A Mocsokfészek utolsó órája

- írásom teljes egészében a fantázia szülötte:
bármilyen egyezés szereplőkkel vagy helyszínekkel
 csupán a véletlen műve lehet -


Amikor a börtönfolyosón meghallotta a nehéz katonabakancsok döbbentő dobbanását,  amikor megcsikordult az ajtó zára, José Gabriel tudta, hogy most, mindjárt elvezetik a kivégzőosztag elé, és azt gondolta: „Na,  most aztán baszhatom!”: de tévedett.
 Nem úgy, nem az történt, egészen más.
Kivezették a börtönudvarra ugyan, de ott nem puskás kivégzőosztag, hanem lefüggönyözött ablakú személyautó  várta, mely egyenesen az elnöki palotához vitte.
Ott is az Elnök, a Benefactor, a nemzet Jótevőjének, a Töppöcsnek - miként hálás alattvalói becézték - színe elé.
”Ezúttal a nyakazás elmarad-…” - kezdte a Töppöcs, ahogy szokta, köszönés nélkül – „…- hat. Elmaradhat, ha meg tudunk állapodni!”
José Gabriel hallgatott, várta, miként folytatja a Töppöcs, de mellkasán a szörnyű szikla nyomása kicsit enyhült: szabadabban lélegzett már.
”Kurva nehéz helyzetbe hozott minket commandante” – és gúnyoskodva hangsúlyozta e szót a Töppöcs – „Gavilán, kurva nehéz helyzetbe!” – mondta, és megnyomott az íróasztal alján egy gombot, nyilván csengőt, mire kisvártatva egy tiszt jött be, a diktátor szárnysegédje.
Annak vetette oda könnyedén a Töppöcs: mondja el neki, Rafael!! és a tiszt hozzákezdett.
”Tulajdonképpen nem érdemli meg, de kidolgoztunk egy kis egyezséget magának, Gavilán!”
”Miféle egyezséget?” – kérdezte ő.
”Ó, alávaló az első betűtől az utolsóig, ebben ne kételkedjék! De nem nagyon lehet más választása, mint hogy ráálljon!”
Csönd - hallgatagnyi szünet -, aztán Rafael azt kérdi: „Mondja Gavilán! Maga fényképésznek tanult, ugye?”
José Gabriel rábólintja az igent.
”Nahát. Kaphat tőlünk egy kis műhelyt, ott dolgozgathat, működhet a hazáért, meg az Elnökért.”
José Gabriel teste megfeszült a csodálkozástól, és szinte kiáltva mondja: „Mi köze maguknak a hazához? Mi?”
”Szét kell választania a kettőt: vagy velünk – élve -, vagy ellenünk, döglötten, Gavilán! Harmadik út nincs!” – mondja a Töppöcs.
”Hát ez a helyzet, commandante! Vagy velünk, vagy a hazája ellen! Most megfogtuk, érti már?”
”Mondják!” – és figyel. –„Tele vagyok hazafias érzéssel. Hogy gondolják, mit kellene tennem?”
”Semmiség! Szeretnie kell csupán bennünket!”
”Szeretni magukat?”
”Erről van szó!” – tagolja Rafael, és a Töppöcs bólint. – „Nem lesz más dolga: szépeket mond és gondol ezután rólunk, szeretni fog minket, cserébe meghagyjuk az életét, kap egy kis műhelyt, fényképezhet, dolgozgathat kedvére. Hozzánk fog tartozni, a cimboránk lesz, beletartozik a brancsba! Jó üzlet ez magának, Gavilán! Nem?”
És a commandante rábólintotta az igent…

José Gabriel Gavilán de la Sierra a tengerközeli Manaurében született, a század második évtizedének végén, tíz évvel azelőtt, hogy a Töppöcs egy katonai puccsal magához ragadta a hatalmat, aztán egy választási komédiával – ami ellen legalább húsz demokrácia tiltakozott – meg is erősítette azt.
José Gabrielnek már származásánál fogva is lényegében szerencséje volt: szülei a nagy gazdagságra jutott ősi családok közül valók voltak; apja a Töppöcs egyik leghűbb híveként magas állásokat töltött be; a fiúnak nyílegyenes utak kínálkoztak.
Apja és anyja készítették elő néki ezt a karrier-utat, csakhogy José Gabriel tizenhat éves korától nem kívánt a jelölt úton járni: gyűlölte, megvetette szüleit, akkor még korántsem politikai okokból: egyszerűen utálta parvenü, sznob létformájukat, ürességüket.
Ezért – noha éles eszű fiúcska volt – a középiskolában több tárgyból megbuktatta magát, elérte, hogy kicsapják, és aztán nyomdász- és fényképésztanoncnak állt.
Politikai nézetei akkor alakultak véglegessé – és ettől gyűlölete csak fokozódott -, amikor  motor- és autóstoppal, meg gyalogosan,  előbb apja kiterjedt birtokait, utóbb szinte az egész országot bejárta. Ekkor ismerte meg az egyszerű emberek mélyten-mély nyomorát, hatalomtól való rettegő félelmüket, elesettségüket: szóval létezésük tragédiáit.
Húsz éves korára a szülei ellen érzett gyűlölet lassan átterjedt az egész rendszerre, minden kollaboráns tetűre, aki hajlandó volt együttműködni a Töppöcs gyalázatos rendszerével.
De azt is felismerte – nagyjából ugyanebben az időben -, hogy maguk az elnyomottak is felelősek a rendszer életben maradásáért: tudatlanok, gyávák és – főleg - szervezetlenek voltak.
José Gabriel akkor avval kezdte tevékenységét, hogy megszervezte azokat a megnyomorított, megszomorított népeket: szakszervezetet, sztrájkokat, tömegtüntetéseket gondolt ki és szervezett: így kezdődött.
És neve hamar szálka lett a rendszer szemében.
Többször megpróbálták letartóztatni, sőt, eltenni láb alól, de egyrészt – utazásainak következtében – olyan remek helyismerettel rendelkezett, hogy mindig időben sikerült fölszívódnia, másrészt bírta akkor már az egyszerű emberek, a nép szeretetét, és azok mindig segítettek neki.
Kevéssel huszonharmadik születésnapja után sikerült egy nagy, egységes sztrájkot és tömegtüntetést megszerveznie, az első ilyet hazája történelmében.
Nagyon rossz, tragikus véget ért ez a sztrájk.
Amikor a Töppöcs hírét vette a forrongásnak,  egy napon át hol bambán nézett maga elé – láthatóan nem értette a dolgot: hogyhogy az ő csöndes, engedelmes népe lázongani kezd -, hol meg kitört belőle a düh José Gabriel ellen, és azt üvöltözte: „Bassza meg a kurva anyját!” A második napon fogta föl a helyzetet a maga valójában, és akkor kivezényelte a katonákat,  Manaure ellen éppenséggel egy egész ezredet, mert Manaure volt a zavargások tűzfészke.

A város főterén, a Plaza Colónon találkozott a tüntető tömeg és a Töppöcs katonasága: egymással szemben álltak föl. A hadnagy, a katonai osztag parancsnoka, hangtölcsérbe üvöltve fölolvasta a kormány nyilatkozatát, mely szerint a sztrájkolók rohadt hazaárulók, majd  fölszólította a tömeget, hogy öt percen belül oszolni kezdjenek, különben sortüzet zúdítanak rájuk.
 Nagy csönd lett erre a téren, ilyet még addig nem hallott a nép.
És ebben a légyzümmögést hallattató csöndben hangzott föl José Gabriel hetyke válasza: „Kurv’anyátok! Nektek adjuk azt az öt percet!”
Ennek ellenére  Octavio Giraldo hadnagy fegyelmezetten kivárta az öt percet, csak aztán adta ki a tűzparancsot.
1233 halott vagy súlyosan sebesült ember maradt a téren: a sebesülteknek a katonák még ott, helyben megadták a kegyelemlövést, végül is csak halottak maradtak a vértől sikamos betonon.
Az 1233 holttestet az éj leple alatt marhavagonokra rakták, elszállították a partvidékre, mely  közel volt, és – még a sötétség leple alatt – a tengerbe szórták.
A hivatalos verzió szerint Manauréban nem történtek atrocitások, a katonák felszólítására a tömeg békésen szétoszlott, az emberek hazatértek.
Ekkor szakadt el José Gabriel Gavilán de la Sierra cérnája véglegesen.
Összeszedte 108 haverját, barátját, társát  - volt érzéke a számmisztikához, és a kilences szám volt a kedvence -, és velük együtt a fennsík erdőségeibe meg a lápvidék rejtekárnyaiba  húzódott vissza: ott megtanulták az amerikai géppisztolyok használatát, gerillaháborúra adták magukat, és röviddel utána több sikeres akciót hajtottak végre katonai célpontok ellen.
Leginkább egy szál géppisztollyal, hátát a falnak vetve szeretett volna megdögleni: háttal a falnak és megdögleni! José Gabriel tudta ezt remekül, és terjedt a híre, és dalok keletkeztek róla, és ő lett commandante Gábo, a hős.
Milyen volt ez a hős?
Őszinte és naiv, de az erőszak feltétlen híve. Mindig is nyíltan beszélt erőszakos nézeteiről. Egyszer így szólt a békén buzgólkodó barátaihoz: "Forradalom egy lövés nélkül? Nem vagytok normálisak!”
 A vágy, hogy egy ember egész életét feláldozza a legnemesebb eszmékért – mondotta -, nem ér semmit, ha egyedül vagyunk vele. De ő jó társakkal együtt harcolt a legnemesbekért.
Máskor így szólt a tábortűz körül ülőkhöz: "A gyűlölet nélkülözhetetlen eleme harcunknak. Az ellenség könyörtelen gyűlölete teszi lehetővé, hogy túllépjünk természetes korlátainkon, és hatékony, hidegvérű gyilkológéppé váljunk."
Valóságos hajtóvadászat indult ellene és érte: és egy napon, Urrao közelében, a fennsíkon, árulás folytán a kormánycsapatok az éj leple alatt körülvették erdei táborukat.
Bátor-büszkeséggel harcolt, géppisztollyal kezében, hátát a falnak vetve, míg lövések sorozatától meg nem tört lába-ina, térde: így esett fogságba, és az El  Sombras hírhedett erődbörtönébe került, ahol a börtönkórházban kioperálták a felsőcombjába és térdkörnyékre belőtt 1233 sörétet és golyót: három hétig gyógyították, aztán egy zárkába vetették, ahol – vélte ő - csak kivégzését várhatta.
Helyette kapta a fényképészműhelyt, a megállapodás után.

***   ***   ***
José Gabriel tartotta magát a megállapodáshoz.
A bejárati ajtó fölé szögezte a föliratot, mely az ország, a város és a falvak sok-sok bejárati ajtaja fölött díszelgett -: „E ház lakóit az Elnök vezérli!”, bent pedig, a hátsó falra, oda, ahol minden belépő jól láthatta, a Töppöcs majdnem életnagyságú képét akasztotta.
A hatalom meg részint reklámokkal, részint suttogó propaganda útján – José Gabrielnek egy fillérjébe se került egyik sem – híresztelte el, commandante Gábo megtérését. Sőt, egy alkalommal egész oldalas interjú jelent meg vele az El Heraldoban, a Töppöcs öccsének lapjában.
A kis fényképészüzlet mindezek következtében virágzott remekül: a commandante divatba jött, ezúttal, mint Manaure legmenőbb fotósa.

Közben a Köztársaságban elszabadultak az istráng és gyeplő nélküli, megbokrosodott lovak. A hatalom és az erőszak bűvöletében a Töppöcs kevéske, maradék realitásérzéke is elfüstölgött.
Módszeresen verte szét a demokrácia utolsó, megmaradt védfalait; hetente íratta át Chirinos szenátorral – a Piás Alkotmányozóval, aki annak idején az Alkotmányt fogalmazta -, az alaptörvényt, nevezett ki új tisztségviselőket a „demokratikus” intézmények élére, vagy tetette el láb alól politikai ellenfeleit, immár avval sem törődve, hogy régi barátai, azok a gringó jenkik is megelégelni látszottak a diktatúrát, és gazdasági blokáddal fenyegetőztek.
A valutaalap beszüntette a kölcsönöket, a mocskos jenkik zárolták a külföldi bankszámlákat, az ország fuldoklott, félelemtől és rettegéstől bolyhosodtak az ország nappalai, főként pedig éjszakái, amikor a letartóztatások zajlottak.
Közben meg készültek szobrai, az Elnök országszerte több mint háromszáz szobrot állíttatott magának, és vagy hat város viselte a Jótevő nevét. Az egyik szobor talapzatára - kívánságának megfelelően - az ügyvédek és bírák felvésették, "Az igazságszolgáltatás tiszteletére". Ez nagyjából az egyházi és szakszervezeti vezetők ellen indított koncepciós perek kezdetének idején volt, a nép halálra röhögte magát.
 A nevezetes fényképüzlet közben a béke és a nyugalom kicsiny szigetévé vált a rettenet óceánjában: ott sosem volt razzia, házkutatás, aki oda betért, megtelhetett reménységgel: José Gabriel fényképészműhelye mintha időn és politikai galádságok rendszerén kívül került volna.
Mintha.
Mert közben meg a commandante egykori harcos elvtársai – már akik megmenekültek az urrao-közeli mészárlás, a következő letartóztatások, kivégzések után – kezdtek bejárogatni a fotóboltba. Volt, ki azért, mert nem akarta hinni, hogy tényleg fényképész lett Gábo – „nem, nem: ez nem lehet José Gábriel, tévedünk barátom!” -, mások azért, hogy fölrázzák a commandantét, ismét mások meg csak úgy: barátság, szeretet és tisztelet okán.
Leggyakrabban két egykori alvezére, barátja, Gerinaldo Márquez és Aureliano Buendía ezredesek jártak el hozzá a fényképészműhelybe, és hozták, egyre hozták a híreket; olykor amerikai lapok nyomán. Meg kezdetleges röplapokat is.
Tizenegy nappal az után, hogy a Töppöcs kinyíratta a Mirabal-fivéreket, akik csöndes, nyugalmas szépségben jelképezték az ellenállást – autóbaleset érte őket az El Triburón sziklaszirtnél (abban az autóban végezte be az ellenzék jó vezére, López Guerra ezredes is, na meg az ártatlan sofőr szintúgy) - José Gabrielnek ismét elszakadt a cérnája.
Hosszú idő után így szólt, amikor Gerinaldo és Aureliano beléptek a műhelybe: „Segítsetek nekem befejezni ezt a kibaszott háborút végre! Takarítsuk el a Töppöcst!”

Hetek alatt szerveződött az új forradalom, a második lázadás, melynek során igazán polgárháborúra sem került sor: a commandante nyolcvanegy társával – kiket számmisztikai okokból rövidesen kétszázötvenkettőre növesztett Gábo -  Los Cayelos környékén, forradalmi gerillaharcot indított a Sierra Maestrában.
Nem vitás, sőt igaz: kezdetben apróbb-jelentős veszteségeket szenvedtek, az eredeti létszám huszonhét főre apadt, de aztán csak jöttek, áradtak a hadrafoghatóak, a megalázottak és megszomorítottak, a Töppöcs-rendszer számkivetettjei és gyűlölői, és rövidesen övék lett a diadalom: a Töppöcs valamelyik jelentéktelen kis országba menekült, és Gábo milicistái átvették a hatalmat.
Hej, boldog, szép napok voltak!

A győzelem utáni első hónapokban szerveződött meg az új köztársaság, a forradalmi munkás, paraszt, értelmiségi hatalom rendje José Gabriel elnöksége alatt.
A La Cabaña börtön-erőd megtelt a halálra szántakkal: commandante Gábo számlálatlan szórta a kivégzéseket a közelben hullámzó tengerbe: ezek között többnyire a Töppöcs-hadseregének  parancsnokai, meg a Buró de Represión de Actividades Comunistas, a volt titkosrendőrség háborús bűnökkel vádolt tagjai szerepeltek.
Olykor-olykor José Gabriel saját pisztolyilag lőtte agyon a letartóztatottakat mielőtt még eljárás egyáltalán indult volna ellenük: Gerinaldo Márquez és Aureliano Buendía állandó vitában álltak a  kivégzettek számáról, különböző módon becsülték:171-től egészen 2502 főig. (Számmisztikai szempontból mindkettő kilenccel ér fel.)
Aztán a tisztogatás általánossá válva kiterjedt a jobboldali érzelmű, elsősorban gazdagabb, tőkés rétegekre. Két indoka volt erre a hatalomnak: egyrészt, mert a jobboldaliak megbízhatatlanok, könnyen szőnek árulást, másrészt pénzükre a rendszernek egyre nagyobb szüksége volt. A commandante állandó pénzhiányban szenvedett. Egy napon, mikor együtt iszogattak José Gabriel Gavilán de la Sierra azt mondta barátainak, fegyvertársainak, mintegy indokolva a vérengzést: „Átmenetileg, kis időre meg kell szerveznünk a többség terrorját a kisebbség fölött.”
Akkorra már országszerte kevéssel több, mint háromszáz szobrot állíttatott magának, és vagy nyolc város viselte a commandante nevét. Az egyik szobor talapzatára - kívánságának megfelelően - a ügyvédek és bírák felvésették, "Az igazságszolgáltatás tiszteletére".
 Ez nagyjából a koncepciós perek kezdetének idején volt.
Akkortájt változott meg a neve is: már egyre ritkábban nevezték commandantének, egyre gyakrabban mondták őt suttogva Mocsokfészeknek; akkortájt már csak suttogva beszélt mindenki szerte a Hazában: az országban csönd volt, néma csönd, baljós órákat idéző csönd.

Persze legitimálni kellett a hatalomátvételt, el kellett játszani a választási komédiát; José Gabriel ebben a vállalkozásban is eredetiségről tett tanúbizonyságot.  A negyvenötös csoport tagjai közül kiválasztotta a legvadabb pistollerókat, akik aztán egy piros Packard autón tüntetően száguldoztak fel-alá, a kocsi oldalára új jelképes számokat festettek, egy négyest és egy ötöst. 
Nehéz lenne megállapítani, milyen volt az arány a legyilkoltak és a hatásosan megijesztettek között, minden esetre a lélektani eredmény már a "választások" alatt meghaladta a legmerészebb várakozásokat: a választásra jogosultak háromnegyede otthon maradt.
Ez persze nem akadályozta meg a Mocsokfészek pártját abban, hogy több szavazatot jelentsen be, mint ahány választó egyáltalán létezett a listákon.
Megválasztása után kinyilatkoztatta a Dolgozók Szervezeteinek Kartáját, de a szakszervezeti mozgalom merő fikció maradt, a munkások még a rendeletekben előírt éhbérminimumot sem kapták meg.
Pénzre viszont hamarosan szüksége lett a Mocsokfészeknek, mert a kurva gringók meg a valutaalap továbbra is zárolt minden vagyont, és kölcsönt sem volt hajlandó folyósítani: a Mocsokfészek ötletesen és új módon jutott pénzhez.
A munkások védelmére kötelező balesetbiztosítás rendszert vezetett be, a biztosítási díjak a Szent Rafael Biztosítási Társaság kasszájába folytak be.
Szent Rafael persze maga José Gabriel Gavilán de la Sierra  volt.
Azt, hogy milyen összegeket fizettek ki térítésként a biztosítottaknak – fizettek-e ilyesmit egyáltalán – nem lehetett megtudni. Csodálatos tulajdonságuk lett ezeknek a pénzeknek – miként a magánnyugdíj-péntárak einstandolt befizetéseinek is -, hogy kézen-közön elszivárogtak: általában nem került sor kifizetésekre.

Az első komolyabb munkásmegmozdulásokra a Mocsokfészek rendszere ellen a Szent Rafael Biztosítási Társaság lenyúlásai miatt került sor.
 Medardo Pacheco szakszervezeti vezető szervezett általános sztrájkot és tömegtüntetést Manauréban a Mocsokfészek rendszer ellen.
Amikor az Elnök hírét vette a forrongásnak, egy napon át, hol bambán nézett maga elé – láthatóan nem értette a dolgot: hogyhogy az ő csöndes, engedelmes népe lázongani kezd -, hol meg kitört belőle a düh José Gabriel ellen, és azt üvöltözte: „Bassza meg a kurva anyját ez a Pacheco!”
 A második napon  a Mocsokfészek végre fölmérte a helyzetet, és kivezényelte a katonákat népe ellen.
Manaure ellen éppenséggel egy egész ezredet, mert Manaure volt a zavargások tűzfészke.

A város főterén találkozott a tömeg, és a Mocsokfészek katonai különítménye: egymással szemben álltak föl. A hadnagy, a katonai osztag parancsnoka, hangtölcsérbe üvöltve fölolvasta a kormány nyilatkozatát, mely szerint a sztrájkolók rohadt hazaárulók, majd  fölszólította a tömeget, hogy öt percen belül oszolni kezdjenek, különben sortüzet zúdítanak rájuk.
 Nagy csönd lett erre a téren, ilyet még addig nem hallott a nép.
És ebben a légyzümmögést hallattató csöndben hangzott föl Medardo Pacheco hetyke válasza: „Kurv’anyátok! Nektek adjuk azt az öt percet!”
Ennek ellenére  Octavio Giraldo hadnagy fegyelmezetten kivárta az öt percet, csak aztán adta ki a tűzparancsot.

1233 halott vagy súlyosan sebesült ember maradt a téren: a sebesülteknek a katonák még ott, helyben megadták a kegyelemlövést, végül is csak halottak maradtak a vértől sikamos betonon.
Az 1233 holttestet az éj leple alatt marhavagonokra rakták, elszállították a partvidékre, ami közel volt, és – még a sötétség leple alatt – a tengerbe szórták.
A hivatalos verzió szerint Manauréban nem történtek atrocitások, a katonák felszólítására a tömeg békésen szétoszlott, az emberek hazatértek.
Viszont híre járta, hogy Medardo Pacheco megmenekült valahogy, és a hegyekbe ment.
Ekkor szakadt el a Mocsokfészek egykori barátainak, fegyvertársainak cérnája véglegesen.
Aureliano Buendía ezredes egy nap így szólt barátjához, Gerinaldo Márquez ezredeshez: „Velem tartasz? Söpörjük el ezt a mocsokfészket!!”


A Manaure és Ajariauna közt húzódó műúton, nagyjából három kilométernyire egymástól, két elsötétített személyautó áll az út szélére húzódva: olykor-olykor felparázslik egy cigaretta fénye belülről, amúgy sötét minden, az egész nyílegyenes úton.
A Mocsokfészek meggyilkolására szőtt terv egyszerű volt, és arra a szokására épített, hogy kivétel nélkül minden szerda este sofőrjével elvitette magát ajariaunai birtokára. Szeretett ott ébredni, és a hajnal első sugaránál, mielőtt még fölkelt a nap kilovagolni. Ezt csak nagyon ritkán hagyta ki, mondhatni, soha.
Az egyik kocsiban, a Manauréhez közelebbiben Medardo Pacheco, Esteban Carillo, Carmelo Correa ültek, lefűrészelt csövű puskákkal, félautomata karabélyokkal, pisztolyokkal fölfegyverkezve. A sofőr Rafael Quintero Ortega volt.
Feladatuk, hogy amint elhalad mellettük a Mocsokfészek autója, reflektorral jelezzenek a tőlük három kilométerre várakozó Oldsmobile-nak, melyben hasonlóan fölfegyverezve Aureliano Buendía, Gerinaldo Márquez és Pedro Livio ültek. A sofőr itt – a szintén felfegyverzett – José René Diaz volt.
A terv szerint, amint ezek megpillantják a fényjelet, a nehéz Oldsmobile-lal elállják a Mocsokfészek útját, közben a másik autó az elnöki Chevrolet mögé kerül; aztán a félautomata karabélyokkal, meg a 39-es smiss-and-wessonokkal annyi ólmot eresztenek a Mocsokfészekbe meg annak sofőrjébe, hogy egyik se tudjon mozdulni többé.


Az Elnök, a Mocsokfészek, minden nap hajnali négy kor kelt: pontosan négykor, egy perccel sem előbb, vagy később. Ha előbb ébredt – gyakorta – akkor is ágyban várta meg a négy órát, amit régi faliórája ütött el, mert a pontosság és fegyelem maradt az a két érték, melyhez a Mocsokfészek még tartotta magát.
”Mindent a fegyelemnek és a pontosságnak köszönhetek.” – gondolta és mondta gyakran  elégedetten, mint azon a hajnalon is, az utolsón.
A felkeléstől számított két órán át, reggel hatig, a tisztiszolgáján kívül – akit ő változatlanul a szárnysegédjének gondolt, és az is volt a harcok idején -, senki nem mehetett be hozzá. A tisztilszolga készítette elő a napi ruhaadagot, a hajnali tornázáshoz egy tréningruhát, napi viseletre pedig két rend rangjelzés nélküli, de katona-mintára varrt lenvászon öltözéket.
Hatig a Mocsokfészek súlyzózott, tornázott lihegve és izzadva, testét ápolta, fürdőzött lágy nyugalomban.
Kis pocakja kezdett ereszkedni, amit utált, és megpróbált eltüntetni.
Pontban hat órára elkészült, akkor jöhetett a belügyminiszterként emlegetett férfi, valóában az elhárítás és a politikai rendőrség feje.
A Mocsokfészek aláírt néhány törvényerejű rendeletet, szignált néhány hivatalosan nyilvánosság elé tárható kivégzést, jóváhagyott néhány majd balesetként feltüntetendő politikai gyilkosságot.
Aztán a Piás Alkotmányozóval tárgyalt meg új szempontokat, melyeket a szedett-vedett alkotmányba kell majd annak illesztenie.
Még ebéd előtt meglátogatott egy gyárat és egy bankot, elbeszélgetett melósokkal és hivatalnokokkal, részt vett egy új szobrának avatásán.
Szieszta után családi kötelezettségeinek tett eleget, meglátogatta gyermekeit és feleségét.
Alkonyatkor megivott két jeges viszkit szódával, majd szokásos esti sétájára indult. Ilyenkor falkában kísérték udvari alattvalói, és várták, hogy a Mocsokfészek kitüntesse őket avval, hogy valamelyiket maga mellé hívja.
Este tíz óra körül ült be az elnöki autóba, a chevyjébe: egy darabig beszélgetett a sofőrjével, figyelte a est sötétjében a kocsi fénypászmájában fölbukkanó útmenti fákat, aztán hátradőlt az ülésen, és becsukva szemeit pihent.

A Chevrolet mögött, az út széléről reflektor fénye villant, háromszor egymás után, és egyszerre ott állt az út közepén, keresztben egy másik kocsi. A Chevrolet éles sikollyal fékezett, kifarolt az út szélére, és akkor bölömbikákat riasztó zajjal fölugattak a fegyverek.
Amikor aztán csend lett, a két másik autóból kiszálltak az emberek, benéztek a Chevrolet-ba előreszegzett fegyverekkel. Kilöktek két emberformájú csomagot az útra, aztán letolták az elnöki kocsit az útról, majd – immár zseblámpák fényénél – alaposabban megszemlélték a Mocsokfészek kilyuggatott tetemét.
”Meghalt?” – kérdezte Gerinaldo Márquez ezredes Aurelianót.
”De meg ám, Gerinaldo! Látod? Ezt nem élhette túl!” – felelte a jóbarát, aztán katonásan kihúzva magát tisztelgett a Mocsokfészek tetemének.
Gerinaldo Márquez pedig nem örömöt, annál fontosabbat, többet: megkönnyebbülést érzett.