Szeptemberben - amikor egyébként sem vidám az ember, dacára annak, hogy hatodik osztályba léphetett -, a második órára bejött az új tornatanár.
Messze járt a tavalyitól…
Vigyázzállásba ugrasztotta az osztályt olyan oroszlánüvöltéssel, hogy még Pazár Micu, Dunai, sőt mi több, még Husi is pattant - pedig amúgy inkább a nehézkes fölkúszás volt stílusa -, mint a nikkelbolha: hogy is ne ugrott volna Csutak?
Csutak igazán nem az az ember, aki egy tornatanár parancsának ellene szegülhet; általában is Csutaknak szinte bárki, bármikor parancsolhatott, kivéve Képes Gézát, aki viszont testi valóságában soha nem létezett, csupán Csutak képzeletében.
Csutak tehát merev vigyázzban állt, és letett tavalyi álmáról.
Ugyanis tavaly (nagyon kedves, fiatal tanárnő volt akkor a tesitanár: ó, semmivé olvadt tavalyi hó!) Csutak erősen elhatározta, hogy véget vet satnyaságának és ügyetlenségének: erős és tetszetős izmokat épít ki felsőkarján, mellkasán (olyasmit képzelt, mint annak a Neves Olasz Filmszínésznek az izmai, aki…na! nyelvemen a neve!), és minden sportágban jeleskedni fog.
Ezért Csutak nem csak a tornaórákon vett részt tavaly szorgalmasan, de minden délutáni foglalkozásra is lejárt, teremfocitól pókfocin át a pingpong-szakkörig.
Gombfocizott is.
És az otthoni nagy állótükörben gyakran szemlélte növekvő izmait.
A tornatanár leültette az osztályt, de mielőtt maga is helyet foglalt volna a katedrán (az első tornaóra mindig a tanteremben volt, csak a másodikra mentek le a büdös, alagsori tornaterembe, melynek tavaly még ILLATA volt), elővett valami szarvasbőr darabot a zakója zsebéből, és gondosan letörölte a széket meg a tanári asztalt.
Az osztály kíváncsian figyelt: a tanár elvégezvén a takarítási szertartást az asztalhoz telepedett, mely nem sokkal volt szélesebb böhöm felsőtesténél, és magyarázatba kezdett:
”Ezt a szarvasbőrdarabot anyámtól kaptam, mikor elsős lettem. Anyám azt mondta:’Evvel minden reggel töröld meg kisfiam széket és a padot, mielőtt leülsz, úgy a ruhád tovább fog tartani, nem kopik el olyan hamar!’”
Csutak élénken elképzelte, hogy a Böhömön lévő ruha azóta is rajta van a férfin, amióta betette lábát az első osztályba, noha tudta, hogy ez lehetetlen.
Azóta annak a kedves, elsős kisfiúnak Böhömtanárrá kellett növekednie, vagyis sokszor kinőhette már elsős ruháját.
De újnak a rajta lévő ruha sem látszott, dacára a padtisztogatási műveletnek, semmiképpen sem látszott újnak és divatosnak: nagyon jól lehetett arra gondolni, hogy több évtizede le sem vette magáról a Böhöm.
A tornatanár - e bevezető után - kezdte elősorolni a szabályokat, melyek megjegyezhetetlenül sokan voltak.
Csutak egy idő után nem is tudta követni a Szabályokat: két ereszcsatornán ülő galambot bámult az ablakon át, és próbálta meghallani burrogásukat, de hát a Böhömnek erős és mély böhöm-sztentori hangja volt: galamb-burrogás azon át nem szűrődhetett.
Kicsöngetés előtt egy kevéssel még elmondta Böhöm bácsi, hogy őt bizony nem érdeklik a törvények, szabályok: ha valaki nem úgy fog viselkedni, ahogy azt ő elvárja, a nevelési elvek között a pofon, fülhúzás, körmös: szerepelni fog.
Ekkor döntött Csutak véglegesen: és pedig akként döntött, hogy a tornaórák ki fognak maradni az órarendből.
Igazoltan: persze, igazoltan maradnak majd ki, mert Csutak nagy szerencséjére a körzeti gyerekorvos Apa régi iskolatársa volt, és ráadásul egy nagyon kedves, szeretetreméltó Doktor bácsi, aki akkor írt igazolást Csutaknak, amikor csak a fiú kérte.
És aztán így lett, illetve nem lett: mármint tesióra nem lett Csutak számára, mert aztán Csutak a tanteremben töltötte a böhömórákat, és a táblára rajzolgatta Katit.
Próbálta rajzolgatni.
Izmai szépen visszafejlődtek, felsőkarja épp oly vékonyka lett, mint ötödikben, meg negyedikben volt, de tornaórára Csutak nem járt a továbbiakban.
Felmentéssel nem járt.
Május utolsó hetének kezdetén, hétfői napon, Csutak – keltegető édesanyja jóvoltából – arra ébredt, hogy Budapest fölött harsogóan kék égbolt feszül, az ósdi, belvárosi bérházak ablakszemein a felkelő nap vörös-arany ragyogása tükröződik, és kék alapon fehérhasú fecskék csivitelnek.
Csutak arra gondolt, hogy iskolába menni sosem nagy mulatság, de télen még - Kati, Micu, Dunai és a többiek miatt - valahogy mégiscsak elviselhető: de ezen a szikrázó, nyarat idéző reggelen majdnem kibírhatatlan nyűg.
„A Csasziba kéne inkább menni.” – gondolta Csutak, de aztán határozott sóhajjal megmosdott, fogat is mosott („Füledet is!” – hallotta Anya utasítását a konyha felől, hát fület is mosott, úgy tessék-lássék), aztán sokáig állt a szekrény előtt, hogy megkeresse tavalyról polcon maradt igazi nyári ingjeit.
A tarka-csíkos, rövid-ujjú mellett döntött, és mert azért a hajnal még hűvös volt, hát egy pulóvert is kerített a nyakába.
Föl nem vette, föl nem vette volna semmi kincsért, még ha megfagy, akkor sem, mert ez így volt igazán „dögös”, nyakba kerítve.
Így látta nemrégiben egy igazi nagymenőtől egy olasz filmben, azóta tél, nyár, ősz vagy bármilyen évszak legyen, Csutak csak így viselte a pulcsit.
Viselte, míg anyja rá nem szólt, hogy bújjon már bele, ne csináljon bohócot magából, hisz megfagy...
„Na!” – gondolta Csutak – „Most mutassa meg nekem valaki azt az olasz Nagymenőt, akinek a lépcsőházban lefelé utána szól az anyja…”.
És sietve kifordult az utcára, hogy ne hallja Anya jótanácsait.
De Anya még utána vitte az uzsonnát is, amit az asztalon felejtett.
Az utca májusosan illatozott, sőt: nyáriasan virágzott.
Az ám, csak hát az Iskola…
A szép májusi nap hamar elromlott, besötétült.
A harmadik órán kezdődött, amikor Csutak békésen rajzolgatott a táblára az üres teremben: igazolását a Pazárral leküldte a Böhömnek, és nagyon nyugodt volt.
Még tíz perc sem telt el a tesiórából, amikor lihegve és izgatottan érkezett Kati: „Csutak, Csutikám! Le kell jönnöd, muszáj! Én még ilyet nem láttam: előbb üvöltött, hogy neki le kell zárnia a tesijegyeket, aztán vészjóslóan lehiggadt, és fölküldött érted. De nagyon csöndben volt, sose hallottam ilyen csöndesnek… Le kell jönnöd, mert le akar zárni!”
És már ragadta is karon Csutakot, ellenkezést nem tűrve, és húzta, vonta maga után az alagsorba, ahol a büdös tornaterem állt; még ezt a szagot se bírta Csutak.
A Böhöm éppen úgy állt a tornaterem közepén, ahogyan egyszer egy könyvben Csutak Napóleont látta állni a fenesetudjamelyik ütközet előtt, és tényleg nagyon csöndes, és alvó oroszlánhoz hasonlóan nyugodt volt.
De hát az alvó oroszlánról is tudjuk, milyen fürgévé tud válni, ha zsákmányállat közelít felé az osztálytermek felől…
Az alvó oroszlán szólt:
”Most végig csinálod az összes éves gyakorlatot…. Mert különben…”
Mármost ettől fogvást Csutaknak oda- és vissza kellett bukfencezni a szőnyegen. A bukfencszőnyegen. (A vissza, az tényleg rosszul sikerült: odabukfencelni még lehet szabályos-szabálytalan, mert az ember átfordul, de vissza…? Hová tegye az ember a kezeit?)
Aztán rúdra kellett másznia, aztán pattogtatva vezetni kosár felé labdát. („hááááárompattantás… lépés…hááároooompattantás…hááárom…”
E pillanatban amúgy a három - mint prímszám - nem sokat jelentett Csutaknakl
És mászott kötélre, rúdra, gurult (szörnyűség!) valami vékony gerendán, amiről bármelyik pillanatban leveszekedhet az ember, röviden: minden gyakorlatot, amit egy éven át gyakorolt az osztály, Csutak végigcsinált.
Úgy, ahogy, de nem bukott meg legalább.
A szünetben Csutak dühöngött: Katinak dühöngött, mondván: „Kiosztják a bizonyítványt - csak osszák ki -, és én ezt megölöm! De – ha nem is ölöm meg -, azért két jobbegyenesre biztosan számíthat!”
Kati - az édes, vidám, nevető szemével nézett Csutakra, és azt mondta: „Csuti, Csutak, Csutikám! Hát most mondd meg nekem szépen: te lennél a nagy jobbegyenes-osztó? Csutak….!”
És Csutak eltöprengett, aztán nemet intett: „Nem, Kati nem vagyok. De majd a Micut megkérem!”
Délután a reggeli kék ég tovább sötétült, amikor anyja és apja leült Csutakkal tárgyalni a konyhában.
Igazából Csutak a könnyeit nyelte, és egy csipppegő verebet lesett a konyha lichthoffra nyíló ablakpárkányán („csipp-csirip-csivit …. iiiha…”: és az „iiihánál” elszállt a veréb és vérebbé lett valahol).
Csutak-apa és Csutak-anya nagyon keresztülhúzták Csutak minden számítását a nyárról, Dunairól, Pazárról, Szürke Lóról, Katiról, mert így szóltak: „Nővéred elvállalt.”
A helyzet a következő: Csutak nővére, Hugi (nem tréfálok, a nővér Hugi, mert van még egy bátyó is nagyon távol-messze: Dél-Afrikában él ez a Bátyó, és nagyon szép képeslapok jőnek tőle olykor-olykor, egyre ritkábban. Anya ezeket a képeslapokat – Greetings from … - a mosókonyha lefolyójába szokta bevágni, ide nem idézhető káromlások közepette), szóval Csutak nővére tiszti-asszony, a Néphadsereg Tisztjének felesége, és hol Veszprémben, hol Keszthelyen, hol Székesfehérvárott élnek a tiszti lakótelepeken.
Ez idő tájt éppen Székesfehérvárott, ahol szovjet katonai repülőtér (atomfegyver?) települ.
És Csutak nővére – a kedves – megint vállalta Csutakunk nyári megőrzését: és akkor nincs visszaút, Csutaknak mennie kell.
No, persze!
A családi kupak…
Mert Apának és Anyának (alumíniumgyári dolgozók), kettő hét szabadság jár a TB-től, meg négy évenként szakszervezeti beutaló, de hát az tavaly már megvolt.
És Apáéknak más nyaralásra: honnan futná?
Tehát Csutak: Csutak vonul Székesfehérvárra Nővéréhez.
És Csutak tekintete most kissé homályos, mert itt szeretett volna maradni. Kijárni a Csasziba, focizni (ha beveszik a csapatba) a Ligetben; rollerversenyt szervezni a Rózsa utcában, várni a hársfavirág hullására az Almássyn; jó lett volna Katival leandalogni az illatos Duna partjára, fölsétálni a Gellérthegy senki által nem ismert oldalába, arra a részre, amit a buta külföldi turisták nem ismernek…
És most minden hiába: Csutak mehet Székesfehérvárra, bunkófalvára…
Székesfehérvár városában Csutak nővére az új lakótelepen élt, ahol még egyáltalában nem épült meg semmi: sem piac, sem közért, de még a házak közt járható járóutak sem.
És hát Csutak föladatai közé tartozott kétnaponként délelőtt (ó, szép nyári szünet!), hogy átvágjon az épülő épületek között, aztán bejusson Fehérvár belvárosába (hátulról jutott oda, a Vörösmarty Színházat és a Virágórát kikerülve), elmenjen a tejcsarnokba, a kispiacra, a nagyközértbe.
Kilenc óra után kevéssel a két rigó – egy fekete tollú, sárgacsőrű, meg egy alapból sárga – beszólt Csutaknak az ablakon, hogy ideje indulni.
Csutak vette hát a tejeskannát, a szatyrot, nővére pénzét, és beszólt a másik szobába Képes Gézának, aztán füttyentett Rexnek, hogy indulandusz bevásárolni.
A képzeletbeliek engedelmesen követték útján Csutakot, Géza még mesélt is valamit az éjszakáról.
Rex csak csaholt…
Átvágtak az említett helyeken, és aztán a kis téren, a színház mögött ott volt a Fehérvári Banda.
Főnökükkel, a Ferdepofájúval.
Valójában nem ferde volt a pofája, hanem valamikor kisebb korában fölrobbant vele valami robbanó, és úgy varrták össze az arcát, hogy két oldalt fölhúzták a bőrét a robbanás vágta lyukra: nem magyaráznám el részletesen, de ijesztő volt a Ferdepofájú pofája.
Ezért lett ő a banda főnöke. A pofája miatt.
„Pesti vagy, mi?” – ugatott rá Csutakra a Ferdepofájú. - „Akkor itt nem mehetsz át, csak ha fizetsz!”
Csutak megpróbálta ráuszítani Rexet az Útonállóra, mondta Gézának, hogy kavarjon le egy pofont a ferde pofájára, de sem Géza, sem Rex nem mozdultak, megdermedtek a félelemtől.
Meg attól, hogy nem is léteztek.
Csutak tehát maga állt boxállásba, de a fehérvári Banda jót röhögött a nyápic hősön, aztán a Ferdepofájú odalépett, kicsavarta kezéből a szatyrot, kivette Csutak nővérének pénzét abból: aztán a szatyrot visszadobta, és foghegyről odavetette:
„Mehetsz!”
A továbbiakban Csutak nem ment vásárolni: nem ment, bármit mondott is nővére, akárhogy dühöngött-dübörgött is rá sógora.
Mi több: Csutak sehová sem ment ezek után.
Ült az ötödik emeleti lakásban, Képes Géza történeteit hallgatta, Rexet idomítgatta, de nem ment sehova.
A fehérvári strandra sem ment, meg a fehérvári strand mögött elterülő Kiserdőbe sem (tudod Koczek, oda a savanyúvízes forrás mögé, a patak partjára: hát oda sem ment), egészen addig a pillanatig, amíg Nővére össze nem csomagolta a kisböröndöt, mert véget ért a nyár, és útnak nem eresztette az Állomás felé.
Az Állomásra vezető úton át kellett menni a Ferdepofájú terén.
És a fehérvári Banda ott állt, élén a csúf, Ferdepofájúval.
Aki rámozdult Csutakra: Csutak füttyentett Rexnek, riasztotta Képes Gézát, de megint nem mozdult egyik sem.
Ám akkor a Ferdepofájú – ki tudja, miért – előrelökte a mancsát (keze is sebhelyes volt attól az egykori robbanástól), és azt mondta:
„Legyünk haverok, pesti!”
Kezet ráztak, Csutak tovább állt, aztán vissza is integetett, és a Ferdepofájú kacsintgatva visszaintett.
Rex és Képes Géza követték Csutakot.
Pesten, a Déliben meg Kati várta, és azt mondta:
„Szia Csutak, Csuti, Csutikám! A Böhöm elment, új tesitanárunk lesz!”
Csutak rábólintott, és nekivágott Budapestnek, arrafelé, ahol éppen aranyszínben nyugodott le a Nap, rácsorgott a Várra, befestette a Margit-szigetet. Arra ment Csutak Katival, és Képes Géza szokott hallgatagságában követte őket.
Rex meg csaholt egyet-kettőt.
NB: Katit aztán nem vette feleségül Csutak, soha nem vette el!
Soha!
Az nagyon rossz poén lenne ugye, ha azt írnám: a Ferdepofájú vette el…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése