(magamvojtina ars poeticája)

Hát igen: régi vagyok és
korszerűtlen.
Olyan dalokat ütögetek össze,
amilyeneket
olvastam egyszer,
régmúlt időkben.
Nem tetszem?
nem tetszhetem,
se barnának, se szőkének,
se általában bármi korhívnek.
Az ám! csakhogy tele vagyok -
múltdalokkal vagyok tele.
”Nem, mint virággal a rét kebele,
sem mint sugárral, csillaggal az ég
(csak, mint tartalmával a poshadt fazék):
de hát versbe való ez?
Olvasmányokból világok lettek - káosz -
bennem káoszhoz hasonló zűr támadt ahhoz,
hemzsegő, versszerű zűrzavar,
mint egy hagymázasnak nézlete:
lássuk! e zűrből valami kijön-e?
Á! Kutyafülét – vagy más alkotóelemét -
kutyára valló versnek!
Mit erőlködjem: a versek
önmagamra ismernek.

Bébi!
Hogy lettem én ennyire régi?
Oly egyszerű: századot
cseréltem.

Tőlem ne várja senki már dalát!
szétrúgom a modern költészet falát,
farát. Persze,
nem kiabálom a természetet
(legfeljebb érzem, mit szívembe ültetett);
és midőn szerelmet a leánytól esetleg
esdék (de nem!),
nem oly szagú lesz,
mint a nyomdafesték.

Volt Barnának, Szőkének
egy vagy két énekem:
bágyadt – igaz -, és Művészettől
idegen. Én hát
így - már ezentúl - és ilyetén gyalog,
nem verslábon, csak úgy – fonákján - lovagolok.
Zúg, sistereg, szédül szegény fejem,
nincs odafent, jólnőtt Pegazuson helyem.
Hát nem megyek veletek…
- Mert, hogy minek? -
Juttok ti magatoktól,
nélkülem is
semmire!

Mendacem oportet esse memorem!
E tételt – bárkinek – ajánlani merem!
”Nem épen tisztes, de derék szabály,
versembe jól fér, s a mellett - talál.
Azaz - magyarra téve a szavak -:
Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak!
Mert van egy példa, hogy a sánta eb...
A sánta költő még keservesebb.”