Ha a Sírkert főkapujától jobbra fordulunk, hamarosan elérjük Vörösmarty „Mihál” sírkövét: jobb kéz felől, a Sírkert fala mentén tűnik elő.
Sírkövének obeliszk-teteje amúgy a huszonnégyes villamosról is látszik, s ha arra utazom éppen, lesem az utazókat: látják-e azt a lantot a Sírkert falából nőttet, és vajon tudják-e, hogy itt nyugszik Vörösmarty Mihály?
Többnyire nem látok fölragyogó tekinteteket…
Egész biztos-e, hogy nagy tévedésben vagyok, ha az egyik legnagyobb magyar költőnek ítélem Őt? Meglehet, nagyon is meglehet: értékítéleteim gyakorta szubjektívek, semmi közük nincs a tényekhez.
Viszont, ha azt mondom, hogy a legszebb, legtöbb romantikus fantáziával megáldott Költő volt a „Mihál”, akkor nem szubjektív voltam, hanem nagyon is tényszerű.
(Tessék, Benevolis?
Szerinted nem?
Hisz akkor Te B. Olvasó valószínűleg nem olvastad a Cserhalom, a Tündérvölgy, a Délsziget című elbeszélő költeményeket!
No, ha Róla vélekedni szeretnél, kapd csak elő ezeket! Ja: a Széplakot is vedd melléjük!
És ha elolvastad ezeket, akkor tedd föl kezedet, és én szívesen elbeszélgetek Veled Vörösmarty „Mihál” – ról.)
Aztán az is eszembe jut sírköve előtt állva, hogy nagyon szégyenlem mai magyarságomat!
Mert nem ilyenek, nem ilyen egymás-torkát-átharapók voltunk mi egykor.
Amikor 1855. november tizenkilencedikén Ő meghalt, a bécsi kamarilla igen csak titokzatosra vette a hírt. Mondjam, hogy elkussolta?
Tudni kell még azt is, hogy hat évvel Világos után, legtiltottabb olvasnivaló a Szózat volt.
(Teljesen megértem Bécs álláspontját: vérlázító lett volna a Szózat, forradalmat robbantgató. És Bécs mindent inkább szeretett volna -nagy külpolitikai bajokban tengetőzve -, mint egy újabb magyar „rebelliót”.)
No, lényeg, hogy titokban akarta a „hivatal” tartani Vörösmarty halálát.
Ám a halálhír sebesen terjedt el Pest-Budán.
És csöndes tüntetésként (persze: betonba tiprott kis ország mi mást tehetett volna?) Erzsébet-napi mécsesek, gyertyák gyulladtak a pest-budai ablakokban.
Erzsébet neve napja volt, ugyan ki szólhatott volna névnapi mécsek ellen?
Csak: csak nem volt oly pest-budai, aki ne tudta volna: Őérte gyulladtak a kis esti fények.
És hahogy valamely ablakban mégsem gyulladtak mécsek, gondos kezek törték be azokat az ablakokat.
És eljött a reggel.
A halála utáni reggel, november huszadika.
És minden napilap – mely egyáltalán létezhetett a Bach-korszakban -, első oldalát gyászkeretbe foglalta, és Vörösmarty képe ott volt a díszoldalon, és alatta ott volt a Szózat.
Össze nem beszéltek azok a szerkesztők!
Egyszerűen: ilyenek voltunk akkor tájt, ilyenek is tudtunk lenni.
Milyenekké lettünk?
Én sok évtizede gyötrődöm valamin, valamin, amiben tán semmi igazam nincs.
Osztogathatom?
Tudjuk: Vörösmarty nagyon, nagyon elhallgatott 1849. augusztusa után.
Alig szólt.
Tudjuk: meg is kapta a magáét (Gyulaitól például), és válaszolt is.
Válasza a Vén cigány volt: a világirodalom egyik legnagyobb, legdermesztőbb alkotása.
(Most sem nem tréfáltam, sem nem túloztam. Aki nem hisz nekem, olvassa el újra figyelmesen!)
Miért hallgatott Vörösmarty?
Ezen töprengtem, töprengek régi évek óta.
Mondhatom, mire jutottam?
Tessék újra figyelmesen olvasni a Szózatot, úgy, ahogy nem szoktuk: figyelmesen!
Ott áll-e fehéren feketével, ott áll-e?
… jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
Mármost: mi történt?
Mi látszhatott a jövőből 1855-ben, mikor Ő meghalt?
Jobb kor?
Vagy a nagyszerű halál?
A nemzethalál?
Ó persze, nem is kétséges.
Vörösmarty úgy halt meg, hogy a nemzet halálát látta, mert ’55-ben nem látszott más.
Mármost tessék elgondolni, hogy egy oly érzékeny lelkű ember, mint Költőnk, azt gondolja: Istenem, hisz EZT én ajánlottam Nemzetemnek!
Ne feledjük: a Szózat volt az etalon azokban az időkben. Nem a Himnusz, hanem a Szózat!
Én azt hiszem, ebbe tényleg bele lehetett őrülni, és tényleg arra lehetett jutni, hogy örökre letegye pennáját a Költő!
Iszonyatos teher lehet ilyesmi egy Költő lelkén.
Kevésbé érzékeny lelkű is belepusztult volna, nem?
És a nagy fenekedésekre („No, Mihál, miért nem írsz? Te, a Szózat költője hallgatsz?), válaszol.
Válaszol, és e válasz nem mondható semmiségnek!
Tényleg? – kérdi Vörösmarty. Költő dolga annyi, hogy verseljen?
Akkor is, ha „Odalett az emberek vetése.”?
Akkor is, ha „Isten sírja reszket a szent honban.”?
Akkor is, ha „A vak csillag, ez a nyomoru föld / Hadd forogjon keserű levében,”?
Verselni minden áron, mindenképpen?
Á!
Ugyan!
Hogyan lehet verset írni, húzni a dalt a hegedűn, nyűtt bottá fogyó vonóval, ha minden, de minden elveszett?
Hogyan?
Akkortájt még becsületesek voltak a Költők: bévülről írtak és nem kívülről és nem kifelé.
Hát Vörösmarty inkább hallgatott.
Micsoda tehetség a hallgatni tudás!
Nem a legnagyobb tehetség-e?
*** *** ***
Miért remekmű
Vörösmarty Mihály Ábránd című költeménye?
Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.
Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.
Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.
Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!
Azt, hogy Vörösmarty képalkotó fantáziája magas csúcsként tornyosul a magyar líra hegyvonulatában, gondolom senki versértő- szerető olvasó vitatni nem akarja!
Általában is azt gondoljuk – ugye? -, hogy a romantika korában hozták össze a Költők a legragyogóbb fantáziaképeket, és nagyon is joggal gondoljuk.
A mi Vörösmartynk meg, hahogy például angolul írt volna, akkor Shelley, Keats és Byron társaságában emlegetnék minden táján a Világnak. Minden táján a Világnak, Szent dalnok lett volna belőle…
Az ám!
Csak hogy épp Költőnk romantikus volta miatt, azt sosem gondoljuk végig, hogy az ilyen kis remekművek milyen tudatossággal építettek:hajlamosak vagyunk elismerni a romantika képteremtő zsenialitását, de könnyen készen állunk az ítélettel: a romantikus költő szertelen, rapszodikus – netán -, kusza!
Ó nem, nagyon nem!
A Költő – az „adott világ varázsainak mérnöke, tudatos…” A költészet „tudatos? hát igen!
Verset írni varázslat (megtanulhatatlan, ha magad Költő nem vagy), és mérnöki precizitással emelő építkezés (mondjuk: megtanulható).
Lássuk hát, miként emel képtégláról – képtéglára kellemes erdei otthont egy mérnök-varázsló, nagy Költő!
Négy maga-farkába-harapó kígyószakasz, önbezáró versszak adja az alapépítményt.
Minden egyes szakasz harmadfeles jambustól nyújtózik ötödfeles jambusig, aztán visszazár harmadfelesbe: a szerelmedért szótól a szerelmedért szóig jár gyönyörű körben.
Tehát olyan, mint egy rondó, egy szépséges francia körtánc, olyan, mint amilyeneket Csoda-Villonunk írt hajdanán, régmúlt költőidőkben.
És ahogyan álom-szépségesen bezárja önmagát minden szakasz, akként zárja be önmagát az egész költemény is.
Lássuk csak!
Az Etelke szerelméért földúlt szellem és lélek képzeletben romantikus, magányos, bérc tetején álló fává, aztán ama bérc gyomrában összelapított kővé lenne. Ám a tépett szellem és lélek végül – Istentől visszakunyorálva és új, szebb erényekkel ékesítve - Etelke szerelméért térne vissza ábrándjaiból.
Istenek!
Bármi lett légyen is Vörösmarty képzelt tévedése, vétke, ezért az Orpheusz-dalért minden Istennek meg kell bocsátania néki!
Minden szakasz egy metaforasor, de miféle képzeletszáguldású metaforasor?
Feldúlt és és eltépett lélek.
Zöld lombozatot öltő, magányban álló fa, bérci csúcson álló.
Földmélyi lánggal izzó lávakő.
Halhatatlan, múlhatatlan fájdalommal szenvedő: és némán szenvedő.
Ki szokta szánni a hegy mélyében vergődő követ?
Ugyan, ki?
Miféle romantikus képzelet röpíti a Költőt bérci tetőről a hegy méhébe?
Ki alkotott még ily romantikus ellentétet, Delacroix, Gericault vásznára, ecsetjére méltót?
Mit is nevezünk harmóniának?
Nem az ellentétek egymásba oldódását?
Mert ha igen, akkor ez a vers a színtiszta harmónia, a felajzott íj és húrjának feszülése…
No, és a zene?
Az elképesztő rímtechnika, mely szintén körtáncot jár?
(A – b - c – c – b – A.)
(Szerelmedért – lelkemet – visszakérném – ékesítném – neked – szerelmedért.)
No, és még szóljunk valamiről hamar!
Mondtam: önbezáró, ha úgy tetszik szimmetrikus ez a rondó.
Csak?
Csakis?
Nézzük csak az aranymetszési pontot!
Hisz leggyakrabban ott a legfontosabb szerkezeti határ!
Hatvanegy szóból áll ez a csoda!
Hatvanegy szót így osztunk: 38:23.
Az aranymetszeti hely a „bérc-nyomta kő” metaforánál van.
Ugye, nem nehéz a megfejtés?
Ki a bérc? Ki a kő?
Na?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése