Február végén

Rigó füttyent rám lent a téren
jövő levelű ágon ringatja magát.
Elsietőben is megsimogatom a fát,
melyen már itt-ott készülődő rügy áll.
Itt, a téri sétányon tenyérnyi tavasz,
ébredő, lélegzetnyi föld illata száll.
Kitárom kabátom tavaszi szellőnek,
- sokáig voltam csomagolt holmi  én -,
víg jóreggelt mondok egy bárányfelhőnek,
ki ott legel ifjúhodó Nap-apának mezején.

Közelgő, szép március előzetes krónikája

Heltai Jenő: Március

A Rózsadombon már tavasz van,
Dőlnek az édes jó szagok,
Az új madár a régi ágon
Nem énekel még, csak dadog.
 
Próbálja szárnyát, csiripelget,
Kinéz a fészek peremén,
Köröskörül hány friss rügyecske,
Hány új kukac, hány új remény!
 
Én, tolla vesztett vén madár, ki
Átdideregtem a telet,
Talán utószor ünnepellek:
Szervusz, te kedves kikelet!
 
Mikor fölérsz a Rózsadombra,
Tündérkirálynő közeleg,
Rímek csipognak körülötted,
Szapora, olcsó közhelyek.
 
Tündérkirálynő! Cifra jelző
Nyüzsög nyomodban, rengeteg!
Jöttödre, illő tisztelettel,
Ma én is hárfát pengetek.
 
Dal vagy, virág vagy, napsugár vagy,
Idők vén fáján ifjú ág,
Álom, remény, vágy, szerelem vagy,
Élet, szabadság, ifjúság.
 
És még mi minden! Jó jövendő
Annak, ki fáradt, gyönge, bús,
Mosoly, derű, fény, biztatás vagy,
Ezerszer áldott március.
 
Evoé! Itt vagy! Balzsamoddal
Hűsíts sok égő sebhelyet.
Tudod-e még, ki voltam egyszer?
Emlékezel rám, kikelet?
 
Én voltam az, ki...ej, no, mindegy!
Jött sok vad év, zord sáska-raj.
Öreg vagyok már. Új tavasz, te
Fiatalabb vagy, mint tavaly.
 
 Szoríts magadhoz. Jöjj, ölelj meg,
Mint rossz fiát a jó anya.
Szálljon feléd, ha elbúcsúzunk,
Lelkem utolsó sóhaja.
 
És vidd magaddal ezt a sóhajt,
Fájó, szerelmes levelet,
Ki tudja, hogyha újra eljössz,
Találkozok még teveled?
 
Habár ez többé nem divat ma,
Nyújtsd búcsúcsókra szép kezed
S nevess síromra akkor is majd,
Mikor már régen nem leszek.

Elsején kezdődik a meteorológiai tavasz, huszonegyedikén a csillagászati.
A hónap elején még csak tizenegy óra öt percet tartózkodik a Nap az égen, ám a hónap végére már tizenkét óra negyvenhét percre növekszik ez az időtartam. Közben átjutunk a tavaszi napéjegyenlőség idején.
Huszadikán, pontosan délben, a Nap a tavaszi Kos jegyébe lép, ettől kezdve hosszabbodnak majd a nappalok végre! (Valójában már tizennyolcadikától: akkor lesz először tizenkét óránál hosszabb a nappal időtartama.)
Harmincegyedikén történik majd a nyári időszámításra való átállás: éjjel kettőkor hirtelen három óra lesz.
Tizenegyedikén huszonegy órakor lesz holdújulás a Halak csillagképben, így hát másnap, tizenkettedikén kezdődik az 5773. zsinagógai év talán legszebb hónapja, niszán: ennek tizenötödik napja a pészach kezdete, amelyből szép húsvétunk ered.
Huszonhetedikén  - Hajnalka-napon – délelőtt tíz órakor lesz holdtölte a Szűz csillagképben.
Mivel pedig a niceai zsinat 325-ben úgy határozott a húsvét ügyében, hogy a tavaszi napéjegyenlőséget követő telihold utáni első vasárnap legyen húsvét vasárnap, idén az ünnep igen hamar beköszönt.
A hónap utolsó napja, harmincegyedike lesz húsvét vasárnapja.
Ráadásul – ez is viszonylag ritkaság – a zsidó pászkaünneppel, melyből eredt is, közelítőleg egybeesik majd: niszán tizenötödike, pészach első napja, huszonhatodikán lesz.
A Merkúr a hónap elején alsó együttállásban lesz a Nappal, tizedike után már keresheted napkelte előtt a délkeleti ég alján. Láthatósága azonban nem sokat javul a hónap folyamán.
A Vénusz viszont a Nap közelsége miatt nem lesz megfigyelhető a hónap során.
Ahogy a Mars sem lesz túl sokáig látható. A hónap elején még próbálkozhatunk felkeresésével, ekkor egy órával nyugszik a Nap után: azután eltűnik az alkonyat fényeiben.
A Jupiter a hónap folyamán előretartó mozgást végez a Bika csillagképben, az éjszaka első felében lesz igen jól látható, magasan a nyugati égen. Éjfél körül nyugszik.

Jeles napok márciusban:
Elseje, Sandro Botticelli születése miatt.
Másodika, mert ezen a napon született 1817-ben  az utolérhetetlen Arany János;
hatodika, mert az pedig a csodálatos Gabriel García Márquez születésnapja. Idén a nyolcvanhatodik.
Március idusa a magyar léleknek felemelő napja, mondanom sem kell;
huszonhetedike pedig Hajnalkák napja.
Huszadikán Hölderlint ünneplem majd,
huszonegyedikén Johann Sebastiant,
huszonharmadikán Hamvas Bélát.
Az Ő születése napján lesz felolvasóestem a Gödör-klubban R. Nagy Csilla és Nagy Balázs Krisztián szereplésével.
Huszonnyolcadikán lélekben felköszöntöm majd Mario Vargas Llosát,
harmincadika pedig kettős festőünnep lesz: Goya is, van Gogh is e napon született.

Természetesen sok további szép és kitüntetett nap lesz, ezekről – szokás szerint – a napi krónikában adok számot és hírt!

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján

Glavnoje Upralevnyije Iszpravityelno-trudovih Lagerej
azaz
GULAG

Ezerkilencszázharminchét március tizennegyedikén, valamivel hajnali három óra után, a londoni City Elverton street hatos számú házának kapuján valakik súlyosan dörömböltek Karl Marxnál.
Az eset három szempontból méltó a figyelemre: elsőként azért, mert az említett napon az említett házban már nem lakott Karl Marx, lévén, hogy pontosan 20 454 nappal (vagyis 56 évvel) ezelőtt, majdnem órára a dörömbölés pillanatában Karl Marx az említett házban elhunyt.
Különös volt az is, hogy az ajtón dörömbölők az NKVD, vagyis a szovjet titkosrendőrség egyenruhájában dörömböltek a halott ajtaján.
London City nevű városrészében!
Nem kevésbé volt különös, hogy dörömbölésük előtt az enkávédés-tisztek harsányan a „Londonban, hej, van számos utca” kezdetű dalt énekelték a Bob-herceg című magyar operett nevezetes betétdalát, Huszka Jenő örökbecsűjét.
A legkülönösebb az volt azonban, hogy a kapu kisvártatva kinyílt, és fölbukkant Karl Marx ismert, szakállas feje, és engedelmesen hagyta magát betuszkolni a szovjet állami rendszámú fekete autóba, melyen a Charing Cross pályaudvarra vitték.
Félúton járhattak, amikor az első bágyadt tiltakozás elhagyta Marx száját: „Legalább az ablakot húznák le, ha dohányoznak!”
A mellette – vagy majdnem rajta - ülő enkávédés oda se bagózott a tiltakozásra, csak kicsit elterült az ülésen, belső zsebéből egy papírlapot vett elő, és – mintha válasz lenne – odanyújtotta Marxnak.
Utolsó éveiben Karl Marx oroszul kezdett tanulni bizonyos megfontolások alapján, és ez most hasznára vált, nagyjából át tudta fogni az írás értelmét, alatta a kurzívval írt mondatot:
„Jóváhagyom. A Szovjetunió legfőbb ügyészének helyettese...”
Aztán az írás címét fordította le magában: „Letartóztatási parancs...”
„Tiltakozom!” – mondta Marx. – „Miféle provokatív eljárás ez? Ezért felelni fognak!”
Az enkávédés erre még inkább rátelepedett, zseblámpával a szemébe világított, és képébe fújta cigarettája füstjét.
„Engedjen el!” – tiltakozott a ráülés ellen Karl Marx, de a tiszt csak egyre jobban ráhúzódott.
A fekete autó a Charing Cross egy távolabbi, gazzal fölvert vágányánál állt meg, azon egy ütött-kopott vagon állt, elfüggönyözött minden kupéja.
Marxot ebbe a vagonba szállították át vasmarokkal az enkávédések; az ezt követő út rövid volt, és még megjárós.
Portsmuoth kikötőjében viszont behajították egy ócska teherszállító hajó rakterébe, és a továbbiakban alig figyeltek rá, az egész hosszú úton Leningrádig. Kenyeret, vizet, valami szörnyű löttyöt kapott naponta egyszer. A „levesben” hús persze nem volt (hacsak a belefőtt férgeket, egereket nem számítjuk húsnak): néhány káposztalevél, kevés köménymag, ennyiből állt.
A leningrádi kikötőben ismét vonatra tették: hogy ez Leningrádban történt, azt a kikötőben látott tábláról tudta meg Marx, de a város neve semmit sem mondott neki, fogalma nem volt, hogy valójában hol járnak? Honnan is tudhatta volna, hogy Szentpétervárként ismeri ő ezt a várost.
Egyébként a városnevet hirdető tábla fölött meghökkenten látta viszont saját hatalmas képét, Engels barátja  és egy ismeretlen férfi társaságában. Az ismeretlen férfi jóképű volt, tömött bajszos, és egyszerű katonai egyenruhát viselt, melyen rangjelzés nem volt.
No, hisz ha ekkora képmása díszíti a kikötőt – gondolta Karl Marx – akkor nem lehet nagyobb baj, letartóztatása csakis tévedésen alapulhat.
Fölöslegesen szaporított szó lenne elmesélni a Leningrádból Moszkvába vezető vasutazást, aztán a moszkvai főpályaudvarról a Lubjanka téren álló négyemeletes, drapp-színű, monstrumos NKVD-központig vezető autóutat. Egyszerre csak Marx ott találta magát Moszkva központjában, a rettegett Lubjankánál.
A fekete vaskapu azonnal kinyílt, az autó hűtője feléje fordult, begördült; alighogy begördült, a kapu nyomban bezárult.
Marx két kísérője kiszállt, aztán egyikük durván ráparancsolt a férfire: „Szálljon ki! Kezet hátra!”
Marx hátra akart nézni a szabad világ utolsó jelképe, a kapu felé, de egyik letartóztatója rákiáltott: „Nem hátranézni! Indulj tovább!”
Szorosan körülvéve Karl Marxt indultak a Lubjanka tátogó belsejébe a közömbös képű állambiztonsági egyenruhás őrök mellett, beléptek az alacsony boltív alá a folyosóra, és ott balra indultak.
Átmentek egy díszes, ámde kopottas ajtón, azon egy hosszú, nagyon tiszta, villanyfényben úszó folyosóra értek. Frissen festett padlóját mintha csak az imént mosták volna föl, s terítették volna le vörös futószőnyeggel.
A folyosó végén ajtó, rajta a felirat:
„Letartóztatottak fölvétele.”
Az egyik tiszt kinyitotta az ajtót, és így szólt:
„Itt menjen be!”
Karl Marx pedig bement.
Hamarosan aztán kihozták, csak a papírokat adták le, és mentek tovább újabb folyosók során, hol erre, hol amarra kanyarogva.
Végül az alagsorban egy olyan folyosóra jutottak, melynek mindkét oldalán  keskeny, olajzöld ajtók nyíltak szorosan egymás mellett, fent ovális számtáblával.
A két sor ajtó között egy idősödő, elnyűtt nő járkált, katonai szoknyában, zubbonyban, és amikor odaértek, éppen egy cella kukucskálónyílásán lesett be.
Amint Karl Marx és kísérői odaértek, nyugodtan leeresztette a nyílást eltakaró lapot, megnézte Karl Marxot, mintha nem is először látná, aztán bedugott egy kulcsot a nyolcas számú cella acéllakatjába, csikorogva kinyitotta az ajtót, és intett Karlnak: „Menjen be!”
Karl Marx bement, és az ajtó becsapódott mögötte, a lakat keményen kattant.

A következő hetvenkét órában nem történt semmi. A másfélszer-másfélszeres cellában szakadatlanul égett egy meztelenen alálógó izzó, és ha Karl Marx aludni próbált, az ellenszenves nősténybörtönőr azonnal fölébresztette. A menü ugyanaz volt, mint a teherhajón: káposztalevél-csíkok főzve, svábbogárral vegyesen, kevés fekete színű, ragacsos kenyérrel.
Három nap múlva aztán zörrent a zár, csikordult az ajtó, és új, keleties arcú őr lépett be:
„Neve?” – reccsent rá az őrizetesre.
„Marx.”
„Kihallgatásra! Kezet hátra!”
Karl Marx hátratette a kezét, fölvetette a fejét, és indult a kihallgatásra.

 „Neve?” – kérdezte az állambiztonsági hadnagy kifejezéstelen hangon, és mereven ránézett.
Karl Marx kezdett fölpörögni.
„Ne tegyen úgy, mintha nem tudná ki vagyok! Hisz szerte mindenfelé láttam az óriási képeimet, tán maga is látta!”
A hadnagy előredőlt az íróasztal fölött: „Nem kérdeztem mást, nem kértem tárlatvezetést Moszkva utcáin, terein. Értve vagyok? Neve?” – ismételte meg.
„No hát, Marx.”
„Keresztneve?”
„Karl.”
„Születési éve?” – folytatta a hadnagy, miközben egybevetette az előtte heverő papírral a válaszokat.
„1818. május ötödike.”
„Születési helye?”
„Trier.”
Épp ott tartottak, hogy Marx megmondta elhalálozásának idejét és helyét, amikor egy civilruhás lépett a helyiségbe; a hadnagy fölugrott, de a másik visszaintette a helyére.
Aztán Marx elé állt, és elébe tolt egy papírlapot, rajta a Kommunista Kiáltvány néhány mondatával.
Karl Marx olvasta: „A kommunisták nem külön párt a többi munkáspárttal szemben. Nincsenek az egész proletariátus érdekeitől elütő érdekeik. Nem állítanak fel külön elveket, hogy ezek kaptájára húzzák a proletármozgalmat. A kommunisták a többi proletárpárttól csak abban különböznek, hogy egyrészt a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik, másrészt abban, hogy a proletariátus és a burzsoázia között folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik.”
„Hát, Marx polgártárs: maga írta ezt?”
„Én írtam, igen. Friedrich Engelsszel.”
„Látja Marx úr, már csak ezért a pár sorért, ezért a revizionista elhajlásért is megérdemelné a letartóztatást, az átnevelést. De nem csak ezért küldjük Szibériába! Nem, Marx úr! Azt akarjuk, lássa, hogyan valósítjuk meg mi, szovjet emberek az osztályharcot, a kommunizmust!”
Elfordult Marxtól, és kövér, kerek pecsétet ütött a hadnagy előtt fekvő okmányra. És Karl Marx rövidesen megláthatta hogyan valósították meg a szovjet emberek az osztályharcot, hogyan a kommunizmus építését.

Megint vonat, csakhogy ezúttal semmi lefüggönyzött, semmi – ha mégoly ócska is – személyszállító vagon, hanem marhavagon, ötven emberrel zsúfolt.
„Ki vagy? Miért? Hová?”
Ezek a legmélyebb filozófiai kérdések a hosszú-hosszú úton Kelet-Szibériáig.
Aztán még a borzasztó menetelés, a vándorló fájdalom hosszú menete Kolimáig, a nevezetes gulágok legnevezetesebbjéig.
Aki Karl Marx mellett állta végig a vonatutat, aki mellette vándorolt végig, és aki nem ismerte föl Marxban a valakit, azt így vagy úgy, Karl Marx barátjává fogadta.
Hát hiszen nehezen ismerhette volna föl Iván Gyenyiszovics a fogoly Marxban a valakit, mert Karl Marx dús szakállát lenyírták, fejét megborotválták (ne feledjük: a haj meg a köröm meg a szakáll a halálban is növekszik, de meg, nagy kérdés, hogy mennyire is volt halott Karl Marx ötvenhat évvel elhalálozása után), mindenesetre így megcsupaszítva minden ékétől, alig különbözött másoktól, akik nem voltak valakik. Alig különbözött – példának okáért – Iván Gyenyiszovicstól, akit barátjául fogadott a hosszú úton, és aki barátjául fogadta Marxot.
Vagy talán inkább: bajtársak lettek, társak a bajban.

Kolima a Kelet-Szibériai földön, a Cserszkij-hegylánctól délkeletre, az Ohotszk–Kolima-felföldön eredő Kulu és Ajan-Jurjah folyók egyesülésénél található.
A terület annyira különbözik Ázsia más területeitől, hogy leginkább mint egyedi, ismételhetetlen földrészt kell elképzelni. A távolság, az elszigeteltség, az éghajlat zordsága, és a nagyon nehéz életviszonyok szigetelték el ezt a megfagyott poklot Szibéria többi részétől.
„Kolima znácsit smert" (Kolima egyenlő a halállal) -így élt az orosz köztudatban.
Maga a folyó, melyről a terület nevét kapta, eleinte délkeleti, majd északkeleti irányba tart, fenyvesekkel borított hegyek között, keskeny völgyben folyik. A Felső-Kolima-felföldet elhagyva előbb északra, majd a Korkodon-folyó torkolatától nyugatra fordul; völgye egyre szélesebb, partja alacsonyabb lesz, lassan kiér a Kolimai-alföldre.
Itt nagy, ív alakú kanyarral északkeletre fordul, és csaknem végig ebben az irányban halad aztán. Az Északi sarkkörön túl bal partján végig a lapos, mocsaras Kolimai-alföld húzódik, felszínén sok ezer kis tóval és mohás-zuzmós tundrával; jobb partján a Jukagir-felföld peremének dombjai sorakoznak.
Itt volt a munkatábor, egyike a szovjet gulágoknak.

Reggel ötkor - mint mindig - a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt. Szaggatott csörömpölése gyengén hatolt át a kétujjnyi vastag jéggel bevont ablaküvegen, és hamarosan elhalt: a nagy hidegben a felügyelőnek nem volt kedve sokáig kongatni.
A kongatás véget ért, kint éppoly vaksötét volt, akárcsak az éjnek idején, amikor Marx felkelt, hogy a küblihez menjen; az ablakon át csak három lámpás fénylett sárgásan: kettő a zónában és egy a táboron belül.
Az udvaron fegyencek szaladgáltak - nemezcsizmájuk csikorgott a havon - szapora léptekkel, ki az árnyékszékre, ki a raktárba igyekezett, mások a csomagmegőrzőbe, volt, aki a csomagban kapott kásáját vitte az egyéni konyhába megfőzni.
Valamennyien válluk közé húzták a fejüket, összefogták magukon a buslátot, és nem is annyira a fagytól, mint inkább attól a gondolattól fáztak, hogy az egész napot ebben a fagyban kell eltölteniük.
Az ég még egész sötét volt, és a tábor lámpásai továbbra is elkergették a csillagokat. A két fényszóró széles sugara éppúgy vágta ketté a zónát, mint éjnek idején.
Karl Marx is kilépett a barakkból, és elkezdődött egy szokványos, felhőtlen, majdnem boldog napja: ki számolná elő hányadik a gulágon.

Egy napon Iván Gyenyiszoviccsal kettesben takarították a körletet, sepregették a havat, amikor társa megszólalt: „Hallottam egy jó viccet, Marx. Akarja hallani?” – kérdezte rabtársa.
Karl Marx szomorúan biccentett: mondja.
„Na, szóval: tudja maga Marx, hogy mi a különbség Japán meg a Szovjetunió között?”
Karl Marx szomorúan megvonta a vállát: nem tudja.
„Hát Japán a mosoly országa, a Szovjetunió meg kész röhej. Hehe...”
Karl Marx riadtan nézett körül, és ujjának egy mozdulatával csöndre intette Iván Gyenyiszovicsot.
„Ne mondjon ilyen vicceket, barátom! Még elviszik!”
Iván Gyenyiszovics mérhetetlen gúnnyal tárta szét karjait, és így válaszolt:
„Innen? Ugyan hova?”

Február huszonharmadika van

Tizenötödik századi források, krónikák tanúsága szerint 1443-ban ezen a napon született a törökverő Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet második fiúgyermeke, Mátyás, akit neveznek Corvin Mátyásnak, az igazságos Mátyás királynak, hivatalosan I. Mátyásnak, de a köznyelv egyszerűen Mátyás királyként emlegeti. Neve latinul és németül Matthias Corvinus, szlovákul: Matej Korvín vagy Kráľ Matej, csehül: Matyáš Korvín, horvátul és szlovénül: Matija Korvin, lengyelül: Maciej Korwin, szerbül: Матија Корвин, románul Matei/Matia Corvin. Sajátkezű aláírásában a Mathias Rex szerepelt.
1458 és 1490 között uralkodott, igazi reneszánsz királyként.

Hetvenötödik születési ünnepén Isten éltesse és tartsa meg sokáig – mindannyiunk örömére - Jiří Menzelt, ezt a nagyszerű Művészt!
Szigorúan ellenőrzött vonatok, Sörgyári capriccio, Mesés férfiak kurblival, Hóvirágünnep, Az én kis falum, Őfelsége pincére voltam: csak hogy néhány csodálatos filmjét idézzem ide. Tovább is van, mondhatnám…

(magamvojtina ars poeticája)

Hát igen: régi vagyok és
korszerűtlen.
Olyan dalokat ütögetek össze,
amilyeneket
olvastam egyszer,
régmúlt időkben.
Nem tetszem?
nem tetszhetem,
se barnának, se szőkének,
se általában bármi korhívnek.
Az ám! csakhogy tele vagyok -
múltdalokkal vagyok tele.
”Nem, mint virággal a rét kebele,
sem mint sugárral, csillaggal az ég
(csak, mint tartalmával a poshadt fazék):
de hát versbe való ez?
Olvasmányokból világok lettek - káosz -
bennem káoszhoz hasonló zűr támadt ahhoz,
hemzsegő, versszerű zűrzavar,
mint egy hagymázasnak nézlete:
lássuk! e zűrből valami kijön-e?
Á! Kutyafülét – vagy más alkotóelemét -
kutyára valló versnek!
Mit erőlködjem: a versek
önmagamra ismernek.

Bébi!
Hogy lettem én ennyire régi?
Oly egyszerű: századot
cseréltem.

Tőlem ne várja senki már dalát!
szétrúgom a modern költészet falát,
farát. Persze,
nem kiabálom a természetet
(legfeljebb érzem, mit szívembe ültetett);
és midőn szerelmet a leánytól esetleg
esdék (de nem!),
nem oly szagú lesz,
mint a nyomdafesték.

Volt Barnának, Szőkének
egy vagy két énekem:
bágyadt – igaz -, és Művészettől
idegen. Én hát
így - már ezentúl - és ilyetén gyalog,
nem verslábon, csak úgy – fonákján - lovagolok.
Zúg, sistereg, szédül szegény fejem,
nincs odafent, jólnőtt Pegazuson helyem.
Hát nem megyek veletek…
- Mert, hogy minek? -
Juttok ti magatoktól,
nélkülem is
semmire!

Mendacem oportet esse memorem!
E tételt – bárkinek – ajánlani merem!
”Nem épen tisztes, de derék szabály,
versembe jól fér, s a mellett - talál.
Azaz - magyarra téve a szavak -:
Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak!
Mert van egy példa, hogy a sánta eb...
A sánta költő még keservesebb.”

A Mocsokfészek utolsó órája

- írásom teljes egészében a fantázia szülötte:
bármilyen egyezés szereplőkkel vagy helyszínekkel
 csupán a véletlen műve lehet -


Amikor a börtönfolyosón meghallotta a nehéz katonabakancsok döbbentő dobbanását,  amikor megcsikordult az ajtó zára, José Gabriel tudta, hogy most, mindjárt elvezetik a kivégzőosztag elé, és azt gondolta: „Na,  most aztán baszhatom!”: de tévedett.
 Nem úgy, nem az történt, egészen más.
Kivezették a börtönudvarra ugyan, de ott nem puskás kivégzőosztag, hanem lefüggönyözött ablakú személyautó  várta, mely egyenesen az elnöki palotához vitte.
Ott is az Elnök, a Benefactor, a nemzet Jótevőjének, a Töppöcsnek - miként hálás alattvalói becézték - színe elé.
”Ezúttal a nyakazás elmarad-…” - kezdte a Töppöcs, ahogy szokta, köszönés nélkül – „…- hat. Elmaradhat, ha meg tudunk állapodni!”
José Gabriel hallgatott, várta, miként folytatja a Töppöcs, de mellkasán a szörnyű szikla nyomása kicsit enyhült: szabadabban lélegzett már.
”Kurva nehéz helyzetbe hozott minket commandante” – és gúnyoskodva hangsúlyozta e szót a Töppöcs – „Gavilán, kurva nehéz helyzetbe!” – mondta, és megnyomott az íróasztal alján egy gombot, nyilván csengőt, mire kisvártatva egy tiszt jött be, a diktátor szárnysegédje.
Annak vetette oda könnyedén a Töppöcs: mondja el neki, Rafael!! és a tiszt hozzákezdett.
”Tulajdonképpen nem érdemli meg, de kidolgoztunk egy kis egyezséget magának, Gavilán!”
”Miféle egyezséget?” – kérdezte ő.
”Ó, alávaló az első betűtől az utolsóig, ebben ne kételkedjék! De nem nagyon lehet más választása, mint hogy ráálljon!”
Csönd - hallgatagnyi szünet -, aztán Rafael azt kérdi: „Mondja Gavilán! Maga fényképésznek tanult, ugye?”
José Gabriel rábólintja az igent.
”Nahát. Kaphat tőlünk egy kis műhelyt, ott dolgozgathat, működhet a hazáért, meg az Elnökért.”
José Gabriel teste megfeszült a csodálkozástól, és szinte kiáltva mondja: „Mi köze maguknak a hazához? Mi?”
”Szét kell választania a kettőt: vagy velünk – élve -, vagy ellenünk, döglötten, Gavilán! Harmadik út nincs!” – mondja a Töppöcs.
”Hát ez a helyzet, commandante! Vagy velünk, vagy a hazája ellen! Most megfogtuk, érti már?”
”Mondják!” – és figyel. –„Tele vagyok hazafias érzéssel. Hogy gondolják, mit kellene tennem?”
”Semmiség! Szeretnie kell csupán bennünket!”
”Szeretni magukat?”
”Erről van szó!” – tagolja Rafael, és a Töppöcs bólint. – „Nem lesz más dolga: szépeket mond és gondol ezután rólunk, szeretni fog minket, cserébe meghagyjuk az életét, kap egy kis műhelyt, fényképezhet, dolgozgathat kedvére. Hozzánk fog tartozni, a cimboránk lesz, beletartozik a brancsba! Jó üzlet ez magának, Gavilán! Nem?”
És a commandante rábólintotta az igent…

José Gabriel Gavilán de la Sierra a tengerközeli Manaurében született, a század második évtizedének végén, tíz évvel azelőtt, hogy a Töppöcs egy katonai puccsal magához ragadta a hatalmat, aztán egy választási komédiával – ami ellen legalább húsz demokrácia tiltakozott – meg is erősítette azt.
José Gabrielnek már származásánál fogva is lényegében szerencséje volt: szülei a nagy gazdagságra jutott ősi családok közül valók voltak; apja a Töppöcs egyik leghűbb híveként magas állásokat töltött be; a fiúnak nyílegyenes utak kínálkoztak.
Apja és anyja készítették elő néki ezt a karrier-utat, csakhogy José Gabriel tizenhat éves korától nem kívánt a jelölt úton járni: gyűlölte, megvetette szüleit, akkor még korántsem politikai okokból: egyszerűen utálta parvenü, sznob létformájukat, ürességüket.
Ezért – noha éles eszű fiúcska volt – a középiskolában több tárgyból megbuktatta magát, elérte, hogy kicsapják, és aztán nyomdász- és fényképésztanoncnak állt.
Politikai nézetei akkor alakultak véglegessé – és ettől gyűlölete csak fokozódott -, amikor  motor- és autóstoppal, meg gyalogosan,  előbb apja kiterjedt birtokait, utóbb szinte az egész országot bejárta. Ekkor ismerte meg az egyszerű emberek mélyten-mély nyomorát, hatalomtól való rettegő félelmüket, elesettségüket: szóval létezésük tragédiáit.
Húsz éves korára a szülei ellen érzett gyűlölet lassan átterjedt az egész rendszerre, minden kollaboráns tetűre, aki hajlandó volt együttműködni a Töppöcs gyalázatos rendszerével.
De azt is felismerte – nagyjából ugyanebben az időben -, hogy maguk az elnyomottak is felelősek a rendszer életben maradásáért: tudatlanok, gyávák és – főleg - szervezetlenek voltak.
José Gabriel akkor avval kezdte tevékenységét, hogy megszervezte azokat a megnyomorított, megszomorított népeket: szakszervezetet, sztrájkokat, tömegtüntetéseket gondolt ki és szervezett: így kezdődött.
És neve hamar szálka lett a rendszer szemében.
Többször megpróbálták letartóztatni, sőt, eltenni láb alól, de egyrészt – utazásainak következtében – olyan remek helyismerettel rendelkezett, hogy mindig időben sikerült fölszívódnia, másrészt bírta akkor már az egyszerű emberek, a nép szeretetét, és azok mindig segítettek neki.
Kevéssel huszonharmadik születésnapja után sikerült egy nagy, egységes sztrájkot és tömegtüntetést megszerveznie, az első ilyet hazája történelmében.
Nagyon rossz, tragikus véget ért ez a sztrájk.
Amikor a Töppöcs hírét vette a forrongásnak,  egy napon át hol bambán nézett maga elé – láthatóan nem értette a dolgot: hogyhogy az ő csöndes, engedelmes népe lázongani kezd -, hol meg kitört belőle a düh José Gabriel ellen, és azt üvöltözte: „Bassza meg a kurva anyját!” A második napon fogta föl a helyzetet a maga valójában, és akkor kivezényelte a katonákat,  Manaure ellen éppenséggel egy egész ezredet, mert Manaure volt a zavargások tűzfészke.

A város főterén, a Plaza Colónon találkozott a tüntető tömeg és a Töppöcs katonasága: egymással szemben álltak föl. A hadnagy, a katonai osztag parancsnoka, hangtölcsérbe üvöltve fölolvasta a kormány nyilatkozatát, mely szerint a sztrájkolók rohadt hazaárulók, majd  fölszólította a tömeget, hogy öt percen belül oszolni kezdjenek, különben sortüzet zúdítanak rájuk.
 Nagy csönd lett erre a téren, ilyet még addig nem hallott a nép.
És ebben a légyzümmögést hallattató csöndben hangzott föl José Gabriel hetyke válasza: „Kurv’anyátok! Nektek adjuk azt az öt percet!”
Ennek ellenére  Octavio Giraldo hadnagy fegyelmezetten kivárta az öt percet, csak aztán adta ki a tűzparancsot.
1233 halott vagy súlyosan sebesült ember maradt a téren: a sebesülteknek a katonák még ott, helyben megadták a kegyelemlövést, végül is csak halottak maradtak a vértől sikamos betonon.
Az 1233 holttestet az éj leple alatt marhavagonokra rakták, elszállították a partvidékre, mely  közel volt, és – még a sötétség leple alatt – a tengerbe szórták.
A hivatalos verzió szerint Manauréban nem történtek atrocitások, a katonák felszólítására a tömeg békésen szétoszlott, az emberek hazatértek.
Ekkor szakadt el José Gabriel Gavilán de la Sierra cérnája véglegesen.
Összeszedte 108 haverját, barátját, társát  - volt érzéke a számmisztikához, és a kilences szám volt a kedvence -, és velük együtt a fennsík erdőségeibe meg a lápvidék rejtekárnyaiba  húzódott vissza: ott megtanulták az amerikai géppisztolyok használatát, gerillaháborúra adták magukat, és röviddel utána több sikeres akciót hajtottak végre katonai célpontok ellen.
Leginkább egy szál géppisztollyal, hátát a falnak vetve szeretett volna megdögleni: háttal a falnak és megdögleni! José Gabriel tudta ezt remekül, és terjedt a híre, és dalok keletkeztek róla, és ő lett commandante Gábo, a hős.
Milyen volt ez a hős?
Őszinte és naiv, de az erőszak feltétlen híve. Mindig is nyíltan beszélt erőszakos nézeteiről. Egyszer így szólt a békén buzgólkodó barátaihoz: "Forradalom egy lövés nélkül? Nem vagytok normálisak!”
 A vágy, hogy egy ember egész életét feláldozza a legnemesebb eszmékért – mondotta -, nem ér semmit, ha egyedül vagyunk vele. De ő jó társakkal együtt harcolt a legnemesbekért.
Máskor így szólt a tábortűz körül ülőkhöz: "A gyűlölet nélkülözhetetlen eleme harcunknak. Az ellenség könyörtelen gyűlölete teszi lehetővé, hogy túllépjünk természetes korlátainkon, és hatékony, hidegvérű gyilkológéppé váljunk."
Valóságos hajtóvadászat indult ellene és érte: és egy napon, Urrao közelében, a fennsíkon, árulás folytán a kormánycsapatok az éj leple alatt körülvették erdei táborukat.
Bátor-büszkeséggel harcolt, géppisztollyal kezében, hátát a falnak vetve, míg lövések sorozatától meg nem tört lába-ina, térde: így esett fogságba, és az El  Sombras hírhedett erődbörtönébe került, ahol a börtönkórházban kioperálták a felsőcombjába és térdkörnyékre belőtt 1233 sörétet és golyót: három hétig gyógyították, aztán egy zárkába vetették, ahol – vélte ő - csak kivégzését várhatta.
Helyette kapta a fényképészműhelyt, a megállapodás után.

***   ***   ***
José Gabriel tartotta magát a megállapodáshoz.
A bejárati ajtó fölé szögezte a föliratot, mely az ország, a város és a falvak sok-sok bejárati ajtaja fölött díszelgett -: „E ház lakóit az Elnök vezérli!”, bent pedig, a hátsó falra, oda, ahol minden belépő jól láthatta, a Töppöcs majdnem életnagyságú képét akasztotta.
A hatalom meg részint reklámokkal, részint suttogó propaganda útján – José Gabrielnek egy fillérjébe se került egyik sem – híresztelte el, commandante Gábo megtérését. Sőt, egy alkalommal egész oldalas interjú jelent meg vele az El Heraldoban, a Töppöcs öccsének lapjában.
A kis fényképészüzlet mindezek következtében virágzott remekül: a commandante divatba jött, ezúttal, mint Manaure legmenőbb fotósa.

Közben a Köztársaságban elszabadultak az istráng és gyeplő nélküli, megbokrosodott lovak. A hatalom és az erőszak bűvöletében a Töppöcs kevéske, maradék realitásérzéke is elfüstölgött.
Módszeresen verte szét a demokrácia utolsó, megmaradt védfalait; hetente íratta át Chirinos szenátorral – a Piás Alkotmányozóval, aki annak idején az Alkotmányt fogalmazta -, az alaptörvényt, nevezett ki új tisztségviselőket a „demokratikus” intézmények élére, vagy tetette el láb alól politikai ellenfeleit, immár avval sem törődve, hogy régi barátai, azok a gringó jenkik is megelégelni látszottak a diktatúrát, és gazdasági blokáddal fenyegetőztek.
A valutaalap beszüntette a kölcsönöket, a mocskos jenkik zárolták a külföldi bankszámlákat, az ország fuldoklott, félelemtől és rettegéstől bolyhosodtak az ország nappalai, főként pedig éjszakái, amikor a letartóztatások zajlottak.
Közben meg készültek szobrai, az Elnök országszerte több mint háromszáz szobrot állíttatott magának, és vagy hat város viselte a Jótevő nevét. Az egyik szobor talapzatára - kívánságának megfelelően - az ügyvédek és bírák felvésették, "Az igazságszolgáltatás tiszteletére". Ez nagyjából az egyházi és szakszervezeti vezetők ellen indított koncepciós perek kezdetének idején volt, a nép halálra röhögte magát.
 A nevezetes fényképüzlet közben a béke és a nyugalom kicsiny szigetévé vált a rettenet óceánjában: ott sosem volt razzia, házkutatás, aki oda betért, megtelhetett reménységgel: José Gabriel fényképészműhelye mintha időn és politikai galádságok rendszerén kívül került volna.
Mintha.
Mert közben meg a commandante egykori harcos elvtársai – már akik megmenekültek az urrao-közeli mészárlás, a következő letartóztatások, kivégzések után – kezdtek bejárogatni a fotóboltba. Volt, ki azért, mert nem akarta hinni, hogy tényleg fényképész lett Gábo – „nem, nem: ez nem lehet José Gábriel, tévedünk barátom!” -, mások azért, hogy fölrázzák a commandantét, ismét mások meg csak úgy: barátság, szeretet és tisztelet okán.
Leggyakrabban két egykori alvezére, barátja, Gerinaldo Márquez és Aureliano Buendía ezredesek jártak el hozzá a fényképészműhelybe, és hozták, egyre hozták a híreket; olykor amerikai lapok nyomán. Meg kezdetleges röplapokat is.
Tizenegy nappal az után, hogy a Töppöcs kinyíratta a Mirabal-fivéreket, akik csöndes, nyugalmas szépségben jelképezték az ellenállást – autóbaleset érte őket az El Triburón sziklaszirtnél (abban az autóban végezte be az ellenzék jó vezére, López Guerra ezredes is, na meg az ártatlan sofőr szintúgy) - José Gabrielnek ismét elszakadt a cérnája.
Hosszú idő után így szólt, amikor Gerinaldo és Aureliano beléptek a műhelybe: „Segítsetek nekem befejezni ezt a kibaszott háborút végre! Takarítsuk el a Töppöcst!”

Hetek alatt szerveződött az új forradalom, a második lázadás, melynek során igazán polgárháborúra sem került sor: a commandante nyolcvanegy társával – kiket számmisztikai okokból rövidesen kétszázötvenkettőre növesztett Gábo -  Los Cayelos környékén, forradalmi gerillaharcot indított a Sierra Maestrában.
Nem vitás, sőt igaz: kezdetben apróbb-jelentős veszteségeket szenvedtek, az eredeti létszám huszonhét főre apadt, de aztán csak jöttek, áradtak a hadrafoghatóak, a megalázottak és megszomorítottak, a Töppöcs-rendszer számkivetettjei és gyűlölői, és rövidesen övék lett a diadalom: a Töppöcs valamelyik jelentéktelen kis országba menekült, és Gábo milicistái átvették a hatalmat.
Hej, boldog, szép napok voltak!

A győzelem utáni első hónapokban szerveződött meg az új köztársaság, a forradalmi munkás, paraszt, értelmiségi hatalom rendje José Gabriel elnöksége alatt.
A La Cabaña börtön-erőd megtelt a halálra szántakkal: commandante Gábo számlálatlan szórta a kivégzéseket a közelben hullámzó tengerbe: ezek között többnyire a Töppöcs-hadseregének  parancsnokai, meg a Buró de Represión de Actividades Comunistas, a volt titkosrendőrség háborús bűnökkel vádolt tagjai szerepeltek.
Olykor-olykor José Gabriel saját pisztolyilag lőtte agyon a letartóztatottakat mielőtt még eljárás egyáltalán indult volna ellenük: Gerinaldo Márquez és Aureliano Buendía állandó vitában álltak a  kivégzettek számáról, különböző módon becsülték:171-től egészen 2502 főig. (Számmisztikai szempontból mindkettő kilenccel ér fel.)
Aztán a tisztogatás általánossá válva kiterjedt a jobboldali érzelmű, elsősorban gazdagabb, tőkés rétegekre. Két indoka volt erre a hatalomnak: egyrészt, mert a jobboldaliak megbízhatatlanok, könnyen szőnek árulást, másrészt pénzükre a rendszernek egyre nagyobb szüksége volt. A commandante állandó pénzhiányban szenvedett. Egy napon, mikor együtt iszogattak José Gabriel Gavilán de la Sierra azt mondta barátainak, fegyvertársainak, mintegy indokolva a vérengzést: „Átmenetileg, kis időre meg kell szerveznünk a többség terrorját a kisebbség fölött.”
Akkorra már országszerte kevéssel több, mint háromszáz szobrot állíttatott magának, és vagy nyolc város viselte a commandante nevét. Az egyik szobor talapzatára - kívánságának megfelelően - a ügyvédek és bírák felvésették, "Az igazságszolgáltatás tiszteletére".
 Ez nagyjából a koncepciós perek kezdetének idején volt.
Akkortájt változott meg a neve is: már egyre ritkábban nevezték commandantének, egyre gyakrabban mondták őt suttogva Mocsokfészeknek; akkortájt már csak suttogva beszélt mindenki szerte a Hazában: az országban csönd volt, néma csönd, baljós órákat idéző csönd.

Persze legitimálni kellett a hatalomátvételt, el kellett játszani a választási komédiát; José Gabriel ebben a vállalkozásban is eredetiségről tett tanúbizonyságot.  A negyvenötös csoport tagjai közül kiválasztotta a legvadabb pistollerókat, akik aztán egy piros Packard autón tüntetően száguldoztak fel-alá, a kocsi oldalára új jelképes számokat festettek, egy négyest és egy ötöst. 
Nehéz lenne megállapítani, milyen volt az arány a legyilkoltak és a hatásosan megijesztettek között, minden esetre a lélektani eredmény már a "választások" alatt meghaladta a legmerészebb várakozásokat: a választásra jogosultak háromnegyede otthon maradt.
Ez persze nem akadályozta meg a Mocsokfészek pártját abban, hogy több szavazatot jelentsen be, mint ahány választó egyáltalán létezett a listákon.
Megválasztása után kinyilatkoztatta a Dolgozók Szervezeteinek Kartáját, de a szakszervezeti mozgalom merő fikció maradt, a munkások még a rendeletekben előírt éhbérminimumot sem kapták meg.
Pénzre viszont hamarosan szüksége lett a Mocsokfészeknek, mert a kurva gringók meg a valutaalap továbbra is zárolt minden vagyont, és kölcsönt sem volt hajlandó folyósítani: a Mocsokfészek ötletesen és új módon jutott pénzhez.
A munkások védelmére kötelező balesetbiztosítás rendszert vezetett be, a biztosítási díjak a Szent Rafael Biztosítási Társaság kasszájába folytak be.
Szent Rafael persze maga José Gabriel Gavilán de la Sierra  volt.
Azt, hogy milyen összegeket fizettek ki térítésként a biztosítottaknak – fizettek-e ilyesmit egyáltalán – nem lehetett megtudni. Csodálatos tulajdonságuk lett ezeknek a pénzeknek – miként a magánnyugdíj-péntárak einstandolt befizetéseinek is -, hogy kézen-közön elszivárogtak: általában nem került sor kifizetésekre.

Az első komolyabb munkásmegmozdulásokra a Mocsokfészek rendszere ellen a Szent Rafael Biztosítási Társaság lenyúlásai miatt került sor.
 Medardo Pacheco szakszervezeti vezető szervezett általános sztrájkot és tömegtüntetést Manauréban a Mocsokfészek rendszer ellen.
Amikor az Elnök hírét vette a forrongásnak, egy napon át, hol bambán nézett maga elé – láthatóan nem értette a dolgot: hogyhogy az ő csöndes, engedelmes népe lázongani kezd -, hol meg kitört belőle a düh José Gabriel ellen, és azt üvöltözte: „Bassza meg a kurva anyját ez a Pacheco!”
 A második napon  a Mocsokfészek végre fölmérte a helyzetet, és kivezényelte a katonákat népe ellen.
Manaure ellen éppenséggel egy egész ezredet, mert Manaure volt a zavargások tűzfészke.

A város főterén találkozott a tömeg, és a Mocsokfészek katonai különítménye: egymással szemben álltak föl. A hadnagy, a katonai osztag parancsnoka, hangtölcsérbe üvöltve fölolvasta a kormány nyilatkozatát, mely szerint a sztrájkolók rohadt hazaárulók, majd  fölszólította a tömeget, hogy öt percen belül oszolni kezdjenek, különben sortüzet zúdítanak rájuk.
 Nagy csönd lett erre a téren, ilyet még addig nem hallott a nép.
És ebben a légyzümmögést hallattató csöndben hangzott föl Medardo Pacheco hetyke válasza: „Kurv’anyátok! Nektek adjuk azt az öt percet!”
Ennek ellenére  Octavio Giraldo hadnagy fegyelmezetten kivárta az öt percet, csak aztán adta ki a tűzparancsot.

1233 halott vagy súlyosan sebesült ember maradt a téren: a sebesülteknek a katonák még ott, helyben megadták a kegyelemlövést, végül is csak halottak maradtak a vértől sikamos betonon.
Az 1233 holttestet az éj leple alatt marhavagonokra rakták, elszállították a partvidékre, ami közel volt, és – még a sötétség leple alatt – a tengerbe szórták.
A hivatalos verzió szerint Manauréban nem történtek atrocitások, a katonák felszólítására a tömeg békésen szétoszlott, az emberek hazatértek.
Viszont híre járta, hogy Medardo Pacheco megmenekült valahogy, és a hegyekbe ment.
Ekkor szakadt el a Mocsokfészek egykori barátainak, fegyvertársainak cérnája véglegesen.
Aureliano Buendía ezredes egy nap így szólt barátjához, Gerinaldo Márquez ezredeshez: „Velem tartasz? Söpörjük el ezt a mocsokfészket!!”


A Manaure és Ajariauna közt húzódó műúton, nagyjából három kilométernyire egymástól, két elsötétített személyautó áll az út szélére húzódva: olykor-olykor felparázslik egy cigaretta fénye belülről, amúgy sötét minden, az egész nyílegyenes úton.
A Mocsokfészek meggyilkolására szőtt terv egyszerű volt, és arra a szokására épített, hogy kivétel nélkül minden szerda este sofőrjével elvitette magát ajariaunai birtokára. Szeretett ott ébredni, és a hajnal első sugaránál, mielőtt még fölkelt a nap kilovagolni. Ezt csak nagyon ritkán hagyta ki, mondhatni, soha.
Az egyik kocsiban, a Manauréhez közelebbiben Medardo Pacheco, Esteban Carillo, Carmelo Correa ültek, lefűrészelt csövű puskákkal, félautomata karabélyokkal, pisztolyokkal fölfegyverkezve. A sofőr Rafael Quintero Ortega volt.
Feladatuk, hogy amint elhalad mellettük a Mocsokfészek autója, reflektorral jelezzenek a tőlük három kilométerre várakozó Oldsmobile-nak, melyben hasonlóan fölfegyverezve Aureliano Buendía, Gerinaldo Márquez és Pedro Livio ültek. A sofőr itt – a szintén felfegyverzett – José René Diaz volt.
A terv szerint, amint ezek megpillantják a fényjelet, a nehéz Oldsmobile-lal elállják a Mocsokfészek útját, közben a másik autó az elnöki Chevrolet mögé kerül; aztán a félautomata karabélyokkal, meg a 39-es smiss-and-wessonokkal annyi ólmot eresztenek a Mocsokfészekbe meg annak sofőrjébe, hogy egyik se tudjon mozdulni többé.


Az Elnök, a Mocsokfészek, minden nap hajnali négy kor kelt: pontosan négykor, egy perccel sem előbb, vagy később. Ha előbb ébredt – gyakorta – akkor is ágyban várta meg a négy órát, amit régi faliórája ütött el, mert a pontosság és fegyelem maradt az a két érték, melyhez a Mocsokfészek még tartotta magát.
”Mindent a fegyelemnek és a pontosságnak köszönhetek.” – gondolta és mondta gyakran  elégedetten, mint azon a hajnalon is, az utolsón.
A felkeléstől számított két órán át, reggel hatig, a tisztiszolgáján kívül – akit ő változatlanul a szárnysegédjének gondolt, és az is volt a harcok idején -, senki nem mehetett be hozzá. A tisztilszolga készítette elő a napi ruhaadagot, a hajnali tornázáshoz egy tréningruhát, napi viseletre pedig két rend rangjelzés nélküli, de katona-mintára varrt lenvászon öltözéket.
Hatig a Mocsokfészek súlyzózott, tornázott lihegve és izzadva, testét ápolta, fürdőzött lágy nyugalomban.
Kis pocakja kezdett ereszkedni, amit utált, és megpróbált eltüntetni.
Pontban hat órára elkészült, akkor jöhetett a belügyminiszterként emlegetett férfi, valóában az elhárítás és a politikai rendőrség feje.
A Mocsokfészek aláírt néhány törvényerejű rendeletet, szignált néhány hivatalosan nyilvánosság elé tárható kivégzést, jóváhagyott néhány majd balesetként feltüntetendő politikai gyilkosságot.
Aztán a Piás Alkotmányozóval tárgyalt meg új szempontokat, melyeket a szedett-vedett alkotmányba kell majd annak illesztenie.
Még ebéd előtt meglátogatott egy gyárat és egy bankot, elbeszélgetett melósokkal és hivatalnokokkal, részt vett egy új szobrának avatásán.
Szieszta után családi kötelezettségeinek tett eleget, meglátogatta gyermekeit és feleségét.
Alkonyatkor megivott két jeges viszkit szódával, majd szokásos esti sétájára indult. Ilyenkor falkában kísérték udvari alattvalói, és várták, hogy a Mocsokfészek kitüntesse őket avval, hogy valamelyiket maga mellé hívja.
Este tíz óra körül ült be az elnöki autóba, a chevyjébe: egy darabig beszélgetett a sofőrjével, figyelte a est sötétjében a kocsi fénypászmájában fölbukkanó útmenti fákat, aztán hátradőlt az ülésen, és becsukva szemeit pihent.

A Chevrolet mögött, az út széléről reflektor fénye villant, háromszor egymás után, és egyszerre ott állt az út közepén, keresztben egy másik kocsi. A Chevrolet éles sikollyal fékezett, kifarolt az út szélére, és akkor bölömbikákat riasztó zajjal fölugattak a fegyverek.
Amikor aztán csend lett, a két másik autóból kiszálltak az emberek, benéztek a Chevrolet-ba előreszegzett fegyverekkel. Kilöktek két emberformájú csomagot az útra, aztán letolták az elnöki kocsit az útról, majd – immár zseblámpák fényénél – alaposabban megszemlélték a Mocsokfészek kilyuggatott tetemét.
”Meghalt?” – kérdezte Gerinaldo Márquez ezredes Aurelianót.
”De meg ám, Gerinaldo! Látod? Ezt nem élhette túl!” – felelte a jóbarát, aztán katonásan kihúzva magát tisztelgett a Mocsokfészek tetemének.
Gerinaldo Márquez pedig nem örömöt, annál fontosabbat, többet: megkönnyebbülést érzett.

Ma 449 éve hunyt ki a Fény:

meghalt Michelangelo

ha majd elpusztul a Világ -
miként pusztulnia rendeltetett -,
marad-e a sötét üszök alatt
fehérfényű márvány,
mely Buonarottira emlékeztet?

Február tizennyolcadika van

Nagyon gonosz, gyászos, sötét, csúf napra virradt a világ 1564. február tizennyolcadikán, akár tudott erről a világ, akár nem: azon a napon foglalta el örökkévaló helyét Isten mennyei trónusa mellett – ha van ilyesmi – Michelangelo Buonarotti: a festő, szobrász, építész, költő, minden idők egyik legnagyszerűbb Művésze, Mestere, az antik kultúra örök rajongója, a humanista gondolkodás és a reneszánsz művészet elkötelezettje.
Korai művei – nagyon rövid ideig – még Donatello hatását mutatják, ám jellemző, senkivel össze nem téveszthető egyéni stílusa hamar kialakult. A Bacchus és a vatikáni Pietá után kapott lehetőséget a méreteiben és megformálásában egyaránt lenyűgöző firenzei Dávid szobor elkészítéséhez. A Dávid sikerét követően került Rómába, ahol II. Gyula pápa síremlékére kapott megbízást. A terv elhúzódása után 1508-ban a Sixtus-kápolna kifestését bízta rá a pápa.
E mű befejezése után ismét Firenzében dolgozott, itt készítette el a Medici-síremléket majd megint Rómába hívták, ahol elkészítette az Utolsó ítéletet a Sixtus-kápolna oltárfalára. Ha semmi mást, soha nem alkotott volna, csak ezzel az egy freskóval is az élen menetelne.
Hosszú és gazdag élete során bármihez fogott, legyen az szobrászat, festészet vagy építészet, mindenben a legnagyszerűbbet alkotta.
Ki merné vitatni?

1825-ben ezen a napon született Jókai Mór, nem csak a magyar, de – komolyan gondolom – az egyetemes romantika egyik legnagyszerűbb fölnőtt mesemondója. Műveiben – például az Aranyemberben – akadnak realista elemek, jobban meggondolva, még majdnem egészében realista regény is akad az Életműben – a Fekete gyémántok -, de – és ezért áldja meg Őt az Isten! – hosszú életpályáján mindvégig kitartott a csodálatos romantika mellett. Életműve a száznál is több kötetben felidézi a nemzeti múlt egészének látomását, és tanúsítja azt az utat, amelyet a magyar társadalom a nemesi világtól a kibontakozó polgári világig megtett. Ez a romantika számos mozzanatában realista tanúságtétel.
Jókai mindmáig a legolvasottabb magyar írók közé tartozik, megkockáztatom, hogy regényolvasásra Ő nevelte a magyarokat, innen van, hogy egy átlag magyar olvasónak is felettébb jó ízlése van: természetesen, ha Jókai a magyar zsinórmérték.
A magyar nyelv egyik legnagyobb művésze volt, de a sajátos Jókai-stílus rendkívül sokféle stílusrétegből tevődik össze, illetve sokféle közlésmódot, beszédhagyományt ötvöz. Sajátja a jogi végzettséggel is összefüggő, a klasszikus retorika alakzatain formálódott szónokias beszédmód. Különösen leírásaiban a romantika hömpölygően zenei stíluseszménye az uralkodó. Párbeszédei – a közlés funkciójától függően – életteliek. Sokféle szókincsrétegből merít: a latinos alapozottságú hivatalos-jogi nyelv lexikája éppúgy sajátja, mint a tudatosan használt népnyelvi fordulatok, szólások és szólásmondások.
Kortársai és az utókor részéről a legtöbb bírálat a magyar történelemhez való viszonya miatt érte. A szabadságharc bukása után kétféle felfogás uralkodott a magyar közgondolkodásban.
Az egyik, mely Kemény Zsigmond nevével fémjelezhető, a másik az „irodalmi Deák-párt”-éval. (Ide olyan hatalmasság tartozik, mint a drága Arany.)
Jókai – mondjuk: a „különutas” - már a szabadságharc bukása után megjelent első novelláskötetében, a Csataképekben meghatározta viszonyát a közel- és régmúlthoz: “Írjunk mitológiát. Írjuk le az év eseményeit híven, valóan, mindent, ami megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, amit láttunk, amit tapasztalánk, aminek szemtanúi voltunk.”
Fölfogása szerint az 1848–49-es forradalom és szabadságharc olyan szellemi és erkölcsi tőkéje a nemzetnek, amelynek évszázadokra be kell vonulnia a magyar történelmi mitológiába, ahonnan nehéz időkben is erőt lehet meríteni. Ezért a forradalomról és szabadságharcról szólva elsősorban arról beszél, ami abban felemel. Nem tart történelmi távlatot, nem elemezget, bírál, kritizál, hanem mítoszt sző. A történelem mitikus értelmezése kihat a valóság és fikció viszonyára is, szinte mindegyik, e korszakkal foglalkozó regényében:  A kőszívű ember fiai; Politikai divatok; Enyim, tied, övé; Egy az isten; Kiskirályok; A tengerszemű hölgy; Akik kétszer halnak meg; A mi lengyelünk.
Ez a fölfogás olykor eposzi magaslatokba lendítette az Írót, példának okáért A kőszívű ember fiaiban: ebben a magyar szabadságharc a jó és a rossz egyetemes küzdelmévé válik, sőt a természeti elemek bevonásával kozmikussá növekedett a harc. Jókai tudatosan idézte fel Ödön és Richárd hazatérésében az Odüsszeiát, míg Budavár ostroma az Aeneis-féle honalapítási harcra emlékeztet.
Ha csak EZ a regény lett volna az Életmű, akkor is a legnagyobbak közt lenne helye, de hát nem csak ez a csoda tartozik Jókaihoz.

1883. február tizennyolcadikán született Nikosz Kazantzakisz, görög regény- és drámaíró, költő és jeles gondolkodó. Őt persze szinte mindenki a Zorbásszal, evvel a vitathatatlan és népszerű remekművel azonosítja, de van nekem még egy nagy-nagy kedvencem Tőle, az Akinek meg kell halnia. Aki nem olvasta, annak föltétlenül ajánlom: most, azonnal olvassa el, még húsvét előtt, hogy szebb lehessen ez a szép ünnep, mert húsvét misztériumát gondolta újra Kazantszakisz abban a gyönyörűségben.
De felettébb szeretem a Krisztus utolsó megkísértése és a Jelentés Grécónak című regényeit is, csak ajánlani tudom és akarom…

1932-ben e napon született Miloš Forman, amerikában élő cseh filmrendező, színész és forgatókönyvíró. Még odahaza a Fekete Péterrel és az Egy szöszi szerelmeivel derült ki zsenialitása, részemről pedig akkor kezdődött az igazi szerelem, amikor a Tűz van, babám!-at láttam.
1968-ban, a prágai tavasz leverése, a szovjet megszállás után hagyta el hazáját, szerencsénkre Amerikában is folytatódott pályája.
Nem is akárhogyan:jött a Száll a kakukk fészkére, a Hair, a Ragtime és az Amadeus.
Isten éltesse és tartsa meg nekünk Őt sokáig!

Február 16.

Ma - egész pontosan tizenhárom óra tizenöt perckor - lesz annak harmincharmadik évfordulója (12 054.napfordulója), hogy a világ legkedvesebb, legbájosabb, legmegértőbb lánya, a Lányunk - Hajnalkánk - megszületett.
Kecsesen, bájosan és mosolyogtatóan picike volt újszülöttnek, babának, kisleánynak, leánynak egyaránt; olykor sírnivalóan sovány.
Kicsi lányként volt az úgy, hogy kiálltak a bordái – szülőknek ilyesmi egészen sírnivaló -, persze, mert majdnem olyan rossz, válogatós evő volt, akár az apja: nem ehhez voltunk szokva Bátyuskája esetében, aki inkább anyai nagyapja alkatát és étvágyát örökölte.
Kicsinek, bájosnak megmaradt Ifjú Hölgy korára is, de az idők során a soványság elfogyott, nagyon csinos lány lett Hajniból, de a kecses bájosság maradt.
 Akár Anyukája vagy Unokahúgai közül Szép Kamilla esetében látható, csodálható.
(Olykor vigyáznom kell, mert majdnem úgy szólítom: Kiskamilla: máskor Kamillát szólítom – majdnem – Hajnalkámnak.)
És mostanában már simán túleszi a Bátyót.

Úgy látom - végiggondolva harminchárom jó, ám hihetetlen évet -, elég sok minden kiszámítható volt Hajninál, de rengeteg sok dolog nem.
Hogy remekül fog írni és olvasni, az kiszámítható volt, mert egészen kicsiként is zsebórakerek szemekkel hallgatott meséket. Az is látható volt ebből – előre -, hogy irodalmi ízlése rendben lesz.
Utóbb, ha mesekönyvet kapott ajándékba, bekucorodott egy sarokba és hajrá-rá! Elő sem bújt, míg ki nem olvasta.
Hogy biciklibolond lesz, szintén kiszámítható volt.
Genetikailag.
Apja még igazán járni sem tudott, amikor kétkerekű biciklivel – Apu csinálta, aki általános, de főleg kerékpárműszerész volt - döngetett; mi ketten aztán Hajnival erzsébetszerte híresek voltunk arról – és sokan szóltak be nekünk -, hogy biciklin vittem Őt ide-oda, nem gyalog.
Ami egészen rendben lenne Apa-Lánya relációban, csakhogy én Őt a nyakamban vittem.
Cangával. Így szerette.
Amíg meg nem tanult biciklizni.
Hamarosan.
Hogy remek zenei érzéke lesz, az is determinálódott: Anyukájának abszolút filhallása, hangszerismerete volt a predesztináció, na, meg magam is pöngettem gitárt néhány évig.
Hanem!
Ki gondolta volna, amikor először Tengernél jártunk – Bolgárok Földjén, a Fekete tengernél -, hogy könnyűbúvár is lesz?
A két napos autóúton ugyan végtelenül örült, hisz egyvégtében a Tengerről meséltem Nekik (Anyu nem mesélgethetett, mert a mi családunkban Ő vezetett), de amint Hajni meglátta azt a Nagy, Végeláthatatlan vizet, az állandó hullámzást, véget ért a jókedv: két napra leült a homokba, és nagyon nehezen tudtam csak két nap után becsalogatni.
Igaz: aztán már ki sem akart menni.
Az a csalogatás jól sikerült, mert bolondja lett a Tengernek. Meg a Napnak. Meg a tengerparti Fövenynek. Meg a szörfnek. Meg a tengeralatti világnak, a csend világának.
Ki tudja?
Lehet, nem kellett volna annyira megszerettetnem Vele ezeket?
Mert hogy évek óta – sok éve már – tengerparti tájakon él - most is -, ezért aztán ezen a születésnapi órán nem is tudom átölelni.
Ami rossz egy Apának, de ha Neki jobb Tengerparton élni, mint kutyaszarosbudapesten, akkor az apának is így jobb.
Kicsi korától metaforikus hajlandósággal bírt; mivel ezt már igazán nagyképűség lenne átöröklöttnek nevezni, inkább a kicsi korától mindig is lapozott könyvek számlájára írom.
Két nagyon is metaforikus, aprócska korából való szövege mai napig közszájon forog családunkban.
Amikor autóval kezdtünk járni, egyszer csak érdekelni kezdték őt az útjelző táblák, amik gyakran önmagukban metaforikus jelképek, ugye?
Magyaráztam is őket neki gyakran út közben, és neki is, Dani bátyjának is, nagyon megtetszett az a tábla, amelyen egy ugró szarvas képe látható. Különösen a magyarázat ragadtatta el őket. Hogy – ugye, milyen szép, tényleg? – ott vigyázni kell az autósoknak, mert vadállatok bukkanhatnak elő az erdőből: szarvasok, őzek, vaddisznók.
Innen kezdve egyenesen következett Hajnink logikájában, hogy az „S”-kanyar jelénél megkérdezze: „Apu, itt kígyók jöhetnek elő az útra?”
A másik emlékezetes mondata az Állami Pénzverde mellett hangzott el, azt követően, mikor – kérésére - elolvastam neki az épület feliratát: „Itt verik el a pénzt?”

Kisfókám!
Boldog születésnapot kívánok a messzi távolból!

Megmunkált dal

- Felőle és felőlem -

Tanulj meg, Kedvesem komédiázni,
tanulj meg kacagni, sírni, ha kell!
Tanulj a rosszhoz is jó képet vágni,
magaddal törődj csak, más senkivel!
Ne higgy a barátnak, hű szeretőnek!
Ne higgy az eskünek! Ne higgy soha!
Tanulj meg, Kedvesem komédiázni,
mert minden, minden csak komédia!

Voltál Te fény
éltem egén,
akár egy oltári szent.
De jött egy más -
komédiás -,
vártatlan ővele mentél.
Jókedvű voltál,
rám nem gondoltál:
ugyan, miért is gondoltál
volna rám?
Kis időn át, vigyáztál rám,
utóbb a múltba temettél.

És én így beszélek magam mellett el:

„Felejts el, Barátom komédiázni,
tanulj meg kacagni, sírni, ha kell!
Felejts a rosszhoz is jó képet vágni,
másokkal törődj, magaddal sose!
Higgyél még Barátban, hű Szeretőben,
higgyél az eskünek, higgyél újra!
Felejts el, Barátom komédiázni:
nem lehet minden csak komédia!”

Február tizennegyedike van

A keresztény-katolikus egyház ezen a napon Szent Cirill és Szent Metód ünnepét tartja, kik Európa védszentjei közt szerepelnek.
Mi okból?
Mert 859-ben ezen a napon halt meg Szent Cirill, bizánci születésű filozófus, hittérítő, nyelvtudós, Metód testvére.
Miután kettesben nagy utazást tettek  a kazárok földjén, ahol – Szevasztopol közelében – felkutatták Szent Kelemen vértanú földi maradványait,  Cirill 860 körül, a bizánci császár parancsára kezdett el dolgozni a szláv írásbeliség kialakításán; így hozzá köthető a cirill betűs írásmód megalkotása, amit nem véletlenül nevezünk így.

Valentin-Bálint napja is ma van – mivel 270-ben e napon halt meg Valentin püspök -, mely nap a szerelmesek, jóbarátok és mindazok ünnepe, akik szeretik egymást. Nálunk nagyjából két évtizede jött divatba, de Amerikában, Angliában régi ünnepnap, főleg a fiatalság körében.

1404-ben ezen a napon született Leon Battista Alberti, aki nem egyszerűen építész volt, hanem AZ ÉPÍTÉSZET – és más „belle arti” - teóriája maga.
Kiválóan megtanulta a latin nyelvet, az építészetet, a festészetet – különös tekintettel a perspektívára -, és olyan könyveket hagyott ránk, amelyekkel az írás terén egyetlen modern művész se veheti fel a versenyt, noha hazájában végtelenül sok kiválóbb mester akadt Nála.
Nemcsak azon fáradozott, hogy megismerje a világot, és felmérje a régi építményeket, hanem erős hajlamától vezérelve sokkal többet foglalkozott az írással, mint más művek alkotásával. Kitűnően értett a matematikához és a mértanhoz, tíz latin nyelvű könyvet írt az építészetről - ezeket 1481-ben tette közzé – és három könyvet a festészetről is.
Tíz nevezetes építészeti könyve az ókor híres szakírójának, Vitruviusnak mintájára készült, ám míg Vitruvius inkább csak az építészet gyakorlati kérdéseivel foglakozott, addig Alberti a gyakorlati megoldásokhoz megkereste és felsorakoztatta az elméleti indokokat is. Munkája a mai napig nagy hatást gyakorol az építészet fejlődésére.
Első jelentős – gyakorlatba átvitt - építészeti alkotása a Palazzo Rucellai1446 és1451. között  épült fel, Firenzében. A tömbszerű palota rusztikus felületét sima, lapos falpillérekkel – lizénákkal - tagolta. Lényegében a Colosseum homlokzatának hálós osztását ismételte meg, korszerűbb formában és szigorú arányrendszerben.
Később, jóval később – például az épülő Pest-Budán -, ez az épület lett az egyszerű bérházak alapmintája.
A szintén firenzei Santa Maria Novella gótikus templomához Ő építette az új homlokzatot. A színes kőintarziával borított, sík felületű homlokzat tagolását szigorú arányrendszerben tervezte meg. A tagolás négyzetek sorolásán alapszik. A középkori épület felöltöztetésével a reneszánsz zenei finomságú arányait valósította meg.
A templomhomlokzat a későbbi templomok fontos példaképévé vált.
Be sokat és sokszor gyönyörködtem mindkettőben: gyönyörködjetek Ti is!

Cyrano dacol

Nem adom fel, láthatjátok!
Tanácsokért hála és köszönet,
de szeretek fejjel dörömbölődni
falakon, meg egyéb keményeken.
Nem adom fel, látjátok?
Szedett-vedett lócsiszárok
mondhattak nekem bármit,
a kár - mit okoztam -
rám háramlott vissza
mindig.

Ahogyan most is majd, megint.

Ám tanácsot ad a tanácstalan:
„Tanácsos lenne másként!”
Nem szól rímhez, ritmushoz, mert -
mint mondja – ahhoz nem ért.
Ért viszont az Élethez! (Ki nem
ért hozzá, ki él?)
Kerek, szép mondatokat nem mond,
csak dadog, dadog szegény, és
úgy véli, gondolja, hogy
dadogása ékes beszéd.

Elhallgatom és hallgatok,
de nem teszek kedvére én
semmit. Értsétek meg tanácsosok:
szerettem, szeretem és
szeretni fogom. Mást nem
is tudok nagyon, ámde
- látjátok? -föl nem adom!

Február tizedike van

Reggel nyolc órakor újul meg a Hold, éspedig a Bak jegyében; így aztán naplementekor – 17:00 - véget ér az 5773. zsinagógai év shévat hava, és kezdődik adar.

Fontosabb esemény történik a kínai-tibeti kalendárium szerint: új év kezdődik, a Víz-Kígyó éve (és egészen 2014. január harmincadikáig marad).
Boldog és sikeres újévet kívánok minden Ismerősnek, Ismeretlennek, Barátnak és Ellenségnek a ma kezdődő kínai-tibeti holdújév alkalmából!
 Szívből kívánok jó egészséget, energiát, erőt a hétköznapokhoz, örömet az ünnepekhez és bölcsességet kinek-kinek szellemi útjához!
A kínai-tibeti holdnaptár szerint a női, vagyis jin Víz-Kígyó Év a loszárral veszi kezdetét, az év első tizenöt napjával melynek során Sziddártha Gautama Shákjamuni, a Buddha nagyszerű csodákat mutatott be a tanítványainak Sravatti városában, hogy megerősítse dharmába vetett bizalmukat és odaadásukat.
A buddhista hit szerint e két hétben valamennyi tettünk tízmilliószor nagyobb erővel hat, ezért ezek a napok rendkívüli lehetőséget kínálnak az erkölcsi szabályok (sílák) gyakorlására, az éberség művelésére, és arra, hogy együttérző cselekedeteket hajtsunk végre emberek és állatok érdekében.
Az ezt követő 15. napot, a februári holdtöltét csotrul dücsennek nevezzük, ami jelentős buddhista ünnep. Ilyenkor sok buddhista ajánl fel mécseseket, hogy ezzel Buddha csodáira emlékezzen, megtisztuljon, és hogy minden szenvedő lény érdekében érdemeket halmozzon fel.

Mit várhatunk a Víz-Kígyó évében?
A kígyó az átváltozás, a folyamatos megújulás, ezért a halhatatlanság szimbóluma, ami a buddhizmusban egyet jelent a megvilágosodással. Ezért ez az év kedvez a változásoknak. A kígyó maga mögött kell, hogy hagyja a régi bőrét, máskülönben lehetetlen volna a növekedés. Másfelől a kígyóra éberen oda kell figyelnünk, óvatosan kell mozdulnunk, nehogy megriasszuk! Ha nem így teszünk, esetleg megtámad.

Itáliában ez a nap az Emlékezés, avagy a Foibék Napja. A titoista szlovén halálbrigádok 1945. májusa és júniusa között mintegy 15 000 olasz állampolgárt mészároltak le, akiknek holttestét a Karszt-hegység mély szakadékaiba, az úgynevezett foibékba rejtették el. Maradványaikat 1954-ben találták meg, amikor Triesztet és környékét visszacsatolták Itáliához, és azóta emlékeznek az olaszok az áldozatokra.

A dolgok állása szerint…

…nem állnak valami jól a dolgok, ma sem, ezen a szombati napon, 2013. február kilencedikén.

Ami azt illeti, a dolgok nagyjából sosem álltak túl jól, már abban az első pillanatban sem, amikor (számításaim szerint) úgy 2 108 és 490 nappal ezelőtt Éva fölkínálta az almát Ádámnak.
A dolgok később kicsit rosszabbul álltak, amikor (számításaim szerint) úgy 2 101 564 nappal ezelőtt Káin bunkósbotja lecsapott Ábel fejére, meg ahol érte!
Utóbb a dolgok kicsit rosszabbra kezdtek fordulni.
Például akkor, amikor 281 952 nappal ezelőtt Muhinál Batu kánnal szemben csúnyát alakítottunk.
Április tizenegyedike volt, ahogy április tizenegyedike volt rá 242 526 nappal is, amikor József Attila született.
"Lidi nénémnek öccse itt,
Batu kán pesti rokona…”
Nahát! szóval, ezért mondta Attila!
Mert április 11-én született.
De azon a napon sem álltak túl jól a dolgok - a dolgok állása és tudomásom szerint -, amikor Attila született.
Mint ahogy nem álltak túl jól 22 503 nappal ezelőtt sem, amikor jómagam születtem.
A dolgok ráadásul nem állnak túl jól azóta egyvégtében sem, pedig a fent jelölt 22 503 napban próbálkoztam javítani rajtuk.
A dolgokon.
Borzasztóan rosszul kezdtek állni a dolgok 26 827 nappal ezelőtt, mikor Hitler lerohanta Lengyelországot, és onnan kezdve bizony elég rosszul álltak a dolgok, a dolgok állása szerint 2193 napon át.

A dolgok jelenlegi állása szerint, nincs semmi okom föltételezni, hogy a dolgok túl jól álltak volna 880 942 nappal ezelőtt, naplemente táján, amikor Szókratész kiitta a bürökpohár tartalmát.
(Na! ez még egy nagy buli volt! Mert itt van nekünk egy csúnyácska, fantasztikusan jó ember, aki simán föléemelkedik kora átlag athéni polgárainak, gondolkodásban is, etikailag is. Ingyen tanít ifjakat, mert úgy véli egyrészt, hogy a tanításért pénzt elfogadni tisztességtelen, másrészt a szokásos „anyagi javakra” neki nincs szüksége. (Nem ő járt-e ki a piacra minden reggel, mondván, azért jár ide, hogy megszemlélje azt a sok árut, ami nélkül Ő jól meg tud lenni?)
Na, és akkor a derék athéni urak (a dolgok állása szerint például egy bőrcserző-iparos) megelégelik ezt a hihetetlen szellemi-erkölcsi fölényt, perbe vonszolják, és keresztülviszik, hogy öngyilkosságra ítéljék!
Mit szólsz ehhez?
Ehhez mit szólsz?)
Persze: a történet ismerős lehet.
Mert hát - a dolgok állása szerint - piszok rosszul álltak a dolgok 723 150 nappal ezelőtt, a nap hetedik kettősórájában Jeruzsálemben, a Koponyahegyen: abból a meleg-barnaszemű, halk szavú fiatalemberből (na jó! egyszer, egyetlenegyszer felemelte a hangját a Templom nartexében, amikor fölborogatta az árusok asztalait), szóval a halk szavú fiatalemberből ekkor szakadt ki a halálkiáltás: „Eli, eli! lamma sabaktani?”, és kilehelte a lelkét, pontosabban Atyja kezébe adta vissza.
Mármost: nem ugyanaz a történet ez, mint Szókrateszé?
Itt járt, eljött közénk Isten egyszülött fia, a Tökéletes, a Jó: az Út, az Igazság és az Élet.
Mire mi?
Itt egy jó kis kereszt, menj már föl rá Világnak Világossága, mert kibírhatatlanul tiszta és világos vagy nekünk!
(Attilának meg a tolató vonat kerekét ajánlottuk föl. Juhász Gyulának egy pisztolyt. Hölderlinnek az elmebajt, Petőfinek a csatamezőt!
Na jó: ezt még!
”Na mi van, mi van Sándor? Már mindenki kint van a csatatéren, Te meg itt ugrálgatsz Pesten?”
Édes jó Istenem? Mennyire tudták a kis senkik, hogy ez a huszonöt éves, pici, vékonydongájú, átlátszó fülcimpájú gyerek ki fog menni nekik a csatatérre meghalni, amilyen büszke egy teremtés volt!
Édes, jó Istenünk? hát hol, mikor volt az divatban, hogy számon kérjük a Költőn, amit leírt? „Almafa lennék a kedvedért”: no, akkor gyökerezz le, ujjaid legyenek a Te akaratod szerint ágakká, azt akkor nőjenek rajta almák!)
De hát így, ilyen rosszul álltak a dolgok akkor is, a dolgok állása szerint.

Ahogy én látom - a dolgok állása szerint - az a 370 335 nappal ezelőtti délelőtt Koppány számára - mit mondjak? - nem volt egy "szép, fényes nap".
Persze, persze tudom én: államalapítás, meg kereszténység felvétele, meg a megmaradásunk: de hát azért, amikor a jobb lábat, meg a balt, aztán a jobb kezet, meg a balt egy-egy lóhoz kötik, azt akkor a lovakat megkorbácsolják, a lovak meg elindulnak a négy égtáj felé (gondosan arrafelé, mert az ilyesmire ügyeltek kultikus okokból), akkor az marhamód fájhatott!
(Örkény István óta meg azt is tudjuk, hogy olykor a lovak kimustráltak voltak, no és meglehet, a tépkedés nem biztos, hogy elsőre sikerült.
(Lásd: A pogány Süttő, Süttő fia gondolatai, miközben az abádszalóki prépostság rendeletére a testét négyfelé tépik.)
A dolgok állása szerint, ez már akkor sem tartozott az emberbaráti büntetések közé!

A dolgok állása szerint elég szar napja lehetett Iván Gyenyiszovics negyvenkilenc éves orosz munkásnak 22 056 nappal ezelőtt a Jenyiszej felső folyása táján kialakított lágerben, meg Ume no Hana kilencéves kislánynak 24 656 nappal ezelőtt Hirosimában, úgy nyolc óra után valamivel, amikor iskolába indult.
(Na, ezt még!
Ume no Hana (Barackvirágocska: hogy megmondjuk e helyt magyarul is nevét) ugyanis sok más társával együtt a gép zúgására fölnézett, és integetett az "amcsi" bombázórepülőnek (mintha azok látták volna Őt: édes jó Istenem!), mert a háború - a dolgok állása szerint - a vége felé közeledett, és a legtöbb japánnak amúgy tele volt már a... Örömmel, bizakodva néztek föl a szép, kék, későnyári égbolton függő amerikai bombázóra, mert a megmentőiket látták bennük.
A dolgok állása szerint a bombázópilóta, Paul Tibbets viszont a bombát oldotta ki rájuk. (Ahogy én látom a dolgok állása szerint,  Tibbetsnek sem ez lehetett élete legjobb napja.)

A jelek (a dolgok állása) szerint, egy szépen kialakított, tágas és jól lakható termet kaptunk (számításaim szerint) 2 108 540 nappal ezelőtt.
Súlyosan szép brokátfüggöny-naplementék, aranydísz-napkelték díszítették, tejszínhabfelhők lebegtek az azúr égen nappal, ezüstkorong hold úszott a sötétlila égen éjjel. Sok - sok ajtó nyílt e díszteremből a végtelen Világegyetem tájai felé, sok-sok lehetségesen szép világ felé.
Aztán elkezdtük csukogatni ezeket az ajtókat, miközben azt hittük - botor módon -, hogy ajtókat nyitunk az Univerzumra: aztán lezártuk az Ég felé nyíló kilátást, betontetőkkel zártuk le: ha így elfalaznak valahol valamit, akkor az Erők máshová vándorolnak, mert az Erőknek ki kell törniök.
Ha föntről nem jöhetnek, hát lentről próbálkoznak!
Közben a szép terem falai - ahelyett, hogy tágultak volna, ahogy tudásról szőtt álmainkban véltük - egyre csak szűkültek. Meg az ajtók is csak csukódtak, csukódtak, csukódtak...
A dolgok állása szerint már megszámlálhatóak a számlálhatatlannak teremtett ajtók.
Száz maradt mára csupán?
Van még húsz?
Már csak kettő?
Gondolom, a végén majd csak egy Nyitott Ajtónk marad, akkor aztán azon kisétálhatunk szép Világos Termünkből, a nagy, büdös Semmibe,
a dolgok állása szerint…

Február nyolcadika van,

aranynap – giorno d’oro – mert Aranka névnap van, mely név az arany szó kicsinyítőképzős származéka, lényegében az Aurélia magyarítása.
Mivel egykori feleségem, kamszkori szerelmem e névre hallgat, elég magától értetődő, ha Őt és Nevét ünneplem ma elsősorban.
A Nap egyébként pontban hét órakor kel ma, és három perccel öt óra előtt nyugszik le: kilenc óra ötvenhét perc lesz a nappal, a fény időtartama.
Tizennyolc órakor együttállásban lesz a Mars és Merkúr, pontosabban a Mars tizenöt ívpercnyire délkelet felé lesz a Merkúrtól.
Az erő és értelem, az energia és gondolkodás kapcsolódása jellemzi ezt az állást.
A tűz elem erői gyorsítják fel az értelmet, és a racionális értelem itt erőkkel dúsul, hogy tudásával a mélységek és magasságok végtelenben összeérő titkait, törvényeit felfedje és megértse.
Intenzív gondolkodás és cselekvés jellemzi ezt a bolygóállást, a két elv uniója az értelmi és szellemi erők megjelenésében mutatkozik meg. És – remélem – nem erőszakban, bár alacsony szintű tudat esetén erőszakossággá is fajulhat a tett.

És most névnapra szólok:

Névnapra szólók
- Arinak -
Neved metaforái

Ha más nem is, a neved megmaradt nekem:
neved, neved napját mindig ünnepelem!.
Hol rózsa, hol tulipán, hol ibolya veled,
és olykor hóvirág: ahogy a nap delel,
ahogy az év halad, halad és elszalad:
neved, neved napja minden napra velem.
Hol tulipán, hol rózsa, hol ibolya neked.
Korán kelő Nap szerteguruló tallérjai,
reneszánsz mester metszett remeke.
Lenyugvó napban aranyló lomberdő:
sárgabarna napba hussanó pénzverde.
Horatius útja, célja, élete. Mindig csak
középütt, mindig az aranyút.
Fogyatkozó erőim aranytartaléka,
aranymosásban rögöt kereső próféta,
aranyékszer, kaláris homlokra, nyakék:
mind, mind tiéd ma e sok metafora.

Hogyan?
Csöndszeretettel szeretlek Téged:
hová való lenne a szó?
Hisz úgy vagy bennem, mint
ételben a só,
és úgy vagyok néked,
mint hozzádvaló.

Február hetedike

1478-ban ezen a napon született sir Thomas More, avagy mifelénk: Morus Tamás.
Ő volt az a mindenkori különös gondolkodó, ki itt él köztünk és mégsem ebben a világban. Itt létezik velünk együtt fizikai valójában, és átlát társadalmunk minden egyes fonalán. Átlát mindenen és mindenkin, birtokában van az élet azon filozófiájának, mely felhatalmazza őt arra, hogy ott legyen mindenhol és mindenben, mindenen kívül és mindenen által, egyedül és mindenkivel. Ő is ember és emberi, korlátolt és bűnös, része a kollektív társadalmi hibáknak és ő is nagyban hibázik, mégis távol áll rendszereinktől. Nevet mindenen, irónia jellemzi, sors-, élet- és önirónia.
Elképzelt Sehol-szigete, a nevezetes utópia, melynek fővárosa Láthatatlan város és királya Sehol király. Az állam egy elképzelt, tökéletes társadalom, ahol nincs pénz és magántulajdon. A köztulajdonból mindenki kedvére vehet el, mindenki csak a szükségleteinek megfelelő mennyiséget használ. Az emberek egyformán egyszerű ruhákat hordanak, semmi pompa, semmi fényűzés. Iskolába járnak, és szabad idejüket a tudományok tanulmányozásával töltik. Kerülik a háborúkat, az öldöklést, a kivégzéseket. Vezetőiket ők maguk választják meg, akik ugyanolyan ruhában járnak továbbra is, és nekik sincs semmiféle magántulajdon a kezükben. A jóra törekednek és egymás segítésére.  Vallásszabadságban élnek.  Az emberi boldogságot az erkölcsben, a szellemi élvezetekben látják. Ha mégis akadnának bűnösök, vétkesek, azokat szolgasággal büntetik, többet kell dolgozniuk, ezzel is  a közjót segítik, és ha megbánást tanúsítanak, szabadon engedik őket. Megvetik a dőzsölést, a szerencsejátékokat, a vadászatot, az orgiákba torkolló mulatságokat. A fizikai szükségleteiket kielégítik, mégis mindenben mértéket tartanak. Örökös béke van, nyugalom, harmónia.
More az Oxfordi Egyetemen tanult, ügyvéd lett, majd politikai pályára állt és tagja volt az angol parlamentnek. 1529-ben lett VIII. Henrik kancellárja, elsősorban azért, mert támogatta az uralkodót a Rómától való elválásban, az anglikán egyház létrehozásában: legalább is a király így vélte.
De nem így volt: amikor a király a parlamenttel az angol egyház egyetlen fejévé nyilváníttatta magát, minden alattvalónak esküt kellett tennie erre az új törvényre. Morus megtagadta az eskü letételét, ezért a londoni Towerbe zárták. A tárgyaláson kijelentette, hogy világi uralkodó nem igényelhet magának vallási jogokat.
A király parancsára ezért halálra ítélték, és 1535. július hatodikán lefejezték.


1812. február hetedikén született Charles Dickens.
Ő volt a világirodalom legnaivabb lángelméje. Hitt az erény megigazulásában és a bűn bűnhődésében, dacára annak, hogy a teljes angol realizmusban sincs még egy olyan író, aki olyan mélyen látott volna a nyomorba, a megalázásba, a polgári társadalom lényegéhez tartozó igazságtalanságba, mint ez az ízig-vérig romantikus alkatú realista elbeszélő.
Egész életművében a szenvedők, az elesettek, a kisemmizett szegények mellé állt. Különös romantikus, hiszen nincsenek hősi alakjai, mindig a kisemberekről ír, a szívtelen tőkés nála mindig elítéltetik. Ráadásul a valóság részleteinek olyan jó megfigyelője, hogy a naturalisták közül is csak a legnagyobbak közelítették meg, holott a naturalizmus művészi kultuszt csinált a részletek aprólékos leírásából.
 Minden úgy kezdődött, hogy az ifjú, kispolgári fiatalember sok mindenféle próbálkozása közben megpróbálkozott az újságírással is, és kiderült, hogy kitűnő riporter, aki nemcsak gyors és megbízható, hanem éles szemű megfigyelő is, és senki mással össze nem téveszthető humora van.
Történt egyszer, hogy egy kiadónak volt néhány tucat rajza, amelyet egy grafikus egy készülő regényéhez készített, de a regény nem készült el, mert az író hirtelen meghalt. A képekkel azonban mégis csinálni kellett valamit, mert már kifizették. A kiadó tehát odaadta a népszerű fiatal újságírónak (huszonöt éves volt akkor), hogy rakja olyan sorrendbe, ahogy akarja, és találjon ki hozzájuk egy történetet. Dickens fantáziája elkezdett működni, és megírta a Pickwick Klubot, minden idők egyik legmulatságosabb regényét, a fura alakok és fura helyzetek enciklopédiáját, a klasszikus polgári Anglia szeretetteljes torzképét. A regény Boz írói álnév alatt jelent meg. És egyszeriben siker, hamarosan világsiker lett. Dickens minden művészi erénye benne volt már ebben a regényben.
És aztán jöttek sorra: a Twist Oliver, a Nicholas Nickleby, a Karácsonyi ének, a David Copperfield, az Ódon ritkaságok boltja: valahány regény, annyi csodás remekmű.

Februá hatodika van

1564-ben ezen a napon született Christopher Marlowe.
Akadnak olykor az egyetemes irodalom históriájában olyan költők, írók, akik tagadhatatlan zsenialitásuk dacára is a másodvonalba kerülnek, egyszerűen azért, mert valami egészen elképzelhetetlen módon magasodó, mindenhonnan és minden korból jól látható lángésznek a kortársai.
Marlowe-val épp ez a helyzet: vitathatatlan zseni, nagyon szerethető drámaíró-költő, de…
...de mindössze hetvenhat nappal volt idősebb William Shakespeare-nél, és az évszázadok során Shakespeare Őt is, a jóbarátot is – mint mindenki mást – egy hanyag karmozdulattal maga mögé parancsolta. Így lett Marlowe „második”: nem kvalitásai, hanem Shakespeare mindent elhomályosító nagysága révén.
A század egyébként az angol drámairodalom fénykora, az angol reneszánsz, Erzsébet kora.
Az 1500-as évek utolsó évtizedében Londonban huszonkét színház működött. Nem sokkal a nagy nemzedék fellépése előtt Thomas Kyd már divatos világi tárgyú, általában igen vérgőzös drámairodalmat művelt, és utána nagyon hamar fellép a világirodalom egyik legszínvonalasabb drámaíró nemzedéke: előbb Marlowe, közvetlenül utána Shakespeare és alig néhány évvel később Ben Jonson. Az egész európai drámairodalomnak ezek a londoni esztendők jelentik a színház és a drámairodalom újkorának kezdetét.
Költőnk rövid élete felér egy fordulatos kalandregénnyel. A lángelme, a kalandor, a nyughatatlanság, a szüntelen tanulás és ugyanolyan szüntelen italozás, kocsmai verekedés egyaránt jellemző volt egyéniségére, mintha csak nem a hűvös Albion, hanem Itália szülötte lett volna.
Papnal készült, egyetemre járt, ám a szenvedélyesség, verekedős hajlama, és nem utolsósorban a felettébb kedvelt ivás más útra terelte az életét. Egy éjszaka óriási diákverekedés kezdődött egy kocsmában, a csendháborító zajra a lakosság egy része az egyetem elé tódult és ott követelte, hogy intsék rendre a diákokat. A rektor is felriadt, felöltötte díszruháját és jelvényeit, hogy személyes tekintéllyel oszlassa szét a rend- és csendzavaró diákokat. A már eléggé részeg Marlowe elébe ugrott, és késével hasba szúrta. Szerencsére a seb nem volt halálos, a bicskázó elég olcsón megúszta, de nemcsak a cambridge-i, hanem valamennyi angol egyetemről kitiltották.
Ekkor fogta magát, jelentkezett a leghíresebb kalózvezérnél, Francis Drake-nél, és szolgálatába állt. Három évig volt feladatait kitűnően ellátó kalóz, állítólag több sziget kifosztásában játszott vezető szerepet. Közben azonban a hajófenéken vagy a fedélzet hátsó részén görög és latin drámákat olvasott, megismerte Kyd újszerű műveit, és határozottan úgy vélte, hogy ő ezeknél jobbat tud írni, és meg is próbálta. Kalózkodó tevékenysége közben megírta a Nagy Tamerlán című kétrészes drámáját. Legfőbb újítás az volt, hogy nem ókori mintára, hatos jambusokban beszéltette a személyeket, hanem a beszédre sokkal alkalmasabb ötös és ötödfeles jambusokban, rímek nélkül – blank verse-nek nevezik ezt - szövegezte a dialógusokat és monológokat.
A Tamerlán után gyorsan következtek a mindig sikeres újabb tragédiák. Ezeknek irodalomtörténeti jelentősége, hogy szinte mindegyik kimutatható hatással van a következő kor és korok legjelentékenyebb drámaíróira. Így a II. Edward műfajilag előkészítette Shakespeare királydrámáit. A következő darab, A máltai zsidó uzsorás hőse közvetlen forrása volt Shakespeare Shylockjának. Írt egy viszonylag lírai hangvételű szerelmi tragédiát az ókori mitológiából ismert karthágói királynőről, Didóról. De legnevezetesebb, legjobb és a legnagyobb hatású utolsó tragédiája a Doctor Faustus: bárki, aki olvassa, el fogja ismerni azt a vélekedésemet, hogy remekmű.
Borítékolni lehetett volna, hogy ez a nyughatatlan vérű Művész nem lesz, nem lehet hosszú életű: 1593. május harmincadikán kocsmai verekedésbe keveredett, és egy bunkó tengerész fejbe szúrta: huszonkilenc éves volt. Gyilkosa önvédelemre hivatkozott, és egy hónap múlva felmentették.

Végső vágás

Barátaim! Elkészült a film. Hiszen
a gép nem forog, az alkotó pihen.
Címe „k” betűkkel szól keményen,
így: A költő és kora. De nem
oly szigorú, mint címének alliterációja.
Tulajdonképpen vidám film lehetne ez:
életútján kísér egy embert – nem, nem
engemet – a huszadik század derekától
jelen századunk első évtizedéig.
Vidám, hejehuja kor volt végig.
Nem? Már csak egy dolog van hátra:
a végső vágás. Ezért vagyunk ma itt.
Attól kezdve, hogy költőnk szív-ere –
és egyebek is – megbetegszenek,
aztán nem is oly viccesen elpatkol,
a vidám film csúf véget ér.
Illa-berek, nádak, erek…

Barátaim! Elkészült a film, de
vár még ránk a végső vágás:
egyszerű. A végét kell levágnunk -
szenvedést és halált – és a film
elejére tennünk.
Úgy jó – és vidám – lesz talán.
Szándékunk szerint…

84 szó a fájdalomról

- egy a Fehér babák ébresztője ciklusból -

A lábam-e, vagy a karom?
Bármelyik is, nem akarom,
nem akarom! Elég!
Uram! Szabadíts meg!
Persze sem a lábam,
sem a karom.Tudom.
Más. Más az, mi
nem hagy aludnom
e hajnalon.
Kit érdekelne lábam
vagy karom? Ezt,
ezt a fájdalmat nem akarom,
ezt a süket és bohóc
csöndet, az egyedül valót,
a végzetes nincset:
elherdáltam botorul
legdrágább kincsem.

Úgy várom őt, mint
darab csönd, mint
szélelülte alkonyat.
Úgy várom, hogy
belevés ajkaimba a fogam.
Ez, ez a fájdalom!
A lábam vagy a karom?
Ugyan! Őt akarom!

Február másodika van,

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe, Mária tisztulásának napja, görögül hypapanté, vagyis találkozás. A keresztények arra emlékeznek e napon, amikor Szűz Mária, negyven nappal Jézus születését követően, bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. A mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor jelen volt Anna és az agg Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása.
Az európai hagyomány szerint, ha a barnamedve - egyes helyeken a maci helyett a borz - gyertyaszentelő napján kijön az odújából, és meglátja az árnyékát, akkor visszabújik és alszik tovább, mert hosszú lesz a tél. Ha viszont borús idő van, akkor kint marad, mert rövidesen jő a tavasz. Az északolasz népi szólásokban e napon a medve helyett – vagy mellett – a farkas is „időjósként” jelenik meg, és ez azért nagyon érthető, mert az antik Rómában február a lupercália hava volt, márpedig a „lupus” ebben a „fabulában” van.

1882. február másodikán született James Joyce.
Azok, akik főművét, az Ulissest  olvasták, sőt végig is olvasták, általában háromféleképpen vélekednek. A legkisebb csoport fejezetről fejezetre nagyobb elragadtatással csodálja a művet és szerzőjét. A nagyobb csoport bosszankodik, és a terjedelmes könyvet előbb-utóbb mérgesen abbahagyja. A harmadik - talán nem is kisebb - csoport a híres vagy hírhedt vagy érthetetlenül felkapott írót elmebetegnek tartja. És mind a három vélekedés indokolható. Mert igaz az is, hogy Joyce-szal valami új kezdődött az egész világirodalomban, és hogy még azokra az írókra is hatott, akik nem is olvasták műveit, vagy ha belekezdtek az Ulissesbe, néhány oldal után abbahagyták. De az is igaz, hogy a hagyományos olvasmányokhoz - a mesétől a naturalizmusig - hozzászokott olvasók nem is hajlandók olvasni Joyce-ot. Viszont akár lelkesítő, akár bosszantó, akár nevetséges, olyan fontos jelensége századunk világirodalmának, hogy semmiképpen se hagyható ki az írásművészet történetéből.
 Joyce költőként kezdett: ifjúkori verseskönyve, a Kamarazene egy impresszionista, kulturált, a hagyományos versformákhoz ragaszkodó költőre vall. Közvetlen folytatása a 19. század végső évtizedeiben divatos, új kifejezéseket kereső, de mindig közérthető újromantikus, szecessziós költészetnek.
Következett egy novelláskötet, a Dublini emberek, mely még mindig hagyományfolytatás. A mindennapos élet apróságait, jellemtípusait, hétköznapi fordulatokat elemző naturalizmus.
A továbblépés, az önmagára találás a világháború éveiben, a svájci biztonságban keletkezett önéletrajzi regényben fedezhető fel. Címe: A művész arcképe ifjú korából. Formájában  regény, tartalmilag önéletrajz: egy harminckét éves férfi visszaemlékezése saját induló esztendeire.
Ez után következett  az Ulisses, az a mű, amelytől valóban új fejezetet vehetünk tudomásul a regény stílustörténetében. Mert Joyce és Proust - az Ulisses és Az eltűnt idő nyomában -, alaposan fölforgatták a regény történetét, valóban olyan újdonságok voltak  az epikus ábrázolásban, hogy utánuk nem lehet ugyanúgy írni, mint ahogy akár a legnagyobb elődök.
Végezetül következett a legkevésbé olvasható,  hosszú éveken át írt Finnegan-regény, mely angol olvasó számára is akadályverseny. Fordítását meg lehetett kísérelni, de aki merte, rendre meg is hátrált. Azok, akik a rejtelmes angol - és közben más nyelvekből is kevert - véghetetlen szöveget elolvasták, vagy azt mondják, hogy elolvasták, ahányan vannak, annyiféleképpen mondják el, mi van abban a könyvben.
Mondjuk ki: amit Joyce felépített, annak a csúcsa, az új stíluslehetőségek megindítója az Ulisses volt: általa híres – méltán – a Költő-Író.

Február első napja van

Növekvő fény köszönt! a Nap Budapesten 7:10-kor kel, és 16:46-kor nyugszik le.
A fogyatkozóban lévő Hold 23:02-kor kel fel.
A Merkúr még csak háromnegyed órával nyugszik a Nap után, de a hónap folyamán láthatósága fokozatosan javul majd.
A Vénusz viszont nemsokára eltűnik a hajnalpírban, de még egy kis ideig látható lesz.
A Jupiter az éjszaka első felében látható magasan a délnyugati égen, mint feltűnő, fényes égitest. Éjfél után nyugszik, még jó ideig.

A kelta tradícióban imbolc napja volt e nap, Brigid istennő ünnepe, a tavasz első napja; a télre akolba zárt állatokat ismét kiengedték legelni a rétekre.

1946-ban a Nemzetgyűlés elfogadta a Magyarországot köztársasággá kinyilvánító 1946 évi I. törvénycikket, és Tildy Zoltánt a II. Köztársaság elnökévé választották.
Ez okból február elseje a Köztársaság Napja hazánkban.
Mostanában kicsit gyöngélkedik, de fiatal még, erős a szervezete: fölgyógyul és szinte újjászületik majd!
Lesz még magyar köztársaság!

Ha hinni lehet a krónikáknak, 997-ben ezen a napon halt meg Géza fejedelem.

1526-ban e a napon született Giovanni Pierluigi da Palestrina, a reneszánsz templomi zene kiemelkedő képviselője. Több száz munkát hagyott ránk , többek között 104 misét, több mint 300 motettát, 72 himnuszt, 140 madrigált és számos más művet.

1902-ben Berda József, 1907-ben pedig Hajnal Anna költők születtek e napon.

Az első világháború idején két dolog is történt ezen a napon: 1917. február elsején jelentették be a németek, hogy megkezdik az úgynevezett korlátlan tengeralattjáró háborút; egy évvel később, 1918. február elsején tört ki a cattarói tengerészlázadás.

2003. február elsején a légkörbe érve kigyulladt és elégett a Columbia űrrepülőgép.