2013. január elseje van

Janus, akinek nevét a január hónap őrzi, eredeti itáliai isten, kihez hasonló a görögök istenei között nincsen; azonban a régi rómaiak sem tudták határozottan, hogy minek az istene tulajdonképpen; úgy imádkoztak hozzá, mint a legrégibb, legszentebb és legjelentőségesebb istenhez. Minden áldozásnál Ő kapta az első ajándékot, s minden imánál az ő nevét szólították először, még Jupiternél is előbb. Talán eredetileg a Világosság és a Nap istene volt, regélték róla, hogy reggel ő nyitja meg az ég kapuit, és bezárja, mikor este hazatér. Később általában az átjárások (iani) és kapuk (ianuae), így a be- és kijárás, a kezdet és vég védőszelleme lett.
Két arcával egyaránt néz a múltba és a jövőbe; a múltba, mely jól ismert, és a jövőbe, mely ismeretlen.
Így lett az új esztendő kezdetének is védőszelleme…
Minden át- és errejárónak békés, nyugodt és bölcs új évet kívánok!

A Nap 7:30-kor kel -  már ha Őméltósága is úgy akarja -, és 16:04-kor nyugszik majd. A nappal időtartama tehát nyolc óra és harminckét perc lesz.
A fogyatkozó Hold húsz óra után kel majd fel, és reggel kilencig lesz fenn az égen. Holnap reggel hat órakor a Föld napközelbe kerül.
A zsinagógai naptár a Világ Teremtésétől számított 5773. év tévét hó 19. napját mutatja.
A 2556. év paushah havának 11. napja van a buddhista éra szerint, míg az iszlám naptárban ez áll: 1433. safar hó 18.
Kezdetét veszi az A.U.C. 2766. év,  (Ab Urbe Condita = a Város alapításától) az ősi római időszámítás szerint.
 A Béke Világnapja a mai. Úgy legyen!

 Kr. e. 45-ben e napon vezették be a juliánus-naptárt Rómában.

1449. január elsején születt Lorenzo de’ Medici, a Csodálatos – Lorenzo il Magnifico - firenzei államférfi, a művészetek és a tudományok patrónusa, a Medici-család legkiemelkedőbb sarja, Firenze ura, a mi Mátyás királyunk – és még számos európai uralkodó – barátja.

1618. január elsejének szülöttje Bartolomé Esteban Murillo mester volt, a spanyol barokk festészet kiemelkedően nagyszerű alakja. Jóllehet vallási témájú munkái az ismertebbek, Murillo jelentős számban festett korabeli asszonyokat és gyermekeket ábrázoló festményeket is.

1823-ban – 190 évvel ezelőtt - január elsején megszületett Petőfi Sándor. Hadd higgyem, hogy ehhez a névhez még manapság, nem túl értékes időkben sem kell kommentárt fűznöm, elég a név!

1837. január elsején megindult az Atheneum Vörösmarty Mihály szerkesztésében,

1908-ban pedig Ignotus szerkesztésében útjára indult a Nyugat.

1943. január elsején halt meg munkaszolgálatosként Rejtő Jenő.

2012. összegző krónikája

Január
Elsejével kezdődött az év, de ez nem valami nagy etwas, ugye? Az viszont érdekes lehet, hogy elseje volt a 2555. buddhista esztendő karttikhah havának huszonkettedik, az 5772. zsinagógai év tévétjének hatodik, az 1433. muszlim esztendő safar hónap hatodik napja; a Város Alapításától (AUC) számított 2765. év is azon a napon kezdődött.  És 189 évvel előbb született Petőfi Sándor.
Hatodikán legalább százezres tömeg tüntetett az Andrássy úton, az Operaház környékén, a Köztársaságért, a demokráciáért, miközben Pártunk és Kormányunk az Operaházban ülte diadalát, hogy sikerült elveszejtenie az Alkotmányt – Arany után szabadon! - és helyette egy  Alaptörvényt összetákolni.
Kilencedikén vagy kétezer méteres hamufelhőt pipált az Etna.
Tizenötödikén kiderült, hogy Schmitt Pál, a Köztársaság (átmeneti) Elnöke, nem egészen tisztakezű ember, röviden szólva: lopta a szakdoliját.
Tizennyolcadikán súlyos balesetet szenvedett a Costa Concordia olasz óceánjáró, és elsüllyedt.
Huszonkilencedikén és harmincadikán Víg Végnapokkal búcsúzott a Gödör Klub: Ennyit hagytak! – volt a fesztivál alcíme; aztán harmincegyedikén lehegesztették az Erzsébet téri gödör fölül a Gödör logóját.

Február
Borzasztó hideg napokkal dugta be fejét az új hónap, pedig nagyon bíztam benne.
Negyedikén meghalt Csurka István; ugyanezen a napon – és még másnap is – nagy hó esett.
Kilencedikén ünnepeltük Árpi bácsi (Göncz Árpád) 90. születésnapját
Tizenkettedikén meghalt Whitney Huoston
Tizennyolcadikán végre kisütött a nap, és olvadni kezdett a jég
Huszonhatodikán súlyos földrengés volt Kínában és Tajvan szigetén
Huszonhetedikén kiosztották a 84. Oscar díjakat

Március
Nevéhez méltóan kezdődött e szép hónap: tavaszi meleg volt elsején.
Negyedikén az oroszországi választásokon Putyin nyert: annyira azért ez nem volt meglepő…
Tizenharmadikán 15 fok volt, huszonharmadikán 23,5, ez amúgy évszázados rekord lett
Nemzeti ünnepünkön legalább százezres tüntetés volt az Erzsébet hídnál.
Huszonötödikén – Venezia alapításának 1591. évfordulóján - álltunk át a nyári időszámításra
Huszonkilencedikén visszavonták a Köztársasági Elnök úr doktori fokozatát (hát tényleg csalt ez az áldott lélek!), Ő azonban még aznap bejelentette, hogy semmi okot nem lát arra, hogy tisztségéről lemondjon. Na, aztán beszélgetett vele OV,  és április második napján,  könnyekig meghatva mondta el lemondó beszédjét az Országházban
Harmincegyedikén – nagy fájdalmamra – megint lehűlt az idő: alaposan, és úgy is maradt egy héten át

Április
Elsején volt Virágvasárnap, hatodikán pészach első napja, hetedikén nagyszombat.
Húsvét vasárnap és hétfő (nyolcadika és kilencedike) csúf hideget, szégyent hozott vén fejemre
Tizenegyedikén – József Attila születési évfordulóján és a Költészet Napján Víg Misi szép zenei támogatásával volt fölolvasásom a Pál utcában, ahol a Gödör-bújócska helyszíne volt
Huszadikán hajnalban földrengés rázta meg Bologna, Ferrara, Modena szép városait: hat halálos áldozata volt.
Ennek az évnek legszebb napja huszonharmadikán volt: névnapi ajándékként 22:27-kor megszületett harmadik Kisunokám, VILMA
Huszonhetedikére helyreállt a leki-egyensúlyom: azon a napon – és még néhány másikon utána – szinte nyárias meleg lett. Huszonkilencedikén például országos melegrekord dőlt meg: 29 – 30 fok volt
Ennek ellenére huszonnyolcadika csúfságosra sikerült: meghalt egy barátom, Liszkai Inci

Május
A Munka és a Munkásság ünnepe – május első napja – gyönyörű dolgot teremtett: Budapesten, délben 31,5 fok volt, valódi melegrekord: kezdett fölengedni bennem a tél
Harmadikán a leköszönt Köztársasági Elnök helyére – izé… hogy is hívták? – az Országgyűlés Áder Jánost választotta az államfői tisztségbe…
Másnap, negyedikén  kezdett hűvösödni az addig nyári idő
Az elmúlt évben, 2012-ben május hatodikán volt a telihold, következésképpen ezen a napon kezdődött a 2556. buddhista esztendő
Másnap, hetedikén pedig az írásbeli érettségi vizsga
Tizenhetedikén elindultam Kis Unokáimhoz, Jankával szándékoztam a délelőttömet eltölteni.  De csekély idő múltán műtőasztalon leltem magam: ezt azért tudom, mert altatni nem tudtak a ki’szott vérnyomásom miatt, így aztán csak extrudálták a gerincemet, vagy hogy hívják az ilyet?  Szépséges trombózis lepett meg az Almássy tér környékén.
Huszadikán megmozdult a föld Bologna térségében,
és huszonkilencedikén – mikor hazajutottam a Klinikáról – újra rengett
Pünkösd vasárnapja huszonhetedikén volt idén

Június
Másodikán négy éves lett első Unokám, kicsi Kamilla.
Nyolcadikán megkezdődött a foci EB.
Tizenhatodikán és tizenhetedikén csodálatos buli volt az Orczy-kertben, II. VilágvelejeNyár címmel.
Tizenkilencedikétől igazi, szépséges, meleg nyár lett, olyan fogamra való: tizenkilencedikén dél körül 34,5 fok volt ÁRNYÉKBAN; de lett még ennél szebb is, például harmincadikán, amikor 37 fok volt.
Huszonegyedikén volt a nyári napforduló, tamúz hónap első napján.

Július
A hónap első napján – vasárnap – volt a foci EB döntője: Spanyolország játszotta Itáliával, de sajnos hiába szurkoltam. Spanyolország lett az európa bajnok.
A döntőt követő kábé másfél hétben igazi kánikula volt: 35, olykor 37 fokos meleggel. Csak ramadan első napján – huszadikán – döglött be a nyár, de akkor alaposan.
Huszonhetedikén megkezdődött Londonban az Olimpia; huszonkilencedikén már megvolt az első aranyunk kardvívásban. Ezt még augusztus kilencedikéig hét arany követte!

Augusztus
Tizenkettedikén Iránban is, Kínában is nagy földrengés volt.
Huszonegyedikétől volt a Gödör Kemping, Agárdon.
Huszonötödikén meghalt Neil Armstrong, az első holdjáró ember.

Szeptember
Másodikán Víg Mihály barátom kórházba került: szerencsére nem volt komolyabb baj.
Harmadikán kezdődött az iskolaév, ami még ennél is fontosabb, az óvodai is: Jankánk e napon ment először oviba.
Tizenkettedikén ötödjére fordult az év, hogy tizenhárom év után viszontláttam Valakit.
Tizenhetedikén új év kezdődött a zsinagógai naptárban, az 5773.

Október
A Zene Világnapján – elsején – tíz napra hazaérkezett Nagy Kanáriáról kicsi Lányom.
Tizenhetedikén –  marhesván hónap első napján – meghalt Komár László.
Huszonharmadikán – forradalmunk 56. évfordulóján – ismét nagy tüntetés volt az Erzsébet hídnál, és – remélem – fontos bejelentés is elhangzott: létrejött az Együtt – 2014. ellenzéki választási mozgalom.
Huszonkilencedikén – nem viccelek! – havazott.

November
Hatodikán volt az elnökválasztás az Egyesült Államokban; az Elnök ismét Barack Obama lett.
Nyolcadikán meghalt Vallai Péter a kiváló színész.
Tizenötödikén – kiszlév hó első napján – kiújult a palesztin-izraeli válság, elsősorban a gázai övezetben: rakéták csapódtak be mindkét oldalon. Szerencsére egy hét alatt helyreállt a törékeny béke.
Huszonegyedikén Kiskamillám egy napra kórházba került agyrázkódás gyanújával, de vaklárma volt hál’Istennek.
Huszonnyolcadika táján már-már tavasziassá vált az idő, és félárnyékos holdfogyatkozás is volt aznap.
Harmincadikán végre megnyílt az új Gödör Klub.

December
Elsejével igazán megérkezett a tél, a valódi: néhány napig nagyon-nagyon fáztam. Nyolcadikán aztán nagy havazás is volt, főleg az ország déli vidékein.
Tizenkettedikén egyetemi diáktüntetések indultak a kormány felsőoktatási „programja” ellen, melyhez középiskolások is csatlakoztak. A kormány először fújt visszavonulót, mióta hatalmon van.
Tizenhatodikán szörnyű tömeggyilkosság volt az Egyesült Államokban, a Connecticut állambeli Newtown városában. Húsz, öt és tíz év közötti gyerek, az iskola hat alkalmazottja és a gyilkos fiú anyja estek áldozatául a mészárlásnak.
Huszonegyedikén, a téli napforduló idején, elmaradt a Világvége.
Huszonhetedikén lett a mi Kis Középsőnk, Janka unokám három esztendős.
Valakit, akit nagyon kellett volna legalább egyszer látnom, ebben a rossz esztendőben sem láttam: amikor ez az év bezárta boltját, 31-én éjfélkor, már éppen 1619 napja nem láttam Őt. Ez sok, igen nagyon sok!
Lássuk, mit hoz 2013?
Lássuk!

Búcsú

Bármennyire szeretlek is téged,
ki szavakká változtattad bennem
a dadogó és formálatlan létet,
most elbúcsúzom tőled: csillagidőm
betelt. Felhőszánon szállt el
ez az év, melyet még neked
terveztem. Zúzmara száll és
a rossz idő. Vág a szél, képemre
új- meg újabb barázdát vés.
Hidegben – hogyan másként? – hidegen
búcsúzom tőled egykor-kedvesem.
Csillagidőnyi időt múlattam el veled,
félfényévnyit legyek már idegen!
Bár lenne negyednyim!
Ki szavakká tetted bennem
a dadogó és formálatlan létet,
bármennyire szerettelek téged,
évmúltával elbúcsúzom tőled.

Áldjon meg az Isten!

Közeledő új év elé

Drágám,
 az évek nem jobbulnak,
és nem igazulnak meg, már soha.
Két szerelmes tenyerem csupán
a múlt idő melegét óvja.

Drágám,
az évek csak jönnek, mennek:
már aligha gondolhatok másra,
mint a csillagoltó, várva-várt,
nagyszerű elmúlásra.

Drágám,
az évek már így múlnak el,
ilyen halálos, béna zuhanásban.
Szép lett volna, ha hiszel bennem,
ha hiszel a nagyszerű újulásban,

ám drágám:
az éveknek értelmük volt.
(Nem is gondolhatok másra.)
Formált minket: téged és engem,
még ha múlt idővé vált is mára.

Drágám,
az éveknek értelmük van,
noha semmi esélyünk arra,
hogy megértsünk bármit is,
véletlen, ostoba zuhanásban.

Drágám,
 az évek nem jobbulnak,
és nem igazulnak meg, már soha.
Két szerelmes tenyerem csupán
a múlt idő melegét óvja.

December huszonhetedike

A mi családunkban három évvel ezelőtt, 2009-ben izgalmasra sikeredett karácsony ünnepe. Szentestétől fogva azt találgattuk, vajon karácsonyi baba lesz-e második Unokánk, kiről már hónapok óta tudható volt, hogy Janka néven fog megérkezni Kamillánk mellé  testvérkének.
Az ám, csakhogy Janka nem bújt elő az ünnepi napok alatt, ellenben huszonhetedikén,  kilenc óra harminc perckor világra jött.
Akár meg is esküszöm rá, hogy ezt azért tette, mert már az anyaméhben is megvolt a magához való, ravaszkodásra hajlamos kis esze. Így biztosított Magának négy napnyi ünneplést, négyszer kapható ajándékot.
A dolog ugyanis úgy áll, hogy évről-évre Szenteste fiaméknál ünnepeljük a Jézuska születésnapját – ajándékozás -, másnap az anyai Nagyapánál ünnepelnek – ajándékozás -, huszonhatodikán Erzsébetre mennek, apai Nagyanyához, azaz Feleségemhez, és persze olyankor újra megyek én is. Feleségemmel úgy állapodtunk meg, hogy nem adunk át mindent Szenteste, hogy Erzsébetre is menjen a Jézuska – ajándékozás -; huszonhetedikén pedig, ugye szülinap, ezúttal nem Jézuskáé, hanem az Övé: ajándékozás.
És hogy Nővérkéjének is legyen valami haszna a dologból, a lehetséges Kamilla névnapokból családilag a decemberit tartjuk meg, huszonhetedikén.
Merje tehát bárki azt mondani, hogy Janka már születésének időpontjával nem fifikázott!
Mert Janka nagyon tud ilyesmit: ha például rossz fát tesz tűzre – ami ki van zárva -, Kamillával ellentétben, aki az ilyesmit élesben adja elő, Janka hunyózik. Ha például föl kell emelnem kicsit a hangomat, és tiltakozni valamely akciója ellen (amúgy: nem erős szokásom, de olykor paupertas impulit (a szükség rávisz), Janka azonnal reagál: „Puszit, Papi!”, és a balhénak részemről vége. Végének kell lennie, ugyancsak szükségből.

Janka héber eredetű név, és annyit tesz: isten kegyelmes, és ez nagyon omen-név, mert Janka fogantatásakor biztosan a közelben tartózkodott az Úr, de még néhány jó Tündér is. Jó tündérek hozhatták az áldásokat Jankának, ahogy jelenlegi egyik kedvencében, a Csipkerózsikában is történik, bőkezűen. (Nem mintha Kamilla és a legkisebbik, Vilma fogantatására és születésére nem ügyeltek volna az Istenek, Angyalok, Tündérek, de ma Janka születésnapja van, érthető, ha Róla szólok.)

Amúgy jeles napon születtél kicsi Janka!
1472 évvel azelőtt, hogy megszülettél, 537. december huszonhetedikén szentelték föl a gyönyörűséges Hagia Szophia bazilikát Konsdtantinápolyban.
773 évvel születésed előtt, 1236. december huszonhetedikén érkezett haza hosszú útjáról Julianus barát, ráadásul avval a hírrel, hogy megtalálta az őshazában maradt magyarokat: ki tudja, tán egy kis Jankát is talált ott.
1525. december huszonhetedikén, 484 évvel születésed előtt, istenáldotta muzsikus született: Giovanni Pierluigi da Palestrina. Tán ezért van olyan nagyszerű hallásod, ezért szereted annyira a zenét.
438 évvel korábban, 1571-ben ezen a napon született Ioannes Kepler, a kiváló asztronómus-asztrológus.
Azon a napon, amikor Julianus hazatért, egy nagyszerű tudós, Charles Darwin meg éppenséggel útrakelt, hogy messze földön élő állatfajokat tanulmányozzon. 179 évvel születésed előtt történt ez.

Isten éltessen harmadik születésnapodon Kicsi Unokám!

December huszonötödike van, karácsony első napja

A középkorban, egészen a Gergely-féle naptárreformig, az év ezen a napon kezdődött, és nem január elsején.
352-ben volt először karácsonyi mise Jézus Krisztus hagyomány szerinti születésnapján: legalább is olyan, mely dokumentált, melynek nyoma fönnmaradt.

Két kivégzés történt e szent ünnepnapon, ne hallgassuk el!
 1683. december huszonötödikén Belgrádban Kara Musztafa török pasát végeztette ki a szultán, mert neki tulajdonította a Bécs mellett elszenvedett súlyos vereséget. (Az ősi szokás szerint, a szultán által küldött selyemzsinórral fojtották meg.)
Azt, hogy 1989. december huszonötödikén miért végezték ki Nicolae Ceaucescut, pontosan tudjuk: legfeljebb azt tenném hozzá, hogy a kivégzés jogos volt, az eljárás egészen statáriális, jogszerűtlen. Azt hiszem, jobb lett volna, ha a „népharag” végez a Ceaucescu-házaspárral, mint egy ilyen igazán csúf  eljárásban meghozott bírósági ítélet.
Kár mártírt faragni szánalmas gazemberekből, gondolom én.

1642. december huszonötödikén született Isaac Newton, angol fizikus, matematikus, csillagász és filozófus; a modern történelem egyik kiemelkedő tudósa. Felfedezte többek között, hogy a fehér fény összetett; ezzel a színek jelenségét beépítette a fény tudományába és lefektette a modern fizikai optika alapjait.
Három mozgástörvénye vezetett el az általános tömegvonzás törvényének megfogalmazásához. Newton dolgozta ki először a differenciál- és integrálszámítás alapjait. 1687-ben publikált műve, a Philosophiae Naturalis Principia Mathematica (A természetfilozófia matematikai alapjai) a modern tudomány történetének egyik legfontosabb alkotása.

1932. december huszonötödikén született Domján Edit, a „színészkirálynő”, szerintem. Nyolcvan színházi bemutató, tizenegy játékfilm, huszonegy tévéfilm szerep fűződik Nevéhez. 1972-ben, negyvenedik születésnapját követő napon, december huszonhatodikán találták meg Őt holtan. Önkezével vetett véget életének.
”Szuverén, önálló maradt, soha nem engedett a maga legbenső magányához és titkához hozzányúlni. Mindig igyekezett bátran és szabadon élni. És amikor ez nem ment már tovább, volt elegendő bátorsága ahhoz, hogy egy önmaga által előre meghatározott időpontban egy olyanfajta megváltoztathatatlan és végső szabadságot válasszon, amibe senki nem szólhat bele.”
(Kaló Flórián)

December huszonötödike Tibetben Congkapa halálának emléknapja. Congkapa Blobzangragszpa 1357-1419 között élt tibeti egyházi író, tanító a tibeti buddhizmus reformátora, a gelug-pa, azaz „sárgasapkás”) iskola, a Tibetben és Mongóliában máig uralkodó lámaista irányzat alapítója. Blo-bzang Grags-pa  szerzetesi néven vagy egyszerűen a rje-rin-po-che  néven is ismert. Több száz kisebb-nagyobb műve a buddhista vallási irodalom legolvasottabb munkái közé számít. Fő műve a Bjangcsub lamgji rimpa csenpo  (A szentté-válás nagyobbik útikalauza).

Miután elmegyek,
És tiszta tanításom már nem létezik,
Átlagos formában fogsz megjelenni,
Egy Buddha cselekedeteit téve,
És létrehozod az Örömteli Országot,
a Nagy Védelmezőt
A Hó Birodalmában.

Karácsonyi ének vagy harangszó

„…született néktek ma a Megtartó…
Ez pedig néktek a jele: találtok
egy kis gyermeket
bepólyálva feküdni ...”

 Szenteste délutánjának korai alkonyat vetett véget. Három perccel négy óra előtt lement a Nap, mely fönt sem járt az égen, bealkonyodott, majd hamarosan este lett, ha nem is túl szent. A nappal végeztével havazni is kezdett, de szó se volt fehér karácsonyról; fehérnek a szállongó  hópelyhek tűntek csak, de amint a koszos, mocskos járdákra értek, csúf, szürke latyak lett belőlük. Szürke karácsony vetette árnyát a Városra, E* városára.
József, a munkanélküli ács ebben a latyakban baktatott, pontosan nem tudva merrefelé jár, csak azt tudta-érezte, hogy úgynevezett otthonába, „haza” nincs még kedve menni.
József, az ács magányosan, és ha nem is mély- de elég nagy szegénységben élt. Felesége már vagy két évtizede elhagyta, Kedvese is már régen, akit felesége eltávozása után szeretett meg; gyermekei egyfelől fölnőttek, másfelől külhoni földeken próbáltak szerencsét és létezést találni, nem éltek már E*-ben.
Ugyan, miért és kinek állított volna karácsonyfát József; minek és kinek főzött volna ünnepi vacsorát?
Sötét kis szoba-konyhás lakása épp oly tátongó ürességgel várta ezen az ünnepi délutánon, mint bármely más, korán sötétedő alkonyatkor.
Nem volt hát még kedve hazafelé venni útját.
E* szentestére készülődött: a lassan felfénylő ablakok mögé pillantva József látta, hogy állítják már a fákat, és néhány kapualjból már-már émelyítő töltöttkáposzta szag áradt elő. Sietős emberek mentek hazafelé, utolsó vásárlásaikat intézték, utolsó  EKV-járatok görbültek síneken, utakon a remíz felé. József, az ács csak ballagott…

Lucskos-mocskos aluljáró szegletében vacak-kacat pólyába burkolva újszülött Kisded alussza álmát; anya-ott-hagyta Kisded. Serte-szerte-körülötte a szenteste utolsó mímesei, árusai és mívesei, sanda kufárai árulják megmaradt végső portékáikat: karácsonyfaizzókat, pénisz-alakú, tréfás gyertyákat, rézből készült valódi aranyláncokat, bronz- és ezüstszínre festett gipsz-feszületeket.

Két elgondolkodó filozófus érkezik az aluljáróba, egyikük töprengve beszél a másikhoz: „Egy mondat akkor lehet értelmes, ha empirikus tartalma van. Egy mondat akkor érthető, ha a tényállás, amit kifejez, a valóságban megtalálható, ellenőrizhető. Azok a mondatok, amelyek empirikus tartalommal nem rendelkeznek, értelmetlenek. Egy mondat jelentése azonos verifikációjának a módjával. Például azt mondom: ’íme itt ez a Kisded az aluljáróban.’ De vajon csakugyan itt van-e? Vitatható, hogy a gondolatoknak van-e fenomenális karakterük. Az itt alvó Csecsemő fogalma hangsúlyozottan lehet a megfigyelő én mentális állapota, és csupán a külső szemlélő által megismerhető aspektusra vonatkozhat.”
A másik Filozófus bólogatva, elgondolkodva baktat mellette, és lassan mindketten eltűnnek az aluljáró homályában.
A Gyermek édesdeden tovább alszik.

Két nappal korábban pártmunkások hordószerű dobogót építettek az aluljáróban; most az utolsó szózatszerű szónoklat hangzik az aluljáró népéhez.
„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! E* és nemzetünk számára ma a legfontosabb feladat a gazdasági növekedés beindítása. A növekedéshez erő kell. Nem szerencse, hanem erő kell hozzá. Fizikai és szellemi erő egyaránt. Annál hamarabbi és annál erőteljesebb lesz a gazdaság növekedése is, minél inkább nemzeti ügye lesz ez nemcsak az anyaországban élőknek, hanem a nemzet egészének.  Világnemzet vagyunk, így ha okosan sáfárkodunk eszközeinkkel, ha megtanuljuk a szelet befogni a vitorlánkba, akkor az eddiginél sokkal nagyobb sebességgel és nagyobb biztonsággal tudjuk majd hasítani a hullámokat.
Kívánom, hogy az ünnepek után meginduló munkánkkal egy új, erős, XXI. századi közösséget alkotva sikerüljön összefognunk a nemzet szellemét! Kívánom, hogy világnemzetünk fokról fokra, egyre inkább érkezzen haza, egyre inkább egy valódi, együtt élő nemzethez hasonlítson!
Kívánom, hogy ez a kicsiny Újszülött, aki most még a mocskos köveken alussza gyermeki álmát itt, egy szép, boldog jövőben éljen, gazdagságban, erőben, egészségben!
 Köszönöm, hogy meghallgattak!”
A politikus lelép a hordószerű emelvényről, vet egy mosolyos pillantást az alvó Kisdedre, aztán sietve fölmegy autójához – biztonsági emberekkel körülvéve –, és hazahajtat.
A Gyermek édesdeden tovább alszik.

Bánatos tekintetű Költő baktat lefelé az aluljáró lépcsőjén: homloka felhős, haja elborzolt. Irodalmi szájtokba szánt remekmívű és ívű verseken gondolkodik, továbbá azon, honnan, mi módon szerezhetne pénzt, hogy saját költségén kiadathassa gyűjteményes köteteinek hatodikját is: erre föltétlenül szüksége lenne, mert a nyomorult Kiadók összeesküdtek ellene, és egyik sem óhajtja maga költségén kiadni Költő remekműveit.
Bánatos töprengésében csak akkor veszi észre az alvó Csecsemőt, amikor kis híján rálép. Megtorpan, megszemléli a mosolyogva alvó Kisdedet, és érzi, hogy a téma már verssorokban tör fel jonhából. Sietve indul, magában a verssorokat mondogatva, hogy el ne feledje azokat, míg hazaérve papírra nem veti.
A Gyermek édesdeden tovább alszik.

Nem messze az aluljárótól, tolakodó, emeletes házak között, kicsiny templom, inkább kápolna alussza álmát. Plébánosa – a nép lelkésze – esti sétája során ér az aluljáróba.
A plébános úr első látásra olyan, mintha épp rágna valami nem egészen átsült falatot: állkapcsa folyamatosan őröl, miközben messzire réved tekintete. Persze, az atya nem ételt rág, hanem az éjféli misén mondandó szentbeszédjén végzi utolsó simításait magában. Azt a beszédet rágja. Körvonalai már ádvent utolsó vasárnapján megvoltak, aztán a következő napokban csak tisztult, szépült az a szentbeszéd, de az Atya még egyszer ízlelgeti ott séta közben.
Az aluljáróban alvó Kisded látványa megtorpantja, visszahökkenti a plébános urat. Elgondolkodva megnézi a Gyermeket, és az jut eszébe, hogy ezt a képet még hamar be kell építenie a szentbeszédbe: hogyisne! Szentestén magában, mosolyogva alvó Csecsemő… Ez igen jó kép, talán épp evvel indíthatja az éjféli misén mondandó beszédjét.
És amint meggyőződéssé növül benne a hipotézis, tovább ballag, és újrafogalmazza magában a szentbeszéd kezdetét.
A Gyermek édesdeden tovább alszik.

József - a munka-, család- és vagyonnélküli ács -, mielőtt megindulna lefelé az aluljáró-hádész lépcsőjén, egy utcai lámpa fényénél megszámolja maradék aprópénzét, és elégedetten állapítja meg, hogy egy féldecire meg egy deci forralt borra éppen elegendő az. Mivel pedig tudja, hogy az aluljáró olcsó kocsmája még nyitva van, lelépdel a lépcsőn.
A feles pálinka égeti a belét, de jólesően égeti, aztán kortyolni kezdi a forralt bort, ami meg a nyelvét égeti.
Iszogatja, kortyolgatja ünnepi italát, közben nézelődik, és fölfedezi az alvó Kisdedet a mocskos aluljáró setét zugában.
Megissza a maradékot, és odamegy a Csecsemőhöz, ott gondolkodóba esik.
”Elvihetném magammal… Mennyi kiadással járhat egy ilyen apró, kicsi Gyermek? Ha heti két dobozzal kevesebb cigit veszek… Ha leszokom a vacsoráról… Teli gyomorral lefeküdni amúgy is egészségtelen, minden szakértő azt mondja… Tejre, ami kellhet neki, meg pelenkára, apró ruhácskákra éppen telne abból, amit megtakarítok… Sokszor amúgy sem tudok ebédelni, mert nem kívánom az ebédet, hát pláne…”
És József, az ács, fölemeli a koszból a Kisdedet, az ócska kendőt, ami a picit takarja jól összezárja, és elindul a lépcsőn fölfelé.
Haza.
A Kicsi pillanatra fölriad, megnézi Józsefet, aztán alszik tovább, mosolyogva.
Senki, senki nem tudhatja azt, miről álmodik egy ilyen apró újszülött, de állítom: a Kisded egy szép, szebb, emberibb és megváltottabb világról és E*-ről álmodik…

Csutak és a fehérvári Banda

- a ma 94 éve született csodálatos Mándy Iván és a gyermekkor emlékére -

Szeptemberben - amikor egyébként sem vidám az ember, dacára annak, hogy hatodik osztályba léphetett -, a második órára bejött az új tornatanár.
Messze járt a tavalyitól…
Vigyázzállásba ugrasztotta az osztályt olyan oroszlánüvöltéssel, hogy még Pazár Micu, Dunai, sőt mi több, még Husi is pattant - pedig amúgy inkább a nehézkes fölkúszás volt stílusa -, mint a nikkelbolha: hogy is ne ugrott volna Csutak?
Csutak igazán nem az az ember, aki egy tornatanár parancsának ellene szegülhet; általában is Csutaknak szinte bárki, bármikor parancsolhatott, kivéve Képes Gézát, aki viszont testi valóságában soha nem létezett, csupán Csutak képzeletében.
Csutak tehát merev vigyázzban állt, és letett tavalyi álmáról.
Ugyanis tavaly (nagyon kedves, fiatal tanárnő volt akkor a tesitanár: ó, semmivé olvadt tavalyi hó!) Csutak erősen elhatározta, hogy véget vet satnyaságának és ügyetlenségének: erős és tetszetős izmokat épít ki felsőkarján, mellkasán (olyasmit képzelt, mint annak a Neves Olasz Filmszínésznek az izmai, aki…na! nyelvemen a neve!), és minden sportágban jeleskedni fog.
Ezért Csutak nem csak a tornaórákon vett részt tavaly szorgalmasan, de minden délutáni foglalkozásra is lejárt, teremfocitól pókfocin át a pingpong-szakkörig.
Gombfocizott is.
És az otthoni nagy állótükörben gyakran szemlélte növekvő izmait.
A tornatanár leültette az osztályt, de mielőtt maga is helyet foglalt volna a katedrán (az első tornaóra mindig a tanteremben volt, csak a másodikra mentek le a büdös, alagsori tornaterembe, melynek tavaly még ILLATA volt), elővett valami szarvasbőr darabot a zakója zsebéből, és gondosan letörölte a széket meg a tanári asztalt.
Az osztály kíváncsian figyelt: a tanár elvégezvén a takarítási szertartást az asztalhoz telepedett, mely nem sokkal volt szélesebb böhöm felsőtesténél, és magyarázatba kezdett:
”Ezt a szarvasbőrdarabot anyámtól kaptam, mikor elsős lettem. Anyám azt mondta:’Evvel minden reggel töröld meg kisfiam  széket és a padot, mielőtt leülsz, úgy a ruhád tovább fog tartani, nem kopik el olyan hamar!’”
Csutak élénken elképzelte, hogy a Böhömön lévő ruha azóta is rajta van a férfin, amióta betette lábát az első osztályba, noha tudta, hogy ez lehetetlen.
Azóta annak a kedves, elsős kisfiúnak Böhömtanárrá kellett növekednie, vagyis sokszor kinőhette már elsős ruháját.
De újnak a rajta lévő ruha sem látszott, dacára a padtisztogatási műveletnek, semmiképpen sem látszott újnak és divatosnak: nagyon jól lehetett arra gondolni, hogy több évtizede le sem vette magáról a Böhöm.
A tornatanár  - e bevezető után  - kezdte elősorolni a szabályokat, melyek megjegyezhetetlenül sokan voltak.
Csutak egy idő után nem is tudta követni a Szabályokat: két ereszcsatornán ülő galambot bámult az ablakon át, és próbálta meghallani burrogásukat, de hát a Böhömnek erős és mély böhöm-sztentori hangja volt: galamb-burrogás azon át nem szűrődhetett.
Kicsöngetés előtt egy kevéssel még elmondta Böhöm bácsi, hogy őt bizony nem érdeklik a törvények, szabályok: ha valaki nem úgy fog viselkedni, ahogy azt ő elvárja, a nevelési elvek között a pofon, fülhúzás, körmös: szerepelni fog.
Ekkor döntött Csutak véglegesen: és pedig akként döntött, hogy a tornaórák ki fognak maradni az órarendből.
Igazoltan: persze, igazoltan maradnak majd ki, mert Csutak nagy szerencséjére a körzeti gyerekorvos Apa régi iskolatársa volt, és ráadásul egy nagyon kedves, szeretetreméltó Doktor bácsi, aki akkor írt igazolást Csutaknak, amikor csak a fiú kérte.

És aztán így lett, illetve nem lett: mármint tesióra nem lett Csutak számára, mert aztán Csutak a tanteremben töltötte a böhömórákat, és a táblára rajzolgatta Katit.
Próbálta rajzolgatni.
Izmai szépen visszafejlődtek, felsőkarja épp oly vékonyka lett, mint ötödikben, meg negyedikben volt, de tornaórára Csutak nem járt a továbbiakban.
Felmentéssel nem járt.

Május utolsó hetének kezdetén, hétfői napon, Csutak – keltegető édesanyja jóvoltából – arra ébredt, hogy Budapest fölött harsogóan kék égbolt feszül, az ósdi, belvárosi bérházak ablakszemein a felkelő nap vörös-arany ragyogása tükröződik, és kék alapon fehérhasú fecskék csivitelnek.
Csutak arra gondolt, hogy iskolába menni sosem nagy mulatság, de télen még -  Kati, Micu, Dunai és a többiek miatt  - valahogy mégiscsak elviselhető: de ezen a szikrázó, nyarat idéző reggelen majdnem kibírhatatlan nyűg.
„A Csasziba kéne inkább menni.” – gondolta Csutak, de aztán határozott sóhajjal megmosdott, fogat is mosott („Füledet is!” – hallotta Anya utasítását a konyha felől, hát fület is mosott, úgy tessék-lássék), aztán sokáig állt a szekrény előtt, hogy megkeresse tavalyról polcon maradt igazi nyári ingjeit.
A tarka-csíkos, rövid-ujjú mellett döntött, és mert azért a hajnal még hűvös volt, hát egy pulóvert is kerített a nyakába.
Föl nem vette, föl nem vette volna semmi kincsért, még ha megfagy, akkor sem, mert ez így volt igazán „dögös”, nyakba kerítve.
Így látta nemrégiben egy igazi nagymenőtől egy olasz filmben, azóta tél, nyár, ősz vagy bármilyen évszak legyen, Csutak csak így viselte a pulcsit.
Viselte, míg anyja rá nem szólt, hogy bújjon már bele, ne csináljon bohócot magából, hisz megfagy...
„Na!” – gondolta Csutak – „Most mutassa meg nekem valaki azt az olasz Nagymenőt, akinek a lépcsőházban lefelé utána szól az anyja…”.
És sietve kifordult az utcára, hogy ne hallja Anya jótanácsait.
De Anya még utána vitte az uzsonnát is, amit az asztalon felejtett.
Az utca májusosan illatozott, sőt: nyáriasan virágzott.
Az ám, csak hát az Iskola…
A szép májusi nap hamar elromlott, besötétült.
A harmadik órán kezdődött, amikor Csutak békésen rajzolgatott a táblára az üres teremben: igazolását a Pazárral leküldte a Böhömnek, és nagyon nyugodt volt.
Még tíz perc sem telt el a tesiórából, amikor lihegve és izgatottan érkezett Kati: „Csutak, Csutikám! Le kell jönnöd, muszáj! Én még ilyet nem láttam: előbb üvöltött, hogy neki le kell zárnia a tesijegyeket, aztán vészjóslóan lehiggadt, és fölküldött érted. De nagyon csöndben volt, sose hallottam ilyen csöndesnek… Le kell jönnöd, mert le akar zárni!”
És már ragadta is karon Csutakot, ellenkezést nem tűrve, és húzta, vonta maga után az alagsorba, ahol a büdös tornaterem állt; még ezt a szagot se bírta Csutak.
A Böhöm éppen úgy állt a tornaterem közepén, ahogyan egyszer egy könyvben Csutak Napóleont látta állni a fenesetudjamelyik ütközet előtt, és tényleg nagyon csöndes, és alvó oroszlánhoz hasonlóan nyugodt volt.
De hát az alvó oroszlánról is tudjuk, milyen fürgévé tud válni, ha zsákmányállat közelít felé az osztálytermek felől…
Az alvó oroszlán szólt:
”Most végig csinálod az összes éves gyakorlatot…. Mert különben…”
Mármost ettől fogvást Csutaknak oda- és vissza kellett bukfencezni a szőnyegen. A bukfencszőnyegen. (A vissza, az tényleg rosszul sikerült: odabukfencelni még lehet szabályos-szabálytalan, mert az ember átfordul, de vissza…? Hová tegye az ember a kezeit?)
Aztán rúdra kellett másznia, aztán pattogtatva vezetni kosár felé labdát. („hááááárompattantás… lépés…hááároooompattantás…hááárom…”
E pillanatban amúgy a három - mint prímszám - nem sokat jelentett Csutaknakl
És mászott kötélre, rúdra, gurult (szörnyűség!) valami vékony gerendán, amiről bármelyik pillanatban leveszekedhet az ember, röviden: minden gyakorlatot, amit egy éven át gyakorolt az osztály, Csutak végigcsinált.
Úgy, ahogy, de nem bukott meg legalább.

A szünetben Csutak dühöngött: Katinak dühöngött, mondván: „Kiosztják a bizonyítványt - csak osszák ki -, és én ezt megölöm! De – ha nem is ölöm meg -, azért két jobbegyenesre biztosan számíthat!”
Kati - az édes, vidám, nevető szemével nézett Csutakra, és azt mondta: „Csuti, Csutak, Csutikám! Hát most mondd meg nekem szépen: te lennél a nagy jobbegyenes-osztó? Csutak….!”
És Csutak eltöprengett, aztán nemet intett: „Nem, Kati nem vagyok. De majd a Micut megkérem!”

Délután a reggeli kék ég tovább sötétült, amikor anyja és apja leült Csutakkal tárgyalni a konyhában.
Igazából Csutak a könnyeit nyelte, és egy csipppegő verebet lesett a konyha lichthoffra nyíló ablakpárkányán („csipp-csirip-csivit …. iiiha…”: és az „iiihánál” elszállt a veréb és vérebbé lett valahol).
Csutak-apa és Csutak-anya nagyon keresztülhúzták Csutak minden számítását a nyárról, Dunairól, Pazárról, Szürke Lóról, Katiról, mert így szóltak: „Nővéred elvállalt.”
A helyzet a következő: Csutak nővére, Hugi (nem tréfálok, a nővér Hugi, mert van még egy bátyó is nagyon távol-messze: Dél-Afrikában él ez a Bátyó, és nagyon szép képeslapok jőnek tőle olykor-olykor, egyre ritkábban. Anya ezeket a képeslapokat – Greetings from … - a mosókonyha lefolyójába szokta bevágni, ide nem idézhető káromlások közepette), szóval Csutak nővére tiszti-asszony, a Néphadsereg Tisztjének felesége, és hol Veszprémben, hol Keszthelyen, hol Székesfehérvárott élnek a tiszti lakótelepeken.
Ez idő tájt éppen Székesfehérvárott, ahol szovjet katonai repülőtér (atomfegyver?) települ.
És Csutak nővére – a kedves – megint vállalta Csutakunk nyári megőrzését: és akkor nincs visszaút, Csutaknak mennie kell.
No, persze!
A családi kupak…
Mert Apának és Anyának (alumíniumgyári dolgozók), kettő hét szabadság jár a TB-től, meg négy évenként szakszervezeti beutaló, de hát az tavaly már megvolt.
És Apáéknak más nyaralásra: honnan futná?
Tehát Csutak: Csutak vonul Székesfehérvárra Nővéréhez.
És Csutak tekintete most kissé homályos, mert itt szeretett volna maradni. Kijárni a Csasziba, focizni (ha beveszik a csapatba) a Ligetben; rollerversenyt szervezni a Rózsa utcában, várni a hársfavirág hullására az Almássyn; jó lett volna Katival leandalogni az illatos Duna partjára, fölsétálni a Gellérthegy senki által nem ismert oldalába, arra a részre, amit a buta külföldi turisták nem ismernek…
És most minden hiába: Csutak mehet Székesfehérvárra, bunkófalvára…

Székesfehérvár városában Csutak nővére az új lakótelepen élt, ahol még egyáltalában nem épült meg semmi: sem piac, sem közért, de még a házak közt járható járóutak sem.
És hát Csutak föladatai közé tartozott kétnaponként délelőtt (ó, szép nyári szünet!), hogy átvágjon az épülő épületek között, aztán bejusson Fehérvár belvárosába (hátulról jutott oda, a Vörösmarty Színházat és a Virágórát kikerülve), elmenjen a tejcsarnokba, a kispiacra, a nagyközértbe.

Kilenc óra után kevéssel a két rigó – egy fekete tollú, sárgacsőrű, meg egy alapból sárga – beszólt Csutaknak az ablakon, hogy ideje indulni.
Csutak vette hát a tejeskannát, a szatyrot, nővére pénzét, és beszólt a másik szobába Képes Gézának, aztán füttyentett Rexnek, hogy indulandusz bevásárolni.
A képzeletbeliek engedelmesen követték útján Csutakot, Géza még mesélt is valamit az éjszakáról.
Rex csak csaholt…
Átvágtak az említett helyeken, és aztán a kis téren, a színház mögött ott volt a Fehérvári Banda.
Főnökükkel,  a Ferdepofájúval.
Valójában nem ferde volt a pofája, hanem valamikor kisebb korában fölrobbant vele valami robbanó, és úgy varrták össze az arcát, hogy két oldalt fölhúzták a bőrét a robbanás vágta lyukra: nem magyaráznám el részletesen, de ijesztő volt a Ferdepofájú pofája.
Ezért lett ő a banda főnöke. A pofája miatt.
„Pesti vagy, mi?” – ugatott rá Csutakra a Ferdepofájú. - „Akkor itt nem mehetsz át, csak ha fizetsz!”
Csutak megpróbálta ráuszítani Rexet az Útonállóra, mondta Gézának, hogy kavarjon le egy pofont a ferde pofájára, de sem Géza, sem Rex nem mozdultak, megdermedtek a félelemtől.
Meg attól, hogy nem is léteztek.
Csutak tehát maga állt boxállásba, de a fehérvári Banda jót röhögött a nyápic hősön, aztán a Ferdepofájú odalépett, kicsavarta kezéből a szatyrot, kivette Csutak nővérének pénzét abból: aztán a szatyrot visszadobta, és foghegyről odavetette:
„Mehetsz!”

A továbbiakban Csutak nem ment vásárolni: nem ment, bármit mondott is nővére, akárhogy dühöngött-dübörgött is rá sógora.
Mi több: Csutak sehová sem ment ezek után.
Ült az ötödik emeleti lakásban, Képes Géza történeteit hallgatta, Rexet idomítgatta, de nem ment sehova.

A fehérvári strandra sem ment, meg a fehérvári strand mögött elterülő Kiserdőbe sem (tudod Koczek, oda a savanyúvízes forrás mögé, a patak partjára: hát oda sem ment), egészen addig a pillanatig, amíg Nővére össze nem csomagolta a kisböröndöt, mert véget ért a nyár, és útnak nem eresztette az Állomás felé.
Az Állomásra vezető úton át kellett menni a Ferdepofájú terén.
És a fehérvári Banda ott állt, élén a csúf, Ferdepofájúval.
Aki rámozdult Csutakra: Csutak füttyentett Rexnek, riasztotta Képes Gézát, de megint nem mozdult egyik sem.
Ám akkor a Ferdepofájú – ki tudja, miért – előrelökte a mancsát (keze is sebhelyes volt attól az egykori robbanástól), és azt mondta:
„Legyünk haverok, pesti!”

Kezet ráztak, Csutak tovább állt, aztán vissza is integetett, és a Ferdepofájú kacsintgatva visszaintett.
Rex és Képes Géza követték Csutakot.

Pesten, a Déliben meg Kati várta, és azt mondta:
„Szia Csutak, Csuti, Csutikám! A Böhöm elment, új tesitanárunk lesz!”
Csutak rábólintott, és nekivágott Budapestnek, arrafelé, ahol éppen aranyszínben nyugodott le a Nap, rácsorgott a Várra, befestette a Margit-szigetet. Arra ment Csutak Katival, és Képes Géza szokott hallgatagságában követte őket.
Rex meg csaholt egyet-kettőt.

NB: Katit aztán nem vette feleségül Csutak, soha nem vette el!
Soha!
Az nagyon rossz poén lenne ugye, ha azt írnám: a Ferdepofájú vette el…

Giacomo minden szerelme

- emlékére annak, hogy 154 éve született Luccában Giacomo Puccini -
„Nincsen már barátom,
gyötör a magányom,
a zene is elszomorít.
Ha jő a halálom,
csönd-óvatos lábon,
boldog leszek, ha
megnyugszom én.
Ó, az én életem,
mennyi kín, gyötrelem,
s még azt hiszik boldog vagyok.
De jő már a halálom,
csönd-óvatos lábon, s
boldog leszek, ha
megnyugszom én.”
(Giacomo Puccini verse)

Az ezerkilencszázkettőből kilencszázháromba forduló esztendő tele túlzottan hosszúra, és szokatlanul hidegre nyúlt. A Massacciucoli-tó befagyott - sok emberemlékezet óta ilyesmi nem fordult elő -, és Torre del Lagót a bírhatónál hosszabb ideig borította hó meg leszivárgó, szürke köd. Csontig hatoló hidegben baktattak az ázinók a sárgás-fehér télesti fényben, patáik kopogtak a dombok kövein, és patáik nyomán sikoltoztak a gördülő kövek. E  szörnyű, nem olaszoknak teremtett hidegben még a farkasok ideje is eljött: Giacomo is, Elvira is a via Cavouron látott nyelvlógató, lihegő farkasokat menni fölfelé a meredek főutcán.
A december huszonkettedikén negyvenhetedik születésnapját ünneplő művészt a tél, és sok, egyéb bajai zárkózottan depresszióssá tették, pedig akkor tájt már Puccini korának legismertebb és legünnepeltebb zeneszerzője volt, ismert és szeretett Itália – és világszerte.
Csak hát -  még ha a hosszú és bírhatatlan telet nem számítjuk -, akadt Puccininek néhány jogos oka a depresszióra: testi, lelki, szellemi okai.
Elsőnek ott volt balesete, annak minden következményével.
Február 25-én Giacomo Luccába, szülővároskájába ment: vacsorára volt hivatalos, persze, hogy imádott autójával ment. A vacsora után sietett haza Torre del Lagóba: egy kanyarban az autó felborult, és Puccini a motorház alá röpült. A balesetben nyílt lábtörést szenvedett, melyet rosszul illesztettek össze, így hát később ismét el kellett törni a csontot. Ugyanekkor cukorbajt is megállapítottak nála, és szigorú diétára akarták fogni, továbbá eltiltották a bor- és kávéivástól és a dohányzástól.
Teljes tévedésben lehettek azok az orvosok, ha azt gondolták, hogy egyszerű ijedtségből Giacomo Puccini lemond a napi harminc-negyven cigarettáról, a napi majd liter kávéról, és a vörösborról. Puccinit ennyire nem lehetett megijeszteni.
És persze a szerelemről sem tudott lemondani, igaz, erre nem is kérték az orvosok.
Giacomo, amennyire vissza tudott emlékezni, egész életében, hat esztendős kora óta egész életében, folyamatosan szerelmes volt. Maga sem tudta eldönteni, hogy azért kell szerelmesnek lennie, hogy édes dallamok foganjanak meg lelkében, vagy saját bel cantójától esett szakadatlan szerelembe.
Negyven felett Giacomo gyakran mondogatta: „Barátaim! Üssetek agyon, ha már nem tudok szeretni!”

Türelmetlen, házsártos, rossz beteg volt Giacomo Puccini; türelmetlen, rossz ápolónő volt Elvira, Giacomo rajongásig imádott felesége.
Elvira hamar elunta Giacomo szeszélyeit, indulatkitöréseit, ezért körülnézett Torréban, hogy afféle cselédlányt, ápolónőt, mindenest kerítsen férje mellé.
Így került a Puccini-házba Doria Manfredi, egy falubeli özvegyasszony tizenhat éves lánya.

Gesztenye – sötétgesztenye , már-már feketébe hajló  - hajzuhatag, háta közepéig, derekáig érő; éjfekete szemek, kicsit mindig sírásra, vagy legalább is elmélyülő melankóliára hajló tekintetűek. Sudár, szép termet, csönd és áradó nyugalom: ez volt Doria, a szép, tizenhat éves Doria.
Giacomo az idő tájt egyik kedvencén, a Pillangókisasszonyon dolgozott, de tört lába miatt csak ritkán ülhetett zongorához, így különös módját találta a komponálásnak: énekelve, dúdolva alkotott, és Doria, ez a kedves, fogékony lelkű lány, ez a ragazza italiana vera, kinek szép lelke telve volt szép Itália dallamaival, gyakran maradt a zeneköltő mellett, akkor is, amikor már régen elvégezte minden dolgát Puccini mellett.
Csak meghúzódott egy sarokban, édes-bájos arcocskáját, lágyívű állát két öklére támasztotta, lehunyta hosszúpillájú, gyönyörű szemeit, és hallgatta a cigarettázástól rekedtes hangon dúdolgató, éneklő, karmesterként hadonászó Költőt.
Giacomo gyűlölte, ha bárki komponálás közben a közelében volt, de ezt az álomszerű leányka jelenléte sosem zavarta, sőt: inspirálta.
Persze: olykor hosszasan beszélgettek is, tán meg is csókolták egymást, ki mindeneket tud, az tudja csak: így volt-e? Amit tudok, tudhatunk: egyéb bizonyosan nem volt közöttük. Giacomo részéről alkonyati, a lány részéről hajnali szerelem. Alkony és hajnal sosem találkozik össze, sosem olvad egybe.
Szép, tiszta szerelem volt közöttük, és a többi legyen néma csönd!
Persze, bármily nagy csöndet kívántam is teremteni hőseim körül, arra semmi hatalmam nincs, hogy Elvira asszonyt, a féltékeny, és féltékenységében kártékony asszonyt, Giacomo feleségét csöndre szoríthassam: így aztán donna Elvira nem maradt csöndben. Féltékeny panaszaival körbezizegte egész Torrét, de annyira, hogy Viareggóig, Luccáig elhallatszott panaszolkodása, vádaskodása.
Doria nem bírta sokáig Elvira ellene irányuló támadásait, Torre del Lago gonosz pletykálkodásait: Doria tiszta volt, és az is marad örökre, mert 1909. január 23-án megmérgezte magát.
A botrány elől Elvira asszony Milánóba szökött, a lány azonban öt nap múlva szörnyű kínok közepette meghalt, és a hatóság orvosi vizsgálatot rendelt el, melynek során a lány becsületét akarták tisztázni. Az orvosi jelentés szerint Doria szűz volt.
Elegendő ok-e mindez Puccini magába roskadó depressziójára?
És ez még csak az első ok volt.
Depressziójának második oka egyik legkedvesebb operájának, a Pillangókisasszonynak szörnyű, csúfos bukása volt; pedig Giacomo tudta, hogy gyönyörűséges, szívszorító operát írt, de a bel cantóra oly fogékony honfitársainak gyomrát megfeküdte a gyakran idegennek ható zene, a libretto olaszoktól távoli témája.
Ez fájt Giacomónak, nagyon fájt, mert – szokása szerint – komoly előtanulmányokat folytatott: modern, realista novellákat olvasott, és japáni zenét próbálgatott európai zongoráján.
A bukás nem csak szörnyű volt, hanem nevetséges is, ha pontosak akarunk lenni, pedig a Pillangókisasszony megírásához Puccini japán zene után kutatott, majd Milánóba utazott, hogy az épp ott fellépő japán színésznő hangját, hanglejtését, intonálását  megfigyelje, és persze mindjárt bele is szeretett abba a színésznőbe.
Aztán felkereste az épp Viareggióban nyaraló japán követ feleségét, aki ősi japán dalokkal ismertette meg, és persze abba a nőbe is beleszeretett. Imádta a japán hölgy csöndjét, kezének finom mozdulatait, egyszóval: szerelembe esett.
Kicsivel később, de hosszú keresés után - rátalált Cso-Cso-Szan hiteles megszemélyesítőjére, Rosina Storchióra,és abba a gyönyörűségbe is beleszerelmesedett. Őt Milánóban hallgatta meg, és rendkívülinek gondolta: a japán követ feleségétől ellesett finom mozdulatokat éppenséggel Giacomo mutatta meg Rosinának.
A darab mégis megbukott; a nézőtér zajongott, majd amikor – az ördög keverte kártyáit –a Pillangót alakító Rosina Storchio kimonója véletlenül fellebbent, és láthatóvá vált az egyébként titkolt terhessége, a közönség fékezhetetlenné vált, és azt kiabálta: „Terhes a Pillangó! Ott a kis Toscanini!”.
Nem nagyot nem tévedtek, hisz nyílt titok volt, hogy Rosinának szerelmi viszonya volt az akkor már nős Toscaninivel, (ki mondhatná meg, hogy Giacomóval miként állt a helyzet?), és biz’ a kedves énekesnő éppen a zseniális karnagytól várt gyermeket.
A másnapi újságok lesújtó kritikákat hoztak nyilvánosságra, Puccini és kiadója Ricordi visszavonták a milánói Scalától a mű előadási jogát.
Elegendő ok-e a depresszióra? Vélem: elegendő.
És még ott volt harmadik jó oknak Elvira asszony, Puccini örök és végzetes szerelme, a maga szakadatlan, örökös féltékenységével.
Mintha tán lett volna oka rá!
Ők ketten így találtak egymásra: miközben 1883 – 84 – ben Puccini a Villik című operáján dolgozott, anyja megbetegedett, majd július 17-én meghalt. Giacomo rajongva szerette az anyját, a halálát nehezen dolgozta fel; a temetés után rögtön elhagyta Luccát, és Milánóba ment, azonban nemsokára visszatért egy nő, Elvira Bonturi szemeinek kedvéért, akit még Luccában ismert meg. Elvira férje, aki jómódú fűszer-nagykereskedő és Puccininek egykori iskolatársa volt, arra kérte a zeneszerzőt, hogy adjon énekórákat  feleségének. Bizonyosan énekelni is tanultak, de tán mással is foglalatoskodtak ők ketten; tény, hogy Giacomo egy életre szóló szerelemre lobbant Elvira iránt.
Elvirának és férjének két közös gyermeke volt, egy Renato nevű fiú és egy Fosca nevű lány. Amikor szerelmüket már nem lehetett tovább titkolni, az asszony mindent bevallott a férjének, az azonban nem akart elválni. Akkor Puccini megszöktette Elvirát, igen, szabályosan, rend és mód szerint megszöktette egy kalandos, romantikus estén: Milánóba költöztek.
1886 nyarán Elvirán láthatóvá vált, hogy gyereke lesz, ekkor a világ pletykálkodó nyelvei elől egy Bergamo melletti faluban, San Antonio d’Addában bújtak el.
Az évek teltek, múltak, és ugyan Giacomo szerelme semmit sem csökkent Elvira iránt, azért kisebb-nagyobb szerelmi kalandjai rendre akadtak; és minden szerelmi kalandjával növekedett Elvira féltékenysége, mely olykor már az egészséges határát elmebajig fokozódón lépte túl.
És ez a szakadatlan féltékenység, a nyomában járó veszekedések, marakodások okozták harmadikként Puccini magányos depresszióját.
Elegendő okokat soroltam föl?

Akkor most itt az ideje: kanyarodjunk vissza történetünk fő vonalához, és lássuk, mi történt a Pillangó gyászos bukása után! Utánam, olvasó!
Giacomo dühöngött ugyan az olaszok „botfülén”, százszor is elmondta, hogy „nemo est profeta…”, ám azért józanabb pillanataiban a bukás tanulságait is levonta: a Pillangó túl hosszú volt, itt-ott dagályos, olykor semmitmondó: alaposan átdolgozta hát, és akkor aztán a Pillangókisasszony elindult hódító útjára, főleg Itálián kívül.
Nagy sikerrel mutatták be Buenos Airesben, majd következett a minden kételyt elsöprő diadal Londonban, a Covent Gardenben, ahol Emmy Destinn és Enrico Caruso énekelték a főszerepeket.
Most aztán dőltek a külföldi operák meghívásai: köztük 1906-ban a budapesti Opera is megvette a Pillangót, de még meg is kérték szépen Puccinit, jönne Pestre, és segítene az Opera betanításában.
Az igazat megvallva Puccini még mindig küzdött depressziójával, mert hazájában még mindig nem aratott megérdemelt sikert az ő Cso-Cso-szanja; nem volt nagy kedve Pestre utazni.
Gondolta: azért körülnéz udvariasan, és hamar vissza is utazik.
Eltöltött egy éjszakát a Gellért-szállóban, majd másnap délelőtt – úgyszólván inkognitóban – megjelent a Pillangó próbáján, és a színpadon csodát látott!
A csodát Szamosi Elzának hívták, ő játszotta a Pillangó főszerepét.
Még aznap este együtt vacsoráztak, hogy megbeszéljék az opera egy-két alapproblémáját, majd minden este azután, sőt olykor Elza megjelent a Gellértben is délután, szintén a fölmerülő kérdések megbeszélése okán: Giacomo meg újra szerelembe esett.
Megmutatta Elzának mindazokat az ellesett mozdulatokat, melyeket Rosinának is megtanított. Hogyan kell japáni módon legyezővel bánni, tipegve járni kimonóban. Hogy mi egyebeket mutatott még Elzának, azt hadd födjem jótékony homályba…
A pesti bemutató 1906. május 12 - én volt: viharos, harsány, szűnni nem akaró siker estéje volt az az este.
És Giacomo immár kigyógyult gyötrő depressziójából: a siker tette-e, vagy Elza szerelme: ki tudja?
Milánóban várta az autója, és olyan boldogan ült abba az autóba, és olyan boldogan robogott Torre del Lago felé, mint születésnapos kisfiú, aki megkapta a vágyott játékszert. Húsz évet fiatalodott.
„Elvira, Elvira!” – kiáltotta Giacomo, a kicserélt, boldog Giacomo, amint kiszállt az autóból.  - „Csodálatos város Budapest, csodálatos emberek a magyarok! Engem még soha úgy nem tiszteltek, szerettek, mint ott. Idehaza soha, sehol! És találtam megint egy csodálatos, gyönyörű, tehetséges Pillangókisasszonyt!”
Elvira asszony csak ennyit jegyzett meg szárazon:
„Nagyon unom már a lepkegyűjteményedet!”

A Fény Születésének napján

Sokan vélik, hiszik úgy – mi tagadás, olykor velük hiszem én is -, hogy a teremtett ember törzsfejlődése, evolúciója során fölemelkedett, mi több, túlemelkedett a teremtett Világ egyéb lényein.
Máskor viszont – és ez a gyakoribb – én azt hiszem, hogy az Ember inkább tekinthető  alázuhant, anyagvilágba bukott fénylénynek, de az tény, hogy valamit őriz Fény természetéből:  ezt mutatja a Föld minden egyéb lényéhez képest fölemelkedett tartása. Lábával valóban az anyagvilágban tapicskol, de tudata felemelkedik, fel az anyagi világ fölé, a Szellem és a Fény régióiba.
Épp ezért lehet az indiai mitológiában az ember jelképe a lótusz, még szólásforma is van erre: „Padmaszja patréshu dzsalamna szadzsati.”, azaz: a Lótusz levelére nem tapad víz.
Nem bizony, mert a lótusz ugyan a legocsmányabb mocsár, sőt szennyvíz fenekén gyökeredzik, de aztán kelyhét magasra emeli, föl, föl, föl a magasba, és a szenny, a víz, a sár már nem tapad leveleire.
És bár a ma embere – úgy tűnik – végképp az anyagvilág rabjává lett, szívtudatát előbb fölhelyezte a fejébe, aztán kiterjesztette testiségére, sőt, utóbb anyagi javaira is, mégis annyit őriz égi-fényi mivoltából, hogy a sötétet nem szereti, féli, nem szerette, félte minden időben. Ösztönös és atavisztikus ez a félelem.
Ezért aztán a legsötétebb téli éjjeleken minden általam ismert hitvilágban fények, tüzek gyulladtak ki a világ legkülönbözőbb helyein. Hanuka menóra-fényei, Karácsony, Szenteste gyertyái, az eljövendő Maitreja buddha öt mécsese a buddhista oltár első lépcsőjén.
Ezek a parányi fények mintegy csalogatják, meg- és felidézik a nagyobb, melegebb, szebb jövendő fényét.
A kínai jin-jang képe világos tanítás, nézzétek csak meg alaposan, elgondolkodó módra: ahol legjobban megnő a fekete, ott születik a fehér; ahol leginkább megnő a fehér, ott születik a fekete. És nincs pillanatnyi nyugovás semmiben!
Ezért számolják az est kezdetét a kínaiak déltől, és a hajnalt éjféltől. Délben áll legmagasabban a Nap, onnan feljebb már nem mehet; éjfélkor jár legmélyebben, onnan lejjebb már nem mehet.
Minden ősi mitológiában a Fény és a sötétség erői – Istenek és Démonok; Dévák és Aszúrák; Áhura Mazdá és Ahrimán, Isten és a Gonosz – megküzdenek egymással, és még ha a sötét erők vissza-visszatérnek is olykor, azért végezetül mégis a Fény, a Világosság diadalmaskodik minden szép mítoszban.
Ma, december huszonegyedikén, déli tizenkettőkor a Nap - látszólagos égi útján - a Bak csillagképbe lép, és így ma van a téli napforduló. Ma van az év legrövidebb nappala, leghosszabb éjszakája, mégis örvendezzünk lelkünkben!
Mert éppen ezért mondhatjuk, hogy ma megszületik a Fény, az ember reménye.
Hanuka már véget ért néhány nappal ezelőtt, néhány nap múlva ünnepeljük Jézusnak, a Krisztusnak születésnapját – vajon véletlen-e, hogy Krisztus egyik epitheton ornansa így szól: Világnak Világossága? -, a jövendő világkorszak buddhájának, Maitréjának pedig éppen ma van az ünnepe.
Persze, jó ideig még nem fogjuk észrevenni, hogy növekszik, naponta egy-két perccel növekszik a Fény, a nappal időtartama, de higgyétek el: így van! A piciny változást eszméletünk még nem fogja észlelni, de eljő majd március huszonegyedike, lesz június huszonegyedike, és hát Madách Imre igazát ne vesszétek soha szem elől: „nézd e kardot, hajszállal nagyobb, / Kisebb lehet s lényben nem változott. / Ezt folytathatnók véges-végtelen / S hol az egzakt pont, mely határt tegyen? / Bár érzésed rögtön reátalál, / A változás nagyban midőn beáll.”

December tizenkilencedike van

Kilencvenhét évvel ezelőtt, 1915. december tizenkilencedikén született Edith Piaf

A szerelem mindig menekült tőlem…


„barackszínű ruhában alszik
a félig se felnőtt barackfa alatt,
amit én ültettem neki az este,
hogy élvezze, ha reggelig marad,
ezt a különös, új harmóniát,
amikor lenn, a fűben ébred…”
 (Őz Zsolt)

Párizs-éjben, padlásszoba rejtekében, kényelmes, nagy terpeszkedésben mezítelen pár hever: egy huszonhárom éves férfi és egy majd harminc éves nő. Ablakuk alatt az éj-mélyi Párizs tetőrengetege terülget.
Ott kint – Párizsban - már 1945. július harmadika van, keddi nap, mert éjfél után vagyunk.
Első szeretkezésükön túl vannak, és igazából most ismerkednek egymással.
Edith Ivót – vagy ahogy egyre gyakrabban francia nevén, Yves-ként szólítja a férfit – mesélteti.
”Pistoiától – e szép toscanai várostól – délnyugatra, fehér dolomit sziklák aljában alszik egy kis helység: Monsummano Alto.” – próbálja szemléletesen rajzolni szülőföldje képét a fiú.  –„Ott születtem, és Ivo Livinek kereszteltek. Tíz éves voltam, amikor szüleim Párizsba költöztek: szó szerint az éhhalál elől menekültünk. Értsd jól, kedves!
Meg hát, menekültünk Mussolini feketeingesei elől is.
Szegények voltunk, ezért tizenegy éves koromban dolgozni kezdtem, és abbahagytam az iskolát. Sokféle foglalkozást próbáltam, voltam én minden.
Gyűlöltem zuhantságomat, gondoltam egy merészet: Marseille-be utaztam, úgy döntöttem, hogy híres sanzonénekes leszek. Sikert, sikert, hírnevet hajszoltam, aztán megleltelek, és te magadhoz húztál… A fénybe.”
Most szembefordul kedvese heverő arcával, testével, úgy kérdi: „És te? És veled?”
”Apám mutatványos volt, kígyóember: tudod mi az? Párizs utcáit járta, kézen állva tekergőzött, és fogával szedte föl az eléje dobott pénzérméket. Egy méter negyvenöt centi magas volt, és súlyos alkoholista.
Anyám meg” – folytatja Edith – „Anita Maillard, nugátot árult, kávéházakban énekelt, de mert a csoki-árusításból nem lehet megélni, kocsmákban, kávéházakban énekelt, hogy éhen ne haljon.”
Ivo most oda- ráfordul a nőre: haját, mellét, combját simogatja, aztán – tudj’isten hányadszor ezen az éjjelen – beléhatol újra.
Lassúdad mód szeretkeznek, tengerhullám-mód, mint bevált, összeszokott, régi szeretők.
Aztán – az után – Yves tovább mesélteti Edithet.
”Csontsovány kislány voltam” – emlékezik a nő – „és hajnali öt órakor, nyílt utcán születtem. Itt, a közelben, a rue Tardieu-n. Tizennyolcban, kevéssel karácsony előtt .” – hazudja könnyű szívvel Edith, mert bármily szép is hófehér, apró teste az ágyon, csak zavarja az a hat év korkülönbség.
Hazugságával három évre mérsékli.
”Iskolába nem jártam” – meséli tovább -, „apámnak, a mutatványosnak segítettem: én szedtem össze az aprópénzt. Ha már elfáradtam a hajladozásban, hát énekelni kezdtem, de semmi más dalt nem ismertem, csak a Marseillaise-t és az Internacionálét. Hangomat viszont dicsérték, ha két dalomat nem is…
Tizenöt éves koromra eluntam ezt a disznó-életet, megléptem apámtól, és önállósítottam magam. Munka után, estefelé – utcai énekes voltam –, csak azt lestem, hogy melyik szép férfivel töltsem az éjszakát. Az ellentmondást nem tűrő, büszke katonákat bírtam legjobban, azokat, akik engedelmességre kényszerítettek, és vertek.
Tizenhét éves koromban megismerkedtem a velem majdnem egykorú Louis Dupont-nal, és belészerettem, amúgy igazán: nagyon. Szerelemgyerekünk is született, Marcelle, de ő két évre rá agyhártyagyulladásban meghalt: a szerelemnek vége szakadt, Louis elhagyott.”
”Fájt? Nagyon fájt? szenvedtél?” – szövi az elbeszélésbe kérdését Yves.
„Á, Louis csak egy párfé volt, egy könnyű vaníliafagylalt, nehéz ebéd után.” - mondja Edith, és hozzáteszi rezignáltan: - „Különben is: a szerelem mindig elmenekült tőlem…”

Fél év sem telt-múlt, hullt az idő mélységes-mély kútjába: Ivo Livi – vagyis hát immár Yves Montand – nevét szárnyára kapta a hírnév.
Egy - egész Frankföldre kiterjedő - dalkörút révén lett híressé, népszerűvé, melyre Edith vitte magával: azt követően Yves elhagyta őt.

***   ***   ***

Odakint - az éjmélybe vesző Párizsban - már 1946. július huszonhatodika, pénteki nap van: éjfél elmúlt.
Edith és Shahnour Vaghenag Aznavourian – Edith mostanában adta neki plakátokra a Charles Aznavour nevet – túl vannak első, viharos szeretkezésükön.
Most ismerkednek egymással, egymás múltjával, miközben Edith azon töpreng: miért van, hogy mindig ilyen különös nevű idegenekbe kell neki belészeretnie?
Féloldalára fordulva simogatja a férfi szőrös mellét, és mesélteti.
Shahnour – Charles – mesél.
”Gyönyörű májusban születtem, huszonnégy májusában.”
(Edith gyorsan számol: tehát kilenc évvel fiatalabb a férfi: ejha! Az sok.)
”Nem párizsi vagy, ugye? Nem francia?” – kérdi az asszony.
”Én? Hogy is mondjam csak, hogy megértsed? Párizsi vagyok, született párizsi, de nem vagyok francia. Úgy értsed, hogy örmény a származásom, de Párizsban születtem.”
”Vagyis?” – kérdi Edith.
Charles hanyatt fordul, kezét tarkója alatt összefonja, és mesélni kezd.
”Az apám, Michael Aznavourian, örmény festő, anyám meg Bagdasarian: ő török, pontosan törökországi örmény. Zeneművész. Akhaltsikében házasodtak, és ott is éltek egy darabig.”
”Az meg hol van?” – kérdi Edith.
”Grúziában, de a török határ közelében: abban a városban sosem lehetett pontosan tudni, hová is tartozik. Örmények, grúzok, törökök: aztán Szovjet-Oroszország. Mindenki igényt tartott arra a darabka városra, de csak örmény Város az, tudod?
A tízes-években a törökök irtottak minket örményeket, és a grúzok se szerettek nagyon; aztán jöttek a bolsevikok, és ott folytatták, ahol a törökök annak idején abbahagyták. Minket – örményket – mindig, mindenhol, minden időben irtottak.
Huszonháromban hát szüleim elmenekültek, Párizsba jöttek; én már itt születtem.
Kilenc éves voltam mikor mással, mint énekléssel már nem foglalkoztam: abbahagytam az iskolát is. Szüleim bemutattak a párizsi művészvilágban, ahol afféle csodagyerekként tartottak számon. És aztán jöttél te, és lódítottál karrieremen. Nagyjában ennyi az én történetem. Eddig. És te, és veled?”
És Edith mesél, megint mesél.
”…egy nap rám mosolygott a szerencse, egy férfi felfigyelt rám az utcán, miközben énekeltem:  Louis Leplée-nek hívták, ő volt a tulajdonosa a Champs Élysée-n található, divatos Gerny’s kabarénak. Behívott meghallgatásra, és azonnal szerződtetett; megtanított sok mindenre. Hogyan menjek – vonuljak föl, és tartsam meg magam a színpadon. Bő repertoárt állított össze számomra, és rövid, fekete föllépő ruhákat csináltatott. Nevet is ő adott nekem:  „kis veréb”, „verébke”; így lettem Piaf. Edith Piaf. Szóval: „megcsinált”.
Első fellépésemkor Maurice Chevalier felállt, és ujjongva tapsolt, Farouk király ezerfrankos bankjegyet dobott a színpadra.
Én pedig úgy éreztem magam, mintha most születtem volna csak.”
Edith elmereng, Charles vár. Alant Párizs tetőrengetege várja a folytatást.
”Harminchat áprilisában” – folytatja kis idő múltán Edith – „Louis-t meggyilkolták, a rendőrség engem is beidézett kihallgatásra. A nyomozás aztán kiderítette, hogy a gyilkosságot egy utcagyerek ismerősöm követte el.
Akkor minden megváltozott: a közönség kegyetlen, ezt jó, ha tudod. Rám ujjal mutogattak bárhol jártam, megrágalmaztak, hogy közöm volt a gyilkossághoz. Mindenkinek kiestem a kegyeiből, Párizs utcáin leköpdöstek, kővel dobáltak.
Az egykori utcai énekesnő megölte a jótevőjét - hirdette az egyik újság szalagcíme.
Senki szóba állni nem akart velem.”
Charles és a párizsi háztetők szenvtelen némaságban fülelnek és szemelnek.
”Elmenekültem Párizsból” – mondja tovább a mesét Edith -, „és vidéki mozikban énekeltem vetítés előtt.
Cagnes-sur- Mer-ben voltam a legboldogabb: ott mindig sok tengerész állomásozik, kikötőváros az. Velük ittam és éjszakáztam.
Nizzában meg  Momone-nal -  barátnőm volt és szeretőm - ivóversenyeket rendeztünk, és nem is mindig maradtunk el a tengerészektől, pedig a résztvevők számolatlanul döntötték magukba a whiskyt, a konyakot. Az volt a vesztes, aki először esett össze. Sorban, egymás után szeretkeztünk az összes tengerésszel, majd bezártuk őket a szobába, hogy el ne tűnjenek az előadás végére.
Így ünnepeltem huszonegyedik születésnapom.”
”Így?” – kérdi Charles.
”Így, így ám.” – töpreng, aztán folytatja létezését Edith. – „Aztán megismertem egy fiút, és ő megváltoztatta az életemet: Yves Montand volt, tudod? Bevettem a műsoromba, javítgattam kiejtését, sztárt faragtam belőle: és szerelmes voltam belé, mint más senkibe… És amikor a közönség tombolva ünnepelte Montand-t, én a színfalak mögött árválkodtam, és előre láttam a jövőt.”
” A jövőt?” – kérdi Charles kicsit szorongva, és maga is a jövőbe néz.
 "A jövőt, igen. Minden visszatapsolásod közelebb visz ahhoz, hogy megunj – mondtam akkortájt Yves Montand-nak. Ráadásul még más lányokkal is meglepett, lépkedett ám félre.”
”Gyűlölted?” – hangzik a kérdés.
 „Nem. Ez a sors. Én voltam az, akit elhagynak, és én voltam, aki faltam a férfiakat, akik aztán eldobtak, mint mosottat. Volt, hogy inkább magam álltam tovább, mert azt gondoltam: nem kell megvárni a szerelem végét. Bátorság kell ahhoz, hogy akkor menjünk el, amikor még tart a szerelem, különben meggyűlöljük egymást, vagy sajnálatból maradunk egymás mellett. És végül is: hát nem mindegy, ő hagyott-e magamra, vagy én hagytam el őt?„
”Fájt? nagyon fájt, mikor elhagyott?” – kérdi Charles.
 „Á: Yves csak egy gyümölcstorta volt, egy könnyű gyümölcstorta, nehéz ebéd után.” - mondja Edith, és hozzáteszi rezignáltan: - „Különben is: a szerelem mindig elmenekült tőlem…”

Év sem telt-múlt, hullt az idő mélységes-mély kútjába: Shahnour Vaghenag Aznavourian – vagyis hát immár a neves színész-dalnok Charles Aznavour – nevét szárnyára kapta a hírnév. Egy - egész Frankföldre kiterjedő - dalkörút révén lett híressé, népszerűvé, melyre Edith hívta magával: azt követően Charles elhagyta Edithet.

***   ***   ***

Magányosan fekszik az ágyon, párizsi éj magányában. Valaki – Pierre vagy Maurice tán? – mellette alszik ugyan – ott hever -, azért még Edith magányosan fekszik. Nem aludhat, ó, bár alhatna, és azt gondolja: „A szerelem mindig menekült tőlem. Valahányszor azt hittem, hogy rátaláltam, minden tönkrement,  és én újra egyedül maradtam.
Mindegy: azért sem, nem: nem bánok semmit sem….”

December 18.

1879-ben e napon született Paul Klee, svájci festő és grafikus, a modern festészet kiemelkedő alakja, aki a szabadon használta a modern festészet formanyelvét, anélkül, hogy bármelyik irányzat mellett elkötelezte volna magát. Művei ezért egyaránt érintették a szürrealizmus, az expresszionizmus és a non-figuráció határát. A látható valóságon túli különleges érzékenységű világot alkotott, illetve fedezett fel gazdag, rejtélyes asszociációs térrel. Stílusát leginkább gyerekrajz és az ábrázoló geometria egysége jellemzi.
Fő alaptézise így szólt: „A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz.” Inkább a dolgok mélysége, mint felületi érdekessége vonzotta.

***   ****    *****

"…megpillantottam az istálló gerendáit tartó középső oszlopnak körülbelül a kellős közepén Epona istennőnek kis kápolnácskában ülő szobrát, amely körül volt fonva friss rózsakoszorúkkal."
(Apuleius: Metamorphoses. III. 27.)

A gall eredetű Epona – kinek december tizennyolcadikán, a tél első napján ülték ünnepét az antik Rómában – neve a kelta ekuo-na lovas istennő latin megfelelője, amelyben az ekuo- és így az epo- szótagok jelentése: ló. Gallia Caesar általi meghódítását követően került sor a kelta istennő beemelésére a római panteonba.
Ünnepét a Saturnalia ünnepek második napjára tették: ezt az ünnepet az ősi Róma lakói december tizenhetedikétől, a téli napforduló idején, az őszi vetés befejezésekor, Szaturnusz tiszteletére ülték meg. A hagyomány szerint az uralkodása alatti boldog aranykornak az emlékezetét idézve fel az ünneppel.

1971.

- Lalagéról meg a Világról Lalagénak: születése napján -

Az az év, mikor születtél, a nevezetes 1971. volt, vagyis a  2515 -16. buddhista, az 5731-32. zsinagógai és az AUC. 2724. római év.
Az 1391-92. évet számlálta a muszlim kalendárium.
A Világban meg így álltak a dolgok.
Február ötödikén – háromszáztizenhárom nappal születésed előtt - az Apollo-14 landolt a Holdon (az én szép őrző-védő Holdamon), és másnap Alan Shepard elütött egy golflabdát ott. Jó messzire repült, az tény, majd hatszor oly messzire, mint a földön: szép ütés volt.
Ugyanazon a napon – háromszáztizenhárom nappal érkezésed előtt - a Szovjetunióban meghalt Rákosi Mátyás elvtárs, pajtás: ahogy a Te születésed sajnálatosan későn történt az én születésemhez mérten, úgy az ő halála meg későn következett be. Negyven évvel előbb kellett volna nekünk az a haláleset.
Aztán még egy másik fontos kommunista vezető is meghalt: szeptember 11-én – tizenhárom héttel és négy nappal világrajöveteled előtt – lehunyta szemeit a táncos Nyikituska. Mármint Nyikita Szergejevics Hruscsov, de őt Sztálin csak úgy hívta: a táncos Nyikituska, mert unalmas éjszakai óráin a Nép Bölcs Vezére olykor behívatta bombabiztos hálószobájába Hruscsovot, és táncoltatta őt.
 Nyikituska remek táncos volt.
Sztálin halála után aztán Nyikituska betáncolta magát a hatalomba.
Azért ezek halálánál nagyobb, súlyosabb veszteségeink is voltak abban az évben: július harmadikán – húsz évvel és egy nappal születésem után – meghalt Jim Morrison, a drága Jim Morrison.
Ebben az évben még – június ötödikén - meghalt Lukács György is, június tizenhetedikén Igor Sztravinszkij, három nappal Jim Morrison után - július hatodikán - elment Louis Armstrong a Mennybe trombitálni; július harmincegyedikén Devecseri Gábor költözött ugyanoda.
Viszont amely napon Sztravinszkij meghalt megalakult az LGT.
Ez meg tiszta nyereség volt.
Az irodalmi Nobel-díjat Pablo Neruda kapta abban az évben, Ő nagy Kedvenc.
Ez volt az az év, amikor megjelent Somlyó György A mesék második könyve című verskötete, a Led Zeppelin negyedik albuma, John Lennon Imagine-ja, a Doors L.A. woman, Janis Joplin Pearl, a Deep Purple Fireball, a Jethro Tull Aqualung és az Emerson, Lake and Palmer Tarkus című nagylemeze.
Abban az évben, január elsején az Államokban betiltották a cigaretta-reklámokat.
Március huszonhatodikán Kelet-Pakisztán helyén új, független állam alakult Banglades néven. Függetlennek független volt az új állam, de végtelenül csóró, úgyhogy megsegítésére augusztus első napján létrejött az első szuperkoncert, főleg Ravi Shankar és George Harrison jóvoltából.
Abban az évben, június harmincadikán az első, űrrepülés közben történt baleset során meghalt három szovjet űrhajós: Georgij Dobrovolszkij, Vlagyiszlav Volkov és Viktor Pacajev.
Szeptember huszonnyolcadikán a magyar kormány megállapodott a Vatikánnal: ennek értelmében végre amnesztiát kapott Mindszenty József hercegprímás, és elhagyhatta az USA nagykövetség épületét, melyben 1956 novembere óta tartózkodott: persze, Magyarországról is mennie kellett.
Abban az évben november huszonkettedikén egyetemi sztrájkok és diáktüntetések kezdődtek a zágrábi egyetemen, amit aztán épp születésed napján, december tizennegyedikén vertek le, fojtottak vérbe.
Közben pedig, november huszonhetedikén a Marsz-2 űrszonda a vörös bolygóhoz érkezett.

Te pedig, hej!, 1971. december tizennegyedikén este hét óra után valamivel születtél, egy keddi napon:  ünnepi kedd volt, kedves harangok csilingeltek, harangvirágok gilingeltek, szóval nem hétköznapi kedd volt az a kedd.
Azon a napon - 1971. december tizennegyedikén, kedden - már jócskán lement a Nap, mikor létezni kezdtél; a Hold túl volt a zeniten, de persze senki sem látta, hisz nyirkos, borongós, téli este volt, ráadásul az emberek nem a Holdat nézték, hanem karácsonyi bevásárlásaik után loholtak, én pedig próbáltam elgondolni a tavaszt, és erre tessék! téged gondoltalak el hideg, szürke télben, téged-tavaszom képzeltelek el.
Tizenegy óra negyvenkor ért aznap delelőjére a Napocska, és viszonylag korán bealkonyult, hisz tizenöt óra negyvenkilenc perckor már le is ment Nyugaton. De a helyzet nem volt többé  változatlan nevezhető, hisz megszülettél.
Növekvő félhold volt, így még jó pár napig az éjszakát csak a Te sugarad ezüstözhette be, és talán havazott.
Igen: talán havazott.
A keleti égen akkor kelt a Betelgeuse, de a csúf felhők miatt azt se láthattuk. A Vega és az Altair aludni készülődtek éppen, a Vénusz meg már másfél órája lenyugodott.
Esti csillag volt aznap a Vénusz is, a Merkúr is.

Azért csak este lett, lenyugodott a Nap negyvenegy évvel ezelőtt, és Te megszülettél.
Isten áldja meg azt a napot, Isten áldja meg!
És Téged is!
Nekem pedig? nekem bocsásson meg, hogy ennyire beléd szerettem húsz évvel ezelőtt, az után.
Hogy miért szerettem beléd?
No, hát az idő erre a kérdésre nem ad választ.
Talán mert itt voltam és  akkor voltam: te meg most vagy és ott voltál.
De hát, hogy mikor és hol, az – lám  - nehéz kérdés, súlyos probléma: tetves egy dolog ez az idő.
Nézd csak!
1504-ben két egymással szemközti falra kezdett dolgozni ugyanazon felkérésre Michelangelo és Leonardo: nagyjából hasonló képet komponáltak. Firenze két leghíresebb csatáját kezdték megfesteni. Lásd, Michelangelo cascinai katonái, a harci riadótól fürdőzés közben meglepett mezítelen férfialakok száznyolcvannégyezer – nyolcvannégy napja néznek riadtan a túlsó fal felé, ahonnan az ellenség közeleg: ez már több mint négy és fél millió óra.
És – ez a legfurcsább - ma már egyik freskó sem látható: idővel az Idő keze mindent lerombol.
„Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, / S minden míve tünő szárnya körül lebeg! / Minden csak jelenés; minden az ég alatt, /  Mint a kis nefelejcs, enyész.”

Ma reggel a jó Napocska hét óra huszonnégy perckor kel fel – ha felkel -, a Hold, a mi Holdunk meg nyolc óra tíz perckor kúszik föl a keleti égre, de aligha lesz látható, mert még nagyon új, tegnap újult meg. (Ezért is van mától új hónap a zsidó kalendáriumban: tévét elseje van.)
És persze lesz majd egy másik nap, melynek csillagállásait még nem ismerem, csak azt tudom bizonyosan, hogy eljön: attól a naptól fogva többé nem köszöntelek Téged születésed napján: de ma még…
 …még ma van…

Hajléktalanok

Ádvent egyik, karácsonyt váró és nagyon hideg napján, jegeces, téri padon ember ül: már vagy órája ül azon padon, lábánál másfél literes műanyagflakonban vörösbor.
Vörös-e?
No, inkább rózsaszín.
Annyi szent, akármiből készült is az a rózsaszín lötty, melengető alkohol csak van benne. És az kell, nagyon kell: így, december táján, még ha kisütött is a nap, egy óra ücsörgés a padon, kihűti az embert.
Az ember éppen cigit sodor, az utolsók egyikét, amikor föltűnik egy másik.
Odaül ő is a padra, kicsit nézi a cigarettasodrást, aztán fölsóhajt. "Sodorj egyet nekem is, testvér!"
Mormogó hang, kicsit rosszalló, de nem megtagadó.
"Nem vagyok ám dohánygyár..." - mondja a száj, a kéz viszont sodorni kezdi a másik cigit.
Aztán fölemelkedik a butykos, az egyik kortyol, majd kis gondolkodás után a megsodort cigit is, meg a műanyagpalackot is nyújtja a másiknak.
"Igyál, testvér!"
Betegesen soványak, sápadtak, pergamenbőrűek mindketten: hajuk hosszú, piszkosszürke. Szakállasak: szakálluk meg inkább sárgás, mint fehér. Az a cigitől meg a piszoktól van, melyiktől inkább, ki mondaná meg?
Megfontoltan szívják azt a vacakot, megfontoltan fújják a füstjét.
A parázsló kis rudat mindketten tenyerükbe zárják, ad egy kis meleget, áthevíti a gémberedett ujjakat.
"Mid volt, testvér?" - kérdi a Másik.
"Kisszobám."
Hüvelyk- és mutatóujja közé zárja a szobát, úgy mutatja, milyen kicsiny volt.
"Egy ágy, egy komód meg kisasztal. Elég az. Meg kicsi konyhám is volt, gáztűzhelyes. Ha begyújtottam a sütőt, lenyitottam az ajtaját, olyan jó meleget adott, még a szobának is. Hát neked?"
Szív egyet a cigiből:
"Macskám. Meg egy akváriumom. Nem is akvárium, tudod, hanem olyan nagy üveggömb, de hal volt benne."
"Miféle?"
"Sziámi harcoshal."
"Az mifene?"
"Ha beteszel egy tükröt a vízbe, fölfújja magát, borzolja az uszonyát, és nekimegy a tükörnek."
"M'ér'?"
"Harcos hal. Mondom. Sziámi harcos... Még magát is legyőzi..."
Fitymálja a dolgot az Egyik.
"Csak egy volt? Egy halad?"
"Mondom: harcos volt. Sziámi. Nem tűr meg más halat. Ha beteszed, nekimegy, és vége. De volt macskám."
Csönd.
Megfontoltan szívják azt a vackot, megfontoltan fújják a füstöt. Parazsán melegítik gémberedett ujjaikat.
„Mid van?” – kérdi az Első.
„Piros kisfröccsre a lépcsősben. Hatvanöt forint.”
Aztán büszkén hozzáteszi: „Borravalóval ám! Öt forint borravalóval. Be se mennék, ha nem lenne borravalóra.”
Kis csönd.
„És neked, mid van?”
„Most semmi. Három nap még a nyugdíjig. Addig nyicsta. De nem baj. Cigit meg egy fröccsre valót tudok tarhálni itt a piacon, bármikor.”
Kis csönd. Aztán az Első azt kérdi: „Asszonyod, gyerek?”
„Volt. Az is volt.”
„Nincs már?”
„Vannak. Csak...”
Kisebb csönd települ melléjük a padra megint.
„Hát neked?”
„Asszony volt, nem is egy. Gyerek, az nem.”
Kisvártatva jő az új kérdés:
„Menhelyen hálsz?” – kérdi az Első.
„Lófaszt! Két napja még a cipőm is ellopták. Most ebben a papucsban vagyok.” – és mutatja a papucsot, miközben erősen szuszog, hogy a lábát emelnie kell.
Érszűkületes a combja.
Meg influenziás a melle. Szorul.
"Fázik?”
„Fázik.”
Az Első most fölemeli a műanyagpalackot – isten, isten! mondja -, aztán odakínálja a maradékot.
„Isten, isten!” – mondja a Másik, és megissza a maradékot.
Elborul, a Nap felhő mögé búvik, cseperészni kezd valami: hó? Eső? Havas eső?
Az Első kicsöpögteti a tér földjére a a maradék löttyöt, aztán föláll.
„Megyek, szedek a bokorról olyan pirosbogyós gallyat.”
A Második hökkenten fontolja a dolgot.
„Mifrancnak?”
„A piacon van egy asszony. Annak!”
„Eh!” – helyteleníti a Másik, de aztán rábólint. – „Szedj!”
„Hát szedek. Ég áldjon!” – mondja az Első, és olyasféle mozdulatot tesz, mint aki a kalapja szélét böki meg.
Kalapja nincs.
Kalapja sincs.
Azért a Másik csak rábólint: „Ég veled, testvér!”

2012. december 9.

Tegnap Budapesten 15 óra 53 perckor ment le a Nap – belegondolni is szörnyűség, milyen korán! –, és naplementével új nap vette kezdetét, az 5773. zsinagógai év kiszlév havának huszonötödik napja, ami persze ma van igazán, de természetesen nem foglalkoznék vele, ha nem lenne fontos ünnepnap a mai.
Hanuka – chanuka olykor chanukka – első napja van. A szó jelentése: megszentelés, megtisztítás, és az egyik legnagyobb, nyolc napig tartó zsidó ünnep: a Fény ünnepe, amely azonban egy csodára is emlékeztet.
Közeledik az év legsötétebb napja, a téli napforduló, mely egyszerre szörnyű és reményt adó. Szörnyű, mert a legsötétebb, reményt adó, mert a legsötétebb, vagyis azt követően már növekedni kezd a Fény időtartama Világunkban.
Az általam ismert minden létnézetben, vallásban a Fény Születését e napok táján ünnepeljük, a zsidó vallás és legendavilág a hanukával.
Az apokrif Makkabeusok könyve tartalmazza a csodás történet történelmi leírását. Ezek szerint a keresztény időszámítás előtt 167-ben – zsidó évek szerint 3594-ben - Izrael görög uralom alatt volt, és a görög helyhatóságok sok zsidó szokást eltiltottak. A jeruzsálemi nagytemplomot kisajátították, és a görög isteneknek állítottak fel szentélyeket benne. Ki is robbant egy forradalom vagy szabadságharc, aminek a vezetője Mattatiás volt. Neki öt fia   volt, és egyikük, Judás, a Makkabeus, vette át a hadak vezetését. Ezután a követőit is makkabeusoknak hívták, ami egyébiránt kalapácsosokat jelent.
Judás nagyon ügyes vezér volt és egy sor kemény csata után, amit a görögök erős csapatai ellen kellett vívjanak, sikerült visszafoglalniuk a Moria hegyén álló jeruzsálemi Szent Templomot.   
Kr. e. 165-ben – 3596-ban - kiszlev hónap 25-ik napján (december másodikán) foglalták vissza a csapatok a Templomot a görögöktől, és azonnal szerették volna újraszentelni. Az egyik legfontosabb tartozék az örökmécses volt, de csak egyetlen napra való szent olajat találtak hozzá egy sarokban. Azonnal kiadták a kérelmet, hogy hozassanak frissen préselt olajat, de a friss olaj csak nyolc nap múlva érkezett meg.
Ennek ellenére az újonnan felszentelt örökmécses végig égett a nyolc napon át, hiába volt csak egy napra való olaj benne!
Erre a csodára emlékezik a hanuka, és mint általában a zsidó ünnepek, ez is bensőséges, családi ünnep, de van egy különleges jellege. Kötelezővé teszi a csoda közhírré tételét (pirszum hánész), ezért a Menórát ki szokás tenni az ablakba.

***   ***   ***
1608. december kilencedikén született John Milton, aki vitathatatlanul - és soha nem is vitatottan - a 17. századnak és a barokknak legnagyobb angol költője volt. A közvélekedés szerint ma is az a helyzet, hogy az egész angol irodalomban Shakespeare után - vagy mellett - ő a fő alak. Az avoni Mester méltó társa hát Ő, de különbözik is Tőle, úgy, ahogy Coleridge fogalmazta meg: „Shakespeare önmagát sugározza szét, s felölti az emberi jellem és szenvedély minden alakját… Milton viszont minden formát és dolgot önmagában, saját eszményének egységébe olvaszt.” (Persze ez a reneszánsz és a barokk ember különbözősége is egyben.)
Azok is tudnak róla, akik nem is olvasták, de vagy megtanulták, vagy csak hallották halhatatlanságának hírét. Márpedig, ha nem olvasták az Elveszett paradicsomot vagy a Küzdő Sámsont, bizony mondom, sokat veszítettek. És verseiről se szívesen feledkeznék el.
Élete magasztos tragédia: a társadalmi lesüllyedés és a költői emelkedés csodálatos egysége. Mielőtt Cromwell forradalma kitört volna, hőskölteményt tervezett az Artus-mondakörről. Ezt – sajnos -  sohase írta meg. Éspedig azért nem, mert előbb alkalma volt egy hosszabb olaszországi útra, majd hazatérése után hamarosan kitört a forradalom, és ennek hűségesen szolgálatába állt, Cromwell titkáraként aktív részt vállalt abban. Kitűnő és hatásos röpiratokat írt többek között.
Mire vége lett a forradalomnak, ő vak ember volt, vagyonát vesztett szegény, aki nyomorúság közepette diktálta lányának világhíressé leendő remekműveit.
 Fő – és zseniális - műve, az Elveszett paradicsom a vallásos eposzok hősvilágában Dante Commediája mellett  a legkitűnőbb - és a legérdekesebb - remekmű. Hőse a Sátán, aki Isten elleni harcában alulmarad. Ő a bűn maga, de lelki keménységével mégis vonzó hős. Ádám és Éva az isteni-démoni ellenfelek játékszere. A Paradicsom elvész, de megindul az emberi út. Milton óriási műveltsége és óriási képzelőereje együtt érvényesül a magasztos, közben kalandosan érdekes történetben, amelyben egyesül a vallásos és a természettudományos  világismeret.
Milton eredetileg drámának, égi és földi tragédiának képzelte művét, mire azonban belekezdett, a cselekmény tízénekes epikává változott. Mégis: a drámai elképzelés rányomta bélyegét a mű egészére. Versformája Shakespeare drámáinak blankverse-e (ötöd és ötödfeles rímtelen  jambusok).

December nyolcadika van:

mindenképpen a rock-zenének áldozandó nap ez.

69 évvel ezelőtt, 1943. december nyolcadikán született Jim Morrison, James Douglas Morrison: George Steven Morrison szigorú, konzervatív tengernagy elsőszülött fia volt Ő, a Doors énekese, dalszöveg írója és Költő. Élete fordító eseménye egy 1947-es családi kirándulás volt:
„Az első alkalom, amikor rádöbbentem mi is az a halál… amikor én, anyám, apám és nagyapám és nagymamám a hajnali sivatagon hajtottunk keresztül éppen. Egy teherautónyi indiánba beleszaladt egy másik autó, vagy valami hasonló történhetett – az indiánok szét voltak szóródva az autópályán és véreztek, elvéreztek. Én még gyerek voltam, ezért az autóban kellett maradnom, amíg apám és nagyapám kiszálltak. Nem láttam semmit, csak fura piros festéket és embereket feküdni szanaszét, de tudtam történt valami, mert meg lehetett markolni az emberek vibrálását körülöttem, és hirtelen rájöttem, hogy ők sem tudnak többet arról ami történt, mint én. Ez volt az első eset, hogy félelmet éreztem… és tényleg úgy gondolom, hogy egy-két halott indián lelke ott rohangált rémülten körülöttünk, majd a szívemben lenyugodtak. Olyan voltam mint egy szivacs, kész voltam ott ülni és magamba fogadni őket."
"Indians scattered on dawn's highway bleeding/ Ghost crowd the young child's fragile egg shell mind." – énekelte Jim a Dawn’s highway című dalában.
Mondjam vagy sem? Hát persze, hogy egyik legnagyobb kedvencem volt és marad, dacára annak, hogy harmincegy évvel ezelőtt, 1971. július harmadikán halt meg Párizsban, egy nappal huszadik születésnapom után. És az nem mostanában volt, ugye?

Jim Morrison! Testvér!
Eljövök hozzád egy nap.
Legurítunkegy üveg viszkit,
megnézzük, ahogy lemegy a Nap.
Elénekeljük, hogy „ez itt a vég”,
megdumáljuk, hogy nincsen tovább.
Elmegyünk együtt Szárszóra,
de velünk jön ez a kurva világ!

***   ***   ***
32 évvel ezelőtt viszont gyászos napja volt a rocknak: 1980. december nyolcadikán egy… minek nevezzem jobb híján, ha nem szeretném az állatokat megbántani? Legyen így: 1980. december nyolcadikán egy őrült New Yorkban agyonlőtte John Lennont.
Este, 11 óra előtt tíz perccel gördült be Lennonék limuzinja a Dakota-ház elé. Yoko szállt ki elsőnek a kocsiból, ő ment elöl, az új felvételeket tartalmazó demo-kazettákat és egy magnót cipelő Lennon pár lépéssel lemaradva követte.
Mark Chapman – a gyilkos, a mocsok - résen volt: megvárta, amíg Yoko elhalad előtte, még oda is köszönt neki. Mialatt Ono bement, Lennon Chapmanre nézett, aztán a bejárat felé indult. Miközben Lennon elsétált mellette, Chapman azt kérdezte: „Mr. Lennon?”. Ahogy Lennon megfordult, Chapman úgy helyezkedett, amit a szemtanúk „harcállás”-nak neveztek, majd lőtt – ötször.
Az egyik mellément, a többi Lennon hátát és vállait érte. Az egyik lövedék az aortáját találta el, ez halálos volt.
És a békeharcos, aki életének egy jelentős részét arra áldozta – értünk, nekünk, miattunk! -, hogy soha, sehol ne szóljanak fegyverek, négy lövéstől találva maradt az utcaköveken.
És elfogyott korosztálya lelkéből -lelkünkből - a dal.

A várakozás

- ádvent napjaira -

A világ teremtése utáni 3759. évben, tisri hónap tizenegyedik napján – ünnepi napok voltak azok – kezdett sötétedni a világ: elérkezett az őszi napforduló ideje a Jordántól keletre fekvő Gileád Jeruzsálem felé ereszkedő lejtőin is, meg az ott elterülő tó-tágas rónaságban.
Ez volt az a föld Júdea provinciában, hol az illatos mézga vagy fűszer - amit sebek gyógyítására használni lehet - termett, és amely gyantát termelő bokorból, szorgos asszonykezek a kenetet készítették, mely  Gileád balzsamaként vált ismertté, nem csak Júdeában, hanem szerte a római birodalomban, az ismert világban.
Igazi, nagyon hideg tél persze nem volt ezen a mediterrán tájon, de azért az egyre hosszabb téli éjszakákon csak szükség volt a pásztortüzekre, és nem csak, hogy melegedjenek a pásztorok, hanem fényükre is, hogy megvilágítsák a sötétülő éjszakákat, és védjenek a vadállatok támadásai ellen.
Mióta az ember a földön van, minden időben igyekezett a sötétséget bevilágítani, megfényesíteni, mert hát az ember, bár lábával, altestével az anyagvilágban van, azért mégis csak köze van a fényhez: teste és – főként gonosz – ösztönei az anyagvilághoz, de szelleme és érzelmei az égi fényvilághoz kötik. Féli és gyűlöli hát a sötétséget.
Igaz, épp e nevezetes esztendő kiszlév havának tizedik napja táján fényes csillag jelent meg az égen, olyan fényes, hogy szinte hajnali fényt árasztott egész éjszaka: kiszlév huszonötödikén, amikor hanuka első napja volt, éppenséggel semmi fényre nem lett volna  szükségük a jó pásztoroknak, oly fényesen ragyogott az a csillag.
A legkülönösebb pedig az volt, hogy nap mint nap kicsit odébb kelt fel az égre, és tévét tizennyolcadikáig egyre inkább Betlehem irányába mozgott égi útján.
Mármost azon a bizonyos téli éjjelen, kiszlév havának tizedik napján, mégis tűz lobogott, és pásztorok ülték körül a jó tüzet,  komótosan beszélgettek. Nem voltak hiány nélkül mondhatónak, mivel  lőn azokban a napokban, hogy a római császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész birodalom népessége összeirattassék, és evégből sokaknak menniök kellett, mert a törvény úgy szólt, hogy mindenek a maguk szülővárosában irattassanak be, ki-ki a maga városában.
Így aztán a tűz körül csak azok ültek, akik vagy megjárták már szülővárosukat, vagy nagyon közeli városokban születvén – éppenséggel tán helyben - már visszaértek a pusztába. Nincsenek tehát előírás és törvény  szerint tizenketten a tűz körül ülők, csupán csak nyolcan.
Ott van Theophilus, a prozelita, aki áttérése óta a Giora, vagyis az Idegen nevet viseli, aztán Teradjon, aki csak télidőben pásztorkodik, egyébiránt olajtermelő. Itt van Asarja, Joszef, Tarfon és Chalafta meg Theuda és egy fakó arcú, sovány és púpos emberke, aki nagyon szótlanul ül a tűz mellett, akkor sem szól, amikor a többiek belefognak éji beszélgetésükbe. Ő Akavja, a látnok. És persze még szolgák és pásztortanoncok is ülnek a tűz körül.
Széles vállú, lassú mozgású és beszédű, kissé esetlen gileádi emberek ezek, de nehezen gördülő szavaik hamarosan legnagyobb gondjaikra terelődnek: nem lehet tovább bírni a római és zsidó hatóságok gőgjét, kizsákmányolását, nyomását.
Akárhogy csinálja az ember, csak megjárja a vámnál: jaj, annak, aki bevallja a portékáját, de jaj annak is, aki nem! Akár a korsó esik a kőre, akár kő esik a korsóra, jaj, a korsónak!
Chalafta például arról mesélt, hogy kecskéket vásárolt csekélyke pénzén, a Jordánon túl, ám a rómaiak magas vámot vetettek ki a kecskékre: ő tehát át akarta csempészve terelni az állatokat, de rajtavesztett, a rómaiak rajtakapták, és még súlyosabban büntették. Pedig Izraelből való állatok voltak azok.
Asarja meg azt panaszolja, hogy a magdalai piacfelügyelő zálogként lefoglaltatta néhány szövőszékét, mert hátralékban volt az adóval. És hát, nem a római hatóságok, hanem a zsidó piacfelügyelő tette ezt, az meg micsoda dolog?
Ágrólszakadt emberek ezek itt valamennyien, akiknek megvan a maguk foglalkozása, csak télidőben pásztorkodnak, nyomorognak ebben a gazdag tartományban, országban, aztán sosem jutnak egyről kettőre.
Amit meghagy nekik – kevéskét – a Nagytemplom, a jeruzsálemi urak, azt elviszik a rómaiak
Betelt az idő!
Betelt az idő?
Júda, a lázadó, már ezt hirdette, és megalakította az Izrael Bosszúállói hadát, de hát a rómaiak keresztre feszítették, és azóta senki sem lázadozik. Csakhogy – beszélik – igazán betelt az idő, és jőnie kell a Megváltónak!
Meg aztán a vallási előírások is egyre szorongatóbbak, hol a farizeusok, hol az írástudók, hol a jeruzsálemi nagydoktorok szorítanak egyet-mást a törvényeken, azért is el kell jönnie már annak, aki szelídebb törvényeket ad Izrael szenvedő népének.
A tűz melletti beszélgetés hát a Messiásra terelődik most, akinek el kell jönnie, ma vagy holnap, de bizony, még ebben az esztendőben!
Már csak arról folyik a szó, hogy zsidó lesz-e, vagy más nációba való?
Chalafta makacsul hangoztatja, hogy biztosan egyiptomi lesz: mert vajon nem beszél-e az Írás egy vasseprűről, mely minden rohadtságot kisöpör Izraelből meg a világból, és nem a Messiás lesz-e az a vasseprű?
Csakhogy – véli Chalafta – nem küldhet Jahve egy zsidót, hogy üsse a többi zsidót? Á, dehogy! Inkább egy körülmetéletlent küld, körülmetéletlen lesz a Messiás!
Terfon replikázott erre, a galileából való, a galialeai dialektus mély torokhangján: „Ajvé! Biztosan zsidó lesz a’, mert azt tanítja Natan doktor, hogy a Messiás összegyűjti a világban szétszóródott zsidókat, de aztán – ajvé! – megölik majd őt, és temetetlenül fog heverni a jeruzsálemi utcán, és úgy fogják hívni, hogy Messiah ben Josef. De hát hogyan hívhatnának valakit Messiah ben Josefnek, ha nem zsidó? Zsidó lesz az, ajvé, de mennyire!”
Ezen a ponton kapcsolódott be Theophilus, a Giora, mert nem szívesen viselte a gondolatot, hogy a Messiás nem lehet idegen, és konokul kijelentette, hogy a Messiás biztosan nem zsidó lesz, hanem idegen: görög vagy római, akár alekszandriai vagy kappadókiából való. De nem zsidó!
A vita ettől fogva már-már elfajult, mindenki makacs-konokul görgette érveit, amikor valaki váratlanul megszólalt: „Hagyjátok abba, csitt! Figyeljetek Akavjára, ő most épp „lát”!”
Akavját mindenki úgy ismerte, mint mélyen vallásos embert, aki minden esztendőben az új termések napjaiban elzarándokol Jeruzsálembe, elviszi a Templomnak ajándékát. Csak hát, testi hibás lévén a külső udvarig juthat csak, a Szentek Szentjét nem közelítheti meg soha. És azt is rebesgették, hogy épp ezért, tán kárpótlásul, hogy a szentélyt nem láthatja, áldotta meg őt Jahve egy másik, belső látással a jó Akavját.
Mindenki Akavja felé nézett most, aki eddig ki sem nyitotta a száját, most, rövidlátó szemével a tűzbe nézett, résnyire húzta, mintha csak a tűzben akarna valamit felismerni. Szólongatni kezdték: „Látsz valamit, Akavja? Mondd el nekünk, mit látsz.”
”Igen, látom őt.”
”Milyen?” –kérdezték a tűz körül ülők.
”Nem magas, de nem zömök: karcsú, szép testalkatú. Nyájas arcú.”
”Zsidó ember?” – érdeklődtek tovább.
”Talán” – felelte -, bár szakálltalan. De ki tudná megmondani valakinek az arcáról, hogy zsidó-e vagy sem?”
”Fegyveres?” – kérdezte Chalafta.
”Nem látok nála kardot vagy más fegyvert.”
”Beszél?” – kérdezte valaki más. – „És ha igen, hogyan beszél?”
”Mozgatja a száját” – felelte Akavja -, „de nem hallom, mit mond. Nevet, azt hiszem.”
”Hogyan nevethetne, ha ő a Messiás?”
”Pedig nevet. Nevet, nyájas, de mégis félelmetes.”
”És mely nemzetségből lesz eljövendő a Messiás, tudod-e Akavja?” – kérdezte Giora, az „idegen”.
Akavja most befelé hallgatódzik kicsit, aztán így adja a választ: ”Az  Isai fiának, Dávid királynak és Salamonnak leend ő leszármazottja, a Zorobábel fiának Aliudnak. Eliákim fiának Azornak. Annak az Azornak, ki nemzé Sádokot, annak a Sádoknak, ki nemzé Akimot.” – felelte a látó, aztán hozzátette -: „Ahogy írva van, az összes nemzetség Ábrahámtól Dávidig tizennégyet számlál, aztán Dávidtól a babilóni fogságravitelig megint csak tizennégyet, és végül a babilóni fogságraviteltől mostanáig még egyszer tizennégyet: betelt hát az idő!”
Akavja, a látó megdörzsöli szemét, kijelenti, hogy nem lát már semmit sem, hiába nyaggatják-faggatják a többiek. Már csak egy mondatot mond: „Dicsőség a mennyekben Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!”
A pásztorok aztán hallgattak, nem beszéltek többet a Megváltóról: hol a tűzbe néztek, ki tudja mit látva ott, hol az égre, ahol a lángos csillag – úgy tűnt – épp felettük állt az égen. Igaz, hasonlóan látták ugyanekkor a Jeruzsálemben lakók, meg a názáretiek, és így látták a Betlehembe valók is.
Közben a tűz fénykörében három öreg férfiú haladt el a Pusztaság felé; ruházatuk alapján ítélve, akár királyok is lehettek volna…