Akadnak olykor az egyetemes irodalom históriájában olyan költők, írók, akik tagadhatatlan zsenialitásuk dacára is a másodvonalba kerülnek, egyszerűen azért, mert valami egészen elképzelhetetlen módon magasodó, mindenhonnan és minden korból jól látható lángésznek a kortársai.
Marlowe-val épp ez a helyzet: vitathatatlan zseni, nagyon szerethető drámaíró-költő, de…
...de mindössze hetvenhat nappal volt idősebb William Shakespeare-nél, és az évszázadok során Shakespeare Őt is, a jóbarátot is – mint mindenki mást – egy hanyag karmozdulattal maga mögé parancsolta. Így lett Marlowe „második”: nem kvalitásai, hanem Shakespeare mindent elhomályosító nagysága révén.
A század egyébként az angol drámairodalom fénykora, az angol reneszánsz, Erzsébet kora.
Az 1500-as évek utolsó évtizedében Londonban huszonkét színház működött. Nem sokkal a nagy nemzedék fellépése előtt Thomas Kyd már divatos világi tárgyú, általában igen vérgőzös drámairodalmat művelt, és utána nagyon hamar fellép a világirodalom egyik legszínvonalasabb drámaíró nemzedéke: előbb Marlowe, közvetlenül utána Shakespeare és alig néhány évvel később Ben Jonson. Az egész európai drámairodalomnak ezek a londoni esztendők jelentik a színház és a drámairodalom újkorának kezdetét.
Költőnk rövid élete felér egy fordulatos kalandregénnyel. A lángelme, a kalandor, a nyughatatlanság, a szüntelen tanulás és ugyanolyan szüntelen italozás, kocsmai verekedés egyaránt jellemző volt egyéniségére, mintha csak nem a hűvös Albion, hanem Itália szülötte lett volna.
Papnal készült, egyetemre járt, ám a szenvedélyesség, verekedős hajlama, és nem utolsósorban a felettébb kedvelt ivás más útra terelte az életét. Egy éjszaka óriási diákverekedés kezdődött egy kocsmában, a csendháborító zajra a lakosság egy része az egyetem elé tódult és ott követelte, hogy intsék rendre a diákokat. A rektor is felriadt, felöltötte díszruháját és jelvényeit, hogy személyes tekintéllyel oszlassa szét a rend- és csendzavaró diákokat. A már eléggé részeg Marlowe elébe ugrott, és késével hasba szúrta. Szerencsére a seb nem volt halálos, a bicskázó elég olcsón megúszta, de nemcsak a cambridge-i, hanem valamennyi angol egyetemről kitiltották.
Ekkor fogta magát, jelentkezett a leghíresebb kalózvezérnél, Francis Drake-nél, és szolgálatába állt. Három évig volt feladatait kitűnően ellátó kalóz, állítólag több sziget kifosztásában játszott vezető szerepet. Közben azonban a hajófenéken vagy a fedélzet hátsó részén görög és latin drámákat olvasott, megismerte Kyd újszerű műveit, és határozottan úgy vélte, hogy ő ezeknél jobbat tud írni, és meg is próbálta. Kalózkodó tevékenysége közben megírta a Nagy Tamerlán című kétrészes drámáját. Legfőbb újítás az volt, hogy nem ókori mintára, hatos jambusokban beszéltette a személyeket, hanem a beszédre sokkal alkalmasabb ötös és ötödfeles jambusokban, rímek nélkül – blank verse-nek nevezik ezt - szövegezte a dialógusokat és monológokat.
A Tamerlán után gyorsan következtek a mindig sikeres újabb tragédiák. Ezeknek irodalomtörténeti jelentősége, hogy szinte mindegyik kimutatható hatással van a következő kor és korok legjelentékenyebb drámaíróira. Így a II. Edward műfajilag előkészítette Shakespeare királydrámáit. A következő darab, A máltai zsidó uzsorás hőse közvetlen forrása volt Shakespeare Shylockjának. Írt egy viszonylag lírai hangvételű szerelmi tragédiát az ókori mitológiából ismert karthágói királynőről, Didóról. De legnevezetesebb, legjobb és a legnagyobb hatású utolsó tragédiája a Doctor Faustus: bárki, aki olvassa, el fogja ismerni azt a vélekedésemet, hogy remekmű.
Borítékolni lehetett volna, hogy ez a nyughatatlan vérű Művész nem lesz, nem lehet hosszú életű: 1593. május harmincadikán kocsmai verekedésbe keveredett, és egy bunkó tengerész fejbe szúrta: huszonkilenc éves volt. Gyilkosa önvédelemre hivatkozott, és egy hónap múlva felmentették.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése