Vörös-e?
No, inkább rózsaszín.
Annyi szent, akármiből készült is az a rózsaszín lötty, melengető alkohol csak van benne. És az kell, nagyon kell: így, december táján, még ha kisütött is a nap, egy óra ücsörgés a padon, kihűti az embert.
Az ember éppen cigit sodor, az utolsók egyikét, amikor föltűnik egy másik.
Odaül ő is a padra, kicsit nézi a cigarettasodrást, aztán fölsóhajt. "Sodorj egyet nekem is, testvér!"
Mormogó hang, kicsit rosszalló, de nem megtagadó.
"Nem vagyok ám dohánygyár..." - mondja a száj, a kéz viszont sodorni kezdi a másik cigit.
Aztán fölemelkedik a butykos, az egyik kortyol, majd kis gondolkodás után a megsodort cigit is, meg a műanyagpalackot is nyújtja a másiknak.
"Igyál, testvér!"
Betegesen soványak, sápadtak, pergamenbőrűek mindketten: hajuk hosszú, piszkosszürke. Szakállasak: szakálluk meg inkább sárgás, mint fehér. Az a cigitől meg a piszoktól van, melyiktől inkább, ki mondaná meg?
Megfontoltan szívják azt a vacakot, megfontoltan fújják a füstjét.
A parázsló kis rudat mindketten tenyerükbe zárják, ad egy kis meleget, áthevíti a gémberedett ujjakat.
"Mid volt, testvér?" - kérdi a Másik.
"Kisszobám."
Hüvelyk- és mutatóujja közé zárja a szobát, úgy mutatja, milyen kicsiny volt.
"Egy ágy, egy komód meg kisasztal. Elég az. Meg kicsi konyhám is volt, gáztűzhelyes. Ha begyújtottam a sütőt, lenyitottam az ajtaját, olyan jó meleget adott, még a szobának is. Hát neked?"
Szív egyet a cigiből:
"Macskám. Meg egy akváriumom. Nem is akvárium, tudod, hanem olyan nagy üveggömb, de hal volt benne."
"Miféle?"
"Sziámi harcoshal."
"Az mifene?"
"Ha beteszel egy tükröt a vízbe, fölfújja magát, borzolja az uszonyát, és nekimegy a tükörnek."
"M'ér'?"
"Harcos hal. Mondom. Sziámi harcos... Még magát is legyőzi..."
Fitymálja a dolgot az Egyik.
"Csak egy volt? Egy halad?"
"Mondom: harcos volt. Sziámi. Nem tűr meg más halat. Ha beteszed, nekimegy, és vége. De volt macskám."
Csönd.
Megfontoltan szívják azt a vackot, megfontoltan fújják a füstöt. Parazsán melegítik gémberedett ujjaikat.
„Mid van?” – kérdi az Első.
„Piros kisfröccsre a lépcsősben. Hatvanöt forint.”
Aztán büszkén hozzáteszi: „Borravalóval ám! Öt forint borravalóval. Be se mennék, ha nem lenne borravalóra.”
Kis csönd.
„És neked, mid van?”
„Most semmi. Három nap még a nyugdíjig. Addig nyicsta. De nem baj. Cigit meg egy fröccsre valót tudok tarhálni itt a piacon, bármikor.”
Kis csönd. Aztán az Első azt kérdi: „Asszonyod, gyerek?”
„Volt. Az is volt.”
„Nincs már?”
„Vannak. Csak...”
Kisebb csönd települ melléjük a padra megint.
„Hát neked?”
„Asszony volt, nem is egy. Gyerek, az nem.”
Kisvártatva jő az új kérdés:
„Menhelyen hálsz?” – kérdi az Első.
„Lófaszt! Két napja még a cipőm is ellopták. Most ebben a papucsban vagyok.” – és mutatja a papucsot, miközben erősen szuszog, hogy a lábát emelnie kell.
Érszűkületes a combja.
Meg influenziás a melle. Szorul.
"Fázik?”
„Fázik.”
Az Első most fölemeli a műanyagpalackot – isten, isten! mondja -, aztán odakínálja a maradékot.
„Isten, isten!” – mondja a Másik, és megissza a maradékot.
Elborul, a Nap felhő mögé búvik, cseperészni kezd valami: hó? Eső? Havas eső?
Az Első kicsöpögteti a tér földjére a a maradék löttyöt, aztán föláll.
„Megyek, szedek a bokorról olyan pirosbogyós gallyat.”
A Második hökkenten fontolja a dolgot.
„Mifrancnak?”
„A piacon van egy asszony. Annak!”
„Eh!” – helyteleníti a Másik, de aztán rábólint. – „Szedj!”
„Hát szedek. Ég áldjon!” – mondja az Első, és olyasféle mozdulatot tesz, mint aki a kalapja szélét böki meg.
Kalapja nincs.
Kalapja sincs.
Azért a Másik csak rábólint: „Ég veled, testvér!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése