Képben vagyok

Éspedig épp ebben itt, ebben a szépségesben, amit nézz meg jól derék olvasó! A képet a kétszázötven évvel ezelőtt élt festő, a Canaletto néven híressé vált Giovanni Antonio Canal festette 1737-ben, elég régen.
Nem baj, ez kell nékem éppen, úgyhogy képben vagyok.
Ott, látod olvasó, annak a bárkának a fedélzetén vagyok, mely most ütközik a riva köveihez. Azért bárkán érkezem és nem vaporetton, mert 1737-ben nem jártak vaporettók a Canale Grande olajzöld vízén, hanem ilyesféle bárkák jártak.
Látod olvasó, most kiszállok, és a Riva degli Schiavoni köveit koptatom ismét, mint annyiszor máskor.
Itthon vagyok.
Hogy jutottam a képbe?
Ó, egész egyszerűen olvasó.
Akadt egy kis dolgom Velencében – rövidesen majd megtudod, mi -, hát beléptem a képbe, ott fönt, egészen fönt, a bal felső sarokban, látod? Ott, ahol nincs semmi.
Azért ott léptem be a képbe, mert ott a kikötő, ahonnan a Piazza és minden másféle helyek felé indulnak a bárkák a Nagy Kánálén.
Húsz percnyi hajózás után most itt partra szálltam, nem messze a Ponte dei Sospiritől, amit persze még egyáltalán nem így hívnak most, amikor én képben vagyok, mert csak nyolcvan év múlva jár majd errefelé Byron, aki a Sóhajok hídját elkereszteli, és adja neki a keresztségben a Sóhajok hídja nevet.
Mindegy, én épp itt vagyok a parton, nem messze a nevesincs hídtól, és keresem azt a házat a Riván, ahol dolgom akadt.
Kéretik a meglepődést a ruhatárban hagyni: szoktam, gyakran szoktam így utazni. Néhány napja tértem haza Taorminából, a Csontváry képéből például.
No jó: meséld el nekik, mi dolgod akadt Velencében!
Velencébe én jöttem pedig egy szál virágért.
Így történt.
Tegnap egy igen kedves horoszkópján munkálkodtam – névtelen horoszkópkészítő mester vagyok többek közt -, és megállapítottam, hogy Lalagé egyik virágja a harangvirág. Így mondta a horoszkópja.
És mert oly régen szerettem volna valamit adni Neki, természetesen pattant agyamba a gondolat, a régi legenda, amit biztosan hallottál már Te is.
Hogy Velence Városában, a Riva degli Schiavoni egy házának kapuja mögött él Giardino Giardiniere, a nagy kertész, a Világ legnagyobb kertésze, aki – megint csak a legenda szerint – oly öreg, mint maguk a mesék: a mesékkel egyszerre született ő, és már a heszperidák kertjét is gondozta.
Van ennek a Giardinierenek – mondja tovább a legenda - a kertjében néhány virág (rózsa, tulipán, jácint, gyöngyvirág), mely leszakítva is örök időkre megőrzi frissességét, illatának forrása el nem apad soha.
Hátha, hátha van abban a kertben ily örök-harang-virág: azt adnám én Lalagénak, ha Giardiniere megszán engem, és megengedi, hogy kertjében szakasszak.
És akkor beléptem a festménybe: tudod, ott a bal felső sarokban.
És most megyek előre a Riván. Látod, amott egy vörösfalú ház, afelé igyekszem, az Giardino Giardiniere háza.
A San Giorgio Maggiore píneái és olajfái küldik üzenetüket a Riva degli Schiavoni évszázados kövei fölé: édes illatuk száll a levegőben, lebegőben szimatolja orrom. És távolabbról, a Punta Stabbione felől még a tenger illata is erre jár, és fölveszi magára még néhány közbejövő szigetecske illatát.
A veresruhás házhoz érek, zárt kapujához. A Velencében lépten-nyomon látható erős oroszlános kopogtató a kapu félfáján.
Bekopogtatok.
Libériás inas nyit kaput, először meghökkenek, aztán rájövök: most nem csak azt kell észben tartanom, hogy hol vagyok, hanem azt is, hogy mikor vagyok hol.
Hát visszahökkenek, és elmondom: a maestroval szeretnék beszélni.
Nyílik a kapu, belépek: és most már ne keress olvasó, most már nem vagyok képben.
Most a mesében vagyok.
Alig telnek percek, s már Giardino Giardiniere illatos, lágyszavú kertjében ülünk, vörösbort iszogatunk és sajtot eszegetünk. Kettesben a nagy kertésszel, aki igyekszik csökkenteni egyszersmind növelni maga körül a szőtt rejtélyt. Ilyeneket mond:
„Miközben a Getsemánéban tevékenykedtem, ültettem, gyomláltam, szóltam ám én annak a fiatalembernek, hogy meneküljön, mert meg akarják ölni a féltékeny Farizeusok, miegyebek…De hiába…”
Esküszöm: ezt mondta, és nem látszott viccelődni.

A második pohár után szóltam csak, ahogy az illendőség kívánja: ha olasz ember vendégül lát, legalább két pohár jó bort igyál meg, mielőtt a lényegre térsz, különben halálra sérted.
„Nagy jó uram, signore Giardiniere! Van-e kertje szép és örökillatú virágai között harangvirág?”
A vén Kertész rábólintott.
„És adnál-e nékem egy szálat Mester? Tudod, Lalagének viszem, neki bizony. Hisz tudod ki Lalagé, nem?”
A vén Kertész bólintott. Tudja.
Ki nem?
„Egy szál örökillatú harangvirágot nagy Kertész, kérlek! Megfizetem busásan.”
Giardino bátyó szemöldökét rántja fel, és azt mondja:
„Pénzt én még virágért nem kértem, nem kérek ma sem.”
Belekortyolt borába, aztán sóhajtva folytatta:
„De baj lesz evvel a virággal barátom. Mert úgy van ez: virágaim mindegyike – legalább is ebben a kertben – maga az élet, az élet, a szerelem. Annak, aki szakajtja, és annak, akinek adja.
Ám annak, aki szakajtja is majd kiadja kezéből annak halál: az az életet adja, a saját életét. Vagyis, ha te odaadod valakinek azt a harangvirágot, annak az életet adod, az ám. A magadét barátom. Átadod a virágot, és hipp és hopp, néhány perc múlva merev egyenesen fekszel a földön majd, talpaiddal elfelé mutogatva, holtan.”
Én is belekortyoltam a borba, aztán azt mondtam. (Ott a mesében, azt mondtam): „Vállalom. Elképzelem örömét, mosolyát, mikor az örökkévaló virágot átadom…Vállalom Nagy Kertész, add virágod!”
Az Öreg felállt, intett, hogy menjek utána, és kertjébe vitt.
Ó nyelvem, ó lelkem, ó tudatom: kezeim! Hogyan is tudnám én leírni ezt a kertet, ezt a Gyönyörök Kertjét. Beléptem én egyszer Hieronymus mester nevezetes festményébe is, szép volt ott, mondhatom, de ez itt…
Hallgassak hát, ha mondani nem tudom!
Giardino Giardiniere odabiccentett egy virágágyáshoz, és intett, hogy szakajthatom a virágot.
Halk sikoltással vált el a virág többi társától, halk, halálos kis sikoltással.
Búcsúzásnál azt mondta még az Öreg:
„Ne feledd hát Barátom. Néhány perccel az után, hogy a virágot – életed – átadod, halott leszel.”
Cinkosan kacsintva, rám nevetve mondta még hozzá:
„Egyetlen csóknyi időd lesz tán, egyetlen csóknyi…”
És újra a Riva degli Schiavoni kövei, meg a kikötő, meg a bárka, és aztán a kép legtávolabbi sarka.
Ott aztán kilépek a képből: már nem vagyok képben.
E világban vagyok, és kicsit huppanok, amint kilépek a képből.
Hupp.
Aztán igyekszem Lalagéhez az örök-harang-virággal.
Sietve, futva, perderülve.
Halálom elé futok persze, persze.
Megmondta a Vén Kertész!
De azt is megmondta – nem? -, hogy egy csóknyi idő még lesz…