
63. születésnapján KORNIS MIHÁLYT!

Kányádi Sándor: Egy fenyőfára
fiatalon karácsonyfásan
állt a csillagok s önnön
illatának áhítatában

férfikorába érve áldón
strázsált mint a Megváltó
szobra a Corcovádón

zord telek hosszú Golgotája
lankasztotta öregedőben
ágait pietába

ledöndült és fekszik a tiszta
forgácsok gyolcsán
lecsupaszítva

1497-ben ezen a napon hajózott el Cadizból az Újvilág felé Amerigo Vespucci.

1774. május tizedikén ült Franciország trónjára a XVI. Lajos.

116 évvel ezelőtt – 1896. május tizedikén – rendezték meg Pesten az első filmvetítést a Royal szállóban.

1843-ban ezen a napon hangzott el első alkalommal az Egressy Béni által megzenésített Szózat.

1899. május tizedikén született Fred Astaire.

1931-ben e napon született Ettore Scola forgatókönyvíró és filmrendező, többek közt a Római emberek és a Hányóra? rendezője.

1954-ben a Comets – Bill Haley együttese – megjelentette az első rock and rollt, mely a slágerlisták élére került. Ez volt a Rock around the cloc.

***   ***   ***
Kettő a Lírai sóhajok, röpke dalok ciklusból

Nehéz a lelkem, s érzem,
talán széthullok hirtelen.
Fogj föl két kezeddel
és tartsál meg, Istenem!

Az éjszaka jön gyilkos sereggel,
kóbor kutyákat hajszol a szél.
Ordasok kushadnak mind a két szememben:
gyilkos ösztönük majd utolér.
Majd fölfalom testemet borgőzök éjjelén,
vagy fényes hidaitokról a Dunába vetem.
A halálban gyönyörködöm még:
tán szép a dal, az élet? Nekem?

Május kilencedike van

E nap 1985 óta EURÓPA-NAP, ugyanis Robert Schuman francia külügyminiszter 1950-ben e napon tett javaslatot az Európai Unió elődje, az Európai Szén- és Acélközösség létrehozására.

1763. május kilencedikén született Batsányi János. Kevés írónk sorsába szólt bele olyan erőteljesen a történelem, mint az Övébe. Kalandos és tragikus fordulatokban bővelkedő életét háromszor kezdi újra, szinte az alapoktól. A köztudatban forradalmi hevületű versek szerzőjeként ismert, de ennél fontosabb az az alázatos munka, mellyel a magyar nyelv és irodalom ügyét szolgálta. Költészete a nemesi reformizmus jegyében bontakozott ki és a magyar jakobinusok mozgalmáig ívelt.

A látó
Vídulj, gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század végső pontjára hág.
Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája,
Valakinek kedves nemzete s hazája;
S valaki a magyar változó ég alatt
Még a szabadságnak híve s ember maradt.
Ó ti! kiknek szívek örök búba merült,
Ím, reménytek nem várt víg napja felderült;
Ím, az igazságnak terjednek súgári;
Dőlnek a babona fertelmes oltári,
Melyek a setétség fene bálványának
Annyi századoktól vérrel áradának.
Ama dicső nemzet felkelt ím egészen,
Mely a két világnak megváltója lészen,
S melynek már láncoktól szabad vitéz karja
Mutatja, mit tehet egy nép, ha - akarja!
Az ember elnyomott örökös jussait
Délre hozván, porba veri bálványait;
S míg köz ellenségink poklokra süllyeszti,
Hozzánk ím! ölelő karjait terjeszti:
"Álljon fel az erkölcs imádandó széki!
Nemzetek, országok, hódoljatok néki!
Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság,
Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!"
A föld kereksége megrendül e szóra,
S látja, hogy érkezik a régen várt óra.
A letapodtatott emberi nemzetnek
Csontjaiból épült trónusok reszketnek.
Rémülve szemlélik közelgető sorsok
A vérre sovárgó koronás gyilkosok;
Ők! kiknek még imént százezrek halála
Csak egy intésekben, egy szavokban álla;
S kiknek több nagy város tüzes leomlása
Oly vala, mint annyi hangyaboly romlása!
Vídulj gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század végső pontjára hág.

1805. május kilencedikén sötét, borús, csúf nap volt: meghalt Friedrich Schiller.

1877. május kilencedikén kiáltották ki a független Romániát: e napon ért véget a török uralom.

1897-ben ezen a napon játszottak első ízben hivatalosan focimeccset hazánkban: a Budapesti Torna Club (BTC) két csapata játszotta egymás ellen.

1903-ban ezen a napon halt meg Paul Gauguin.

Száz évvel ezelőtt, 1912. május kilencedikén született Ottlik Géza, a magyar intellektuális próza kiváló alkotója. Kiemelkedő tudású bridzsversenyző, többszörös magyar bajnok és válogatott, valamint világhírű, a bridzs- játék megújítója IS volt. Fő- és remekműve természetesen az Iskola a határon, de kiváló a Buda és a Hajnali háztetők valamint remek Dickens, Shaw, Osborne fordításai is.

1924-ben e napon született Bulat Okudzsava, író, költő, dalköltő és dalénekes (bárd). A szovjet városi kultúrában minden valószínűség szerint a francia chanson hatására született, és gyorsan rendkívül népszerűvé vált a szerzői dal műfaja. Ennek egyik első, és legjelentősebb művelője volt Okudzsava. A többieknél – például Viszockijnál idősebb dalnok munkássága erkölcsi, politikai és szakmai értelemben egyaránt mércévé vált és maradt a fiatalabbak számára. A brezsnyevi szovjet hivatal legföljebb tűrte, de nemigen támogatta ezt a műfajt és a képviselőit. A dalok többnyire alkalmi koncerteken tűntek fel, és amatőr magnetofon-felvételeken terjedtek. Okudzsava mintegy kétszáz dalt írt saját verseire. Én még – hogy újra szubjektív legyek – nagyon szeretem a Szegény Avroszimov című szép regényét is.

Dalocska az Arbatról
Hömpölyögsz, mint folyó - de furcsán neveztek el!
Átlátszó az aszfalt, mint a víz habja.
Ó, Arbat, Arbatom - elhivatás vagy nekem,
Te vagy az örömöm, és szívem baja.
A gyalogosaid - mind csupa kisemberek,
Cipősarok kopog - láb siet, mozog.
Ó, Arbat, Arbatom - te vagy legbennsőbb hitem,
Úttested, szalagod, alattam porod.
A szerelmedből én ki nem gyógyulok soha,
akár negyvenezer más utat rovok,
Ó, Arbat, Arbatom - te vagy apáink hona,
Semmikor végedig érni nem tudok.

1978-ban e napon a Brigate Rosse szélsőbalos terrorista csoport végrehajtotta halálos ítéletét Aldo Moro olasz politikuson.

2002-ben ezen a napon volt a szörnyű, tragikus kimenetelű bankrablás Móron.

***   ***   ***
Három a Lírai sóhajok, röpke dalok ciklusból

Napsugaradban ez éjjeli órán fürdik a lelkem,
semmi a hold és lám: hogy ragyog mégis az ég.

amikor beragyogta szemed a napkeltét
a sápatag hajnal szégyellhette magát

Már lement a nap Velencében
és zsebtolvajként viszi az álmom.
Surranó szárnyakon száll az éj,
s a Várost reggelre nem találom.

Május nyolcadika van

Elsőben is köszöntöm Fitó Icát, Icát, akivel volt közös irodalmi ügyünk egykor a Héttoronyban is meg az én kis Kaptáramban is. Születésnapja van, persze eszem ágában sincs megmondani, hogy hanyadik. Nem ildomos az.

Fitó Icának
- születése napján -

Egyszer, régen – ó, be régen -,
könnyedén - ó be könnyeden -,
miként a silány dörgölődzik
a nemeshez, barátomnak neveztelek.
És bizony úgy is volt sokáig.
Aztán én megbántottalak?
Úgy lehet.
Így volt?
Oly tudatlan bántok sok embert,
mint gyermek, pedig fölnőtt vagyok.
Így volt?
Sajnálom akkor: kár volt.
Pedig, hej, hányszor,
mint üvegen át,
hallgattam álmaid szép dalát.
Neveznélek ma újra meg,
de már nem merem,
már nem vagyok oly
ártatlan-tudatlan, ösztönös,
szemtelen.
Neveznélek újra barátnak,
de már nem merem.
Vagy mégis?
Hisz hogyan kívánjon
szép születésnapot az ember,
ha hozzá nem teszi:
barátom!
Szép születésnapod legyen!
”Hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról.”
De már nem szólsz, nem köszönsz
röpke levélben minden reggel,
tán azt hiszed, már nem akarom
az igazat, jót és szépet.
Sajnálom!
Boldog ünnepnapod legyen
barátom!

Egyébként

1429-ben – a százéves háború idején – e napon szabadította föl seregei élén Jeanne d’Arc Orleans városát.

1835. május nyolcadikán született Székely Bertalan, a romantikát és az akadémizmust elegyítő magyar történelmi festészet legnagyobb képviselője.

1794-ben e napon a kicsit bevadult jakobinusok Antoine Lavoisier-t is kivégeztették. Rossz nyelvek szerint nem volt túl jó véleménnyel Marat egy vegytani jellegű írásáról. Sz’al ez már akkor tájt is így ment: akié a hatalom meg a nyaktiló, azé az igazság tudományos vitákban IS. (Persze, volt „igazi” vád is: „zsarolás és adóbehajtás”. „Egy fejet levágni csak másodpercek kérdése, de évszázadok sem képesek Lavoisier-hez hasonló embert adni.” – vélekedett barátja, Joseph Louis Lagrange csillagász, matematikus.

1880-ban rossz, gonosz nap volt május nyolcadika: meghalt Gustave Flaubert, a zseni. (Persze, persze: szerintem zseni!)

1902-ben e napon tört ki Martinique-en a Mont Pelée vulkán. A vulkánkitörést kísérő jelenségek (láva, hamu, gázok) a pár kilométerrel távolabb fekvő Saint Pierre városát teljesen rombadöntötték, az egykori feljegyzések szerint mindössze ketten élték túl a katasztrófát.

1903. május nyolcadikán született Fernand Joseph Désiré Contandin. (Hallom, hallom a kérdést!) Vagyis Fernandel. Tudom, ifjabbaknak ez se mond semmit, de a velem hasonló korúaknak bizonyára.

1945. május nyolcadikán a német hadsereg kapitulált: Európában véget ért a második világháború.

***   ****    *****
Három a Lírai sóhajok, röpke dalok ciklusból

Én
kinek szájából úgy dőlt a nevetés,
mint bővizű patak olvadáskor;
én, ki két marokkal szórtam magam:
összeomlom temetéskor.

Hallgasd meg az én könyörgésem,
Uram! Ridegek az álmok.
Rosszkedvű vagyok, nem vigyáz
rám senki. Kandalló közelébe
húzódnék megmelegedni.

Az az élmény, az a szépség
nem enyém már: tovaszállt.
Csak a voltál, csak a kétség,
ami kétségtelen már.
Csak a mások ragyogásán
örül lelkem, dalol szám.
Nem a dolgok lehullásán
gyönyörődik a világ.

Május hetedike van

A képen sorban: Berzsenyi Dániel; Robert Browning;
Vajda János és Rabindranath Tagore


1648-ban e napon, a zólte wody-i csatában a Bohdan Hmelnickij vezette zaporozsjei kozákok, meg a krími tatárok megsemmisítették a lengyel seregeket. Aki erről szebbet, különbet, hosszabbat is szeretne olvasni, annak ajánlom egyik kedvencemet, Henryk Sienkiewicz Tűzzel-vassal című regényét.

1776-ban május hetedikén született az általam megkülönböztetett szeretettel szeretett Berzsenyi Dániel

Barátimhoz
Már-már félreteszem lesbosi lantomat,
Érzésim felesét s néhai biztosát.
Nem pendíti meg azt már soha semmi tárgy,
Sem nagyság ragyogó nimbusza, sem Chloém
Andalgó szemein gerjedező hevem.
Forró ömledezés csalta ki hangjait
A víg reggeli kor rózsavirányain.
Hervad már tavaszom, s bimbai hullanak:
A szép álmodozás kedves alakjai,
A tündér Amathus bájai oszlanak
Éltem gondjai közt, a komoly ész előtt.
Nem kíván koszorús hírt, nevet énekem.
Kész bérem, ha nemes lelkeket érdekel,
És néktek, szeretett nemzetem ékei,
Laurussal fedezett bölcsei! tetszhetik.
Épít, ront az idő lelke, ezer csudát
Szül, s ismét repülő szárnyaival ragad:
A ti érdemetek s mívetek élni fog,
Amíg egy magyar él a Duna partjain.
Alkotmánytok örök talpkövihez teszem
E morzsát, s az idők harcai közt megáll. 

1812-ben Robert Browning született ezen a napon.

Élet a szerelemben
Menekvés?
Tőlem?
Mit ér?!
Mig én vagyok én s te vagy te; míg
Ketten vagyunk a világban, én
A szerelmes és te a kőkemény.
Egyik üldöz, a másik fut s búvik.
Már félek, az életem kudarc.
Valóban, mint egy végzet, olyan;
És bárhogy igyekszem hasztalan;
De mi kár, ha vesztes e földi harc?
Csak torna ez, ideget edzeni!
Szárítsd fel könnyed, ugorj, kacagj,
Ha elestél, ujra kezdeni:
E hajsza az Élet, ennyi csak!
Még egyszer villantson szeme rám
Egy sugarat ebbe a ködbe, s én
Ha összedől remény-palotám,
Újra épitem! bár szökevény
Örökké s
Hűtlen
A Cél!
Babits Mihály fordítása

1827-ben e napon az imádott Vajda János született. Emléke előtt egy írásommal tisztelgek alább.

1861-ben pedig nem kisebb zseni született e napon, mint Rabindranath Tagore.

Az első virradat napja
Az első virradat napja
a lét új megnyilatkozásakor
megkérdezett:
"Ki vagy?"
Nem jött válasz.
Évek múltak.
A nyugati óceán partjain
lenyugvó késői nap
a néma szürkületben
utoljára kérdezett:
"Ki vagy?"
Nem kapott választ.

***   ***   ***

A mont-blanc-ember házassága
185 éve született a Költő
” Ha majd kiásnak a hamuözönből
álmélkodó, késő évezredek,
találnak ott - s majd rám ismernek erről -
egy fölemelt főt s egy összezárt kezet.”
Ezernyolcszáznyolcvankettő nyáriasan meleg szeptemberének egy éjszakáján Vajda János elálmodozva, egyedül Gina hattyúi képét bűvölgette az éj homályfalára. Arra a homályfalra, ahol Gina valójában rejtezett: sok évtizede már.
Igaz, a Költő ezen az éjszakán nem aludt egyedül, mert huszonegy hónapja házasember volt, és ifjú Rózája ott feküdt mellette az ágyban; dacára mindennek vajda János Gináról álmodott Róza mellett feküdvén.
Egyszerre fölriadt, és csekély idő múlva – mivel senki sem neszelt ébredésére - nyögdécselni kezdett. Semmi, semmi, semmi: erre egyre hangosabban jajongott, részint mert valóban heves fájdalmak gyötörték, részint, hogy Rózát felébressze.
Róza azonban nem ébredt fel, Vajda János tehát fölkelt, és kiment az udvarra, hogy – mint oly gyakran tette – gyönyörködjék a csillagos égbolt látványában.
Alig pillantott azonban föl, heves izgatottság fogta el, és visszarohant a házba, nagy lármával fölkeltette feleségét: „Üstökös, Róza! Üstökös van az égen!”
Róza fölébredt végre, kidörgölte álmosságát szeméből, aztán kettesben kimentek, hogy megcsodálják az óriási üstököst.
A nagy, négyszögletes udvar szinte fényben úszott, mintha ki lenne világítva, mintha milliárd gyertya égne ezüstös fénnyel: Vajda kinyitotta az ablakokat, kitárta az ajtókat, ide-oda rohant, be és ki az udvarba, vissza a házba. Az üstökös éppen az udvar közepén volt, a szobák, az egész lakás vakító ezüstfényben úszott . A csillag nagyon nagy volt, az uszálya majd a földig ért.
Vajda az emeletre is felfutott a háziúrhoz, bekopogott, bekiáltott hogy, jöjjön ki, üstökös van az égen. Az meg kiszólt, már alszok, egye meg a fene az üstököst. Dögölj meg, te spiesbürger a pénzeden, felelt neki a Költő, és szaladt le az udvarba, hogy tovább gyönyörködjék az égi színjátékban.
Aztán Vajda és Róza fent voltak reggelig: nyolc óra lett, mire Vajda János szobájába tért, Róza látta, hogy a „dolgoószobában” gyertyafény világol, vagyis nem alszik.
Már délelőtt tíz óra volt, amikor Róza hallotta az urát kiáltani:
”Niobé, jöjj be hozzám!”
Ajtaja ez egyszer nem volt lezárva, és Rózácska lassan, lábujjhegyen bement hozzá: a Költő feküdt az ágyban, a szobában még égett a két gyertya, és Vajda János a kezében tartott  papírról ezt olvasta feleségének:
„Az égen fényes üstökös; uszálya , az ég felétől le a földre ér. Mondják, ez ama "nagy", melynek pályája  egyenes; vissza hát sohase tér.”

Alig telt el néhány nap azt követően, hogy az üstökös-csillag eltűnt az égről, és szakadt az ég, és indult a föld: szörnyű lárma verte föl a Vajda-házat, a költő még revolvert is szegezett feleségére, aki egy velőt rázó sikoltással átölelte urát, mire az eldobta ugyan a pisztolyt, de egyéb értelemben nem irgalmazott.
 Rózának mennie kellett a háztól…

A dolog veleje volt, hogy Róza igazán nem rendelkezett hibátlan múlttal: annyi igaz volt mindabból, amit esküvőjük előtt elmondott a Költőnek, hogy cselédlányként dolgozott anyjával együtt. Ám arról hallgatott, hogy belekeveredett egy kilátástalan kapcsolatba, melynek gyümölcsét magával is hurcolta: egy törvénytelen kisfiút. Terhesen sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg, végül a gyermeket dajkaságra adta.
Mikor megismerkedett Vajdával, megpróbálta múltját teljes titokban tartani. Az állította, hogy zárdában nevelkedett, és most anyjával él. Vajda szerelemre lobbant a gyönyörű lány iránt, s néhány hónap után feleségül is vette. Alig telt el azonban ismét néhány hónap, és kiderült: nem egymáshoz valók. Vajda nem érzi szellemi értelemben partnernek feleségét, Róza pedig egyre nehezebben viseli férje rigolyáit és "elődjével", az örök Ginával való konkurálást. Ráadásul hamarosan fellebbent a fátyol múltjáról is. A becsapott Vajda válópert indítványozott.
Egyébiránt ez a házasság működésképtelen volt, egészében működésképtelen volt, erre mindketten igen hamar - az esküvőt követő pár hónap után - rájöttek. És nem is csak a tátongó korkülönbség miatt.
 Vajda János néhány hét után belátta, hogy az új szerelemnek vélt vagy hazudott kapcsolat Rózával nem képes kimosni lelkéből Gina emlékét, Róza pedig megismerte a Költő egyéniségének számos nehezen viselhető vonását.
A Költőt igazán nem lehetett azzal vádolni, hogy féken tartotta magát vagy alakoskodott volna. De Rózát azért mindig érték újabb meglepetésék. Férje étvágyán – dacára gyakran hangoztatott gyomorbajának - sokáig nem tudott napirendre térni.
Ami ezt illeti Vajda „trükkjeire” mások is ráébredtek akkor már. Egy nap a Vasárnapi Újság szerkesztőségébe ment, holmi pénzt kellett kapnia, és az épp ott tartózkodó Aranynak meg Gyulainak elpanaszolta, hogy akár ki se fizessék, hisz úgysem tudja a pénzt elkölteni: gyomorbántalmai – mondta Vajda János – oly mértékben elhatalmasodtak, hogy hosszú napok óta semmit sem képes lenyelni, azonnal kihány mindent.
Hatalmas sóhajok között azért mégis csak átvette a honoráriumot, elköszönt Aranyéktól, és „elvonszolta” magát.
Rövidesen Arany is hazaindult: útja egy vendéglő előtt vezetett el, és odabent meglátta Vajdát: elképzelhetetlen mennyiségben tömte magába a sóskifliket és mákospatkókat, hajtogatta fel a söröskorsókat. A tapintatos Arany János persze nem ment be, hanem csöndesen odébbállt, így hát azt sem tudta meg, hogy amit látott, az nem is számított evésnek, csak előételnek. Mert Vajda a kapott pénzt gyakorlatilag elette: ebédre elfogyasztott egy adag sertéskarajt vörös káposztával, vaddisznót rizzsel, nyúlgerincet metélttel és még mindig éhes volt: negyedik fogásnak borjúpörköltet rendelt.
Vajda János sok-sok éve már dacosan keserű emberré vált, talán 1849-től fogva mindig is az volt, de mostanára végleg megdőlt a láthatár: miolta azt a… dolgot.. megkötötték az Udvarral.
Tudta Vajda, hogyne tudta volna, hogy sokan vannak még, akiknek nem tetszik ez a kiegyezés, ez a nagy összeborulás az ellenséggel, de barátai, egykori harcostársai hallgattak. Diplomatikusan hallgattak. Pedig Arany János és Gyulai többször is elmagyarázták Vajdának a reálpolitikát, a csöndesség okát, de a mont-blanc férfi makacsul összeszorította fogait, ökölbe zárta tenyerét, aztán csak újra megjelent a Vasárnapi Újság szerkesztőségében egy megátalkodottan negyvennyolcas verssel.
És volt úgy – kellett úgy lennie! -, hogy maga Arany János intett nemet egy-egy vers közlésére.
Ettől Vajda csak makacsabbá vált.
Róza olykor faggatta urát, ki volt a legnagyobb magyar hazafi, mire a Költő azt mondta: a Kossuth Lajos és én.

Kellemetlen szokása volt az is, hogy nem tudott huzamosabb ideig egy helyen lakni, valahol megmaradni.
 Egy szép napon Róza hűlt helyét találta; Vajda minden érthető ok nélkül beköltözött az Orient-szállóba. 
Csak úgy.
Vajdáné kifizette a szobát és hazacipelte férje holmiját, de aztán a dolog házasságuk rövid idején számtalanszor megismétlődött.

Vajda János gyakran mesélt történeteket negyvennyolc előtti barátairól, Petőfiről, Jókairól és Vas Gerebenről. Ezzel a három íróval lakott Vajda egy szobában a forradalom előtt kevéssel. Petőfi szerelmes volt egy Papnövelde-utcai német boltos kisasszonyba, naponta tízszer is bement a boltba és vett valami olcsó holmit, tűt, cérnát, de egyszer huszonöt krajcárért barna nyakravalót is vásárolt, amelyet soha sem viselt.
Ez a nyakravaló - hogy, hogy nem - Vajdához került, aki kéziratokat kötött össze vele.
Mikor egyszer elsétáltak a  pesti Dunánál a Petőfi szobra mellett, Vajda megkopogtatta a szobor talapzatát és így szólt: „No, ez is tudta, mi az éhezés és fázás, egész életében éhezett és fázott.” A szobor Vajda szerint nagyon hű, éppen ilyen volt Petőfi, nagyon látszik az arcán a makacs, nyakas kálvinista.

Szétválásuk után Róza tejcsarnokban kapott munkát, hajnaltól késő estig robotolt, Vajda meg - hisz tudjuk -: se vele, se nélküle.
 Egy pénteki estén, mikor Róza hazatért hónapos szobájába, Vajdát pillantotta meg a konyhában.
„Miért jössz” - kérdezi Róza, - „hisz nincs ennek más értelme, mint a pénzkidobás, és a sebek feltépése, akik amúgy is folyton véreznek.”
Vajda szót nem szól, csak befekszik felesége ágyába a pici kabinetben.
Hajnali háromkor szól a vekker: Róza öltözik,  munkába megy; utóbb Vajda meglátogatja a tejcsarnokban, nagyon komoly és szomorú: aztán vasárnap elmentek ebédelni a népkonyhára.
Napok múlva Vajda visszautazik Pestre, hagyja, hogy felesége tovább robotoljon a tejcsarnokban.
Róza aztán Bécsben talált nevelőnői munkát, három hét múlva szabadjeggyel a költő is Bécsbe utazott, és tíz napig élt a feleségénél: ismét a népkonyhában ebédeltek, hisz Vajdának – mint oly gyakran életében – nem volt egy vasa sem, Róza csekély jövedelméből éltek.
Mialatt Vajda a stefansplatz-i kávéházakban hallgatja a harangokat és maga elé méláz, Róza
dolgozik mindkettőjükre: aztán a költő újra visszatér Pestre, feleségét persze nem viszi magával.
1886-ban egyszerűen közli Rózával, hogy házasságukat fölbontották hűtlenség miatt.

Lassanként Róza kezdte  megérteni Vajda karakterét, viselkedési normáit. Nem rossz ember –gondolja - csak mérhetetlenül önző és irtózik a felelősségtől és a szegénységtől. Nem szereti megosztani azt, amije van, a két nővérével hajszálra úgy bánik, mint a feleségével, akiben «egy darab szegénységet látott».
A Költő életének vége felé jobbra fordul mindekttőjük helyzete. Vajdának némi elismerésben lett része, a kultuszminisztérium megrendelte az arcképét, majd évi ezernyolcszáz forint segélyt utalt ki számára.
És Róza is szépen keresett akkor már.
Ám egy nap rossz híreket kap Vajdáról, lóhalálában Pestre utazik.
”Azt írták, te gyöngélkedel. Igen?”
”Mit? Én gyöngélkedem? - feleli Vajda. – „Én a halállal birkózom!”
Aztán egy szombat éjszakán, 1897. január 17-én, sürgönyt kap Róza: férje meghalt.
”Vasárnap reggel leutaztam Pestre, késő este értem én a Dohány-utcába, már nem volt a lakásban, hanem a halottas kamrában. A terem közepén, a nagy hosszú boncolóasztalon, vörös márványon feküdt az uram, anyaszült mezítelen. Már fel volt boncolva, a fejéből kivett ötszázhuszonöt gramm agyvelő egy pohárban állt spirituszban: és én néztem azt az agyvelőt... „ – írta Róza Ginának.
”Elővettem egy kendőt és a kezeit, lábait megtöröltem, a kendőt eltettem. Az ollómmal levágtam a hófehér hajából egy nagy csomót, azt is eltettem, magammal vittem... Egy másik kendőt az arcára terítettem,  és azon körösztül megcsókoltam. – írta Róza Ginának.
Azaz, nem! Hogyan is írhatta volna?
Gina már rég halott volt akkor…

Május hatodika van

Reggel hat órakor (Budapesten) beköszöntött a holdtölte, megkezdődött a 2556. buddhista év.

Ez az a májusi holdtölte, melyhez a buddhista hagyomány három jeles eseményt is köt.
Kr.e. 624-ben (valószínűleg) ez a holdtölte május 23-ára, csütörtökre esett.
Mármint – persze - a mi naptárunk szerint.
Az ind naptár ezen a napon vaiszákhah hó első napját írta, s ezen a napon egy várandós királyné
"a Lumbiní-ligetbe ment
urának engedelmével,
s a hárem is követte őt.”
Itt törtek rá Maja-dévire a szülési fájdalmak, s Ő
„Egy virágfürttől meghajló
faágban megfogózkodott,
s e percben méhét megnyitva,
Bódhiszattva világra jött.”
Megszülte fiát, aki a Sziddhártha Gautama Sákjamuni nevet kapta.
„Jó jegyben állt éppen a Pusja-csillag,
s a tiszta lelkű, gyönyörű királynét
szülési fájás baja nem gyötörte,
mikor megszülte a Világ Reményét.”
A gyermek születését csillagjósok jelezték jó előre, s azt is megmondták az Apának, hogy fia vagy mahárádzsa, nagy király, Pándzsáb egyesítője lesz, vagy egy megvilágosodott szent.
Az apa, a király természetesen inkább az előbbit szerette volna teljesedve látni, ezért - bölcsen tudva, hogy a vallásos élethez a szenvedés megismerése vezet -, úgy nevelte az ifjú herceget, hogy ne találkozhassék szenvedéssel.
Ezért hát a királyi udvar háremében nevelkedett Sziddhártha, s amíg ott élt atyja birodalmában:
„Időben hullott az eső az égből,
a jégverés nem verte a vetést el,
szellő-terelte, üde felhőnyájak
villám-övétől ragyogott az égbolt.
Ám anyja, Májá, látván, hogy a gyermek
tökéletes, mint a nagy égi bölcsek,
nem bírta túlélni boldogságot,
s további életre az égbe tért meg.
Felcseperedve, gyermekkora végén,
mit rangja kívánt, tanulnia kellett.
Mihez sok évi tanulás kell másnak,
elég volt ahhoz neki egynehány nap.”
Majd apja meg is házasította, egyszóval: élte az ind hercegek szokványos életét, még gyermeke is született:
„Idő múltán Suddhódana menyének,
erényes, szép keblü Jasódharának,
fia született, Ráhula, csodás-szép,
mint Ráhu démont ügyelő Nap és Hold.
Ám egy nap a királyfinak ...kedve támadt a kirándulásra,
mint istállóból elefánt kivágyik.
És ezen az úton a következő találkozásai estek Vele.
Elsőként meglátott egy agg, öreg embert, s ezt kérdezte kocsihajtójától:
"Ki ez az ember, aki szembe jön, mondd?
Haja fehér, botba fogózva lépdel,
szeme beesett, reszket és legörnyedt.
Így született, vagy valami baj érte?" - mivel ilyet még sosem látott.
Csandraka felvilágosította, hogy az öregedés, az elaggás minden emberi lény közös sorsa, korántsem egyedi.
A kocsiút folytatódott, ám az istenek most nyavalyáktól gyötrött testű beteget alkottak az útra. A herceg pillantása a betegre vetődött, és újólag kéréssel fordult újra kocsisához:
"E püffedt hasú, vacogó, ziláló,
megereszkedett tagú, vézna, sápadt,
'Anyám!' – jajszóval a kezét kinyújtó,
segítéség -esdő nyomorult miféle?”
Csandraka a betegség, mint egyfajta szenvedés természetéről is fölvilágosította az ifjú herceget. S akkor megtörtént a harmadik találkozás. Haladt az úton a királyfi, ám egy halottat alkottak az istenek most. A halottvivő menetet csupán a királyfi és a kocsihajtó látta. A királyfi a kocsisát kérdezte:
"Négyen cipelnek valakit. Ki ez, mondd?
Díszes ruhában hever, és nem mozdul,
siránkozó nép vonul a nyomában."
"Lélegzet nélkül, tudat, érzés nélkül
örökre alszik merev fadarabként.
Elhagyta végleg, aki eddig óvta,
támadta, védte, a barát s ellenség." - válaszolta Csandraka, és ezzel a halál tényét is Sziddhártha elé tárta.
Alkonyatkor a királyi kertben a királyfi egy szanjászinnal, egy bölcs szerzetessel is találkozván, végső elhatározásra jutott.
Nem akart már nagy király lenni, helyette arra tette föl életét, hogy megtalálja a szenvedés keletkezésének, létezésének és megszüntetésének okát, módját.
Elhagyta hát a palotát, levetette díszes ruháját, lenyírta szép hosszú haját, s tanulmányokba fogott.

Akkortájt az ősi Indiában hat létnézet volt a bölcsek között, s Ő évek során elérte mind a hatnak a tökéletességét, úgy, hogy mestereit is felülmúlta. Csakhogy hiába volt végül a csúcson (védántának hívják ezt a csúcsot), valami sejtelmes kielégítetlenség érzete nem hagyta nyugodni.

„És ekkor, Aggivészena, még megvilágosodásom előtt… az igaz üdvösséget keresve… gyönyörűséges tájra bukkantam.” – számolt be utóbb tanítványainak a Magasztos.
„És ekkor az a gondolatom támadt: Mi volna, ha fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafognám, elfojtanám, megbénítanám godolkodásomat?”
Egy szóval: Gautama jógagyakorlatba kezdett, mély-meditációba süllyedt, Patandzsáli tanítása szerint, aki – ugye? – ekként határozta meg a jógát:
„jógascsittavrittiniródhah”: a jóga a tudat felületi módosulatainak visszafogása, uralása.

És ekként, és ily módon Sziddhártha Gautama Sákjamuni Krisztus születése előtt 588. május 15-én (valószínűleg) pénteken éjjel megvilágosodott.
És ezért és ekkortól neve: a Buddha.
A Megvilágosodott.
Mert ez a szó ezt jelenti.
És megint csak májusi holdtölte volt.

Na de: mit is jelent az, hogy megvilágosodott?
Ajjaj!
Ha én azt tudnám: tán elmondani akkor se tudnám.
Mindenesetre van ,ami elmondható: azon a májusi éjjelen a Buddha megértette, hogy a lét szenvedéstermészetű, megértette, hogy mi a logikus oka ennek a szenvedésnek, miként keletkezik; átlátta, hogy e szenvedés (ha egyszer keletkezett) megszüntethető, s – végül - fölismerte (s meg is jelölte számunkra), azt az utat, melyen járva a szenvedés megszüntethető.
Ezt nevezzük a buddhizmus Négy Nemes Igazságának.
És azt a szöveget, melyben Sziddhártha ezt kinyilvánította, úgy hívjuk: dharma-szakka-pravartana – szútra: a Tan kerekét mozgásba hozó beszéd
Annyira gyönyörű, nem?

És akkor a Buddha ténylegesen elérte a nirvánát, azon az éjjelen karmái, lét-indíttatásai megszűntek tovább működni: talán el kellett volna tűnnie a mi „mindig – mindennel – együttforgó” szanszára-világunkból, ám…
Gyönyörű Legenda jő, figyelj!
Reggel (május 16-án, szombaton, Krisztus születése előtt 588 évvel) a Magasztos ezt gondolta:
„Ez a Tan mély, nehezen fölfogható, nehezen érthető, titkos, csak a Bölcseknek szóló. Az emberek vágyaik rabjai, nem fogják megérteni a létcsírák kioltásának logikáját. Ha azonban maradok, és hirdetni fogom nekik az Igazságot…megérthetik azt.”
Ezért itt maradt közöttünk, föláldozta a „kihunyás” lehetőségét, s nyolcvan éves koráig tanított.

"Amikor a Magasztos elegendőnek látta a létforgatagban töltött időt, így szólt a tiszteletreméltó Ánandához, legkedvesebb tanítványához: „Induljunk, Ánanda, menjünk Vészáliba!”
Így lett: Ambapáli táncosnő Ligetében megszállt a Buddha, majd tovább vándorolt Pává városába, ott Csunda aranyműves házánál megvacsorázott, szarvasgombát evett, mely romlott volt, s…
„így beszélt a Gonosz: - Beérkezett! Eljött az ideje, hogy a kialvásba távozzék a Magasztos.”
És úgy lett.
„Így hallottam: mikor az árja megette Csunda ételét,
elfogta kínzó rosszullét: halálos végű gyötrelem.”
Azért még útra kelt, elérkezett – nagybetegen – a Hiranyavati folyó túlpartján fekvő Kusinára-vidékére, a Mallák szálfaerdejébe, ott fekvőhelyet készíttetett magának, s alkonyattájt megtért a parinirvánába, a végleges e világról való eltávozásba.
Ezt hagyta tanítványaira utolsó tanításként:
„Ne feledjétek, Ti szerzetesek: mulandó minden, ami keletkezett: törekedjetek szakadatlanul!”

K risztus születése előtt 544-ben, május 11-én vasárnap történt mindez (erősen valószínűleg): szép májusi telehold ragyogott Pandzsáb sötétkék égboltján.
Megkezdődött a buddhista évek számlálása, melyben ma eljutottunk a 2556.-hoz.

(Az idézeteket Asvaghósa A Buddha élete című művéből kölcsönöztem, helyenként fordítottam)