És ez az írás, a mely följegyeztetett:
Mene, Mene, Tekel, Ufarsin!
Ez pedig ezeknek a szavaknak az értelme:
Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak!
Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál.
Ufarsin, azaz elosztatott a Te országod és adatott a médeknek és a persáknak!
Dániel könyve 5. 24 – 28
Kulesch úr
Kulesch úr iszonyú főfájásra ébredt egy majdnem elviselhetetlen hajnalon Régbayernben. Álmára nem emlékezett, csak a hangulata körözött tovább testében, de az se volt könnyen elviselhető. Holmik üldözték, elkapogatták, macskaegeret játszottak vele, és ez a sok rohangálás hajnalra teljességgel kifárasztotta, mintha nem is aludt volna, olyan gyötört volt teste-lelke.
Aztán meg, hogy ennyire szürkeségesre sikerült a hajnal, hogy ennyire hiányzott belőle a reggel velejáró napsütése, hogy ennyire semmi volt ez a hajnal, eszébe jutott előző napi bántódása is. Az egyik főnöke – (kefeagyú csinosság, ragyogó fogsor, széles vállak) – sokak füle hallatára kijelentette, hogy Kulesch úr igazán semmirekellő ember!
“Azám” vélte a piszokzatos hajnalban Kulesch úr, “semmire kelő vagyok! Mert hogy mire?”
Ludiszte
A sziporkáktól csillogó ég alatt vissza-visszatérő álmaiban Ludiszte mindig ugyanazt a ragyogó, idegen várost látta. Azaz hát dehogyis volt idegen: meleg-barátságosan ismerősebb volt, mint bárhány lélegző-eleven város, ahol valaha Ludiszte járt, éppen csak az ébredő-álmodó tudta, hogy ebben a városban még nem járt soha.
Tejszínkék üvegkupolaként feszült a város fölé az égbolt, türkiztenger fürdette partját: tágas és levegős volt. Alacsonyra épült, legfeljebb egy-két emeletes, egymástól épp elviselhető távolságra rakott házak emelkedtek benne, szűziesen csillogó ablakszemeiken mosoly ragyogott, és a nap hárfadalokat pengetett tiszta falaikon. Gumiágyakon lépkedtek a lakosok, gurultak különös járművek, énekek úsztak a csöndes levegőben. A nap özönében és a langy esőkben lila, sárga, kék és piros virágok bontották puhán telt, nagy kelyheiket embermagasságú szárakon, bennük dalosmadarak fészkeltek. Nektárt ittak és ambróziát ettek.
Hűbele Balázs
A nappontot innen senki sem látta. A nemlátvány ijesztő volt Hűbele úr számára. A napkelte pontjának még ebben a csődtömegben, ebben a Hóttvárosban is látszania kellene, de hát nem. Hát nem látszik. “Ha nem, hát nem” döntött Hűbele, aki nem mostanában született. Hogy nem mostanában született, azt két napja tudja csak úgy igazán: egy 25 évvel fiatalabb nőt nézegetett Egy idő óta a hivatalban, és szép lassan belészeretett, de amikor hosszas erőgyűjtés után ezt megmondta, hát… Hát nem mostanában született.
Ludiszte
Közvetlenül ébredés után Ludiszte cigarettára gyújtott, és bambán-hosszan nézett a mennyezet felé szálló füstcsík után. Ott, ahol a felszálló dohányfüst a fehér festéket érte, ott - éppen az ágy fölött, a feje fölött - halványsárgás barna folt terpeszkedett pökhendin. Évek, évek óta szállt oda már a füst. Vonalban, csíkban szállt, s ahogy a mennyezethez ért, szétterült. Szabálytalan köralakban terült szét.
Ludiszte az ablak felé fordult. Innen és túl mocskos szürkeség. Le kellene mosni az ablakot, de a kinti szürkekosz örökkévaló. Le kellene mosni egyszer ezt a várost, ezt az Egykorómát!
Egykockányi fürdőszoba a tizenkettedik emeleten. Alatta tizenegy, fölötte három böfög így reggeltájt egydallamra. A rosszízű éjszaka emlékén nem javít a fogkrém, Ludisztenek hányingere támad, s amint a zuhany alá hajtja fejét, lapockáinál enyhe szúrást érez. Fájó, nyomó, tolakodó szúrást.
A hányinger reggeli közben sem múlik. Egyenétek. Tizenöt emelet minden olajszagú lakásában - kilencven olajszagú konyhában - száznyolcvan ember ropogtatja ugyanazt a pirítóst, szürcsöli ugyanazt a teát a mosogatóléízűt, falja ádáz képpel ugyanazt a kukoricátsohasemkóstolt tyúkok tojta lágy tojást, hogy aztán pontban hétkor egyszerre özönöljenek ki ugyanazon a kapun a zajtermő utcákra, a kutyapiszkos terekre és a dermesztő hangú járművekre szálljanak.
Lapockáinál, mindkét oldalon fáj az élet. Két tükör segítségével szemléli meg a fájó helyeket. Két kicsi dudor. Dudoróda. Orvosra tartozó. Majd rádiumtűvel, kobaltágyúval, pengeéles szikékkel esnek nekik. Ó, jambikusan növekvő dudoródám! Téged aztán nem fog bántani senki! No pasaran!- gondolja Ludiszte.
Hűbele Balázs
“Ha nem, hát nem” vélte Hűbele a meg nem ébredő hajnalban, amikor a nappontot nem lehetett látni; tele volt korábbi emlékekkel, úgy nagyjából a hatvanas évek remekeiből, és első ébredésében ezek az emlékek tolultak agyának ágyára.
elszédültem attól, hogy mennyire nagyon szédülök
szétdülök?
a fal meg ott előttem
föld és fal fölfal
faló phallo
nem itthoni – trójai
jól megrója itt
NEGRO A TOROK KÉMÉNYSEPRŐJE
hány lépés a határ mesterházilajos?
Tejis fijambrutusz?
Igen, a pám!
SZERVUSZSZALVUSZ
GYÓGYÍT ÓVÍZ!
Felafejjel FALAFEL dö vóll iz vell
a falon meg ott az írás
menjetek el ufarzinba
Kulesch úr
“Valahányszor” elmélkedett Kulesch úr a kicsiny helyiségben “hagymakompótot vacsorázom, mindig ilyen büdös szarral telek meg reggelre.”
Aztán az ajtót bámulva verset fabrikált:
“Bűzszékletre kelő vagyok,
Nem kellek már senkinek!”
És csak nézte az ajtót, meg a centikre lévő falat. A falon meg ott az írás:
menjeteketek el ufarzinba
Ludiszte
Százhúsz négyzetméter - három méter magasságban. Háromszázhatvan köbméter. Kívüle még százkilencvenkilenc szürke alkalmazott. Külön keletkezésű kalickában húsz főnök - sárgásszürke. Tíz beosztott fél egytől-egytől, hogy megalázhatja, lerángathatja, utcára rakhatja. Húsz kis sárgásszürke főnök fél, retteg ugyanezért öttől, akik az emelet százhúsz négyzetméterén terpeszkednek, s felettük a harmadik százhúsz négyzetméteren ott az Egy Öreg Főnök. Százhúsz négyzetméteren terpeszkedik terpeszülésben, mert kövérsége miatt nem képes összezárni combjait. Mindenki fél mindenkitől, mindenki fél tőle, csak ő nem fél semmitől.
Szívinfarktus. Katartikus szívinfarktus lesz egyszer az aktus, mely véget vet a félelemnek. Jön majd helyébe más, lesz kitől félni.
Ludiszte nem fél. Neki két dudora van a lapockája környékén.
Délben forr az aszfalt, s a városra jellemző kelkáposzta- és kénkőszag keveredik a saját bűzével. A metrókijáraton bejön kevés napfény, átsejlik egy lány pókhálószoknyáján testének íve, de bűzölög, bűzölög az egész. Részleteiben és egészében bűzös a fény!
De éjjel, a sziporkáktól csillogó ég alatt Ludiszte ismét az idegen-ismerős városban van. Most ott is éjszaka kel, a hold fonalakat bont az üvegek csillagszemén, az azúrtenger ébenné lett, a smaragd tavak a város körül fekete gyémánttá. Lágy szellő hoz tavaszi illatot, és szelíd akkordokat görget az éj. Az éj, az éj, az éj, a bolond, bús, bozontos éj - hogy várja már epedőn a napsugárt!
Méz csordul, és tejcsöpp hull, és mandulaillat a levegőben. Az iménti lány lenge szellőtunikában tűnik most föl- s alá. Csillagok koszorúzzák búzahaját, hegyi patak csillog szemén.
Lépcső ered innét, egy csacsogó csavarfa mellől, végtelenbe vesző, csengőbongópengő, csillogó ezüstlépcső, föl, föl egész az égig.
És megint a reggel. Nem bontja szét az éjszakát, csak megszürkíti a feketét kissé, a napnak esélye sincsen. Ludiszte szimatol, les, néz: a falon meg ott az írás:
menjetek el ufarzinba
A Város ott terpeszkedett, pöffeszkedett, gagyogott és ketyegett a lélegző Tenger partján. A kék Tenger hallgatott; figyelt és hallgatott. A Város körüli hegyek karéja megértően nézegette magát a tengerben, valahányszor a felkelő nap első sugarai lesiklottak lejtőin, és megfürdették magukat a vízben.
Egykor a Város kicsiny és jól lakható volt, barna szemű és barna hajú és tejcsokoládé bőrű őslakosság élte benne csöndes életét: kicsit kereskedtek, kicsit dolgoztak, de többnyire csak lábukat lebegtetve ücsörögtek a teraszokon, vagy a városka egyetlen ivójában. Néha énekeltek, néha nem: ilyenkor vagy csöndesen szopogatták boraikat és hallgatag pipázásban éldegéltek, vagy csöndes bólogatások közepette adomázgattak. Mindenesetre csöndesek és szerények voltak. Két öltözet ruha, háromszori étkezés, egy-két pohár bor. Aki megelégült, azt elégedettnek kell nevezni.
Egy vidám nyári hajnalon aztán sötétszín szörnyeteg kavarodott elő a városkát övező hegyek egyikének gyomrából, zörgött, pöfögött és kénköves bűzt lehelt a Városra. Mindenféle söpredéket okádott ki magából, akik megtelepedtek az általuk állomásnak nevezett hely körül, legyalulták valamiféle gépekkel az egész környéket, a lankák és kedves szurdokok eltűntek. Azt mondták, hogy a hegyek gyomra tele mindenféle földi jóval és gazdagsággal: bányamunkásokat fogadtak föl az elszédített őslakosság soraiból. Hajnalban szirénák hangja ébresztette őket, vijjogó és kibírhatatlan szirénák hangja, és aztán csordába terelve vitték őket a bányák sötét gyomrába. Hétvégén pedig fizettek, sokat fizettek, annyit fizettek, amennyi pénzről korábban azok nem is álmodtak. Több váltás ruhára, hatalmas zabálásokra, nagy italozásokra elegendő pénzt fizettek, de az őslakosok mégsem látszottak túl boldognak. Vasárnaponként csüggedten, lezuhant vállakkal ücsörögtek az ivóban, bamba és üreges szemekkel meredtek maguk elé, egyetlen pontjára a talajnak. Nem énekeltek, nem meséltek, csak ültek. Csak ültek és ültek és ittak és ittak, aztán este bárgyúrészegen hazabaktattak. Hát nem látszottak boldognak!
A söpredék magas volt és szőke és szélesvállú és kékszemű, és lotyókat is hoztak utóbb a Városba, melynek idővel nevet is adtak: Ufarzin; és egész éjjel állt a bál és folyt a pezsgő és zengett a zaj.
Az évek teltek meg múltak, és a kékszemű férfiak barna lányokkal háltak, de soha feleséget nem vettek maguknak közülük. Aztán pogromok indultak, házak lobbantak lángra és a söpredék átvette az uralmat Ufarzinba. Részeg handabandázásuk, nyálas zajongásuk felverte Ufarzin csöndjét, eloszlatta a nyugalmát: levegője mocsokkal és bűzzel és szénporral és nyállal telt meg. Ufarzin haldoklott, a Tenger álmodott. A Tenger várt.
- folytatódik -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése