Korai művei – nagyon rövid ideig – még Donatello hatását mutatják, ám jellemző, senkivel össze nem téveszthető egyéni stílusa hamar kialakult. A Bacchus és a vatikáni Pietá után kapott lehetőséget a méreteiben és megformálásában egyaránt lenyűgöző firenzei Dávid szobor elkészítéséhez. A Dávid sikerét követően került Rómába, ahol II. Gyula pápa síremlékére kapott megbízást. A terv elhúzódása után 1508-ban a Sixtus-kápolna kifestését bízta rá a pápa.
E mű befejezése után ismét Firenzében dolgozott, itt készítette el a Medici-síremléket majd megint Rómába hívták, ahol elkészítette az Utolsó ítéletet a Sixtus-kápolna oltárfalára. Ha semmi mást, soha nem alkotott volna, csak ezzel az egy freskóval is az élen menetelne.
Hosszú és gazdag élete során bármihez fogott, legyen az szobrászat, festészet vagy építészet, mindenben a legnagyszerűbbet alkotta.
Ki merné vitatni?
1825-ben ezen a napon született Jókai Mór, nem csak a magyar, de – komolyan gondolom – az egyetemes romantika egyik legnagyszerűbb fölnőtt mesemondója. Műveiben – például az Aranyemberben – akadnak realista elemek, jobban meggondolva, még majdnem egészében realista regény is akad az Életműben – a Fekete gyémántok -, de – és ezért áldja meg Őt az Isten! – hosszú életpályáján mindvégig kitartott a csodálatos romantika mellett. Életműve a száznál is több kötetben felidézi a nemzeti múlt egészének látomását, és tanúsítja azt az utat, amelyet a magyar társadalom a nemesi világtól a kibontakozó polgári világig megtett. Ez a romantika számos mozzanatában realista tanúságtétel.
Jókai mindmáig a legolvasottabb magyar írók közé tartozik, megkockáztatom, hogy regényolvasásra Ő nevelte a magyarokat, innen van, hogy egy átlag magyar olvasónak is felettébb jó ízlése van: természetesen, ha Jókai a magyar zsinórmérték.
A magyar nyelv egyik legnagyobb művésze volt, de a sajátos Jókai-stílus rendkívül sokféle stílusrétegből tevődik össze, illetve sokféle közlésmódot, beszédhagyományt ötvöz. Sajátja a jogi végzettséggel is összefüggő, a klasszikus retorika alakzatain formálódott szónokias beszédmód. Különösen leírásaiban a romantika hömpölygően zenei stíluseszménye az uralkodó. Párbeszédei – a közlés funkciójától függően – életteliek. Sokféle szókincsrétegből merít: a latinos alapozottságú hivatalos-jogi nyelv lexikája éppúgy sajátja, mint a tudatosan használt népnyelvi fordulatok, szólások és szólásmondások.
Kortársai és az utókor részéről a legtöbb bírálat a magyar történelemhez való viszonya miatt érte. A szabadságharc bukása után kétféle felfogás uralkodott a magyar közgondolkodásban.
Az egyik, mely Kemény Zsigmond nevével fémjelezhető, a másik az „irodalmi Deák-párt”-éval. (Ide olyan hatalmasság tartozik, mint a drága Arany.)
Jókai – mondjuk: a „különutas” - már a szabadságharc bukása után megjelent első novelláskötetében, a Csataképekben meghatározta viszonyát a közel- és régmúlthoz: “Írjunk mitológiát. Írjuk le az év eseményeit híven, valóan, mindent, ami megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, amit láttunk, amit tapasztalánk, aminek szemtanúi voltunk.”
Fölfogása szerint az 1848–49-es forradalom és szabadságharc olyan szellemi és erkölcsi tőkéje a nemzetnek, amelynek évszázadokra be kell vonulnia a magyar történelmi mitológiába, ahonnan nehéz időkben is erőt lehet meríteni. Ezért a forradalomról és szabadságharcról szólva elsősorban arról beszél, ami abban felemel. Nem tart történelmi távlatot, nem elemezget, bírál, kritizál, hanem mítoszt sző. A történelem mitikus értelmezése kihat a valóság és fikció viszonyára is, szinte mindegyik, e korszakkal foglalkozó regényében: A kőszívű ember fiai; Politikai divatok; Enyim, tied, övé; Egy az isten; Kiskirályok; A tengerszemű hölgy; Akik kétszer halnak meg; A mi lengyelünk.
Ez a fölfogás olykor eposzi magaslatokba lendítette az Írót, példának okáért A kőszívű ember fiaiban: ebben a magyar szabadságharc a jó és a rossz egyetemes küzdelmévé válik, sőt a természeti elemek bevonásával kozmikussá növekedett a harc. Jókai tudatosan idézte fel Ödön és Richárd hazatérésében az Odüsszeiát, míg Budavár ostroma az Aeneis-féle honalapítási harcra emlékeztet.
Ha csak EZ a regény lett volna az Életmű, akkor is a legnagyobbak közt lenne helye, de hát nem csak ez a csoda tartozik Jókaihoz.
1883. február tizennyolcadikán született Nikosz Kazantzakisz, görög regény- és drámaíró, költő és jeles gondolkodó. Őt persze szinte mindenki a Zorbásszal, evvel a vitathatatlan és népszerű remekművel azonosítja, de van nekem még egy nagy-nagy kedvencem Tőle, az Akinek meg kell halnia. Aki nem olvasta, annak föltétlenül ajánlom: most, azonnal olvassa el, még húsvét előtt, hogy szebb lehessen ez a szép ünnep, mert húsvét misztériumát gondolta újra Kazantszakisz abban a gyönyörűségben.
De felettébb szeretem a Krisztus utolsó megkísértése és a Jelentés Grécónak című regényeit is, csak ajánlani tudom és akarom…
1932-ben e napon született Miloš Forman, amerikában élő cseh filmrendező, színész és forgatókönyvíró. Még odahaza a Fekete Péterrel és az Egy szöszi szerelmeivel derült ki zsenialitása, részemről pedig akkor kezdődött az igazi szerelem, amikor a Tűz van, babám!-at láttam.
1968-ban, a prágai tavasz leverése, a szovjet megszállás után hagyta el hazáját, szerencsénkre Amerikában is folytatódott pályája.
Nem is akárhogyan:jött a Száll a kakukk fészkére, a Hair, a Ragtime és az Amadeus.
Isten éltesse és tartsa meg nekünk Őt sokáig!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése