A Királyfi végiggondolt már sok mindent, döntésre persze nem jutott.
Élni? Halni?
Lenni? Nem lenni?
És főként: megtenni? És ha megtenni, hogyan?
Hát lehet ennek a végére jutni?
A Királyfi miután végiggondolt mindent, nekihuzakodott a hosszú folyosónak, és pontosan tudta, hogy a Lány várja a folyosó végén.
Meg az ablakmélyedésekben anyja les, meg Gyilkos Mostohaapja (a vérnősző barom), meg a szegény, minden lében kanál lé Tanácsnok, a Lány apja.
(A kanál léhez már nem kell lé, ám a Tanácsnok épp ily fölösleges lé volt itt, ott meg mindenhol.)
A Királyfinak feladata volt, feladata, magányra volt hát ítélve, mióta azt a Szellemet megpillantotta a vár fokán.
Súlyos, veretes föladata volt az óta.
Kizökkent az idő, és – ó kárhozat! – ő született helyrehozni azt.
Annyit tudott a Királyfi, hogy a Lányt nem vonhatja szédült zuhanásába (mert zuhanni fog, zuhanni: ez a feladat letaszítja), hát el kell kergetnie: most és itt kell elkergetnie, továbbá a fülelő falaknak sem kell további tápot adnia:
”Keménynek kell lennem, keménynek kell lennem… vele. Most nem gyöngülhetek el…” - gondolja a Királyfi.
A Lány tényleg ott várt a ridegszívű folyosó végén.
Sápadtan, semmirőltudón várt ott, mint annyi más lányok.
„Lányok, szép, kedves lányok! Örök Évák! Drága Szonják, Iluskák, Júliák: csöndcsendes Oféliák, Tatjánák! Mind így vagytok! Mindeneteket odaadjátok, legvégül csöndes kis léteteket is, és belehulltok egy elsodró patakba…” – gondolja a Királyfi.
A Lány ráköszön:
„Kegyelmes úr, hogy van, mióta nem láttam fönségedet?”
„Csak keményen, keményen, aljasan, hogy elmenjen végre, hogy ne érje Őt baj!” – suttogja magának a Királyfi.
Az agya suttogna? Igen, az agya, nem a szíve.
És felel: aljasan, keményen, és neki fáj tán jobban:
„Köszönöm alássan; jól, jól, jól.”
A Lány kicsit hallgat: ezt a választ várta? Aztán köpenyében kutat sietve, mintha csak ez lenne a legfontosabb:
„Uram, nehány emléke itt maradt… Már rég ohajtám visszaküldeni, kérem, fogadja el.” – és egy-két semmiséget húz elő, a Királyfit nézi, nem a holmikat, mikor feléje nyújtja.
Mármost: már most válaszolni kell, úgy kell válaszolni, hogy porig sújtsa kedvesét, hogy eltaszítsa magától:
„Nem, nem. Nem adtam egyet is soha.”
Elhomályosodik az éjfekete-kék szem, a szelíd tekintet.
„Fönséges úr, hisz tudja, hogy adott…” – dadogja, suttogja a Lány. Aztán nagy levegőt vesz, s úgy folytatja:
„S hozzá illatnak édes szavakat. Vedd vissza, mert illatjok elapadt…Nemes szívnek szegény a dús ajándék…”
A Lány a mondat befejezése előtt kivár kicsit, habozik, torkát szorongatja a szívében nőtt aggodalom, aztán kibukkan, és letaglózza a Királyfit:
„…ha az adóban nincs a régi szándék. Itt van, fönséges úr.”
És most?
Most mit…?
Hogyan…?
Keményen, cinikusan, így: a Királyfi röhögésre fakad, keserű gúnykacajra fakad. Játszik, ó, be jól játssza szerepét.
„Haha! becsületes vagy?”
És szinte fulladozott kérdése aljától.
A Lány talált egy karszéket a folyosó végtelen kövezetén, és beleroskadt. Aztán így, roskadozva és kezeit önkéntelenül tördelve kérdezi:
”Uram?”
A Királyfi ráemeli hangját, de majd belepusztul. De így kell lennie, csakis így mentheti meg a Lányt az őrá váró gyötrelmes hátralévőktől, a teljes omlástól.
Folytatja hát: „Szép vagy?”
Röppenő csönd, aztán: „Hogyan, fenséges úr?”
Most már belejön ugyan, bár durva hangja magát a Királyfit is zavarja: „Mert ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba álljon becsületed szépségeddel.”
„Lehet-e a szépség, uram, jobb társaságban, mint a becsülettel?” – és hajtja le szép fejét a Lány, és hosszú haja is biccen előre, egészen eltakarja édes-bús arcát.
Jaj, ez a megadó, odaadó, csöndes beletörődés. Édes Istenem… És mégis… Mégis folytatni kell:
„Lehet bizony; mert a szépség ereje hamarább elváltoztatja a becsületet abból, ami, kerítővé, mintsem a becsület hatalma a szépséget magához hasonlóvá tehetné. Ez valahol paradox volt, de a mai kor bebizonyítá.”
„Most már kitomboltam magam.” – véli a Királyfi, hát csöndesebben folytatja: - „Én egykor szerettelek.”
Eddig, a fiú tirádája alatt a Lány makacsul a folyosó kövét nézte, most fölemeli fátyoltekintetét, és semmit nem ért. Tombolás után szerelmi vallomás? És múlt időben? Óvatosan mondja hát: „Valóban, fenség, úgy hitette el velem.”
A Királyfi most felcsattan, hangja, mint ostor szíjazása csap a Lányra:
„Ne hittél volna nekem; mert hiába oltja be az erény e mi vén törzsünket, megérzik rajtunk a vad íz!”
Ráüvölt a szeppentre:
„Én nem szerettelek!”
„Hisz az nem lehet, hisz ezt nem engedheti az Isten, aki persze sok mindent megenged…” – gondolja a Lány, s halkan suttogja el -: „Annál inkább csalódtam.”
A Királyfi csak most nézi meg őt, ahogy ott ül, és váratlan megdöbbentő érzés támad szívében: most valóban gyűlöli a Lányt.
Meglepi őt magát is ez a különös érzés, ezért átható, merev tekintettel néz le Rá.
A Lány meg őt nézi, nyugtalanul, szerelmes gondban. Ettől elmúlik gyűlölete, de a dolgot mindenképp be kellett fejezni, a Lány nem jöhet tovább vele, nem zuhanhat vele együtt a semmibe.
„Eredj kolostorba; minek szaporítanál bűnösöket?” – dörög a Lány felé, aki megrémülve hajtja le újra fejét, és nézi, csak nézi a folyosó kövét. –„ Én meglehetős becsületes vagyok: mégis oly dolgokkal vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám világra sem szül. Igen büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó…” –elhallgat a Királyfi, a Lány reakcióját figyeli, és lelke dörömbölését, a hangot, mely egyre azt dübörgi: „Hagyd abba, ne bántsd…”
Sovány, sápadt arcocskája van ennek a lánynak, nem hagyományosan szabályos, de szép, szép nagyon: szeme ide-oda rebben, mintha menekülni akarna. És van még egy sajátossága ennek a bájos lányalaknak. Dacára tizennyolc évének kislánynak tűnik, ijedt, riadt kislánynak vagy mindenesetre sokkal, de sokkal fiatalabbnak a koránál, sőt egy-egy mozdulata olykor kifejezetten gyermeki.
„Hogyan vagyok képes bántani, hogyan? Hát mennyi aljasság lakik még bennem?” – gondolja a Királyfi, ám mégis, mintha machina mozgatná, rohan tovább végzetükbe. „…egy intésemre több vétek áll készen, mint amennyi gondolatom van, hogy beleférjen, képzeletem, hogy alakítsa, vagy időm, hogy elkövessem benne. Ily fickók, mint én, mit is mászkáljanak ég s föld között? Menj Isten hírével kolostorba!
Hol az apád?” – kiált most rá, hogy amaz összerezzen ijedtében, aztán azt rebegi: „Otthon, uram.”
A Királyfi most még erősebbre fogja hangját, hogy a fülelő Tanácsnok biztosan meghallja: „
„Rá kell csukni az ajtót, hogy ne játssza a bolondot máshol, mint saját házában.”
Vár, aztán elfordul a Lánytól, és odaveti, látszólagos könnyedséggel: „ Isten veled!”
És indul már Hamlet, a dán királyfi, és megy, megy végig a végtelenbe veszni tűnő folyosón, megy nyílegyenesen megy, meghívott halála felé.
A Lány maga elé suttogja: „Ó, könyörülj rajta, mennybéli jóság!”
Fölkél a karszékből, és ellenkező irányba indul, egy folyosóablakon zúduló és kőre vetülő naptócsa felé, a folyosó végén táruló ajtó felé, az rá váró, áradóban lévő patak felé.
Ruhájának hosszú, fehér uszálya végigsepri a folyosó kövét: megy szegény, drága Ophelia, csak megy, nem hívott, nem vágyott halála felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése