A szerencse csak annyiban segítette Sassarolit, hogy hallhatta Verdi úti célját, amúgy a szerencsének ahhoz nem volt köze, hogy a maestrót ott érte a főpályaudvaron, ugyanis Vincenzo Sassaroli szakadatlanul Verdi nyomában volt, mondhatni, életének egyetlen célja, oka és teljessége az volt, hogy kövesse a Mestert. Egyszerű okból tette: ártani akart.
Egy dologban azonban tévedett maestro Sassaroli: igen is, hogy Verdi fölismerte, azonosította avval a rémisztő emberrel, kire hol itt, hol amott tekintete ráröppent.
Amúgy nehéz is lett volna Vincenzo Sassarolit föl nem ismernie annak, aki legalább egyszer már látta, mert Vincenzo mind testileg, mind szellemileg súlyosan beteg embernek látszott, és az is volt bizonyára.
Haja és foga kihullott, szája utálkozva biggyedt lefelé, akár a gyomorbajosoké, akik saját bensejüktől borzadnak el. Rikácsolva monologizált az utcák során, megbotlott saját lábában, összetévesztette az arcokat, csak Giuseppe Verdit nem vétette el soha, nem tévesztette össze senki mással. Féltékeny gyűlölete messze túlnőtte idegbaját, Verdit sosem vétette el.
Nem volt hát nehéz a maestrónak azonosítania a futólag látott férfit, csak azt nem tudta Giuseppe Verdi, hogy akar-e tőle ez az ember valamit, vagy csak véletlenül kerül útjába folyton?
Nos: nem véletlenül.
Vincenzo Sassaroli egy kis városkában, a Marche megyei Tolentinóban született, Perugia közelében, 1816. március havában zenész családból; így érthető, hogy zenei tehetsége hamar megnyilvánult. Öt esztendős korában csodagyerekként hordták szülei körül nem csak Marchében, hanem Itália távolabbi tájain is. Remekül játszott spinéten, ezen az egyszerű felépítésű, pengetéssel megszólaltatható, mechanikával ellátott kordofon hangszeren, mely a citerához áll legközelebb.
Atyja később Nápolyba vitte tanulni a neves Saverio Mercadantéhez, a nápolyi operaiskola meghatározó egyéniségéhez, a kor ünnepelt színpadi szerzőjéhez. Azért épp őhozzá, mert Mercadante szegről-végről rokonuk volt.
Sassaroli még húsz éves sem volt, mikor már két operát komponált, a Luisa Strozzi és a Francesca da Rimini címűeket: az utóbbit 1846-ban Cataniában be is mutatták. Szerény visszhangot hallatott, alig élt meg öt előadást.
Sassaroli azonban nem bánkódott különösebben: egyfelől azt gondolta, hogy a közönség lassan hozzászokik majd az ő különös kontrapunktjaihoz, újszerű dallamaihoz, másfelől azt is gondolta, hogy számtalan új operát fog majd alkotni, mely nem csak az itáliai, hanem a világsikert is meghozza számára.
Igen, csakhogy a század, ama nevezetes tizenkilencedik század közepén váratlanul Velencében, a Teatro la Fenicében fölemelkedett egy csillag, mely Bussetóban kelt fel, és kezdett egyre fényesebben ragyogni a zeneirodalom egén: Giuseppe Verdinek hívták e csillagot.
Vincenzo megpróbálta legyűrni ezt a veszedelmet, ezt a Verdit; sietve bemutattatott egy új operát, és várt.
Két előadása volt annak a remekműnek.
És ezen a ponton meg is akadt Sassaroli; sem különösebb ismertséget nem szerzett, sem sikereket nem aratott; visszatért hát szülőföldjére, ahol is templomi orgonista és egyházi dallamok zeneszerzőjeként nyerte el a maestro címet.
Ez akkortájt egyáltalában nem volt különösen magas rang.
A század utolsó évtizedeiben hemzsegtek a maestrók Itáliában. A sok kis egykori állam, mely az ország egyesítése előtt létezett öröke volt az, hogy minden falunak, minden kisközségnek, minden városi kerületnek megvolt a maga kottavetője, maestrója. Valamikor ennek az volt a magyarázata, hogy ezeknek a „zenecsinálóknak” kellett ellátniuk szülővárosuk vagy annak környékét operákkal, misékkel, ám az egységes Itália létrejötte után a sok különálló föladat megszűnt, és nem maradt egyéb, mint egy csalódott falka zenész, napfényt kerülő zenepária.
Igazából még Gioachino Rossini idejében is jól ment soruk, mert a „pesarói hattyú” végtelenül lusta ember volt, a nagyra-nem-vágyás géniusza, az ő vitathatatlanul ragyogó dicsősége nem ártott a múzsák olyan mostohagyermekeinek, mint amilyen Sassaroli is volt.
Egészen másként állt a helyzet a bussetói Maestróval, ezzel a tuskó paraszttal, evvel a kékszemű sátánnal, Giuseppe Verdivel.
Az ő korlátlan becsvágya – vélte Sassaroli és hasonszőrű társai – nem ismert határokat.
Ez a Verdi alig húsz évnyi alkotás után legjobbjaikat is leseperte a színtérről, harminc év után írmagjuk sem maradt a kicsiny maestróknak, és negyven év elteltével az első Verdi-bemutató után a bussetói Verdi egyedül uralkodott a földgömb két féltekéjén.
A közönség szinte ájult lelkesedéssel hallgatta-nézte a Rigoletto, a Trubadur, az Álarcosbál kórusait, áriáit.
Közben, az évek múlásával néhány vájtfülű elfordult már Verditől, és Wagnerhez pártolt: maestro Sassaroli kezeit dörzsölte, és hozzáfogott, hogy minden cikket összegyűjtsön, mely Verdi zenéjéről rossz kritikát mondott.
És ez idő tájt cserélte föl maestro Sassaroli a kottavetést a betűvetéssel.
Hozzákezdett a hangzatos című Zenei alchimista című lap szerkesztéséhez, avval a céllal, melyet az előlapon sietve rögzített:
”A lírai színházak, a zenekiadás és az olasz kritikai sajtó területén uralkodó korrupció leküzdéséért harcoló folyóirat. Kiadja az igazi művészet nevében és javára
Maestro V. Sassaroli”
Húsz példányra futotta alkalmanként, de a hátoldalon azt írta Sassaroli, hogy „ez a lapszám kétszáz példányban jelent meg.”
Tudj Isten: így komolyabbnak látszott az a kis szennylap.
A szennylapocska belsejét Sassaroli megtöltötte méregként habzó gyűlöletének bélsarával, melyeket részben ő maga alkotott, részben a levadászott Verdi-ellenes cikkekből, kritikákból állított össze. Nem fukarkodott önnön karrierjét sem építgetni, mint például abban a cikkben, melyet egy orvietói – amúgy kétes értékű – lapocska híréből alkotott hatalmas eredménnyé.
”Múlt vasárnap” – kezdi a cikket – „az orvietói városi zenekar az ottani főtéren a tömeg lelkes tetszése közepette játszotta el Maestro V. Sassaroli operájának, a Riccardo, duca di York- nak nyitányát.
Ez a tény azért bír különös jelentőséggel, mert kiadónk maga sem tudja, hogy ama kitűnő zenekar karmestere, vagy annak egy hű embere mily módon jutott a kotta birtokába. Mint Olvasóink tudják, ez a mű, melynek szerzője az egyetlen olasz komponista, ki maga írja operáinak szövegét is, Genovában, a Doria-színházban viharos sikert aratott. Liguria népének dühös tiltakozása ellenére azonban az igazgatóság nem merte e sikert kiaknázni, és levette a színház programjáról a jeles operát.
Miért?
G. Verdi úr, aki Genovában ütötte fel székhelyét, egyeduralmát féltve mozgósította gyülevész hadát, és hajszát indított Maestro Sassaroli és műve ellen.
Az operát tehát levették a műsorról, kottája máig nem jelent meg nyomtatásban (errről Verdi úr kiadója, a Ricordi cég gondoskodott).
Maestro Sassaroli ezért úgy határozott – szégyenteljes nemzeti állapotaink teljes tudatában -, hogy művét életében sehol sem szabad előadni. Hogy halála után mily sors vár műveire, azt régen leszögezte már végrendeletében.
Ezért különös és tiszteletreméltó az orvietói városi zenekar karmesterének bátor tette.”
Persze a Zenei alchimista legtöbb cikke mégis csak Verdit dorongoló, Verdit ócsároló, Verdit bíráló cikk volt.
”Az újabb kor színháztörténetében nincsen alaptalanabb siker, mint a Verdié. Operáinak tárgya vagy babyloniai zűrzavar (Trubadur), vagy ízetlen utcalány-érzelgősség (Traviata) vagy brutális ponyva (Rigoletto). És ezek még a jobbak. Mert ha az Hernanira, vagy a Végzet hatalmára gondol az ember, hát elsötétül előtte a világ.”
”Verdi operáinak dallamai siváran szimmetrikusak, végtelenül unalmasak s ernyesztően egyformák.” – fröcsög máskor Sassaroli. – „Hideg fejjel kiagyalt brio, nyers késleltetési technika, mindig előre kiszámíthatóan próbálja ezeket a gyönge dallamokat izmosítani.”
És így tovább, fölösleges idézgetni.
Jellemző egyébként, hogy Verdi neve előtt minden esetben csak a signore áll, míg bárhol írja le a saját nevét, gondosan elé biggyeszti a maestrót. Végtelenül átlátszó ez, végtelenül.
Elérkezett az 1871. év szentestéje, az Aida ősbemutatója Kairóban. Az Aida korántsem aratott olyan egyöntetű sikert, mint maestro Verdi korábbi operái, éspedig azért nem, mert az agg Mester megújította, megrázta magát, és amolyan „wagneri” operát hozott létre.
Ez megosztotta közönségét; voltak, akik most kezdtek csak rajongani Verdiért, mások – kik korábban föltétlen hívei voltak – kiábrándultak, és zsenijének elhomályosodásáról beszéltek.
Vincenzo Sassarolit féltékeny irigysége és Verdi iránti gyűlölete mindkét véglettől távoltartotta, pontosabban a viták fölé helyezte. Néki igazán mindegy volt, hogy Verdi megújult-é vagy csak szolgai módon Wagner zsenijének nyomába szegődött.
Viszont nagy, mondhatni végső tettre sarkallta az Aida nyomán újra fellángolt Verdi-körüli zajgás.
1876. január harmadikán Sassaroli levelet írt a Sonzogno e Ricordi zenekiadónak, egész pontosan Tito Ricordinak, fontos és nagyon komoly levelet.
”Chiaro Sig. Cavaliere,” – kezdi levelét, melyben egy Gracchus római erkölcsi magaslatáról szólítja föl a kiadót, hogy a Verdi úrral való megállapodás után adják meg neki a jogot, hogy az Aida változatlan szövegkönyvéhez új zenét szerezzen. Ő, Sassaroli olvasta és hallotta a világhírű Verdi egyiptomi díszoperáját, és kész vele párbajra kelni. Ajánlata, hogy mindkét fél válasszon egy hat szakértő maestróból álló döntőbíróságot, melynek élén egy hetedik maestro álljon, kit azok hatan jelölnek maguk fölé. Ha a bírói döntés néki, Sassarolinak juttatja a pálmát, úgy a Ricordi-cég legyen köteles az új Aidáért húszezer frankot juttatni, a partitúrát kinyomatni, a művet a Scalában bemutattatni.
”Amint látja” – írja levele végén -, „ez kihívás melyet Verdi úrhoz s önhöz, kiadójához intézek, s melyre nézvést mihamarabbi válaszát várom. Ön ebben a párviadalban nem kockáztat egyebet, mint azt az említett húszezer fontot, ám cserébe egy valódi Aidát, egy igazi remekművet nyer.”
Mármost Tito Ricordi, a nagyszerű zeneértő ezt a különös levelet talán tréfának vélte, talán csak fonák helyzetnek, mindenesetre zenei folyóiratának humoros rovatában közölte, ráadásul valami rövid, tréfás megjegyzés kíséretében.
Húha!
Az eddig se túlzottan alvó oroszlánt kár volt Tito Ricordinak még jobban fölpiszkálnia. Postafordultával ott feküdt a második ajánlott ás expressz levél a nagyhatalmú cég főnöki íróasztalán.
„Én, ki most és mindenkor szeretettel szentelem életemet az igaz művészetnek és azt minden kártékony hatás ellen kész vagyok megvédeni…”
”Ön nem látott kihívásomban rossz tréfánál egyebet, s káromra gúnyosan kiadta komoly levelemet, hogy közönségének nevető kedvét szolgálja.”
”Uram! Ha vicces kedvemben vagyok, bizony más alakokhoz fordulok, mint ön és Verdi úr.”
És végezetül ezt írja Sassaroli: „Akarja tudni az igazat, uram? Ön fél! Fél, mert ebben a párviadalban nem egy eleve megdolgozott közönség ítéletéről lenne szó, fél, mert a lefizetett sajtó az én feltételeim mellett nem gyakorolhat befolyást a bírói gréniumra! Fél, mert ezúttal mesterek ítéletéről lenne szó, melyet önö és Verdi úr nem befolyásolhatna! Fél végül is, mert egy olyan művész felett kelne vita, kinek érdemét a fűáradhatatlan reklám, sajtó- és kiadófondorlat mérhetetlenül nagynak hitetett el a világgal!”
Ez a levél a glosszáriumban jelent meg, és senki jobban nem örült ennek, mint Sassaroli. Ezzel a nyilvánossággal ütött az ő nagy órája: amit egy művével sem tudott elérni, elérték ezek a levelek. És nem csak komikumuknak volt sikerük, ó nem! Bizonyos olvasói körök – a már említett zenepáriák – hangosan bravózták Vincenzo Sassaroli bátorságát.
De következett a nevezetes tíz év, tíz év, mialatt Verdi hallgatott, és csak egyetlen egyszer követett el meggondolatlanságot, mikor is egy régebbi partitúrájának átdolgozott változatát adatta elő. A partra vetett halként fuldokló zenei csőcselék felett oszladozni kezdett a súlyos felhőréteg, Verdi zsenije. „Az öreg egészen kész lett…” – mondogatták.
És oszladozott Sassaroli bátor tettének varázsa is, hisz az olyan sikert, amilyen az övé volt szakadatlanul meg kellett volna újítani. Dicsőségének korszaka néhány hónapig kitartott, aztán fogyatkozni kezdett, végül teljesen elfogyott.
Megkezdődött Sassaroli bukása, melyet ő képtelen volt elfogadni.
Így érkezett el az 1883. év január közepe, az a nap, mikor Sassarolinak tudomására jutott, hogy Verdi titokban Velencébe utazott.
Néhány napig még tennivalói Genovában tartották Vincenzót, aztán maga is vonatra szállt, hogy Milánón keresztül Velencébe utazzék…
Arra nézvést, hogy miért utazott 1883. meghökkentően enyhe, szinte meleg januárjában a hetven éves Maestro Verdi Velencébe, hozzá még teljes titokban, inkognitóban, megoszlanak az életrajzírói vélekedések.
Legtöbben azt mondják, hogy régóta porosodó operáját, a Lear királyt óhajtotta a muzsikás városban végre, húsz esztendőnyi várakozás után befejezni; mások azt mondják, hogy egyszerűen csak a genovai, sant’-agatai kábultságot kívánta lerázni magáról.
Én magam azt mondanám, hogy lélektani magyarázata volt ennek az utazásnak; miként alkonyi pille röppen a gyertyaláng fénykörébe, úgy röppent Velencébe a Maestro a fény felé. Annak a fénynek pedig Richard Wagner volt a neve.
Giuseppe Verdinek Richard Wagner épp úgy volt keresztje, miként ő maga Sassarolié volt.
Igen, ez tény: a germán zenedráma walhalla felhője jó húsz éve kúszott föl az olasz bel canto azúr égboltjára, és kezdte homályba borítani Maestro Verdi dalműveit. Semmi kétség hát: Wagner pontosan ugyanazt jelentette Verdi számára, amit Verdi jelentett Sassarolinak: csakhogy a szűkkeblű Sassaroliban irigy gyűlölködést váltott ki a Maestro zsenialitása, addig a tágkeblű Verdiben nem volt más indulat, csak önnön művészetébe vetett kétség, és – persze – csekély fájdalom nevének homályosulása miatt.
Ennyi sok év telte, múlta, hullta után lehetetlen ma már kideríteni, mi is történt Velencében a Maestro és Vincenzo Sassaroli között. Tény, hogy minden halandó bűnű ember közül a féktelen irigységű leginkább a Gonosz martaléka; vad indulata, előre törekvő homloka mindig és mindenütt magán viseli a sátán jegyét, melyet oly jól ismertek föl a középkor ördögűző mesterei. Márpedig a gyűlölet és sértett önérzet úgy emésztették Sassaroli testét-lelkét, mint dzsungel-mocsárban járó embert a váltóláz. Csakhogy tudni kell: a gyűlölet mindig rokon ellenérzelmével, a féktelen imádattal, mivel a gyűlölet a tagadás maga, tehát sohasem valóságos, mindig titokzatos szeretetvágytól függő is. Sassaroli lelke, akár szerelmes férfié, ki imádja-gyűlöli volt kedvesét rettenetes féltékenységgel tapadt Verdi személyéhez.
Így aztán hiába bújt rejtőzve a Maestro Velence egyik kicsiny albergójának lakosztályába, Sassaroli gyűlöletének érzékentúli ösztönével hamar kiszimatolta, hol lakik Giuseppe Verdi.
Ugyenezen ösztön vezette egyébként Velencébe: evvel az ösztönnel sejdítette, hogy a Maestro elborult végidőszakát éli, védtelenebb Velencében, mint Genovában, és Vincenzo fölkészült a végső leszámolásra.
Lehetetlen bizonyosan megmondani, mi történt kettejük között, mikor végül is Vincenzo Sassaroli szemtől-szembe került a bussetói farkassal. Nem tudom én sem, hogyan tudhatnám. Kettesben voltak ők akkor ott egymással: ott, Velencében, a San Zaccaria egy eldugott, de nagyon előkelő kis albergójában.
A tények mindössze ketten vannak, abból kell kikövetkeztetnünk, mi történt a Maestro és a maestro között.
Rendelkezésünkre áll egy szállodai papírra vetett, Sassaroli aláírását bíró nyilatkozat:
”Ezennel kijelentem, hogy minden vád és gyalázkodás, melyet maestro Verdi ellen írásban és szóban emeltem, kitalált, alávaló hazugság, melyre nem volt tárgyi indítékom, s melyre csak irigység, gyűlölködés és bosszúvágy vezetett.”
A másik dokumentum egy levél, mely a Teatro alla Scala első karmesteréhez szól, ím igyen:
”Kedves Franco Faccio! Egy Vincenzo Sassaroli nevű maestro be fogja neked nyújtani operáját. Kérlek, olvasd el a kedvemért a legnagyobb figyelemmel! Ez a zeneszerző ugyanis úgy gondolja, hogy én, illetve az én műveim tehetnek arról, hogy ő maga sosem tudott zöldágra vergődni. És hát tudjuk: minden világok e leglehetetlenebbikében, minden lehetséges.
Kérlek tehát: nem akarom, hogy miattam egyetlen lény is kárt szenvedjen, vagy szenvedni véljen. Vizsgáld meg tehát operáját, mintha tőled származnék, vagy tőlem.
Kérlek: értesíts erről az ügyről, amint megírom állandó címemet!
Írok még! Addio, addio!
A te G. V-d
Nincs szándékomban oknyomozó szerepében tetszelegni: rábízom az Olvasóra, hogy e két írás közötti logikai szálat meglelje.
Vélem csupán: Verdi fölajánlotta a vádak visszavonásáért cserébe Sassaroli egy operájának lehetséges bemutatóját. Vélem, az öregedő muzsikus lelkében alkut kötött a becsvágy és a gyűlölködő irigység.
Alighanem beadta partitúráját, de errő semmiféle adatom nincsen.
Minden esetre a Scala műsorterveiben 1883 és 1900 között nem szerepel Vincenzo Sassaroli bármely operája; sem az elvetett sem az elfogadott művek sorában.
Richard Wagner a velencei karnevál zárónapján, 1883. február tizennyolcadikán halt meg Velencében, annak az éjszakának reggelén, mely éjszakán Giuseppe Verdi szállodai szobájának kandallójában elégette a Lear király partitúráját, és elszánta magát, hogy szembenézve megismerkedik nagy vetélytársával, majd visszautazik sant’-agatai birtokára gazdálkodni. A találkozásra sohasem került aztán sor, mert midőn a Maestro bebocsáttatásért folyamadott a Palazzo Vendraminba, Wagner már vagy egy órája halott volt.
Vincenzo Sassaroli halálával kapcsolatos minden kutakodásom eredménye csupán annyi, hogy a dátumot sikerült megtudnom: Sassaroli 1887. március 22-én halt meg Genovában, de halála okáról, körülményeiről a legszorgosabb fölfedező úton sem jutottam semmire sem. Meghalt 1887. március 22-én. Ennyi.
1901. január 21-én Giuseppe Verdit szélütés érte, öt nap múlva halt meg.
„Fenségesen halt meg, mint egy harcos, félelmetesen, némán… A lehajtott fejével, összevont szemöldökével, félig nyitott szemével mintha ismeretlen, félelmetes ellenfelet méregetne… Hősiesen ellenállt. Remek mellkasának működése négy napon és három éjszakán át életben tartotta; a negyedik napon a lélegzése még mindig betöltötte a szobát, de micsoda harc, szegény Maestro! Milyen fenségesen harcolt az utolsó pillanatig! Életem során elveszítettem már embereket, akiket eszményítettem és a bánat erősebb volt, mint a beletörődés. De még soha nem éreztem ilyen gyűlöletet a halál iránt, ilyen irtózatot titokzatos, vak, ostoba, diadalmas, gyalázatos erejével szemben.”
Temetésekor egy percre megszűnt az élet Itáliában, a boltok bezártak, a vonatok megálltak…
Felhasznált források:
Arthur Pougin: Dalla vita e dalle opere di G. Verdi
Le lettere di Tito Ricordi
Sassaroli, o dell’invidia (Popinga)
Bea Friedland: Italia nel’ottocento
Franz Werfel: Verdi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése