A vihar

Cecilia Cornaro és Giorgio Barbarelli széphistóriája
Donna Ceciliának volt elég ideje azon töprengeni, hogy van-e elég ideje erre az útra. Amikor a padovai serenissima egy fönséges hintót bocsátott rendelkezésére, örült: aztán örömében mindent ráhagyott a fogathajtóra, így ezt a hosszabb utat is Velence felé. A padovai kocsis azt mondta, hogy nem tartja biztonságosnak a Brenta mentén vezető utat, ezért Padovaból északnak indultak és Cittadellánál fordultak Velence felé. Cecilia Cornaro már nem is követte igazán merre járnak, a forróság és a hosszú zötykölődés elbágyasztotta.
Milyen más volt idefelé, mikor az álmodó Brentán hajózott földíszített bárkáján, enyhet adó lombok borultak fölé, velencei édességeket, fusinai gyümölcsöket eszegetett, oriagói és chioggiai sajtot harapdált hozzá, és arcignanoi vörösborral oltotta szomját. Bár tudta, hogy nehéz küldetés vár rá, mégis boldog és tetterős volt.
Cecilia nem riadt vissza a nehézségektől, sőt kihívásként értékelte, becsülte azokat. Nem egyszer és nem kétszer járt el a Consiglio vagy éppenséggel Loredan doge megbízásából, mint afféle cím és rang nélküli követe a Köztársaságnak. A csöndes Campo San Margheritán álló háza valóságos titkos központja volt a velencei diplomáciának.
Pedig Cecilia Cornaro - ha Cornaro volt egyáltalán - lényegében egyszerű kis kurtizán volt és maradt. Az élet és a sors őt nem kegyelte annyira, mint nagynevű rokonát Caterinát, akinek legendás szerelmét és házasságát már most, tizenhat évvel ciprusi násza után is dicsfény övezte. Cecilia elhagyta Ciprust, épp azért hagyta el, mert nem akart Caterina árnyékában élni: ő Cecilia Cornaro akart lenni: (ha Cornaro volt egyáltalán: sokan suttogták - és Cecilia gondoskodott róla, hogy egyre többen suttogják -  Cipruson is, Velencében is, hogy ő tulajdonképpen a ciprusi király  lánya. Törvénytelen gyermek ugyan, de hát vajon kit érdekelne az effajta törvénytelenség?)
A hintó egyszerre fékezett, megállt, és az ablakában megjelent a kocsihajtó alakja, kopogtatott, majd, amikor Cecilia elvonta a függönyt, megkérdezte:
"Mona Cecilia! Csöndes, árnyékot adó kis községbe értünk, vendégfogadója is van. Nem kíván megpihenni? Innen tovább már Mestréig nincs pihenőhely."
Cecilia rábólintott, az ajtó kinyílott, és két szolgáló jobbról-balról nyújtva kezét kisegítette a hölgyet a kocsiból.
"Hol vagyunk?" - kérdezte Cecilia.
"Castelfrancóban, mona Cecilia. Castelfrancóban."
1505. július 16-át írtak, a nyár derekán szokásos hőség reszkettette a levegőt a városkában, melyet ebben a délutáni órában álmos csönd altatgatott: sziesztázott a fogadós is, és most fölriadván szunyókálásából elnézést kért, hogy nem tud azonnal étellel szolgálni, de a fogadót - mondta - csak estefelé népesítik majd be, akkor is inkább csak helybeliek, mint utazók. Castelfrancóban kevesen állnak meg, hisz oly közel már ide Velence, a legtöbben megállás nélkül utaznak odáig.
Friss bárányhúst, különféle tengeri étkeket és édes venetói bort ajánlott a fogadós, és avval az ígérettel fűszerezte, hogy egy fertályóra múlva elkészül.

Cecilia nem akart unatkozva üldögélni a szegényes vendéglőben, no meg el is unta már a gyötrődést Padovától idáig, kiment hát a fogadó elé. Elébb csak föl s alá sétálgatott a kis utcácskán, utóbb megpillantott egy árnyas parkot a templom előtt, mely közel volt a trattoriához, elindult hát arrafelé.
A városkát pinea- és olajligetek övezték, távolabbról lágy dombok fürdőztek a délutáni verőben, innen is jól látszott, hogy lejtőjükön szőlő érlelődik.
A templom újnak tűnt, vagy legalábbis nemrégiben újíthatták föl, vélte Cecilia. Az azúrkék égen néhány könnyű habfelhő lebegett szinte moccanatlanul a szélcsöndben. A templomtorony karcsú- büszkén mutatott kőujjával az égbolt felé, mintegy jelezve az áhitatra betérőnek az irányt, a lélek egyetlen lehetséges útját, a porból-sárból ég felé emelkedés lehetőségét.
A templomajtó résnyire nyitva állt, Cecilia Cornaro csöndesen megnyitotta a vaspántos kaput, és belépett a hűvös, félhomályos nartexbe.
Friss festék és vakolat illata érződött a levegőben, és valami könnyű, halk neszezés hallatszott a szentély felől, ami beljebb csábította a tágas templomtérbe. Amikor föltárulkozott előtte a hosszhajó, az apszisban megpillantotta a neszezőt. Egy festő dolgozott ott a főoltárban egy már majdnem teljesen kész képen.
A lány előbb a mestert vette szemügyre, aki észrevenni sem látszott a belépőt. Így messziről és félprofilból is látszott, hogy rendkívül ifjú ember, inkább még suhanc. A freskóhoz emelt állványzat tetején üldögélt, s ez a szögbezárt perspektíva nem mutatta meg a lánynak teljes testmagasságát, el is vett abból valamicskét, ám így is látszott, hogy a festő irdatlan magas ember, talán két méter is megvan. A magasság benyomását még fokozta, hogy vékony, karcsú, sovány fiatalember volt az illető.
Arcvonásai - már amennyit Cecilia látott belőlük - nyugodt, de elmélyült figyelemről mondtak mesét.
”Nem szép” - gondolta magában a lány -, „de rendkívül megnyerő. Az orra nagy, igen, nagy.”
Összességében tiszta harmónia, nyugalom uralta azt a még egészen ki sem alakult férfiarcot.
”Szép.” - döntötte el magában véglegesen monna Cecilia, s csak most kezdett hozzá, hogy tanulmányozza a főoltáron alakuló festményt. Most ragadta meg csak tekintetét és lelkét ez a lágy aranyban, olivzöldben és melegvörösben fürdő kép: megragadta és többé már el sem engedte.
Cecilia Cornaro ciprusi születése dacára ízig-vérig velencei volt, a Várossal együtt élt és lélegzett, a fény és hangulat városában tudott csak létezni, s mint minden velencei, tökéletes műértő volt, hisz az Aranytemplom fényében és ragyogó színekben pompázó festmények között élte le  életét. Ez az oltárkép, melyet most szemlélt, tagadhatatlanul velencei volt, mégis mást, többet, szebbet formált, mint bármi, amit Cecilia Cornaro eddig látott.
„Santa Conversazione.” - suttogta maga elé a lány, mert a kép tényleg hasonló volt a számtalan szent csevegés majd minden templomban fellelhető témájához.
A fekete-fehér márványkockás alapra helyezett harcos és békés szentek alakja között emelkedett föl az istenanya piedesztálja. Szent Liberalis olajzöldben fürdő páncélján élénk tűzzel csillant meg a lenyugvó nap fénye, s ennek a ragyogásnak lágyabb, békésebb árnyalatú meleg színe omlott el Szent Ferenc egyszerű posztóból varrt barátcsuhájának melegbarnáján.
A Madonna pilasztere mögött az alkonyi fény aranyában fürdőző tájban büszke vár ügyeli a szelíd, félreismerhetetlenül békés venetói vidéket. Két karcsú, aranysárga fürtű fácska visszhangozza a vár színét, melyre tömött-zöld lombok sussanásai rímelnek. A legtávolabbi képsíkban, a háttérben messzekéklő ormok zárják le a szemhatárt.
A szomorkás-bájos istenanya élénkzöld ruhájára melegvörös lepel borul, és szundikáló gyermekével a karján tiszta harmóniát, emberséget, nyugalmat áraszt. Keletiesen zsúfolt-egyszerű szőnyeg borul Mária lába elé. És csend és béke és nyugalom honol szerte a képen.
”Mily hatalmas muzsika” - gondolta Cecilia Cornaro -, „mily hatalmas muzsika, mily kevés hangból, egyszerű kottából!”
A festő talán már belépésétől fogva tudatába fonta mona Ceciliát, mindenesetre amíg a lány elgyönyörködött az oltárképben már föltétlenül figyelte őt, és most megszólalt. Hangja épp elég erős volt ahhoz, hogy betöltse a templomteret, hogy a lány jól hallhassa, de nem zavaróan harsány, éles, a csöndet durván meg nem törő.
”Látja hölgyem, egy ilyen templom minden részlete, melyet kőről-kőre halmoz föl az építők értelme, föllelhető a természet tágas templomboltozata alatt is, mégis új rendbe és harmóniába állva egyetlen célt szolgál aztán. A forma alkotja minden dolognak a jóságát, mert hát a forma nem más, mint az a tökéletesség, melyre a tökéletesedésre törekvő ember vágyik.”
Cecilia feszülten figyelt. Hogy valaki így szóljon hozzá első mondataival, hozzá, a szépséges és ünnepelt kurtizánhoz - szokatlan volt. Őt mindig mindenki úgy akarta meghódoltatni, hogy szépségét, testének báját dicsérte. S íme, itt ez a suhanckoron alig túlhaladott művész, és komolyan veszi őt, a szellemét, a lényét: komolyan veszi Cecilia Cornarot.
Az ifjú mester kis töprengés után folytatta:
„Minden, ami látható és minden, ami láthatatlan a Fények Atyja által teremtett fény. Ezek a kövek itt, ez a festék, ezek a fából készült szerkezetek, az én számomra mind, mind - fény. Akár ezt, akár azt, akár amazt szemlélem, sok minden szembetűnik, ami elmémet világosítja meg. Észreveszem, hogy a kő, a fa, a kép, amit festek, jó és szép és arányos, a maga rendjét el nem hagyja, s mialatt így nézem e dolgokat, fénnyé válnak számomra, megvilágítanak bennem valami örök igazságot. Minden, ami körülvesz Isten egy-egy lámpácskája.”
Keveset gondolkodott még maga elé mosolyogva, azután hihetetlen fürgeséggel lekúszott az állványzatról, Cecilia elé állt - a lány csak most mérhette föl valójában elképesztő magasságát -, tréfásan meghajtotta magát, és bemutatkozott:
”Giorgio Barbarelli, szépreményű ifjú piktor, de a környékbeliek a magasságom miatt csak Giorgionénak becéznek.”
A lány, aki jobban ismerte a társasági modort, könnyedén fejet hajtott, kezét nyújtotta, s maga is bemutatkozott:
”Cecilia Cornaro, velencei nemeshölgy vagyok, a Serenissima megbízottja.”
Egyszerű, az udvariasság szabályai szerint elmondott mondatok voltak ezek, mégis mindketten úgy érezték, hogy szerelmi vallomások hangzottak el. Cecilia most látta meg azt, ami a férfiben a legszebb volt: mély tűzben égő, töprengő, földerülő és elhomályosuló tekintetét, és hosszú-ujjú, tisztaívelésű kezét.
Ezek a szemek és ezek a kezek hozták létre azt a csodát ott hátul az apszisban, a castelfrancoi apátsági templom főoltárán.
Szó már nem esett közöttük. Együtt léptek ki a félhomályos boltozatok alól a lenyugvó nap aranytüzébe, s kéz-a-kézben indultak az alácsorduló alkonyatban a festő szülőháza felé, ahol szülei halála óta magányosan élt...

Leonardo Loredan már hetvenedik évét taposta, de fürge szelleme megóvta őt az öregedésnek minden komolyabb nyavalyájától. Különösképp szelleme maradt friss és eleven. Nem volt könnyű Szent Márk városát megtartani az acsarkodó ellenfelek gyűrűjében: a pápa, Miksa császár, a francia és a spanyol királyok. Sándor pápa és szörnyű fia Cesare csak néhány éve még, hogy a Köztársaság határáig terjesztették ki uralmukat: Rimini, Urbino, Ravenna az ő kezükben volt. Most két éve ugyan, hogy az új pápa Giuliano delle Rovere minden rangjától és hódításától megfosztotta Cesaret, de hát szakadatlanul ott remeg a levegőben a baj. II. Gyula pápa is terjeszkedik, Perugia és Bologna már az övé, s ezek a városok közel vannak Velencéhez, túl közel.
Loredan egész uralkodása alatt nem tett mást, mint megpróbálta kijátszani egymás ellen ezeket a nagyhatalmú és nagyétkű urakat: XI. Lajost Miksával ugrasztotta össze, aztán sikerült az uralkodó mohóságát Nápoly felé fordítani, s ezzel elhárítani a Velence egén megjelenő viharfelhőket.
Hát igen: szerencsére ezek a gőgös és mindig újabb hódításokra éhes nagyurak, ezek a Sándorok, Gyulák, Miksák, Lajosok, Alonsok meglehetősen ostobák. Nem is sejtették hatalmi álmaikban, hogy egy hajlotthátú, még csak koronát sem viselő velencei polgár - igaz a legegyebb az egyenlők közül - szövi a szálakat, éspedig gyakran gyönge de gyönyörű nők csodálatos képességeit vetve latba.
Hogy kijátszotta őket Ciprus esetében is! A ciprusi királynak a gyönyörű Caterina iránt föllángolt romantikus szerelme mások számára csak szép história volt, Loredan számára politikai ütőkártya.
Aztán Cecilia: ó, annak a lánynak a Campo san Margheritán szerényen meghúzódó kis házában sok minden dőlt el. Miközben az észak-itáliai fejedelmek, hercegek vagy azok nagyhatalmú követei Cecilia ragyogó testét ölelték egy-egy tűzberobbanó velencei éjszakán, nem sejtették, hogy a lány a doge utasításait követve csikar ki tőlük politikai engedményeket, előnyöket San Marco Köztársaságának.
Loredan megszokta, hogy legtitkosabb nagykövetével, Cecilia Cornaróval időnként bonyolult és kemény párbeszédekbe bonyolódjék. Cecilia távolról sem volt egyszerű, bár szépséges kis kurtizán csupán. Fölöttébb értelmes és még a diplomáciai érzéknek sincs híjával - vélte mindig is róla a doge.
Így aztán gyakran volt véleménye a lánynak a rábízott föladatokról, gyakran kellett hosszadalmas érveléssel meggyőzni őt bizonyos lépések hasznosságáról. Leonardo Loredan azonban szívesen tette, volt ugyanis egy közös titkuk, egy titok, amit persze minndketten bölcsen megtartottak magukban. Miközben Velencében mindenki úgy tudta, sejtette, hogy mona Cecilia a doge szeretője és szolgáló eszköze, addig ők ketten tudták, hogy az agg férfi atyai mód szereti a lányt, s noha persze fölhasználta nagyszabású politikai játszmájában, de sosem, mint érzéketlen, dróton mozgatott bábut.
Ezen a meleg, július közepi estén azonban érezte, tudta, hogy ezúttal nem fogja legyőzni Ceciliát.
A lány most nem elvi alapon, tessék-lássék módra vitatkozott Leonardóval holmi diplomáciai sakkjátszma elkövetkező lépéséről, hanem megmásíthatatlan tényeket közölt: ráadásul az is világos volt, hogy lassan fölhasadó fölénye annak köszönhető, hogy érvei ezúttal nem az ész, hanem a lélek mélységeiből fakadtak. Leonardo Loredan megértette, hogy tényleg véglegesen elveszett számára a lány, mert Cecilia Cornaro szerelmes volt.
A csöndes tér sarkán álló házacska repkénnyel befuttatott tetőteraszán ültek, kíváncsi szemek elől rejtve, bölcs, halk beszélgetésbe mélyedve. A Canal Grande felől a tenger sós illata áradt feléjük, összevegyülve a messzibb, talán Murano, talán Torcello felől érkező édes-bús fűszer- és gyümölcsillattal. Igazi velencei nyáreste volt, amolyan halkan és békességesen folydogáló, könnyű párázatba és csendbe burkolódzó. Hűtött sárgadinnyeszeleteket, fűszeres sonkát és venetoi édes-fehérkenyeret eszegettek chioggia mellékéről származó sajttal és pordenonei bort ittak hozzá.
Cecilia nem vitatkozott. Elmondta egyszerű szavakkal, hogy mit akar, s most, miközben tekintetével a terecske épületeit simogatta, hallgatta Loredan nem túl meggyőző érveit. A lány két dolgot kért.
Illetve hát az egyik nem is annyira kérés volt, mint inkább bejelentés. Többé, mondta Cecilia, nem vállal föladatot, visszavonul a politikától, s főként a testét soha többé nem bocsátja áruba sem Velence, sem Loredan érdekében, bármennyire szeresse is mindkettőjüket.
Végkielégítésként egy kérése van, folytatta. Castelfrancoban megismert egy fiatal, de nagyon nagy tehetségű festőt. Adjon a Város Giorgio Barbarellinek megbízásokat, hisz Velencében annyi a munka, hogy az ifjú Tiziano és az öregedő Bellinik úgysem győzik.
Ez az utóbbi kérés - Cecilia maga is érezte - nem volt egészen jogos. Sokan, számtalan sokan alkották még a képeket, freskókat, hisz a Bellini-bottegából csak zseniális vagy igen kiváló művészek bukkantak elő: ott volt Vincenzo Catena, Alvise Vivarini, Marco Basaiti, Vittore Carpaccio, Carlo Crivelli,  és ki tudná még előszámlálni őket.
De hát sok volt a munka is. Marco még dolgozott a Frariban azon a csodálatos oltárképen, amit egy esztendeje hagyott befejezetlenül a mestere, Vivarini.
Aztán ott volt a Serenissima nagy megrendelése: a Consiglio dei Dieci nagy tanácstermében,  a Palazzo Ducale legszebb termeinek egyikében lassan elhalványultak és felismerhetetlenné váltak azok a freskók, amiket még a múlt század elején Fabriano és Pisanello készítettek. Velence örökké párás, nedves levegője nem igen kedvezett a falfestményeknek, s a Serenissima,  Loredannal az élen, kinek arcképét három éve fejezte be Giovanni Bellini, s aki módfelett elégedett volt a képpel, hosszas vita után új freskók készítését határozta el. Az agg doge titokban reménykedett benne, hogy a freskóktól egész életében irtózó Giovanni kapja majd a megbízást. Nem ő kapta ugyan, hanem a fivére Gentile, de a nagyszerű Giovanni szintén kötélnek állt.
Volt tehát munka bőségesen, és a beszélgetés lankadásából, világossá vált, hogy Lorenzo lassan megadja magát Cecilia érveinek. A lány boldogan nyújtóztatta ki gyönyörű testét: Giorgio hamarosan Velencében lesz.

Giorgione, vagy ahogy itt a városban jellegzetesen velencei módra becézték, Zorzi, Cecilia ölébe hajtotta fejét és mesélt. A Városról mesélt, az ő városukról, az ő csodálatos, mesébeillő, ékszerdobozhoz hasonlító Velencéjükről.
„Tegnap, miután elbúcsúztam tőled, a hosszabbik úton indultam hazafelé. Kerültem egyet a Rialtón meg Szent Márk terén, gyönyörködtem Velencében. Éjszaka még csodálatosabb, mint nappal. Tudod kedves, Velence lámpásai hasznos és tetszetős dekorációk. Aztán az üzletek fényei, az utcai lámpáktól függetlenül is fényforrások. Nagyszerű az is, hogy éjfélkor, ugyanúgy mint délben megtalálni az élelmiszerárusokat, hogy a csapszékek, a trattoriák éppúgy nyitva vannak.”
Elgondolkodott kicsit, aztán folytatta:
”Mindenfelől énekszó hallik, a terekről, az utcákról, a lagúnákról. Énekelve árulja portékáját a kalmár, énekelve távozik műhelyéből a munkás, énekelve vár utasára a gondolás. Aztán beljebb sétáltam a zegzúgos callékon, s egy álmodó, csöndes rio fölött ívelő hídon megálltam. Visszfények a zöld lagúna vízén, halk csobbanások, amint a víz a csónakok, bárkák, gondolák testéhez csapódik, az ablakokban muskátlik és jázminok, és szerte, mindenfelé hercegnői kényességgel sétálgató macskák. A San Zaccharia mélyöblű harangja elkongatta a vesperást, és olyan édes illatok szálltak a víz felől, hogy belemámorosodtam.
Cecilia szórakozott, töprengő mosollyal arcán hallgatta őt, míg ujjai Zorzi hajában játszottak. Megértette a férfi lelkesültségét, hisz ő maga már tíz esztendeje élt Velencében, mégsem tudott betelni a Várossal. Az utóbbi hetekben meg fölfedezték Torcellót, az egykor dicső várost amiből Velence kinőtt, de amelynek köveit, útjait fölverte mára már a gyom: két templom, egy campanile és egy csapszék: ennyi ma Torcello, no meg simogató csönd, amit csak a kabócák éneke tesz tapinthatóvá, meg a különbféle gyümölcsfák sűrű illata. Egyetlen, mozdulatlan vízű lagúna szeli ketté a kicsiny szigetet, olajzöld tükrén egy két csónak lebeg. Itt szerettek lenni, itt szerették egymást halk, mélységesen tiszta szerelemmel.
Most, hogy a férfi ábrándozva hallgatott, Cecilia a sarokban álló félig elkészült festményt nézegette. Kisméretű kép volt, mégis hatalmasnak, monumentálisnak tűnt. Az varázsolta ilyenné, hogy végtelenbe vesző tájat, magasan függeszkedő égboltot ábrázolt. Haragos, sötét és világosba meg-megnyíló felhők úsztak a magasban. A vásznat egy sötétzöld folyócska megvadult hullámai szelték ketté, fölötte karcsú, íves híd. Túl a hídon egy kisváros házai és harangtornya bontakozott elő a háttérből.
„Padova, Castelfranco vagy az egykor volt, képzeletbeli Torcello?” - találgatta Cecilia.
A készülődő vihar elől egy család a híd biztos  fedezéke alá vonult, az anya gyermekét szoptatta, az apa kissé távolabb állt tőlük, mintegy dacolva a viharral, szálegyenesen, de szemével feleségét és gyermekét fürkészve. Így, a képből kiemelve, akár a Bethlehemből menekülő Szent Család is lehetett volna, de oly csalóka volt a kép: a tudat képtelen volt megállapodni valamin is, mert a múltba, az Írás világába vezetett a család képe, álombeli, varázslatos jelenbe a táj.
Cecilia értett annyit a festészethez, hogy érezze, tudja: ilyen képet még senki sem festett eddig a világon.
”Mi a címe?” - zavarta föl álmodozásából a festőt.
” Nem látod?” - mosolygott hamiskásan Zorzi. Aztán mesélni kezdett. „Úgy egy hónapja lehetett, emlékszel? Valami semmiségen összekaptunk, s én szerelemmel eltelve a lelkemben, de dacos bosszúsággal a fejemben félrehúzódtam tőled. Szörnyű vihar dúlt akkor bennem, s láttam, hogy benned is,
ám egy darab időn át mégsem volt képes egyikünk sem megindulni a másik lelke felé. Te úgy ültél a rio partján, mint ez a nő itt a vásznon, sértetten, dacosan, én távolabb húzódva tőled erős felindulásban cövekeltem le, mint amaz ott.
Aztán egyszerre csak - azt remélve, hogy nem veszed észre - feléd sandítottam, te meg épp abban a pillanatban felém. Akkor mindketten felnevettünk, te a karjaimba repültél, s egymásba kapaszkodva indultunk haza. Vihar készülődött akkor, hát ez lesz a kép címe: A vihar.
Egyébként” - tette hozzá – „megrendelésre készült, s a megrendelő azt fogja hinni, hogy a Szent Család menekülését kapja, merthogy azt rendelte meg.”
Cecilia tiszta, csengő kacagása fölverte a házacska csöndjét. Micsoda kópé ez az ő Zorzija… Micsoda kedves, csintalan, nagy gyerek.

Így éltek hát. Az idő csak görgött tovább, vagy folydogált a velencei lagúnák olajzöld vízén, s az arany napokat és ezüst éjeket csillámló copfba fonta, miközben haladását a valódi hold meg a bolygók meg a csillagok mérték, és ezer templomharang meg az Orologio mórjai ütötték el.
Így éltek hát. Cecilia sok-sok délelőttön át könyökölt a Rialto márványmellvédjén és nézte, amint Tiziano Vecellio és Giorgione da Castelfranco álmaik arany, kék és vörös színeivel borítják a Fondaco dei Tedeschi homlokzatát. Pár év előtt az épület lángok martaléka lett, s a szigorú Serenissima nem engedélyezte, hogy a német telepesek kolóniája márványból emelje újjá a színpompás házat. Akkor határozták el azok, hogy dacolva Velence párás klímájával nagyméretű freskókkal díszítik az új épületet.
Giovanni Bellini és tanítványai képtelennek ítélték a vállalkozást, így a kolónia tagjai fiatal, szabadabb képzeletű művészek után néztek: ekként jutott a megbízás Giorgionénak és a még nála is ifjabb Tizianonak.
Így éltek hát. Új tavasz jött és új nyár, és a téli nagy esőzések is megárasztották már a Canal Grande vízét.
Így éltek hát, s így érték meg az új esztendőt. 1510-et írtak.

A Ghetto és az Arsenale szegénynegyedeiben ütötte föl fejét a rém. Valamely messzi vidékről érkezett bárkát talán nem vizsgáltak át kellő alapossággal, de suttogták azt is, hogy Maurizio Monfalcone, a leggazdagabb és legtekintélyesebb kereskedő lefizette a kikötőfelügyelőség, a Dogana szigorú őreit, s noha tudván tudták, hogy pestis-tizedelte hajóról származik, az éj leple alatt kirakodták a bálákat, és ezzel rászabadították Szent Márk városára a járványt.
Akárhogy is történt, a Halál meglengette kardját a Köztársaság fölött. Éjjelenként gyászos, fekete bárkák indultak a Dorsoduro és a Ghetto felől a San Michele temetősziget felé, illetve a terra ferma irányába, száz meg száz szárazzá aszott testtel, melyeket aztán oltott mésszel feltöltött gödrökbe szórtak ideges sietséggel. Férfiak és nők és gyermekek és aggastyánok ölelték át szemérmetlenül egymás mezítelen testét ezekben a hallgatag gödrökben.
A várost fertőtlenítették, a callék és larghák sarkain kovácsoltvas serpenyőkben égtek álló nap és éjjel a keleti fűszerszámok, illatos ágak, magvak, de hiábavaló volt minden. A járvány terjedt és átcsapott már a Merceria meg a Santa Croce gazdag polgárházaira is: a túlzsúfolt Velencében nem lehetett meggátolni a kór terjedését.
Így éltek hát, háttal a szörnyűségeknek, szemközt a jövővel.
Aztán egy napon - július eleje volt, 1510. júliusának eleje - Zorzi zárva találta a Campo S. Margheritán álló csöndes kis ház kapuját. A kopogtató zajára csak a szolgálólány szólt ki, az is a zárt kapun át, közölte a festővel, hogy úrnője „gyöngélkedik”, s talán, remélhetőleg, holnap, vagy holnapután fogadja majd a maestrot.
Giorgione az éjt a téren töltötte, álmatlanul járkált föl-s alá, s aztán így töltötte éjjeit és napjait egy semmibe folyó, hosszú héten át. A szolgálólány naponta jelenthette Ceciliának, hogy szerelmese nem mozdul a Campo S. Margheritáról éjjel sem, nappal sem. A lány - elboruló tudata utolsó lobbanásával - végül is megszánta és magához engedte őt. Szigorúan megparancsolta, hogy füstöljenek, fertőtlenítsenek, s csak a szomszéd szobáig engedjék a festőt, ajtón át kívánt beszélni vele.
A búcsú, a végleges és örök búcsú szavait fogalmazgatta magában, de akkor föltárult a rettegett ajtó, s Giorgione az ágy lábához térdepelt. Ölelte, csókolta Cecilia kezét, száját, haját, s a lány elcsukló hangon tiltakozott. És a festő magába szívta a szeretett lény ízét, illatát, lényét, lényegét, és magába szívta a halált.
Harminchárom éves volt akkor. S azóta is.
1510. július 8-át írtak, és Velencében kisütött a nap.