Máskor viszont – és ez a gyakoribb – én azt hiszem, hogy az Ember inkább tekinthető alázuhant, anyagvilágba bukott fénylénynek, de az tény, hogy valamit őriz Fény természetéből: ezt mutatja a Föld minden egyéb lényéhez képest fölemelkedett tartása. Lábával valóban az anyagvilágban tapicskol, de tudata felemelkedik, fel az anyagi világ fölé, a Szellem és a Fény régióiba.
Épp ezért lehet az indiai mitológiában az ember jelképe a lótusz, még szólásforma is van erre: „Padmaszja patréshu dzsalamna szadzsati.”, azaz: a Lótusz levelére nem tapad víz.
Nem bizony, mert a lótusz ugyan a legocsmányabb mocsár, sőt szennyvíz fenekén gyökeredzik, de aztán kelyhét magasra emeli, föl, föl, föl a magasba, és a szenny, a víz, a sár már nem tapad leveleire.
És bár a ma embere – úgy tűnik – végképp az anyagvilág rabjává lett, szívtudatát előbb fölhelyezte a fejébe, aztán kiterjesztette testiségére, sőt, utóbb anyagi javaira is, mégis annyit őriz égi-fényi mivoltából, hogy a sötétet nem szereti, féli, nem szerette, félte minden időben. Ösztönös és atavisztikus ez a félelem.
Ezért aztán a legsötétebb téli éjjeleken minden általam ismert hitvilágban fények, tüzek gyulladtak ki a világ legkülönbözőbb helyein. Hanuka menóra-fényei, Karácsony, Szenteste gyertyái, az eljövendő Maitreja buddha öt mécsese a buddhista oltár első lépcsőjén.
Ezek a parányi fények mintegy csalogatják, meg- és felidézik a nagyobb, melegebb, szebb jövendő fényét.
A kínai jin-jang képe világos tanítás, nézzétek csak meg alaposan, elgondolkodó módra: ahol legjobban megnő a fekete, ott születik a fehér; ahol leginkább megnő a fehér, ott születik a fekete. És nincs pillanatnyi nyugovás semmiben!
Ezért számolják az est kezdetét a kínaiak déltől, és a hajnalt éjféltől. Délben áll legmagasabban a Nap, onnan feljebb már nem mehet; éjfélkor jár legmélyebben, onnan lejjebb már nem mehet.
Minden ősi mitológiában a Fény és a sötétség erői – Istenek és Démonok; Dévák és Aszúrák; Áhura Mazdá és Ahrimán, Isten és a Gonosz – megküzdenek egymással, és még ha a sötét erők vissza-visszatérnek is olykor, azért végezetül mégis a Fény, a Világosság diadalmaskodik minden szép mítoszban.
Ma, december huszonegyedikén, déli tizenkettőkor a Nap - látszólagos égi útján - a Bak csillagképbe lép, és így ma van a téli napforduló. Ma van az év legrövidebb nappala, leghosszabb éjszakája, mégis örvendezzünk lelkünkben!
Mert éppen ezért mondhatjuk, hogy ma megszületik a Fény, az ember reménye.
Hanuka már véget ért néhány nappal ezelőtt, néhány nap múlva ünnepeljük Jézusnak, a Krisztusnak születésnapját – vajon véletlen-e, hogy Krisztus egyik epitheton ornansa így szól: Világnak Világossága? -, a jövendő világkorszak buddhájának, Maitréjának pedig éppen ma van az ünnepe.
Persze, jó ideig még nem fogjuk észrevenni, hogy növekszik, naponta egy-két perccel növekszik a Fény, a nappal időtartama, de higgyétek el: így van! A piciny változást eszméletünk még nem fogja észlelni, de eljő majd március huszonegyedike, lesz június huszonegyedike, és hát Madách Imre igazát ne vesszétek soha szem elől: „nézd e kardot, hajszállal nagyobb, / Kisebb lehet s lényben nem változott. / Ezt folytathatnók véges-végtelen / S hol az egzakt pont, mely határt tegyen? / Bár érzésed rögtön reátalál, / A változás nagyban midőn beáll.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése