Ember tervez...

Esteledett, a tervezőirodában sorban zárták az ajtókat, kapcsolták le a villanyokat: csendeledett. A Mérnök valami ócska dalocskát fütyörészett magában, oda sem figyelve rá, és nem éppen jókedvében, csak belefeledkezve gondolataiba. Gondolataiba? Álmaiba inkább. Ábrándjaiba? Nem! már régen nem ábrándozott. Kezei is éppily gondolattalanul babráltak a szálloda makettjén: nem volt benne ötlet, csak valami kevés apai szeretet, vagy ki tudja, minek hívják az ilyesmit? A makett mellett egy dobozban csinosítóelemek: kis fák, bokrok, emberalakok sorjáztak: ezeknek sok közük nem volt a tényleges építészeti munkához, de hát az újságírók szerették, a nagyközönség is valahogy életszerűbbnek ítélte az ilyen mód feldíszített tervet, hát minden tervezőiroda használta őket. A Mérnök kiemelt a dobozból egy férfialakot, meg egy fiatal női testet. A férfit óvatosan a szálloda széles kapujába helyezte, mintha éppen most lépne ki a hallból. A lányt kicsit előrébb tette,  a tágas lépcsősorra, ami szinte a teljes homlokzati szélességet átérte, s a tengerparti sugárúthoz futott le. Öntudatlanul, még mindig az ostoba melódiát fütyürészve nyúlt ismét a dobozba, s mert egy kis piros autó akadt a kezébe, odatette a sugárútra, amint éppen kifordult a szálló melletti utcából, s száguldott valamerre, a vezető álmai irányába. Könnyű, piros kis sportkocsi. Szőke, hosszúhajú lány nyári ruhában. Farmerbe, trikóba bújt fiú az ajtóban.


Már javában bent járt az esztendő az őszben, de a nyár itt a tengerparton még tartotta magát, legfeljebb a nem örökzöld fák lombjain játszottak őszies színek és fények. Mit lehetett tenni, az avatóünnepség semmiként sem lehetett nyáron, vagy - még jobb esetben - az idény elején: szállítmányok késtek, határidők tolódtak, s elrepült a forró nyár, de sebaj, gondolta a Mérnök. A jövő nyár már egészen ezé a szállodáé lesz. Valaki, valakik igen nagy lármát csaphattak az új épület körül, mert a szállodaipar krémje - hogy ne mondjunk színe-virágot -, újságírók hada volt jelen az avatóünnepségen, de még egy-két igazán nagyvilági arc is megjelent: politikusok, filmszínészek, ilyen-olyan oknál fogva híressé lett emberek.
Éjjel, hosszú ideje először, a Mérnök  újra iszonyatosan érezte magát, talán az idegen szobában rejtező magány tehette, ami váratlanul fölfokozta az egyébként szinte állandó kínt. A magányt már megszokta, de itt, ahol oly sokan bújtak, bújhattak össze a szobákban a másnapi cécó előtt ölelve-csókolva egymást - legalább ő így vélte - a magány egyetlen halálos csapással újra leterítette. Hiába küszködött ellene, megint eleredtek a könnyei, s magában üvöltve faggatta őt.
„Hát miért, miért kell nekem bűnös módjára bújkálnom, félrehúzódni az utcán, ha messze valahol fölbukkan a férje oldalán, s én mint tolvaj meneküljek? Miért, miért kell lopva elosonnom a tervezőiroda előtt, hogy még a portás se lásson, ha véletlen arra visz utam, ahol valaha én voltam az egyik legfontosabb, legismertebb s - talán - legszeretettebb ember? Hát mi volt a bűn, az a halálos bűn? Hogy szerettem őt? Nem meghódítani akartam egy nőt, nem könnyű kalandot kerestem benne, hanem szerettem! De mi ebben a bűn? Hát nem erről beszélt mindenki Buddhától Krisztuson át Vlagyimir Iljicsig? Ki mondja meg, miért kell bűnösnek érezni magamat? Ki mondja meg, hogy mitől ez az aránytalanul nagy büntetés, hogy még a lélegzetét  sem szívhatom magamba?”
Az éj csöndjében lassan lehiggadt, meg vissza is fogta magát tudatosan, mert tudta: csak egyszer, egyetlen egyszer még ha engedi eluralkodni magán az ösztöneit, végleg megtébolyodik, s haláláig kóborolhat majd a zárt osztály folyosóin, a többi félhalott között. Elaludt úgy hajnaltájt végre.
A szomorúság ébresztette fel, s a tenger felől áradó könnyű illat, ami az egykor volt szerelmek mással össze nem cserélhető hangulatát hozta.
A délutáni sajtófogadáson látta meg őket. Vagyis előbb a lányt, hosszú aranyesőben csillogó haját, lélegzetállító arcát. Azóta, azóta,hogy ismerte azt a Nőt, még nem vett észre más szépséget maga körül: minden nőben őt kereste, de egyikben sem találta. Nem, ebben a lányban sem, más volt, talán tűnékenyebb, talán légiesebb, mint Ő, de szép, elképesztően, torokszorítóan szép.
Az esztétikai szépséggel foglalkozó ember szemével nézte, annak a mérnöknek szemével, aki évekkel előbb megértette már, hogy milyen összefüggésben áll a szép, a jó és az igaz, aki tudta, hogyan kell valamit hasznosan széppé tenni. Semmi egyéb nem mozdult benne a lánnyal kapcsolatban, csak ez az érzés: egyfelől, mert ez a lány már igazán, még az ő mértéke szerint is túl fiatal volt hozzá, noha szerette a fiatal lányokat, s volt is kapcsolata ilyennel: másfelől, mert a lány szemmel láthatóan épp most kezdte lefoglalni magát egy fiatalemberrel, s a Mérnök tényleg minden irigység nélkül tudta figyelni a lassan bontakozó kapcsolatot, mely mint ferromon a méheket sodorta egymáshoz ezt a két fiatalt, mert - bölcsen elismerte ezt - a fiú is a maga módján egyszerűen gyönyörű volt, férfimódra méltó párja a lánynak.
A szőke lány könnyű nyári ruháján áttűntek a búcsúzó nap sugarai, átsejlettek testének lágy vonalai, miközben a farmerbe, trikóba bújt fiú közeledett, a tekintet vonzásának engedelmeskedve. A Mérnök nem hallgatózott, nem is hallott semmit, de nem volt nehéz megsejtenie, hogy ezek ketten itt most esnek át a szerelem első látásra élményén.
S nemsokára el is tűntek, bizonyára valamelyikük szobájába vezette jó sorsuk őket...

és most és ezentúl mindörökre és akkor is ha összeomlik ég a földdel csak téged akarlak ismerni te csoda csak a te könnyű szőke hajadat lebbentheti a szél és csak engedélyemmel simíthatja ívelő alakod a nyári szellő mert most és ezentúl mindörökké csak a mi szerelmünk a létező szerelem a mi életünk az elevenség a mi útunk a lehetőségek útja mert nekünk mossa tisztára a mocskos földet a tavaszi eső a könnyű nyári zápor aminthogy a mi földünk a mi házunk partvidékét hullámozza majd körül mindörökre a tenger te egyetlen te megtalált te örökké áldott

A Mérnök le sem feküdt, a szálló halljában ült álló éjjel egy friss bőrillatot árasztó fotelben, s elábrándozott rajtuk és önmaga egykori  szerelmén. Hallotta, mintha ő suttogta volna az Ő fülébe a farmerbe bújt fiú szerelemtől csillogó mondatait, látta, mintha az Ő szemében nézte volna a szőke-zuhatagú lány mindent bölcsen elnéző mosolyát, érezte, mintha az ő hajában simított volna az Ő keze a fiú megborzongó áradását. Boldog volt? Boldog lehet-e valaki a mások szerelmének beteljesülésétől, mikor tudja, minden porcikájában érzi lelkének lassú megdermedését, sejtjeiben az egyre lopakodó halált, az örökre való lemondást. Boldog volt. Boldog.
És így látta őket, ebben a boldogságban  kilépni a liftből, tekintetükben egyszerre sejlett föl a felnőtté érés komolysága, s a kiskutyák játékos öröme, komolytalansága, s a Mérnök valamit átvett ebből az élményből, valami kis belső szomorúsággal, valami rezignáltan  beletörődő, őszies csendességgel.
A lány szőke zuhatagával, áttetsző nyári ruhájában az ajtóhoz ért, valami kedvesen kötekedő csíntalanságot mondott a fiúnak, aztán gyorsan megugrott, a farmernadrág és a trikó pedig egy másodpercnyi késéssel utánamozdult. És a Mérnök is felállt végre éjszakai töprengésének fészkéből, a nap felé igyekezett.
A lány körülbelül tíz méternyi előnyre tett szert, s kitárt karral röpült a szikrázóan kék tenger felé, amelytől már csak a tengerparti főút választotta el, s szaladt, futott, szállt.
Néhány lépcsőfokkal feljebb, de már a veszélyt is megsejdítve, a fiú követte, ám szája körül dermedt már a mosoly.
A Mérnök a portálhoz ért, s ő nem sejtett, hanem odafentről világosan látott. A könnyű, piros kis sportkocsi most futott rá a főútra, s világos volt, hogy már nem tudja elkerülni a könnyű kis pillangótestet, mely hirtelen röppent elé.
Csak egy villanás... Csak egyetlen villanás...
Csak egyetlen röpke villanás... Ennyi csak a halál, a könnyű kis nyáriruha pár méternyi repülés után megbecstelenített szakadásokkal eldurvítva terült el az örökre beszennyeződött aszfalton. A fiú nem látta, a Mérnök látta, ahogy egykor iszonyatálmaiban már előre is látta.