2012. február 27., hétfő

Jel a falon (2)


Kulesch úr

A nagyszerű fehér fogsor láthatóvá válik a száj üregében: a kéz végigsimít a kefehajon. Zseniális kivégzés várható. “Mint már említettem önnek Her Kulesch tegnap, én nem tűrhetem tovább, hogy egy ennyire semmire se jó, semmirekellő ember vegye ki cégünk zsebéből a pénzt. Maga Her Kulesch vagy nem csinál semmit sem, vagy elrontja azt, amit mások száz százalékos biztonsággal tudnak megcsinálni.”
“Akkoron elmegyek. Akkoron” - gondolta Kulesch úr, és tengerpartot képzelt el magának.
És este lett, és pirkadat, és kemény téli szelek lettek. Haza-házafelé Kulesch úr úgy találta ki, hogy az éjszakát eltölti magában.
A háza mellett vasút járt. Töltésen ment az úr. Ment és mendegélt, amíg a házak megfogyatkoztak, csak nyírfaligetek kerítették a vasúti töltést. Csöndek és csalogányok. Ez nagy volt, nagy volt és csöndes a csönd.
Kulesch úr körülnézett, már házak nem voltak, akkor lefeküdt a töltés oldalára, gondosan nekiigazította nyakát a síneknek, forgatta jobbra és balra is. Ki tudja, hogy merről jön? Jobbfelől, vagy balfelől?
Balfelől jött. Az újbayerni vonat jött. Nem a régbayerni.
Kulesch úr azt gondolta: “Másfelé kell majd nézni, mert különben fölkapom a nyakamat. Ahogy a két szemreflektorával kacsint, az kibírhatatlan, vagyis úgy kell fordítanom a fejemet, hogy csak a dübörgés legyen, a közeledő szerelvény ne! jaj, ne! a hang kibírható, a látvány nem.”
Elforgatta hát a fejét ezen a főpróba-éjszakán, és a síneken végig, végestelen- végig ott feküdt az írás:
 menjetetek el ufarzinba

Ludiszte

És megint a reggel. Nem bontja szét az éjszakát, csak megszürkíti a feketét kissé, a napnak esélye sincsen.
A fájdalom a lapocka környékén egyre hevesebb, a duzzanatok egyre nagyobbak, éjjelente már Ludiszte képtelen hanyattfekve aludni, balról jobb, aztán jobbról bal oldalára forgolódik szüntelen, a reggelek így aztán még szörnyűbb ébredéseket hoznak: émelygő fejfájás, szédülő virradás, lehangolt rosszkedv gyötri Ludisztét hajnalról hajnalra. Odakünt pedig a világ kedvetlen, lucskos és szürke, homályos és dallamtalan.
"Orvoshoz kell mennem!" gondolja mosakodás közben Ludiszté. "Ma orvoshoz kell mennem mégis, mert ezek a daganatok nem lohadnak, sőt egyre nőnek, növekednek."

Az orvos elkétlenedve hallgatta: daganatok a lapocka alatt? Egyforma két daganat? Ilyen nincs, ilyen nem is lehet: ez az ember nyilván lógni akar a munkából, meghosszabbítani a nyári szabadságot, ami tilos, megengedhetetlen, büntetendő. Dolgozni kell, mert mi is lenne az emberekből, ha tengve-lengve a világban, mindenféle kötöttség nélkül töltenék el napjaikat, csak úgy, bele a semmibe? Még a szabadságokat sem kéne kiadni nekik - véli az orvos, mert értelmes tevékenység nélkül - hajaj! mi lenne úgy a társadalommal? Az emberek töprengeni, szemlélődni kezdenek, mindenféle vad és különös ötletük támad: álmodozni próbálnak! Álmodozni!
Tessék-lássék vizsgálat. A dudorok persze kétségbevonhatatlanok, nagyító alatt még formájuk is van, holmi szárnykezdeménynek látszanak. No, még csak ez hiányzik! Szárnyak? Ez megint valami újfajta téboly kezdete, szállni akarna ez az ember itt, esetleg mások is? Egyéb se kellene! Az égbolt már megtelt, foglalt: repülőszerkezetek népesítik - dörögve, pörögve szállnak egész nap - rendben, ezekre szükség van a tömegtermelés érdekében. De magánemberek repülése, röpködése? Az nem engedélyezett. A szárnykezdeményeket éles sebészi késekkel kell eltávolítani ennek a szerencsétlennek a hátáról, titokban tartani, elsüllyeszteni, hogy ne tudjon senki róla, mert még divatot csinálhat. Hát nem fog!
"Jövő hét keddre jegyzem elő, egy kis műtétre. Egy-két napot fog csak igénybe venni, fájdalommentes és következmény  nélküli lesz, ezért kezeskedhetem. Kedd reggel jelentkezzék a klinikán!" mondta a gyógyondász.

A sziporkáktól csillogó ég alatt Ludiszte aznap éjjel - hátfájástól elgyötörten - hosszú idő óta újra álmodott, de most nem azt a csillogó, idegen-ismerős várost látta, hanem valami mást, valami újat és félelmeteset, talán a jövendőt, saját elszürkésedett világának a jövendőjét. Látta az örvénybe zuhanó embereket átváltozni, lecsúszni: már nem is emberekhez hasonlítottak, hanem madarakhoz, vagy rovarokhoz.
Leginkább keselyűt formált az új lény. Félig hasonlított madárra csak, félig meg rovarra. Szárnyait nem tollak, hanem szürke szaruhártya fedte, s repülés közben cserebogárzúgáshoz hasonló, csak sokkalta erősebb zümmögő hangot hallatott. Vijjogott és sivított és zúgott és zümmögött. Éles, üvegszerű karmai voltak.
Több száz, több ezer ilyen lény élt Ludiszte látomásában - mert inkább az volt, mint álom - egy pár négyzetkilométernyi területen, zűrzavaros, rendetlen csoportban, vezető irányítás nélkül. Maguk közt sem okosabbat, sem különbet, sem hatalmasabbat nem tűrtek meg, szüntelen marakodtak, civódtak, értelem és érzelem nélkül, tépték és taszigálták egymást, lesből, alattomosan egymás fejére ütöttek, a másik oldalából vagy combjából öklömnyi húsdarabokat téptek ki, és nyelték, nyelték: aztán eltelve a hússal fölböfögték, kiokádták a nyers, ocsmány táplálékot, amire igazán nem is volt szükségük, mert felzabáltak maguk körül amúgy is mindent.
A támadások miatt mindegyikük ótvaros sebekkel éktelenkedett, s mert e sebek fájtak, a lények ingerültek voltak szakadatlan, és bizalmatlanok egymással szemben. Élesen figyelték, lesték a másikakat, s mihelyst bármelyik gyanús mozdulatot tett vagy elrévült éppen valami bamba álomba, odakaptak és visítva marcangolták. A megtámadott dühösen csapdosott szárnyaival, tekintet nélkül arra, hogy kit talál el.
Az ezernyi lény bogár-berregéssel röpködött a lepusztult, sziklás, szürke, sáros és nyirkos táj felett, de nem túl messzire. Néhányszáz méter után leszálltak, mert elunták a szárnyalást vagy nem bírták tovább, s lármásan, rendetlenül, piszkosan, eszeveszetten tépték egymást. Fölfaltak mindent: állatot, hangyát és tetűt és egeret, gilisztát, békát és füveket, a fák leveleit, kérgét, rügyeit. Távoztukkal puszta föld és kő maradt csupán.
Elégedettnek látszottak, önelégültnek. Úgy gondolták, az életet sikeresen egyszerűsítették le a valóságra: zabáltak aztán böfögve okádtak, párzottak és döglöttek el.
A hímek szürkék voltak, horkantó hangon berregtek, míg a nőstények eszementen piros, sárga, kék, lila és zöld szarutollakkal kellették magukat, és ha sikerült egyik-másikuknak hímhez jutni, le nem mentek a nyakáról, folyton rajta lógtak, szidták és bántalmazták őket.

Ludiszte átizzadt fekvőhelyén riadt fel hangos sóhajtással. Lapockái alatt fájtak a több centis dudorok: baloldalára hengeredett, mert a hátán már nem tudott feküdni. A falon meg ott az írás:
menjetek el ufarzinba

Hűbele Balázs

Mivelhogy már napok óta lógó képpel járkált és kelt, szomorúsága egyre szembeszökőbb lett a hivatalban is. Itt ugyanis kötelező volt a vidám vigyor, már csak azért is, hogy láthatóvá legyen minden dolgozó ragyogó fogsora, mert a ragyogó és egészséges fogsor a jómód jele, és ennek a hivatalnak ezek a dolgozói csakis jómódról tanúskodók lehettek. Hűbele fogai reménytelenül rohadoztak, haja csimbókozott, és hát egyáltalán nem volt kedve szélesen vidorkodni. Az a bizonyos fiatal lány napról-napra, óráról órára meggyötörte, már csak a puszta jelenlétével is, mert naphosszat, órákon, hosszú perceken át kellett hallania a hangját, látnia az arcát, a mosolyát.
“Ha nem, hát nem” csikorította hibás fogsorát Hűbele. “Hát nem!” A Főnök úr hívatta, meg a Lány mondta, hogy szeretne beszélni vele; nehéz döntés volt, de csapdahelyzet, hisz a Főnök úr igazán ellenállhatatlan volt.
“Hűbele, maga miért nem örül?” kérdezte a Főnök. “Gondoljon arra, hogy milyen szép az élet. De ha nem tud erre gondolni, gondoljon arra, hogy rossz hírét kelti a hivatalnak, mert azt fogják gondolni az emberek, hogy ebben a hivatalban az emberek nem örülnek a szép életnek, tehát nem szép az itteni élet! Ez tűrhetetlen, az emberek máris elhúzódnak magától, a jövőben is el fognak húzódni az emberek, ha így folytatja ezt a szomorúságot.”
“Ha nem, hát nem” dadogta Hűbele, de a Főnök úr mint egy rakéta, úgy begerjedt, és folytatta:
“Mit nem, mit nem? Tessék kérem mosolyogni, legyen nagyon, nagyon vidám, ahogy az cégünk dolgozóihoz illik! Egy hetet kap, ha akkor sem mosolyog, le is út, fel is út. Mehet!”
A Lány meg azt mondta:
“De hát mit gondolt Hűbele úr, mégis mit gondolt? Hiszen a mi útjaink nem közösek, hisz én ifjú és szép és ragyogó vagyok, ön pedig csúf és öreg. Hisz én gyermeket akarok, férjet és lakást, maga már kifelé megy az életből, én most megyek befelé. És ezen nem kell szomorkodni Hűbele úr, mert az nagyon rossz nekem, úgyhogy mosolyogjon Hűbele úr, mosolyogjon!”
A Lány mindenesetre szélesen mosolygott, a falon meg ott az írás:
menjetek el ufarzinba

Ludiszte

Ludiszte átizzadt fekvőhelyén riadt fel hangos sóhajtással. Lapockái alatt fájtak a több centis dudorok: baloldalára hengeredett, mert a hátán már nem tudott feküdni, és újra elaludt.

A sziporkáktól csillogó ég alatt most újra álmodott. Csöndkék légben szitakötő szárnyú, félig áttetsző testű lényeket látott, opálosan, belülről fénylettek, sugároztak egy nem is létező fényforrástól: mindenük sugárzott és mindőjük sugárzott. Ezek a lények is örvénylettek, mint amazok, az előzőek, de fel-fel-felfelé. Színük nem is volt: még fehérnek sem lehetett mondani őket, bár leginkább fehérrel lehetett volna lefesteni, de a fehérnek valami ragyogó, színtelen, meghatározhatatlan árnyalatával. A tisztaság színével. A fehér tökéletes tisztaságával és az ezüst ragyogásával.
Ölelkezve röpültek, és szárnyaik rezgése lágy akkordokat hárfált és gitárolt a kék légbe, és a szikrázó, arany napsütésbe. Hajnali vagy alkonyati napfény volt ez, szívet-lelket-testet átmelengető, de nem forrón perzselő, szárító.
Harmatcseppek rezegtek a virágok kelyhében, zöld, élénk-élénkzöld lombokon, kicsiny kolibrihez vagy ökörszemhez hasonló madárkák fürdették benne sárga csőrüket. Távol harangok zúgtak-bongtak szakadatlan.
A lények nem ettek szilárd anyagokat és nem ittak szétfolyó italokat. Valami levegőszerű, könnyű, áttetsző, tiszta anyagtalan anyagot fogyasztottak. És daloltak.

A sziporkáktól csillogó ég alatt való látomásában Ludiszte nem álmodott emberekről. Csak a marakodó, szürke madárrovarok, és a tiszta fénytestű lények voltak. Az örvény középütt elsodort mindent, csak lefelé és csak fölfelé rántott.
Ludiszte átizzadt fekvőhelyén riadt fel hangos sóhajtással. Lapockái alatt fájtak a több centis dudorok: baloldalára hengeredett, a falon meg ott az írás:
menjetek el ufarzinba

“Nem tehetem a lehetetlent lehetővé, a Mindcsillagok nem járhatnak visszafelé az égen. Így szeress!” - könyörgött az öreg, de a Káprázat, a Felhőjáték, a Lány - már nem  is volt  ott.
Ott volt a garlamé. Szörnytekintet. Ott volt a lamahore. Gonoszkéz. Ott volt a Sápvidék, tiszta szürkeségben, mocsoksarával.
Elviselhetetlenül otromba, perverz, mocskos vidék volt ez. Peremtáját szürke vagy bántóan fehér, éles sziklák határolták, színtelenségükben a Sarokjég hegyeit utánozták.
Eleven élet alig volt itt, csak alacsonyabbrendű lények, csúszótestűek, nyálkaférgek és darkhollok tengették sivár létüket.
A nap itt sosem kelt föl, és sohasem nyugodott le: a hetvenegyedik gráduson túl így volt ez: mármint, ha egyáltalán látszott.
Éjjelente sárgászöld jéggé fagyott a láp, napközben sötétebb sárrá olvadt szét, és beitta magát ruházatba, hajba, csontba.
“Napsugárka, napsugárka, jöjj elő, jöjj elő!” mondogatta magában Hűbele, miközben járt, állva aludt, hisz fekünni nem volt  hová, vagy falta csukott szemmel a tácsokat, morkokat, nyálkás, csúszós-testű poklokat: csukott szemmel, mert látásuk elviselhetetlen lett volna.
A bíbor-ezüstpalást, melyet viselt induláskor bepiszkult, a lélek hozzászürkült a sápvidékhez. Évek hulltak, meg napok múltak bele a mocsárba: hol volt már a lány gyönyörmosolya?
Megszürkült a barnafürt, elaszott a hosszú-erősláb, meggyengült a vastagkar. Gyönge, öreg, gyámoltalan lett a nappal és az éj.
Hűbele tácsokat falt, táccsá lett, Hűbele morkot nyelt, Hűbele morkká vált, Hűbele a Sápban járt, Hűbele sáp lett; sáp, ő maga.
Gondolata sem maradt, észleletei sem voltak már, csak a lány szeméről, hajáról, lágyan-ív karjáról maradtak emlékei...Hűbele alig volt már.

- folytatódik, befejeződik -

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése