Ma 75 éve, hogy József Attila föladta…

1. Éltem, és ebbe más is belehalt már
- curriculum vitae a túlvilági portán -

1905-ben születtem  Budapesten, görög-keleti vallású vagyok.
Templomok nártexében, homlokzatán olvastam én olykor:
 „Tebenned bíztunk eleitől fogva:
Uram, téged tartottunk hajlékunknak!”
Erről én ezt gondoltam: magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek.
Semmiképp se többe,
 mint az állatnak, mely elhull örökre.
Nem mintha nem hittem volna Istenben, Jóságában, Erejében, Igazságosságában, Dicsőségében, csak hát harminckét év nyomorúsága tanított meg inkább bízni magamban, mint benne: hisz rajtam Ő nem segített soha (akár mások sem), hozzám Ő nem szólt (akár mások sem), és nékem ő égő csipkefenyérben – se borban, se kenyérben - meg nem jelent. Sem bármi más módon sem: soha.
Különbség tétessék ember és Isten között!
Egyébiránt 1905-ben április tizenegyedikén születtem.
Bizony, azon a napon, mikor a muhi síkon zajlott a tragikus ütközet Batu és IV. Béla hadai közt, és amely nap nyomán országos lett a pusztulás.
Magam is, igen: országos voltam a pusztulásban.
Nem is sokkal utánam, egy ország feküdt vonatok útjába.
Mert én végül odafeküdtem a csihogó alá.
Tudom: sokan kétségellik, sokan gondolnak és mondanak mást.
Aláestem, mondják.
Tán részegen estem alá: át kellett volna mennem a síneken, de közébük estem.
Így mondják, bizony: de nézzétek meg csak elvágott testemet!
Lehet-e csihogó alá esni úgy, hogy fej alatt metsződjék el egy volt ember, és két maga elé emelt karját is átvágják a kerekek.
Jaj, már! Ugyan!
Hát hogyan lehetne?
Még az sem lenne igazán igaz, hogy „alávetettem” magam a csihogónak: ó, dehogy is!
Nem vetődtem én: szelíden, megadón magam néked Uram, ráfeküdtem a hűvös sínre. Karjaimat letettem, mintha csak napozni akarnék, holott december volt, szürke-sűrű december, homályos, naptalan.
Mégis úgy feküdtem a végtelenbe futó sínpárra, megadón, mint aki napozva pihenni készül.
Szerettem napozni, igen: nagyon szerettem napra feküdni…
Talán azért, mert a naptalan  Ferencváros mélyén születtem, a Gát utcában, egyemeletes kis ház földszinti szoba-konyhában, hová soha be nem sütött a nap.
Utóbb megismertem - hej, be jól megismertem - a külvárosi utcákat, tereket is.
Ismertem én például a  Mátyás tér négyes számú házat; a Pászty rokonánál olyan jó felvágottat ettem mindig. Ő adott volna többet is, de szégyelltem volna már olyan nagyon sokat enni, amennyit szerettem volna.
 Mi van ezen sírnivaló?
Más is szégyelli magát: én másoktól tanultam szégyellni magamat!
Az Óriás uccán mentem oda, mikor hordtam a tejet Makaiéknak (a Szigony uccán át): olyan sokat bámészkodtam az uccán…
Sietni kellett volna, de istenem, mért siettem volna?
És ott volt az Üllei út 63. harmadik emelet.
Titelék.
A Titelék Margit nevű lányával játszottuk első erotikus játékainkat; abból állt az, hogy ő megmutatta nekem, mi van a bugyijában, én megmutattam neki a magamét.
Remek játék volt, míg komollyá nem vált.
Később: főleg a Gyömrőivel.
Hej, be komollyá vált az a szép játék!

Apám - néhai József Áron - három esztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt éltem hét éves koromig; már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek - disznópásztorkodtam.
Öcsödön rossz volt: kellett volna két kis ló, kis nő, kis eke, kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis búza - minden arányosan hozzám, mint ahogy minden arányos volt a nevelőapámhoz.
Vajon arányos-e hozzám most minden, ami van?
Arányok: no, arról annyit mondanom kell, hogy egész életemben aránytalan voltam: aránytalanul remek, aránytalanul meleg lelkű, aránytalanul rossz, aránytalanul rideg.
Csakhogy most mindenki így szól: a tragikus sorsú.
Tragikus sorsú lettem volna?
Én igazán, sokáig vidám és jó voltam.
Néha tán konok: voltam: konok bizony, ha úgy éreztem, létbevágóan fontos dologban bántották vélt igazamat.
Mert vélekedtem: olykor vélekedtem.
Vélekedtem nyilvánvalóan és nyilvánosan, mert megadatott a megírás képessége.
Jut eszembe: ezt, ezt talán mégis Tőle kaptam.
Mert hogyan is lehetne magyarázható, hogy a Gát utca legmélyebb sötétjéből csillagos égre emelkedett Költő lettem.
 Hisz Költő vagyok.
Persze, nem érdekelt soha a költészet maga, csak a költészet: szép az - igazán szép -, mikor az éji folyó tükrén csillognak az égi csillagok, de képzeljünk tudóst, aki ott vizsgálná a folyón a csillagok színképtípusát…
 No, csak lenne vélekedésem tudósságáról.
Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga.
Szép a csillag odafönt, az univerzum végtelen-kék mozivásznán; szép a csillag idelent, az éji folyó lassúdan gördülő hullámain: de a tudós csak az égi csillag tüzét vizsgálhatja, a Költő meg mondjon szép metonímiát a folyón tükröződő csillagmiriádról.
Nem keverhetjük a dolgokat össze: a Tudós legyen tudós, a költő legyen Költő. És férfiak a férfiak, meg nők a nők. Az illatos, drága, szép nők.
Én – szerencsétlen – Költő lettem.
Szerencsétlen mesterséghez folyamodtam.
Folyamodtam érettetek, hozzátok: Szerelem, Költészet!

Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek, s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik.
Igy kivánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák.

Hét esztendős koromban anyám - néhai Pőcze Borbála - visszahozott Budapestre, és beiratott az elemi iskola második  osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet.

A harmadikos olvasókönyvben érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen.
Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe.
Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.
Most jönnek hozzám.
Most jönnek hozzám?
Ki vagy?
Ki kopogsz?
Ki vagy?
Én is: ki.
Vagyok.
Ki.
Aus.
Heraus mit uns: buta zsidók vagyunk, buta, terelhető zsidók, fára feszíthető messiások vagyunk mindahányan…

Most jöttek hozzám, igazán: jött a Nagy Lajos, abbahagytam, nem folytatom, nem hiszek én semmiben.
És én is megyek: mennem kell a Gyömrőihez: abbahagyom, nem folytatom, nem hiszek én semmiben.

1919 karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai Ödön doktort nevezte ki.

Ödön jó volt hozzám, igazán jót akart nekem, de folyvást lelkiéletem körül ődöngött.
Mást ne mondjak: beíratott matrózinasnak, hadd erősödjem: így hát egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam.
Akkor aztán sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát.
A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jóllehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senkisem.
Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.
Árva.

Egyszerre csak – lám, no lám - a Külkereskedelmi Intézet magyar-francia levelezőnek alkalmazott megalakulásakor: referenciával - azt hiszem - szívesen szolgál Kóródi Sándor úr, volt vezérigazgatóm.
Ekkor azonban olyan váratlan csapások értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki: az OTI előbb szanatóriumba, majd táppénzállományba utalt neuraszténia gravisszal. 
Bajok kezdődtek - egyebek közt - a fogaimmal: szaporodott bennük az idegen anyag, mint szívemben a halál.
És nem működött már a libidóm, vagy hát rosszul működött.
Csak a szerelem maradt, libidó, potencia nem. 
Impotencia, túl az ó potencián.
Kezdetét vette a lassú haldoklás, aminél szörnyűbb nincs, nem lehet.
Szurkálni, óvni kezdtek a tudós orvosok, miközben írtak nekem a külvilágból, és én olvastam is, amikor tudtam. Válaszolni is próbáltam, csak oly sokszor rám tört a kettős látás, és ilyenkor nem volt mindig világos, hogy a levélpapír-e, melyre írok, levélpapír-e vagy a kórházi asztal. De még ha el is találtam olykor a papírt, írásom elcsúszott, a bal felső sarokból levándorolt a mondat vége a jobb alsóba.
Bár előbb jött volna ez a kettős látás: bár akkor jött volna, amikor Juditot láttam az ágyban magam mellet alunni.
Juditból kettőt is elviseltem volna: de nékem a kórházi szoba jutott duplázva.
Hivatalomtól így hát megváltam: beláttam, hogy nem lehetek tehertétel egy fiatal intézmény nyakán. Ezóta írásaimból élek.
Csak hát nem: nem, nem, nem!

Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ című irodalmi és kritikai lapnak.

Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ című irodalmi és kritikai lapnak?

Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Tudtam gyorsírni is: egy havi gyakorlattal ezt a tudásomat fölfrissíthetem.

Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors, és hogy munkában szívós vagyok.
Értek a sajtó nyomdatechnikájához.
Tudok szabatosan fogalmazni.

Tudok szabatosan fogalmazni.
Nem középiskolás fokon.

2. Attila elmegy

Halkan kopogtatott. Az ajtón az ő verse lógott, Judit lemásolta, szép, gyöngybetűkkel, jól olvasható méretben, aztán kitette az ajtóra:
„Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám.”
Attila ehhez tartotta volna magát, de most kopogtatni kellett, mert az ajtó visszavonhatatlanul zárva volt.
Aztán kicsit határozottabban kellett kopogtatnia, bár ezt nem nagyon szerette.
De a bal oldalán már kezdett verni, aztán dörömbölni az ujjnyi vastag ér, hát kicsit dörömbölt az ajtón. „Dörömböljünk – dömb-dömb-dömb –„ Na jó, ez egy másik vers, különben is rossz lenne így!
„Judit!” – szólt be az ajtón. „Judit!” – kiabált be az ajtón. „Juudiiiit!” – üvöltötte, és megrúgta a zárt ajtót.
Azt eddig észre sem vette, hogy az ajtó mellett gondos-pontos, Judithoz illő mód összekészített batyu hever.
Vértolulásos tekintete most kapta el a csomag látványát: amint fölfogta jelentését, abbahagyta a dörömbölést. A holmi az övé, ez a maroknyi, kitett homi mindent elmondott.
Levélnek, levélnek lenni kell!
Volt. Igen, ott volt a levél a batyu tetején.
„Attila! Ennyi volt, nálam most betelt a pohár! Fogjad kérlek a csomagot,  és minden hiszti nélkül menj el szépen. Már az is sok nekem, hogy eltartsalak, de hogy közben még megcsalsz, az nem járható út!
UI: Próbálj elkezdeni dolgozni valamit, javítani az emberekkel való kapcsolataidon, nézz körül, kik azok, akik ellenségeid tényleg, s kik az igaz barátaid! S ne azokat bántsd mindig! Judit”
Attila nézte a papírt még, sokáig nézte, de nem olvasta. Ó, dehogy! Nézte, és összefüggéstelen mondatok keringtek elméjében, de a szívében kikelt harag immár nem nőtt a szájáig, csak belső monológ formájában szűkölt benne.
„Dögölj meg!” – döngette koponyája falát a káromlás – „Jól van! Gondolkozom .. coito ergo sum … ondolkozom tehát vagy… Zagyva Laborc Nagyág a Tisza mellékfolyói… lányok!  Filiale leánynyelv… magyar nem francia… csődtömeg…mek mek mek három szabó legények…Nem fog kiokosodni a buta dög, a rohadt kurva…”
Hirtelen, maga számára is érthetetlenül fölnevetett, miközben rágta, ette a düh a történtek miatt is, a levél miatt is, most meg még a nevetése miatt is.
De hát Ő nem csalta meg Juditot! Hogy csalta volna meg? Írt néhány verset Flórához, de azok csak afféle költői szerepjátékok… Nem is szerelmes Flórába, meg aztán a Gyuszi szerelmes Flórába, hát csak nem gondolja Judit, hogy ő a barátja kedvesével kezd?
„Akkor….miért?” – dobolta halántéka, zakatolta szíve.
Csak állt meghülyülve az ajtó előtt, és semmit sem értett.
„Aztán meg… kezdjek el dolgozni?”
Hát mit gondol a Judit, nem próbálta ő már ezerszer is? Nem keresgélt állást egyfolytában? Miért ütött ekkorát rajta az asszony?
„Gondolkodom: mért siessek? itt egy nő… nősül…nőszni…baszni… viszket a nyakam…viszket a seggem megvakarom még pedig ott ahol én akarom…”
„Aki nem dolgozik ne is egyék…” – gondolja Attila – „Horty sem dolgozik…a munkások dolgoznak…dögöljenek meg…ugy kell nekik… ”
Kezével a batyuban matat, mintha újra kéne rendezni azt a pár holmit, amit Judit összeszedett, s az ajtó mellé tett a gangra. Azt a kevés holmit, ami az övé. „Nem sok” – gondolja a Költő, aztán meg: „Dolgozzon a Judit, a buta állat…ha nő lennék kurva lennék…”
„…ingyen…”
Kezével a batyun matat, mintha emelni akarná, emelni, fogni, aztán elfordulni az ajtótól, lebaktatni a lépcsőn…
De még marad.
Érzi, hogy a folyosóra néző ablakok függönyei mögül nézik őt a lakók. Nézik és röhögik.
A dühöngés vérvörös képei közé most váratlanul egy szelíd, lágy, őzike-harmonikus kép tolakszik föl Attila elméjében.
A gondolatképből szóképek gurulnak elő. „Ímhol, őzike léptekkel a lány…”
Hűvösvölgy, erdei tisztás. Laza félkörben ifjúmunkások ülnek a füvön: téged várnak Attila. Téged, aki vasárnap délelőtti pihenőjüket akarod elrabolni holmi előadással a költészet hatalmáról.
Megérkezik a Költő, valaki bemutatkozik neki, aztán bemutat egy kedvesen komolyarcú fiatal lányt, aki az előadást fogja illusztrálni, a te verseiddel fogja illusztrálni Attila.
„Ímhol őzikeléptekkel a lány…”
Szántó Judit előadóművész.
A költő körbesétálva, heves gesztusokkal magyaráz, közben rátéved tekintete Judit arcára, szemére, elkapja a lány tekintetét, mely  mély tiszteletről tanúskodik. József Attila egy körmondat közepébe, anélkül, hogy hangsúlyt váltana, beszúr egy mellékmondatot: „A versmondó hölgy az előadás után várjon meg…”, s mintha mit sem mondott volna, folytatja az eredeti mondatot.
És Judit megvárt, ugye Attila? Így történt?
„Ímhol a lány.. be ne csináljak…csinálmány…állitmány…állvány…ál…”
„Rágyújtok! Ami kimarad, kimarad…”
Egy szál törődött, félig sem töltött Leventét kotor elő, s rágyújt, miközben kaján arcú függönyök figyelik ajtók mögé bújva.
Beleszív a cigarettába, felparázslik a cigaretta.
„Mily szép vagy, milyen gyönyörű. Mindenütt kerek és gömbölyű… minden nő dögöljön meg…impotencia…túl az ó potencián…”
Sokat nélkülöztetek ebben a lakásban, mely most zárt ajtó és függöny mögött bújik, sokat, ugye Attila? Végül is érthető, hogy Juditnak elfogyott a türelme.
„Gyengék vagyunk, szenet kell venni, begyujtanunk… a Judit dögöljön meg! agyonvert az a rohadt…miért fáj ma is… nem fáj…jáf…kár…rák…”
Az amúgy is törött cigaretta végére ég, lehajítja a gangról a csikket.
Tétován még egyszer bekopogtat az ajtón.
Reméltél még valamit, Attila?
„Jutkám, csapódj! Én szép szőke kalászom…” – iramlik át az agyán, aztán - „dolgozni… na persze…mindig csak dolgozni…mindig csak dolgozni…hisz azt az anyaföld magától megtermené talán…”
Megfogja a batyu csücskét, ránéz még egyszer a zárt ajtóra, aztán elindul a lépcső felé.
Álláskeresés? Igen, álláskeresés. Önéletrajzot kell írnod Attila! „Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors, és hogy munkában szívós vagyok.”
Ezt mondogatja magában görcsösen a Költő.
Eléri a lépcsőházat, befordul, nem néz vissza a zárt juditajtóra, nem.
Attila elmegy.