Jácint és Ibolya

Bevezetés: a halál
Kék villanás volt csupán és sárga dörrenés, fekete robbanás: aztán a csönd, a mélységes mély. A fölkavart, meggyalázott erdei út újra hallgatott, fülelt. Az erdő megrémült fái ágaikkal kapaszkodtak az égbe, és utat nyitottak a távozónak arrafelé.
Ennyi volt az egész: erdei út, száguldó autó, fék visongása, kék villanás és sárga dörrenés: fekete robbanás.
És vége lett.
Úgy történt, hogy a kocsi jobb oldali ajtaja kitárult a bukfencek közben, és a férfi az utat szegélyező erdő földjére zuhant. A föld pedig, a szomjas föld, a por, amelyből vétettünk, mohón nyelte a koponyából ömlő vért.
Aztán – kicsi idő múlva - a csönd újra szertemenekült a mentőautók visongásától.
Minek kellett annyira visongani, mire való volt itt már a sietség?
Fölöslegesen visongtak a mentőautók: Ibolya apja „a kórházba szállítás közben belehalt sérüléseibe…”

A rendőrnő eljő
A fiatal rendőrnőt épp azért küldték, mert pszichológiát is tanult, és abban a hírben állt, hogy ért az emberek lelkéhez.
Mármost ide kellett a pszichológia: anya és lánya. Nekik kell megmondani a szörnyű hírt: a férj és az imádott apa halott; nem lehetett segíteni rajta, a mohó erdei föld beitta vérét.
Nem kellett a pszichológia, nem volt rá szükség. A feleség – anya – két mondatból értett mindent, és bezárkózott a hálószobába.
Ibolya sem sírt, nem visongott, nem hisztériázott. Tárgyilagos kérdéseket tett föl, olyan tárgyilagosakat, hogy a pszichológiában jártas rendőrnő nem is értette őt: nyugalmát és objektivitását. Nem értette.
Kínos volt, keserves: Ibolya részleteket akart hallani, olyan részleteket, melyeket nem akarhat senki se hallani.
Melyik oldalon hasadt föl apja koponyája?
Sok vért veszített-e?
Földre omlott-e vére?
Elvérzett, mire a mentők megérkeztek?
A mentőautóban halt meg?
Vagy az erdő földjén?
A rendőrnő hasonlóképp objektíven válaszolgatott, de furcsállta a dolgot, mondhatom.
Aztán Ibolya megkérdezte, kér-e egy kávét vagy egy teát, és a rendőrnő igenlő válaszára kávét készített: miután megitták, a rendőrnő elköszönt.
„És még valami…” – mondta. – „Be kell mennie a klinikára önnek vagy az anyjának, mert a sebész beszélni akar önökkel.”
A rendőrnő elment.
Akkor Ibolya a kerevetre ült, aztán ráborult annak huzatára, és most zokogott. Most nem volt ott senki, most zokogott.
Nagyon szerette apját: apja bölcs volt és nagyszerű, olyan férfi, akit soha többé – zokogta Ibolya – soha, sehol nem talál.
Apja halk szavú, és mély ember volt: ódivatú is, igen, mert apjának értékrendje volt: Arisztotelésztől, Platóntól, Krisztustól, Hamvas Bélától eredő értékrendje volt, és Ibolya rajongott apja értékrendjéért.
És a maga értékeit is apja mellé sorakoztatta.

A kórházban
A kórházban büdös volt: beteg - és halálszag uralt mindent.
A folyosó attól bűzlött, hogy fertőtlenítették. Büdössel fertőtlenítették. De hát, ha jó levegőt kívánunk előállítani, előbb büdöset kell csinálni. Sétálj csak, benevolis lectorem, egy illatszergyár környékén… Majd megtudod…
Ibolya, a jóillatú kis virág, megült a bűzös folyosón, a halálszagban, és a sebészprofesszort várta anyjával.
Szól a professzor kézfogás közben: „ Dr.XYZ vagyok, vagyok, aki vagyok… „
Ibolya nézi a világoskék szemeket.
Világoskéken hidegek.
Érzelemtelenek.
Érdektelenek.
A professzor szemeiben semmi: semmi.
„Tudják-e hölgyeim, hogy az elhunyt…” – így mondta, épp így: az elhunyt. Csillag volt Apa? Szupernova?
”…az elhunyt úgy rendelkezett, hogy szerveit fölhasználhatjuk. És föl is használjuk. A szívét. Mást – hölgyeim – nem lehet, mert mindene összezúzódott a balesetben.”
Igen – gondolkodik el a szón Ibolya: baleset. Eshetett volna jobban is. Jobb-eset is lehetett volna: apu életben lehetne, nevethetnének az egészen egyet, de: balul-esett. Balra, nem jobbra fordult az eset.
„Hivatalosan persze nem kell az engedélyüket kérni, hisz maga az elhunyt rendelkezett, de gondoltam, mégis szólunk, jobb lesz….”
Gagyog, s ragyog….
De, igaza van: Ibolya maga is azt véli: úgy legyen! Legalább a szíve, a szíve dobogjon tovább apunak…
Úgy legyen!
„Ki….? Kibe…? Kinek….?” – istenem: minden kérdés olyan ostoba - „Ki kapja apu szívét? Tudhatom?”
„Nem kisasszony, természetesen: nem.” – gagyogja a ragyogó.
Anya kifelé húzza Ibolyát: el, el innen! Már csak egy darab test van itt, apu nincsen. Apu otthon van, otthon: könyveiben, elhagyott pipaillatában: ott van apu.
Nem itten.
Aláírják az aláírandókat, és hazamennek apuhoz.
Mert ma éjjel különös módon mégis: hármasban lesznek…

Jácintot megműtik
A telefon csörgött, szisszelt, visongott Jácint lakásán.
Akként szólt a hír, hogy siessen a klinikára, a klinikára, a klinikára, mert megjött a SZÍV…
Elhalt egy donor, és az ifjú új szívet kaphat: életet kaphat. Ma még.
Sietve siessen hát! Taxival!
És aztán hirtelen minden létező műszer bíííp-bipelni kezdett, márpedig volt ott jó pár.
Tizenkét szakember állt a műtőasztal körül, meg a főember: a professzor. Ha Jácint épp öntudatánál lett volna, azt gondolja: akár az apostolok és Krisztus az utolsó vacsorán, ama niszán hó közepi estén.
Vagy mint az állatövi csillagképek, és a ragyogó Nap.
De Jácint nem gondolhatott semmire, mert mélyten-mély alvásban aludt: álomtalan álomban aludt, miközben a lézerkés hosszában fölmetszette mellkasát: egy segédsebész kimetszette szívét – anyám, anyám, édesanyám, miért hagytál el engemet? -, és elhelyezte egy tálban.
Hideg párát fújó jégdobozból a professzor kiemelte apu szívét: most kicsit ereket varrogatott té- és oda, és beültették az új szívet Jácint mellkasába.
Dobogni kezdett az, az elsuttogott imák hatása alatt, aztán az asszisztálók összekapcsolgatták Jácint mellkasát, és a műtét véget ért.
No: egy kicsivel hosszabb idő alatt, mint ahogy én elbeszélni tudtam, mert túl hamari vagyok.
Azért a műtét is véget ért egyszer.
És dobogott az új szív Jácint mellkasában, és vagy ötven élhető évet ígért minden dobbanása…

És teltek meg múltak az évek: szép tartalmas életévek…

Az utolsó perec
Lényegében mindketten késtek a moziból, de nem sokat, igazán nem sokat. Mindenesetre még csak épp aludni tértek a nézőtér fényei, amikor Ibolya perecért indult, és perecet venni indult Jácint is.
Ibolya ért előbb oda: talán egy lépéssel előbb csak, de elkérte a pereces utolsó perecét.
Jácint csak azért nem gurult dühbe, mert szemébe lobogott a lány haja, arcába fújta a légkondicionálás keltette vihar, és félprofilban gyönyörködött Ibolya szép arcában.
Míg a lány – az édenkert fényét felidéző mosollyal – felé nem fordult, s nem mondta:
„Bocs! Megelőztelek….” – mindenesetre vitte a pereces utolsó perecét a nézőtérre. 
Magával.
Úgy volt ülőjegy szerint, vagy nem: most firtassuk ki? Mindenesetre Jácint a sok lehetséges ülőhely közül Ibolya mellé telepedett.
És nézték a filmet.
És filmnézés közben egyszer csak Ibolya kettétörte azt a perecet – egy perecet persze képtelenség kettétörni igazságosan -, és nagyobbik felét magához véve, a kisebbiket a fiúnak nyújtotta:
„Kéred a felét?”
„Kérem” – mondta Jácint -, „a nagyobbik felét: ha lehet!”
Ibolya kicserélte a nagyobbikra, aztán azt is elfelezték, aztán negyedelték, aztán csak a perec elfogyott végre.
 És a perec helyén ott maradt a szerelem….

Az első csók
Májusi estefelé járt.
Randevúztak aznap, és Jácint két egész pereccel jött a randevúra.
Órákat kóborolták a kutyaszaros utakat, a város kutyaszaros utcáit, ahol levegőt se nagyon kap az ember: ők mégis beszítták a haldokló májusi akácok illatát, a loncnak az illatát, a termőbeforduló, aztán semmit-termő olajfák illatát.
No, meg a hársakét, melyek harsogtatták vajszín virágaik bűvölő olaját.
Partokon jártak, Duna-partokon: Szigetet kóboroltak be, Margitszigetet. Várat néztek fönt Budán.
Aztán egyszerre leszállt az éj Budapest városára.
Kapu nyílik utcára, utcára lépő emberek számára, vagy épp belépőknek.
Ibolyának ott kellett bemennie.
Kicsit átkarolják egymást, kicsit nehéz odébbállni még. Utcahossza várja Jácintot, kapu sötétje Ibolyát.
Nehéz útnak indulni az ölelésből…
Súgnak és suttognak: senkire nem tartozókat, szép, szárnyas szavakat szórnak a májusi csillagos égre fel.
A szájak egyre közelebbről suttogják a szókat: közelebb és közelebb, és már nem válhat le Jácint ajka Ibolya ajkáról.
„Tudod….” – súgja a jácint-száj.
„Tudom….” – adja a választ az ibolya-ajak.
Aztán a csönd, a jó és szép csönd csupán….
És Ibolyát elönti valamely buta hangulat.
Apu…apu…apuillat….
Egyszer aztán eljött a nap, amikor le kellett vetkezniök egymás előtt. Nem a lelküket tárták egymás elé - azt már régen kitárták –, hanem a testüket vetkeztették.
Mielőtt Jácint ingje lehullott volna, megfogta Ibolya kezét:
„Szépséges angyal… Tudnod kell valamit…” – mondta Jácint.
„Tudom.” – mondta Ibolya.
„Nem tudod… Ezt nem tudod…”
Ibolya éjszeme rátágult a fiú mondandójára. Figyelt.
És Jácint elmondta: elmondta, hogy egész hosszában fölvágták a mellkasát, és ott heg van.
„Elég undorító, tudod?”
Ibolya bólintott, édes-kedvesen bólintott.
„Nekem szívátültetésem volt.” – mondta Jácint.
„Jobbat kaptál vagy rosszabbat?” – mondta Ibolya, és levette a fiú ingjét. Közben villanás-pillanatra átfutott rajta apja emléke, de csak villanásnyira. Aztán jobb keze mutatóujjával végighaladt a fiú mellkasának közepén.
És Jácint sem aggódott már a heg miatt…

Ibolya a szívet csókolja
Szerelmeskedtek – ezt így kell hívni -, mert szerelmesei voltak egymás testének, lelkének, szellemének.
És erről szó se essék több!
A szerelem és a szerelmeskedés két ember dolga, senkire nem tartozó.
Leskelődök, kukkra vágyók: hussanjatok tova!
Szerelemmel eltelve feküdtek egymás mellett, szorosan: karjuk, válluk, combjuk ért egymáshoz, szétválaszthatatlan.
És meséltek egymásnak mindenféle dolgokról, mindenfélékről meséltek egymásnak.
És játszottak is, persze, mint két kedves kölyökkutya.
És olykor csöndben hallgatták egymás lélegzetvételét.
És olykor lágy, szelíd csókban tapadt egymáshoz két száj: és az összetapadt ajkak egymásba sugdosták a szerelem szép szavait…
És egyszerre csak Ibolya előbb kezével kereste meg a fiú mellkasán a szívének helyét, mutatóujjával körülrajzolta, aztán sosemvolt bájos mozdulattal a fülét tapasztotta Jácint mellkasára, és hallgatta a régi-új szív dobbanásait.
Majd szájával megkereste a körbehatárolt szívdobogást, és megcsókolta azt a szívet, annak dobbanásait.
Megcsókolta Jácint apu-szívét…

Bezárás: az élet
Kék villanás volt csupán és sárga dörrenés: a szerelem és szeretés különös mintázatot szőtt: egy perzsaszőnyeg mintáját szőtte meg, egy sosem lehet szerelem történetét szőtte.
És egyszer gyermekük is születik majd: szerelem-szeretet-gyermek születik.
Majd.
Nem is oly soká….