A világ teremtése utáni 3759. évben, tisri hónap tizenegyedik napján – ünnepi napok voltak azok – kezdett sötétedni a világ: elérkezett az őszi napforduló ideje a Jordántól keletre fekvő Gileád Jeruzsálem felé ereszkedő lejtőin is, meg az ott elterülő tó-tágas rónaságban.
Ez volt az a föld Júdea provinciában, hol az illatos mézga vagy fűszer - amit sebek gyógyítására használni lehet - termett, és amely gyantát termelő bokorból, szorgos asszonykezek a kenetet készítették, mely Gileád balzsamaként vált ismertté, nem csak Júdeában, hanem szerte a római birodalomban, az ismert világban.
Igazi, nagyon hideg tél persze nem volt ezen a mediterrán tájon, de azért az egyre hosszabb téli éjszakákon csak szükség volt a pásztortüzekre, és nem csak, hogy melegedjenek a pásztorok, hanem fényükre is, hogy megvilágítsák a sötétülő éjszakákat, és védjenek a vadállatok támadásai ellen.
Mióta az ember a földön van, minden időben igyekezett a sötétséget bevilágítani, megfényesíteni, mert hát az ember, bár lábával, altestével az anyagvilágban van, azért mégis csak köze van a fényhez: teste és – főként gonosz – ösztönei az anyagvilághoz, de szelleme és érzelmei az égi fényvilághoz kötik. Féli és gyűlöli hát a sötétséget.
Igaz, épp e nevezetes esztendő kiszlév havának tizedik napja táján fényes csillag jelent meg az égen, olyan fényes, hogy szinte hajnali fényt árasztott egész éjszaka: kiszlév huszonötödikén, amikor hanuka első napja volt, éppenséggel semmi fényre nem lett volna szükségük a jó pásztoroknak, oly fényesen ragyogott az a csillag.
A legkülönösebb pedig az volt, hogy nap mint nap kicsit odébb kelt fel az égre, és tévét tizennyolcadikáig egyre inkább Betlehem irányába mozgott égi útján.
Mármost azon a bizonyos téli éjjelen, kiszlév havának tizedik napján, mégis tűz lobogott, és pásztorok ülték körül a jó tüzet, komótosan beszélgettek. Nem voltak hiány nélkül mondhatónak, mivel lőn azokban a napokban, hogy a római császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész birodalom népessége összeirattassék, és evégből sokaknak menniök kellett, mert a törvény úgy szólt, hogy mindenek a maguk szülővárosában irattassanak be, ki-ki a maga városában.
Így aztán a tűz körül csak azok ültek, akik vagy megjárták már szülővárosukat, vagy nagyon közeli városokban születvén – éppenséggel tán helyben - már visszaértek a pusztába. Nincsenek tehát előírás és törvény szerint tizenketten a tűz körül ülők, csupán csak nyolcan.
Ott van Theophilus, a prozelita, aki áttérése óta a Giora, vagyis az Idegen nevet viseli, aztán Teradjon, aki csak télidőben pásztorkodik, egyébiránt olajtermelő. Itt van Asarja, Joszef, Tarfon és Chalafta meg Theuda és egy fakó arcú, sovány és púpos emberke, aki nagyon szótlanul ül a tűz mellett, akkor sem szól, amikor a többiek belefognak éji beszélgetésükbe. Ő Akavja, a látnok. És persze még szolgák és pásztortanoncok is ülnek a tűz körül.
Széles vállú, lassú mozgású és beszédű, kissé esetlen gileádi emberek ezek, de nehezen gördülő szavaik hamarosan legnagyobb gondjaikra terelődnek: nem lehet tovább bírni a római és zsidó hatóságok gőgjét, kizsákmányolását, nyomását.
Akárhogy csinálja az ember, csak megjárja a vámnál: jaj, annak, aki bevallja a portékáját, de jaj annak is, aki nem! Akár a korsó esik a kőre, akár kő esik a korsóra, jaj, a korsónak!
Chalafta például arról mesélt, hogy kecskéket vásárolt csekélyke pénzén, a Jordánon túl, ám a rómaiak magas vámot vetettek ki a kecskékre: ő tehát át akarta csempészve terelni az állatokat, de rajtavesztett, a rómaiak rajtakapták, és még súlyosabban büntették. Pedig Izraelből való állatok voltak azok.
Asarja meg azt panaszolja, hogy a magdalai piacfelügyelő zálogként lefoglaltatta néhány szövőszékét, mert hátralékban volt az adóval. És hát, nem a római hatóságok, hanem a zsidó piacfelügyelő tette ezt, az meg micsoda dolog?
Ágrólszakadt emberek ezek itt valamennyien, akiknek megvan a maguk foglalkozása, csak télidőben pásztorkodnak, nyomorognak ebben a gazdag tartományban, országban, aztán sosem jutnak egyről kettőre.
Amit meghagy nekik – kevéskét – a Nagytemplom, a jeruzsálemi urak, azt elviszik a rómaiak
Betelt az idő!
Betelt az idő?
Júda, a lázadó, már ezt hirdette, és megalakította az Izrael Bosszúállói hadát, de hát a rómaiak keresztre feszítették, és azóta senki sem lázadozik. Csakhogy – beszélik – igazán betelt az idő, és jőnie kell a Megváltónak!
Meg aztán a vallási előírások is egyre szorongatóbbak, hol a farizeusok, hol az írástudók, hol a jeruzsálemi nagydoktorok szorítanak egyet-mást a törvényeken, azért is el kell jönnie már annak, aki szelídebb törvényeket ad Izrael szenvedő népének.
A tűz melletti beszélgetés hát a Messiásra terelődik most, akinek el kell jönnie, ma vagy holnap, de bizony, még ebben az esztendőben!
Már csak arról folyik a szó, hogy zsidó lesz-e, vagy más nációba való?
Chalafta makacsul hangoztatja, hogy biztosan egyiptomi lesz: mert vajon nem beszél-e az Írás egy vasseprűről, mely minden rohadtságot kisöpör Izraelből meg a világból, és nem a Messiás lesz-e az a vasseprű?
Csakhogy – véli Chalafta – nem küldhet Jahve egy zsidót, hogy üsse a többi zsidót? Á, dehogy! Inkább egy körülmetéletlent küld, körülmetéletlen lesz a Messiás!
Terfon replikázott erre, a galileából való, a galialeai dialektus mély torokhangján: „Ajvé! Biztosan zsidó lesz a’, mert azt tanítja Natan doktor, hogy a Messiás összegyűjti a világban szétszóródott zsidókat, de aztán – ajvé! – megölik majd őt, és temetetlenül fog heverni a jeruzsálemi utcán, és úgy fogják hívni, hogy Messiah ben Josef. De hát hogyan hívhatnának valakit Messiah ben Josefnek, ha nem zsidó? Zsidó lesz az, ajvé, de mennyire!”
Ezen a ponton kapcsolódott be Theophilus, a Giora, mert nem szívesen viselte a gondolatot, hogy a Messiás nem lehet idegen, és konokul kijelentette, hogy a Messiás biztosan nem zsidó lesz, hanem idegen: görög vagy római, akár alekszandriai vagy kappadókiából való. De nem zsidó!
A vita ettől fogva már-már elfajult, mindenki makacs-konokul görgette érveit, amikor valaki váratlanul megszólalt: „Hagyjátok abba, csitt! Figyeljetek Akavjára, ő most épp „lát”!”
Akavját mindenki úgy ismerte, mint mélyen vallásos embert, aki minden esztendőben az új termések napjaiban elzarándokol Jeruzsálembe, elviszi a Templomnak ajándékát. Csak hát, testi hibás lévén a külső udvarig juthat csak, a Szentek Szentjét nem közelítheti meg soha. És azt is rebesgették, hogy épp ezért, tán kárpótlásul, hogy a szentélyt nem láthatja, áldotta meg őt Jahve egy másik, belső látással a jó Akavját.
Mindenki Akavja felé nézett most, aki eddig ki sem nyitotta a száját, most, rövidlátó szemével a tűzbe nézett, résnyire húzta, mintha csak a tűzben akarna valamit felismerni. Szólongatni kezdték: „Látsz valamit, Akavja? Mondd el nekünk, mit látsz.”
”Igen, látom őt.”
”Milyen?” –kérdezték a tűz körül ülők.
”Nem magas, de nem zömök: karcsú, szép testalkatú. Nyájas arcú.”
”Zsidó ember?” – érdeklődtek tovább.
”Talán” – felelte -, bár szakálltalan. De ki tudná megmondani valakinek az arcáról, hogy zsidó-e vagy sem?”
”Fegyveres?” – kérdezte Chalafta.
”Nem látok nála kardot vagy más fegyvert.”
”Beszél?” – kérdezte valaki más. – „És ha igen, hogyan beszél?”
”Mozgatja a száját” – felelte Akavja -, „de nem hallom, mit mond. Nevet, azt hiszem.”
”Hogyan nevethetne, ha ő a Messiás?”
”Pedig nevet. Nevet, nyájas, de mégis félelmetes.”
”És mely nemzetségből lesz eljövendő a Messiás, tudod-e Akavja?” – kérdezte Giora, az „idegen”.
Akavja most befelé hallgatódzik kicsit, aztán így adja a választ: ”Az Isai fiának, Dávid királynak és Salamonnak leend ő leszármazottja, a Zorobábel fiának Aliudnak. Eliákim fiának Azornak. Annak az Azornak, ki nemzé Sádokot, annak a Sádoknak, ki nemzé Akimot.” – felelte a látó, aztán hozzátette -: „Ahogy írva van, az összes nemzetség Ábrahámtól Dávidig tizennégyet számlál, aztán Dávidtól a babilóni fogságravitelig megint csak tizennégyet, és végül a babilóni fogságraviteltől mostanáig még egyszer tizennégyet: betelt hát az idő!”
Akavja, a látó megdörzsöli szemét, kijelenti, hogy nem lát már semmit sem, hiába nyaggatják-faggatják a többiek. Már csak egy mondatot mond: „Dicsőség a mennyekben Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!”
A pásztorok aztán hallgattak, nem beszéltek többet a Megváltóról: hol a tűzbe néztek, ki tudja mit látva ott, hol az égre, ahol a lángos csillag – úgy tűnt – épp felettük állt az égen. Igaz, hasonlóan látták ugyanekkor a Jeruzsálemben lakók, meg a názáretiek, és így látták a Betlehembe valók is.
Közben a tűz fénykörében három öreg férfiú haladt el a Pusztaság felé; ruházatuk alapján ítélve, akár királyok is lehettek volna…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése