2012. december 24., hétfő

Karácsonyi ének vagy harangszó

„…született néktek ma a Megtartó…
Ez pedig néktek a jele: találtok
egy kis gyermeket
bepólyálva feküdni ...”


 Szenteste délutánjának korai alkonyat vetett véget. Három perccel négy óra előtt lement a Nap, mely fönt sem járt az égen, bealkonyodott, majd hamarosan este lett, ha nem is túl szent. A nappal végeztével havazni is kezdett, de szó se volt fehér karácsonyról; fehérnek a szállongó  hópelyhek tűntek csak, de amint a koszos, mocskos járdákra értek, csúf, szürke latyak lett belőlük. Szürke karácsony vetette árnyát a Városra, E* városára.
József, a munkanélküli ács ebben a latyakban baktatott, pontosan nem tudva merrefelé jár, csak azt tudta-érezte, hogy úgynevezett otthonába, „haza” nincs még kedve menni.
József, az ács magányosan, és ha nem is mély- de elég nagy szegénységben élt. Felesége már vagy két évtizede elhagyta, Kedvese is már régen, akit felesége eltávozása után szeretett meg; gyermekei egyfelől fölnőttek, másfelől külhoni földeken próbáltak szerencsét és létezést találni, nem éltek már E*-ben.
Ugyan, miért és kinek állított volna karácsonyfát József; minek és kinek főzött volna ünnepi vacsorát?
Sötét kis szoba-konyhás lakása épp oly tátongó ürességgel várta ezen az ünnepi délutánon, mint bármely más, korán sötétedő alkonyatkor.
Nem volt hát még kedve hazafelé venni útját.
E* szentestére készülődött: a lassan felfénylő ablakok mögé pillantva József látta, hogy állítják már a fákat, és néhány kapualjból már-már émelyítő töltöttkáposzta szag áradt elő. Sietős emberek mentek hazafelé, utolsó vásárlásaikat intézték, utolsó  EKV-járatok görbültek síneken, utakon a remíz felé. József, az ács csak ballagott…

Lucskos-mocskos aluljáró szegletében vacak-kacat pólyába burkolva újszülött Kisded alussza álmát; anya-ott-hagyta Kisded. Serte-szerte-körülötte a szenteste utolsó mímesei, árusai és mívesei, sanda kufárai árulják megmaradt végső portékáikat: karácsonyfaizzókat, pénisz-alakú, tréfás gyertyákat, rézből készült valódi aranyláncokat, bronz- és ezüstszínre festett gipsz-feszületeket.

Két elgondolkodó filozófus érkezik az aluljáróba, egyikük töprengve beszél a másikhoz: „Egy mondat akkor lehet értelmes, ha empirikus tartalma van. Egy mondat akkor érthető, ha a tényállás, amit kifejez, a valóságban megtalálható, ellenőrizhető. Azok a mondatok, amelyek empirikus tartalommal nem rendelkeznek, értelmetlenek. Egy mondat jelentése azonos verifikációjának a módjával. Például azt mondom: ’íme itt ez a Kisded az aluljáróban.’ De vajon csakugyan itt van-e? Vitatható, hogy a gondolatoknak van-e fenomenális karakterük. Az itt alvó Csecsemő fogalma hangsúlyozottan lehet a megfigyelő én mentális állapota, és csupán a külső szemlélő által megismerhető aspektusra vonatkozhat.”
A másik Filozófus bólogatva, elgondolkodva baktat mellette, és lassan mindketten eltűnnek az aluljáró homályában.
A Gyermek édesdeden tovább alszik.

Két nappal korábban pártmunkások hordószerű dobogót építettek az aluljáróban; most az utolsó szózatszerű szónoklat hangzik az aluljáró népéhez.
„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! E* és nemzetünk számára ma a legfontosabb feladat a gazdasági növekedés beindítása. A növekedéshez erő kell. Nem szerencse, hanem erő kell hozzá. Fizikai és szellemi erő egyaránt. Annál hamarabbi és annál erőteljesebb lesz a gazdaság növekedése is, minél inkább nemzeti ügye lesz ez nemcsak az anyaországban élőknek, hanem a nemzet egészének.  Világnemzet vagyunk, így ha okosan sáfárkodunk eszközeinkkel, ha megtanuljuk a szelet befogni a vitorlánkba, akkor az eddiginél sokkal nagyobb sebességgel és nagyobb biztonsággal tudjuk majd hasítani a hullámokat.
Kívánom, hogy az ünnepek után meginduló munkánkkal egy új, erős, XXI. századi közösséget alkotva sikerüljön összefognunk a nemzet szellemét! Kívánom, hogy világnemzetünk fokról fokra, egyre inkább érkezzen haza, egyre inkább egy valódi, együtt élő nemzethez hasonlítson!
Kívánom, hogy ez a kicsiny Újszülött, aki most még a mocskos köveken alussza gyermeki álmát itt, egy szép, boldog jövőben éljen, gazdagságban, erőben, egészségben!
 Köszönöm, hogy meghallgattak!”
A politikus lelép a hordószerű emelvényről, vet egy mosolyos pillantást az alvó Kisdedre, aztán sietve fölmegy autójához – biztonsági emberekkel körülvéve –, és hazahajtat.
A Gyermek édesdeden tovább alszik.

Bánatos tekintetű Költő baktat lefelé az aluljáró lépcsőjén: homloka felhős, haja elborzolt. Irodalmi szájtokba szánt remekmívű és ívű verseken gondolkodik, továbbá azon, honnan, mi módon szerezhetne pénzt, hogy saját költségén kiadathassa gyűjteményes köteteinek hatodikját is: erre föltétlenül szüksége lenne, mert a nyomorult Kiadók összeesküdtek ellene, és egyik sem óhajtja maga költségén kiadni Költő remekműveit.
Bánatos töprengésében csak akkor veszi észre az alvó Csecsemőt, amikor kis híján rálép. Megtorpan, megszemléli a mosolyogva alvó Kisdedet, és érzi, hogy a téma már verssorokban tör fel jonhából. Sietve indul, magában a verssorokat mondogatva, hogy el ne feledje azokat, míg hazaérve papírra nem veti.
A Gyermek édesdeden tovább alszik.

Nem messze az aluljárótól, tolakodó, emeletes házak között, kicsiny templom, inkább kápolna alussza álmát. Plébánosa – a nép lelkésze – esti sétája során ér az aluljáróba.
A plébános úr első látásra olyan, mintha épp rágna valami nem egészen átsült falatot: állkapcsa folyamatosan őröl, miközben messzire réved tekintete. Persze, az atya nem ételt rág, hanem az éjféli misén mondandó szentbeszédjén végzi utolsó simításait magában. Azt a beszédet rágja. Körvonalai már ádvent utolsó vasárnapján megvoltak, aztán a következő napokban csak tisztult, szépült az a szentbeszéd, de az Atya még egyszer ízlelgeti ott séta közben.
Az aluljáróban alvó Kisded látványa megtorpantja, visszahökkenti a plébános urat. Elgondolkodva megnézi a Gyermeket, és az jut eszébe, hogy ezt a képet még hamar be kell építenie a szentbeszédbe: hogyisne! Szentestén magában, mosolyogva alvó Csecsemő… Ez igen jó kép, talán épp evvel indíthatja az éjféli misén mondandó beszédjét.
És amint meggyőződéssé növül benne a hipotézis, tovább ballag, és újrafogalmazza magában a szentbeszéd kezdetét.
A Gyermek édesdeden tovább alszik.

József - a munka-, család- és vagyonnélküli ács -, mielőtt megindulna lefelé az aluljáró-hádész lépcsőjén, egy utcai lámpa fényénél megszámolja maradék aprópénzét, és elégedetten állapítja meg, hogy egy féldecire meg egy deci forralt borra éppen elegendő az. Mivel pedig tudja, hogy az aluljáró olcsó kocsmája még nyitva van, lelépdel a lépcsőn.
A feles pálinka égeti a belét, de jólesően égeti, aztán kortyolni kezdi a forralt bort, ami meg a nyelvét égeti.
Iszogatja, kortyolgatja ünnepi italát, közben nézelődik, és fölfedezi az alvó Kisdedet a mocskos aluljáró setét zugában.
Megissza a maradékot, és odamegy a Csecsemőhöz, ott gondolkodóba esik.
”Elvihetném magammal… Mennyi kiadással járhat egy ilyen apró, kicsi Gyermek? Ha heti két dobozzal kevesebb cigit veszek… Ha leszokom a vacsoráról… Teli gyomorral lefeküdni amúgy is egészségtelen, minden szakértő azt mondja… Tejre, ami kellhet neki, meg pelenkára, apró ruhácskákra éppen telne abból, amit megtakarítok… Sokszor amúgy sem tudok ebédelni, mert nem kívánom az ebédet, hát pláne…”
És József, az ács, fölemeli a koszból a Kisdedet, az ócska kendőt, ami a picit takarja jól összezárja, és elindul a lépcsőn fölfelé.
Haza.
A Kicsi pillanatra fölriad, megnézi Józsefet, aztán alszik tovább, mosolyogva.
Senki, senki nem tudhatja azt, miről álmodik egy ilyen apró újszülött, de állítom: a Kisded egy szép, szebb, emberibb és megváltottabb világról és E*-ről álmodik…

3 megjegyzés:

  1. Áldott, szép Karácsonyt!

    Barátsággal: Jana

    VálaszTörlés
  2. Hát igen... a szeretetről, könyörületességről, együttérzésről milyen jó is beszélni...hangos tőle minden.
    Na de tenni mindezt? Nagyon tanulságos és nagyon aktuális írás.

    Békés, szép ünnepet kívánok szeretettel!
    Ica

    VálaszTörlés
  3. Boldog, szép Karácsonyt Mindkettőtöknek; köszönöm, hogy benéztetek!

    VálaszTörlés