azaz
GULAG
Ezerkilencszázharminchét március tizennegyedikén, valamivel hajnali három óra után, a londoni City Elverton street hatos számú házának kapuján valakik súlyosan dörömböltek Karl Marxnál.
Az eset három szempontból méltó a figyelemre: elsőként azért, mert az említett napon az említett házban már nem lakott Karl Marx, lévén, hogy pontosan 20 454 nappal (vagyis 56 évvel) ezelőtt, majdnem órára a dörömbölés pillanatában Karl Marx az említett házban elhunyt.
Különös volt az is, hogy az ajtón dörömbölők az NKVD, vagyis a szovjet titkosrendőrség egyenruhájában dörömböltek a halott ajtaján.
London City nevű városrészében!
Nem kevésbé volt különös, hogy dörömbölésük előtt az enkávédés-tisztek harsányan a „Londonban, hej, van számos utca” kezdetű dalt énekelték a Bob-herceg című magyar operett nevezetes betétdalát, Huszka Jenő örökbecsűjét.
A legkülönösebb az volt azonban, hogy a kapu kisvártatva kinyílt, és fölbukkant Karl Marx ismert, szakállas feje, és engedelmesen hagyta magát betuszkolni a szovjet állami rendszámú fekete autóba, melyen a Charing Cross pályaudvarra vitték.
Félúton járhattak, amikor az első bágyadt tiltakozás elhagyta Marx száját: „Legalább az ablakot húznák le, ha dohányoznak!”
A mellette – vagy majdnem rajta - ülő enkávédés oda se bagózott a tiltakozásra, csak kicsit elterült az ülésen, belső zsebéből egy papírlapot vett elő, és – mintha válasz lenne – odanyújtotta Marxnak.
Utolsó éveiben Karl Marx oroszul kezdett tanulni bizonyos megfontolások alapján, és ez most hasznára vált, nagyjából át tudta fogni az írás értelmét, alatta a kurzívval írt mondatot:
„Jóváhagyom. A Szovjetunió legfőbb ügyészének helyettese...”
Aztán az írás címét fordította le magában: „Letartóztatási parancs...”
„Tiltakozom!” – mondta Marx. – „Miféle provokatív eljárás ez? Ezért felelni fognak!”
Az enkávédés erre még inkább rátelepedett, zseblámpával a szemébe világított, és képébe fújta cigarettája füstjét.
„Engedjen el!” – tiltakozott a ráülés ellen Karl Marx, de a tiszt csak egyre jobban ráhúzódott.
A fekete autó a Charing Cross egy távolabbi, gazzal fölvert vágányánál állt meg, azon egy ütött-kopott vagon állt, elfüggönyözött minden kupéja.
Marxot ebbe a vagonba szállították át vasmarokkal az enkávédések; az ezt követő út rövid volt, és még megjárós.
Portsmuoth kikötőjében viszont behajították egy ócska teherszállító hajó rakterébe, és a továbbiakban alig figyeltek rá, az egész hosszú úton Leningrádig. Kenyeret, vizet, valami szörnyű löttyöt kapott naponta egyszer. A „levesben” hús persze nem volt (hacsak a belefőtt férgeket, egereket nem számítjuk húsnak): néhány káposztalevél, kevés köménymag, ennyiből állt.
A leningrádi kikötőben ismét vonatra tették: hogy ez Leningrádban történt, azt a kikötőben látott tábláról tudta meg Marx, de a város neve semmit sem mondott neki, fogalma nem volt, hogy valójában hol járnak? Honnan is tudhatta volna, hogy Szentpétervárként ismeri ő ezt a várost.
Egyébként a városnevet hirdető tábla fölött meghökkenten látta viszont saját hatalmas képét, Engels barátja és egy ismeretlen férfi társaságában. Az ismeretlen férfi jóképű volt, tömött bajszos, és egyszerű katonai egyenruhát viselt, melyen rangjelzés nem volt.
No, hisz ha ekkora képmása díszíti a kikötőt – gondolta Karl Marx – akkor nem lehet nagyobb baj, letartóztatása csakis tévedésen alapulhat.
Fölöslegesen szaporított szó lenne elmesélni a Leningrádból Moszkvába vezető vasutazást, aztán a moszkvai főpályaudvarról a Lubjanka téren álló négyemeletes, drapp-színű, monstrumos NKVD-központig vezető autóutat. Egyszerre csak Marx ott találta magát Moszkva központjában, a rettegett Lubjankánál.
A fekete vaskapu azonnal kinyílt, az autó hűtője feléje fordult, begördült; alighogy begördült, a kapu nyomban bezárult.
Marx két kísérője kiszállt, aztán egyikük durván ráparancsolt a férfire: „Szálljon ki! Kezet hátra!”
Marx hátra akart nézni a szabad világ utolsó jelképe, a kapu felé, de egyik letartóztatója rákiáltott: „Nem hátranézni! Indulj tovább!”
Szorosan körülvéve Karl Marxt indultak a Lubjanka tátogó belsejébe a közömbös képű állambiztonsági egyenruhás őrök mellett, beléptek az alacsony boltív alá a folyosóra, és ott balra indultak.
Átmentek egy díszes, ámde kopottas ajtón, azon egy hosszú, nagyon tiszta, villanyfényben úszó folyosóra értek. Frissen festett padlóját mintha csak az imént mosták volna föl, s terítették volna le vörös futószőnyeggel.
A folyosó végén ajtó, rajta a felirat:
„Letartóztatottak fölvétele.”
Az egyik tiszt kinyitotta az ajtót, és így szólt:
„Itt menjen be!”
Karl Marx pedig bement.
Hamarosan aztán kihozták, csak a papírokat adták le, és mentek tovább újabb folyosók során, hol erre, hol amarra kanyarogva.
Végül az alagsorban egy olyan folyosóra jutottak, melynek mindkét oldalán keskeny, olajzöld ajtók nyíltak szorosan egymás mellett, fent ovális számtáblával.
A két sor ajtó között egy idősödő, elnyűtt nő járkált, katonai szoknyában, zubbonyban, és amikor odaértek, éppen egy cella kukucskálónyílásán lesett be.
Amint Karl Marx és kísérői odaértek, nyugodtan leeresztette a nyílást eltakaró lapot, megnézte Karl Marxot, mintha nem is először látná, aztán bedugott egy kulcsot a nyolcas számú cella acéllakatjába, csikorogva kinyitotta az ajtót, és intett Karlnak: „Menjen be!”
Karl Marx bement, és az ajtó becsapódott mögötte, a lakat keményen kattant.
A következő hetvenkét órában nem történt semmi. A másfélszer-másfélszeres cellában szakadatlanul égett egy meztelenen alálógó izzó, és ha Karl Marx aludni próbált, az ellenszenves nősténybörtönőr azonnal fölébresztette. A menü ugyanaz volt, mint a teherhajón: káposztalevél-csíkok főzve, svábbogárral vegyesen, kevés fekete színű, ragacsos kenyérrel.
Három nap múlva aztán zörrent a zár, csikordult az ajtó, és új, keleties arcú őr lépett be:
„Neve?” – reccsent rá az őrizetesre.
„Marx.”
„Kihallgatásra! Kezet hátra!”
Karl Marx hátratette a kezét, fölvetette a fejét, és indult a kihallgatásra.
„Neve?” – kérdezte az állambiztonsági hadnagy kifejezéstelen hangon, és mereven ránézett.
Karl Marx kezdett fölpörögni.
„Ne tegyen úgy, mintha nem tudná ki vagyok! Hisz szerte mindenfelé láttam az óriási képeimet, tán maga is látta!”
A hadnagy előredőlt az íróasztal fölött: „Nem kérdeztem mást, nem kértem tárlatvezetést Moszkva utcáin, terein. Értve vagyok? Neve?” – ismételte meg.
„No hát, Marx.”
„Keresztneve?”
„Karl.”
„Születési éve?” – folytatta a hadnagy, miközben egybevetette az előtte heverő papírral a válaszokat.
„1818. május ötödike.”
„Születési helye?”
„Trier.”
Épp ott tartottak, hogy Marx megmondta elhalálozásának idejét és helyét, amikor egy civilruhás lépett a helyiségbe; a hadnagy fölugrott, de a másik visszaintette a helyére.
Aztán Marx elé állt, és elébe tolt egy papírlapot, rajta a Kommunista Kiáltvány néhány mondatával.
Karl Marx olvasta: „A kommunisták nem külön párt a többi munkáspárttal szemben. Nincsenek az egész proletariátus érdekeitől elütő érdekeik. Nem állítanak fel külön elveket, hogy ezek kaptájára húzzák a proletármozgalmat. A kommunisták a többi proletárpárttól csak abban különböznek, hogy egyrészt a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik, másrészt abban, hogy a proletariátus és a burzsoázia között folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik.”
„Hát, Marx polgártárs: maga írta ezt?”
„Én írtam, igen. Friedrich Engelsszel.”
„Látja Marx úr, már csak ezért a pár sorért, ezért a revizionista elhajlásért is megérdemelné a letartóztatást, az átnevelést. De nem csak ezért küldjük Szibériába! Nem, Marx úr! Azt akarjuk, lássa, hogyan valósítjuk meg mi, szovjet emberek az osztályharcot, a kommunizmust!”
Elfordult Marxtól, és kövér, kerek pecsétet ütött a hadnagy előtt fekvő okmányra. És Karl Marx rövidesen megláthatta hogyan valósították meg a szovjet emberek az osztályharcot, hogyan a kommunizmus építését.
Megint vonat, csakhogy ezúttal semmi lefüggönyzött, semmi – ha mégoly ócska is – személyszállító vagon, hanem marhavagon, ötven emberrel zsúfolt.
„Ki vagy? Miért? Hová?”
Ezek a legmélyebb filozófiai kérdések a hosszú-hosszú úton Kelet-Szibériáig.
Aztán még a borzasztó menetelés, a vándorló fájdalom hosszú menete Kolimáig, a nevezetes gulágok legnevezetesebbjéig.
Aki Karl Marx mellett állta végig a vonatutat, aki mellette vándorolt végig, és aki nem ismerte föl Marxban a valakit, azt így vagy úgy, Karl Marx barátjává fogadta.
Hát hiszen nehezen ismerhette volna föl Iván Gyenyiszovics a fogoly Marxban a valakit, mert Karl Marx dús szakállát lenyírták, fejét megborotválták (ne feledjük: a haj meg a köröm meg a szakáll a halálban is növekszik, de meg, nagy kérdés, hogy mennyire is volt halott Karl Marx ötvenhat évvel elhalálozása után), mindenesetre így megcsupaszítva minden ékétől, alig különbözött másoktól, akik nem voltak valakik. Alig különbözött – példának okáért – Iván Gyenyiszovicstól, akit barátjául fogadott a hosszú úton, és aki barátjául fogadta Marxot.
Vagy talán inkább: bajtársak lettek, társak a bajban.
Kolima a Kelet-Szibériai földön, a Cserszkij-hegylánctól délkeletre, az Ohotszk–Kolima-felföldön eredő Kulu és Ajan-Jurjah folyók egyesülésénél található.
A terület annyira különbözik Ázsia más területeitől, hogy leginkább mint egyedi, ismételhetetlen földrészt kell elképzelni. A távolság, az elszigeteltség, az éghajlat zordsága, és a nagyon nehéz életviszonyok szigetelték el ezt a megfagyott poklot Szibéria többi részétől.
„Kolima znácsit smert" (Kolima egyenlő a halállal) -így élt az orosz köztudatban.
Maga a folyó, melyről a terület nevét kapta, eleinte délkeleti, majd északkeleti irányba tart, fenyvesekkel borított hegyek között, keskeny völgyben folyik. A Felső-Kolima-felföldet elhagyva előbb északra, majd a Korkodon-folyó torkolatától nyugatra fordul; völgye egyre szélesebb, partja alacsonyabb lesz, lassan kiér a Kolimai-alföldre.
Itt nagy, ív alakú kanyarral északkeletre fordul, és csaknem végig ebben az irányban halad aztán. Az Északi sarkkörön túl bal partján végig a lapos, mocsaras Kolimai-alföld húzódik, felszínén sok ezer kis tóval és mohás-zuzmós tundrával; jobb partján a Jukagir-felföld peremének dombjai sorakoznak.
Itt volt a munkatábor, egyike a szovjet gulágoknak.
Reggel ötkor - mint mindig - a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt. Szaggatott csörömpölése gyengén hatolt át a kétujjnyi vastag jéggel bevont ablaküvegen, és hamarosan elhalt: a nagy hidegben a felügyelőnek nem volt kedve sokáig kongatni.
A kongatás véget ért, kint éppoly vaksötét volt, akárcsak az éjnek idején, amikor Marx felkelt, hogy a küblihez menjen; az ablakon át csak három lámpás fénylett sárgásan: kettő a zónában és egy a táboron belül.
Az udvaron fegyencek szaladgáltak - nemezcsizmájuk csikorgott a havon - szapora léptekkel, ki az árnyékszékre, ki a raktárba igyekezett, mások a csomagmegőrzőbe, volt, aki a csomagban kapott kásáját vitte az egyéni konyhába megfőzni.
Valamennyien válluk közé húzták a fejüket, összefogták magukon a buslátot, és nem is annyira a fagytól, mint inkább attól a gondolattól fáztak, hogy az egész napot ebben a fagyban kell eltölteniük.
Az ég még egész sötét volt, és a tábor lámpásai továbbra is elkergették a csillagokat. A két fényszóró széles sugara éppúgy vágta ketté a zónát, mint éjnek idején.
Karl Marx is kilépett a barakkból, és elkezdődött egy szokványos, felhőtlen, majdnem boldog napja: ki számolná elő hányadik a gulágon.
Egy napon Iván Gyenyiszoviccsal kettesben takarították a körletet, sepregették a havat, amikor társa megszólalt: „Hallottam egy jó viccet, Marx. Akarja hallani?” – kérdezte rabtársa.
Karl Marx szomorúan biccentett: mondja.
„Na, szóval: tudja maga Marx, hogy mi a különbség Japán meg a Szovjetunió között?”
Karl Marx szomorúan megvonta a vállát: nem tudja.
„Hát Japán a mosoly országa, a Szovjetunió meg kész röhej. Hehe...”
Karl Marx riadtan nézett körül, és ujjának egy mozdulatával csöndre intette Iván Gyenyiszovicsot.
„Ne mondjon ilyen vicceket, barátom! Még elviszik!”
Iván Gyenyiszovics mérhetetlen gúnnyal tárta szét karjait, és így válaszolt:
„Innen? Ugyan hova?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése