Amikor erre jutott, megcsinálta a saját verzióját az Állam és a Törvények című dialógusaiban, és minden felsorolt államformánál szörnyűségesebbet hozott létre.
Platón - szokása szerint - Szókratész szájába adta vélekedését azon a baráti összejövetelen, melyre Kephalosz házában került sor, és Szókratészen kívül jelen volt Polemarkhosz, Glaukón, Lüsziasz és más athéni urak. A dolog azonban úgy áll, hogy Platón sok vélekedést nem hallhatott a Mestertől, mivel huszonhét éves volt, amikor Szókratész meghalt, és filozófiája lényegében csak ezt követően izmosodott meg. Kár, hogy nem beszélt Szókratésznek államelméletéről, kár, hogy az Állam és a Törvények megírásakor Szókratész már évtizedek óta halott volt, mert a Mester biztosan megmondhatta volna neki, hogy államelmélete úgy szar, ahogy van.
Arisztoklész e műveiben szépen eltervezte a működő szocializmust -vagy a náci-államot -, bőven meghaladva korát. Olyan rémségeket, melyeket a nagy filozófus kitalált sem Kleón, sem Lükurgosz, sem Dareiosz, sem Sztálin, sem Hitler, sem Pol Pot nem tudott volna kigondolni, igaz, nevezettek nem is voltak filozófusok, csak gyakorló politikusok.
Ez utóbbiak veszélyét sem becsülném alá, de a filozófusoké bárhol és bármikor nagyobb.
Az Állam című dialógusban foglalt dialógusra Platón feltételezése és utalásai szerint a Kr. e. 427. évben került sor, nagyjából ötven évvel megírása előtt, amikor Platón hét esztendős volt.
Az írás alapján ez az ideális köztársaság valódi kommunista állam, melyben a „dajkák” náci rohamcsapatai tartják fönn a „rendet” éspedig a „filozófusok” kormányzó elitje számára, habár ezek a filozófusok – legalább is a valódi Szókratész szerint – gátlástalan csirkefogók, vagy teljességgel haszontalanok a társadalom számára.
Platón államában a vagyon és a nők köztulajdonban lennének, a közösség osztozhatna rajtuk. A gyermekeket születésük után nem sokkal elválasztották volna szülőanyjuktól, és közösségi csoportokban nevelődnek: e tökéletes államban nincs anya, aki ismerné gyermekét, sem apa, aki bizonyos lehetne abban, hogy egy gyermeknek valóban ő az apja.
A Platón által megformált Szókratész államában levő vezetők és alattvalók egymáshoz való viszonya a kormányos és hajós, a pásztor és a nyáj, az orvos és a beteg viszonyához hasonlítódott. És ez természetesen marhaság, semmi szín alatt sem lehetett Szókratész vélekedése. Ha Szókratész mindezt hallotta volna, nyilván így szól: „Héraklészre! Mennyi hazugságot hord össze rólam ez a fiatalember.”
Platón vélekedése szerint a legjobb államberendezkedés az őrök egységes nevelése útján valósítható meg, a legjobbakat és a csenevészeket ki- és el kell választani és más rendekbe rakni. A fiúgyerekeket neveléssel fegyelmezett férfiakká kell nevelni; részletesen leírja a nevelés testi – lelki folyamatát, hogy milyen zenével, milyen mesékkel alakíthatók a gyerekek a kívánt tulajdonságúakra. Homérosz hallgatása például tilos, mert irigyeknek és bosszúállóknak ábrázolta az isteneket.
Festményeken csak erényes embereket és isteneket lenne szabad ábrázolni, nehogy a gyerekekre káros hatással legyenek!
Bármilyen magántulajdon Platón Államában tilos volna.
És így tovább, nem sorolom, bárki elolvashatja az Állam című dialógus tíz könyvében.
Nincs semmiféle adatunk, sem Xenophóntól, sem Diogenész Láertiosztól, sem Hérakleidésztől sem más filozófus életrajzokat írt személyektől arra vonatkozóan, hogy Platón aggkorára még idealistább lett volna, mint korábban, sem arra, hogy érelmeszesedésben szenvedett volna az agya: adatunk csak arról van, hogy nagyon vénen, nagyon kétségbeesve harmadszor is elutazott a szicíliai Szürakuszaiba.
No, és épp ez az, amiről én mesélni szeretnék, erről a három nevezetes útról.
Platón első ízben negyven éves korában utazott Dél-Itáliába, feltehetőleg turisztikai céllal, hogy megnézze az ott található nevezetességeket, a Vezúvot, az Etnát, Szkülla és Charübdisz meg Aiolosz szigetét, továbbá azt a helyet, ahol Empedoklész öngyilkos lett, ám egész más élmény érte. Utazásai során megismerkedett ugyanis Diónnal, aki aztán élete második szakaszának meghatározó személyisége lett.
Ez a Dión Szürakuszai uralkodójának, az idősebb Dionüsziosznak a sógora volt, de a zsarnokkal ellentétben idealista, álmodozó ember. Hallott Platón államelméletéről, politikai álmairól, és elhívta a filozófust Szürakuszaiba, hogy nyerje meg sógorát felvilágosult zsarnoki eszméinek.
Mármost mind Dión, mind Platón idealisták, sőt naívak lévén hittek abban, hogy Platón – egyébiránt szörnyű – elméleteit Dionüsziosz tárt karokkal fogadja, Szürakuszaiba mentek, és hamar tapasztalták, hogy a dolgok enyhén szólva nem elképzeléseik szerint alakulnak.
Egyrészt Platón nagyon hamar elundorodott az udvari szokásoktól, példának okáért attól, hogy a türannosz képes volt egy kilencven napig tartó lakomát rendezni. A filozófus undorában bírálgatni kezdte az udvar erényeit – pontosabban azok hiányát -, hamarosan rátért magára Dionüszioszra is, egyre inkább úgy beszélt, mint holmi vátesz, zsidó próféta, orákulum, ezt meg Dionüsziosz tűrte rosszul.
”Az az úgynevezett boldog élet, amelyet ti itt éltek, hogy napjában háromszor megtöltitek a gyomrotokat, és minden éjjel nőtársaságban tértek nyugovóra, egyáltalán nem szolgálja az állam érdekeit!” – dünnyögte, majd morogta, utóbb harsogta Platón.
”Beszéljünk hát az erényről!” – vetette közbe Dión, mire Dionüsziosz a filozófushoz fordult, sejtve, hogy nem fogja megkapni a néki kötelesen kijáró tiszteletet, és ez okot adhat a fellépésre.
”Minek is jöttél te Szicíliába?”
”Hogy keressek egy erényes embert…” – adta Platón a választ. Erre az uralkodó, épp csak magára nem mutogatva azt kérdezte: „És nem gondolod, hogy megtaláltad?”
”Egyáltalában nem gondolom!” – vágta elébe Platón.
”Szavaid aggkori gyöngeségről tanúskodnak!” – kiáltotta az immár földühödött zsarnok. (Ne feledjük: ekkor még Platón kevéssel múlt negyven esztendős.)
”A tieid pedig türannisz-lelkületről” – vágott vissza a a filozófus.
Alig van mit csodálkozni azon, hogy kevés kettősóra telt el, Platón megkötözve találta magát Pollidész rabszolgakereskedő hajójának fenekében, aki azzal a paranccsal indult útnak, hogy adja el Platónt az aiginai rabszolgapiacon.
”Ez úgyis filozófus” – mondta Dionüsziosz cinikusan -, „észre se fogja venni.”
Mindennek dacára Platón első szicíliai kalandja szerencsés véget ért: a kürénébeli Annikerisz fölismerte, és nem csak kiváltotta őt húsz mináért, de pénzt és egy kisebb ligetet – Akadémosz-ligetét - ajándékozott imádott filozófusának, aki aztán azon a birtokon, Athén mellett nyitotta meg nevezetes Akadémiáját.
Minden esetre – legalább is feltehető – Platón nyilván nem élete legszebb emlékei között tarthatta számon a szürakuszai zsarnokkal való találkozását, hogy füstbe ment reményeiről már ne is szóljunk.
És épp ezért oly meglepő, hogy a 102. olimpiai évben – melyet mi a Kr. e. 368. évnek mondunk -, mikor ifjabb Dionüsziosz lépett a szicíliai trónra, és Dión újra Szürakuszaiba hívta Platónt, a filozófus csak kicsit vonakodott a korábban történtek miatt, végül azonban mégis beleegyezett az utazásba mondván, nehogy saját szemében is olyannak látsszon, mint azok, akik csak beszélnek, beszélnek de sohasem tesznek semmit.
Ezúttal – kezdetben - nagy tisztességgel fogadták: ám a helyzet ismét és hamarost rosszra fordult. Ifjabb Dionüsziosz udvarának elöljárói újra elunták Platón erényről szóló szövegeit, rossz, görbe szemmel figyelték működését, aztán nekiláttak.
Diónt hazaárulással vádolták meg az ifjú uralkodó előtt, és hozzáfűzték: „Platón tanácsára tette, amit tett.”
A fiatal, de atyjához máris hasonló türannosz valójában nem tudta, mi tévő legyen, minden esetre – kétségek közt hányódva, de – száműzette Diónt, Platónnak viszont megtiltotta, hogy vele tartson.
A jelek szerint II. Dionüszosz nagyon szerette volna fönntartani ama látszatot, hogy ő a filozófia filosza, kedvelője. Magában meg azt gondolta: „Nagyon nem szeretném, ha Athénbe érve rossz híremet költené.”
(Igazság tetszés szerint válogatható.)
Vesztére Dionüsziosz a fenti szöveget egy alkalommal megismételte a filozófus előtt is, nem számítva arra, hogy Platón tanult holmi iróniát Mesterétől.
”Nem szeretném” – mondta Dionüsziosz Platónnak -, „ha Athénbe érkezve rossz híremet költenéd!”
Mire Platón: „Remélem, hogy az Akadémián nem vagyunk annyira szűkében a témáknak, hogy ilyesmikről kellene beszélnünk.”
Aggkorában, midőn már szerencsésen túl volt a hihetetlennek tűnő, mégis elkövetkezett harmadik útján, Platón így magyarázta kudarcait: „Nincs az a városállam, amely bármilyen törvény alatt megőrizhetné nyugalmát, ha az emberek rendjén valónak találják, hogy minden tulajdonukat különcködő kicsapongásokra tékozolják, és kötelességüknek tekintik, hogy mindenben lusták legyenek, kivéve az evést, az ivást és a kicsapongások fáradságos gyakorlását.”
Vagyis a halál felé ballagó filozófus még mindig az erény hiányában kereste az államformák és törvények csődjét.
Talán… Talán igaza is volt.
Végül Platónnak másodjára is sikerült megszöknie Szürakuszaiból, és amint hazaért Athénbe, kit látott az Akadémia tanítványai között? Na kit? Hát a kedves Diónt, aki már kétszer ugrasztotta át a palánkon.
Hinnétek, hogy harmadszorra nem hagyta magát megugrasztani, de nagyot tévednétek! Általában a filozófusok logikus viselkedésének valószínűségét hajlamosak vagyunk eltúlozni.
Ugyanis a 103. olimpia harmadik évében – azaz Kr. e. 361-ben - Dionüsziosz számos levélben kérlelte Platónt, hogy látogasson el ismét hozzá Szürakuszaiba, és még a tarentumi püthagoreusok támogatását is megnyerte. Lépten, nyomon mondogatta, hogy nem élhet mestere nélkül, és még egy gyors háromsorevezős hajót is érte küldött Paireuszba, Athén kikötőjébe.
Nem tudom, a sok naiv szeretethullám hatotta-e meg Platónt, vagy a türannosz kerek-perec üzenete, mely úgy szólt: vagy felszáll az érte küldött hajóra, vagy elkobozza Dión ottmaradt javait, minden esetre kötélnek állt.
Platón ekkor már öregember volt, életének hetvenkettedik évében járt, azonban Diónhoz fűződő barátsága miatt beleegyezett, hogy „ismét meglássa a szörnyű Charübdiszt”.
E megjegyzésben én jelképet szimatolok: ugyanis ahhoz, hogy Platón eljusson Athénből Szürakuszaiba, egyáltalán nem kellett áthajóznia Szkülla és Charübdisz legendás sziklái között – vagyis a messinai-szoroson, mert az északabbra van Szürakuszainál. Erős a gyanúm, hogy a „szörnyű Charübdisz” kitétel magára Dionüszioszra vonatkozhatott.
Teljes joggal, mert a zsarnok szicíliai ezúttal is sietve visszaszívta minden ígéretét: Diónt nem engedte hazatérni – mellesleg javait csak elkobozta -, és Platón megint afféle házi őrizetben találta magát, immár közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz.
De ezúttal is jótevőre akadt: a már fentebb megnevezett püthagreusok közül egy, bizonyos Arkhütasz mentette meg Dionüsziosztól és a haláltól. Ez az ember az éj leple alatt fölvette Platónt a hajójára, és épségben hazaszállította.
Egyébként néhány év múlva Dión sikeres puccsot hajtott végre Dionüsziosz türannisza ellen: nyolcszáz, főként Athénben toborzott emberével megtámadta Szürakuszait, és elkergette a zsarnokot.
Meglehet, Dión talán megvalósította volna Platón rémálom államát, de rövidesen elárulta és megölte -megölette - őt Platón egyik volt tanítványa, Kallipposz.
A történelem tanúsága szerint a tanítványok kb. 8,33 százalékával szoktak kisebb bajok lenni.
Platón pedig nyolcvanegy esztendős korában egy esküvői lakomán halt meg, bizonyosan nem azért, mert túlzabálta magát: mértékletes ember volt egész életében, hát még öregkorában.
Akadémosz hérosz ligetében temették el, ma is ott van sírja.
Elképzelt Állama és Törvényei – szerencsére – sosem valósultak meg a történelem során, bár vannak adataink arra vonatkozóan, hogy számos diktátor vagy diktátorhajlamú politikus előszeretettel tanulmányozta e két művét
Hosszú élete során – mondják az egybehangzó és hiteles vélemények – soha, senki sem látta őt nevetni….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése