Pont, és új bekezdés

Van annak már legalább negyvenöt éve, hogy elkezdtem. Igen, tizenhét, tizennyolc éves koromtól fogva csinálom ezt a fölösleges marhaságot. Mármint, hogy minden vélt és valós bajom elől magam teremtette világba menekülök, és megírom azt a világot.
Gondolom, ennyi idő után már képtelen leszek ezt a hibás gondolkodásmódot megváltoztatni, képtelen.
Az effajta vajákolásom hol ilyen, hol olyan, hol amolyan – értsd: jól, rosszul, csapnivalóan – módon sikerült elbeszéléseket, verseket, tanulmányokat eredményezett, de mindig segített abban, hogy valamennyi időre – az írás idejére – feledtesse a valóságot, amely éppen nyomasztott.
Az ám, csakhogy vannak ebben a kényszeres grafomániában olykor idők, melyek torokszorítóan keservesek. Azokról az időkről, helyzetekről beszélek, amikor írni, írni, írni szeretnék, csakhogy nincs miről, nincs ötletem, témám. Mert hát csak a hasfájásról írni, történet híján, az nem…
Szóval nem.
Persze, tudom, hisz sok magamhoz hasonló amatőrt ismerek, olvasom is írásaikat napszámra, akik könnyedén oldják föl az ilyen helyzeteket: előveszik valamelyik fájós szervüket – láb, mell, hasika -, vagy fájó lelki élményüket  - kedves halottak vagy nagy szerelmi bánatok; rég sírhalom mélyén nyugvó Apák, Anyák, jobb híján Nagyszülők -, és nemes elbeszélést írnak e témából.
Netán verset.
Na igen: versben én is szoktam panaszolkodni, mert a líra épp arra való (nem ártana persze Arany János vélekedését is kérni!), viszont elbeszélni én csak történetet tudok, ha nincs történetem, senyvedve sorvadozom.
Száz szónak is egy a vége: valahányszor írhatnékom támad – majd minden nap -, de nincs írható történetem, csak oda telepszem a papír elé, és leírom jobb híján egyszer, tízszer, tudj’Isten hányszor: „pont, és új bekezdés.
pont, és új bekezdés.”
Aztán körülrajzolom indákkal, az indákra tulikat rajzolok, a tulikat körülfolyom hintázó  indákkal, ágaskodó ágakkal, az ágakon gyümölcsökkel, és vagy lesz vagy nem lesz a dologból írásmű: legfölebb, ha műírás.
Pont, és új bekezdés.
Ma reggel is erősen elfoglalom magam az indák rajzolásával, hanem egyszer csak kopognak az ajtón.
Felkelek az íróasztaltól, ajtót nyitok. Meglódul lomhán néhány elfagyott tavaszi virág illata, és végigvicsorog a gangon a karmos hideg, pedig április van.
Odakint három lengén öltözött lány áll - ismerem őket Dürer metszeteiről -, odakint a Szépség, a Jóság és az Igazság áll bebocsátásra várva, mögöttük, magasba emelt pallossal a Halál Igazságos Angyala: nevezzem Érisznek inkább?
Beinvitálom és hellyel kínálom az isteni lányokat, kivéve a Halál Angyalát: őt hagyom ácsorogni. Három istennőm, vonzóan, szép testükből is mutatva ilyen-olyan bájakat ülnek szobámban, és én rájuk mutatva azonosítom őket: „Diké, nemde?” - mutatok az elsőre, és ő kedvesen, mosolyogva bólint.
”Khálé.” – nevezem meg a középsőt, aztán: - „Szépséges Aphrodité!”
Őt aztán igazán nem nehéz azonosítanom: álom-keblei, gyönyörű, peplosz alól bukkanó combjai… Na, szóval, nem nehéz.
Pont és új bekezdés.
"Úrnők, esdekelek! istennők vagy földi halandók!” – szólok ravaszkodva, mert hiszen elébb már megneveztem őket. – „Hogyha tán istennők vagytok, a tágterü égbe’ lakók közül, bennem a lélek örvendezve repes bizonyára örökre, ha maradtok! Hát könyörüljetek, úrnőim:  mert hozzám jöttetek először földi halandók közt; el sose menjetek, kérlek!”
Istennőim rám mosolyognak szép szavaimért, csak a Halál Angyala – Erisz? - húzza el száját, és szól: „Na, ezt sürgősen hagyd abba, mert elhányom magam! Azért küldték velem e három némbert, hogy sorsukról dönts, bár fogalmam sincs, miért épp téged szemelt ki az Olümposzi? Figyelsz egyáltalán?”
”Figyelek, persze!” – így adom a választ, és leveszem szemem a három szépségesről. – „Mondd, mit kell tennem?”
Erre a jóeszü istennő így adta a választ: „Tudd meg, ó érdemtelen, a minap a nagy istenek mind az olümposzi Zeusz palotájában gyülekeztek: köztük az emberek, istenek apja fogott a beszédbe, és azt mondta, felesleges világotokban e három együttesen. Mert csak örökkön az isteneket vádolja az ember, azt mondják, a rossz és a jó mind tőlünk jön. Vedd és vidd e hármat az írása fölött töprengőhöz, döntsön ő!”
”Döntsek én?” – vetem mondandója közepébe. – „Miről dönthetnék én?”
A Halál Igazságos Angyala – Erisz? – szól: „Miért is kell közbeszólnod? Úgyis elmondom, hisz e céllal küldtek. Egyet hagyhatunk meg közülük, kettőnek pusztulnia kell világunkból, és a te kezedbe helyezték az olümposziak a döntést.”
Órámra néz, és azt mondja: „Fertály órád van halandó, hogy eldöntsed: melyik maradjon életben, világban. A Szép, a Jó vagy az Igaz?”
Pont és új bekezdés.
Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja, mit teszel már megint? Én döntsek, én? Haszontalan senki, semmi?
Hát hogyan?
Szépség, jóság és igazság: szükséges mindegyik világunkba. És ívelő a combjuk, és ringó a keblük, melyiket hagyjam élni, melyiket küldjem halálfeledésbe?
Lássuk csak, vizsgáljuk a kérdést a logika szabályai szerint! Ha egy rendszerből kivonok egy részletet, és a rendszer anélkül is működik, akkor a kivont dolog nem szükséges a rendszerhez, akkor a részlet redundáns.
Kivonom hát gondolatban világunkból az igazat, hisz úgyis kivonódott már pár száz esztendeje.
Igen, igazság nélkül is elboldogulunk.
Intek tehát a Halál Angyalának – Erisz? -, az meg pallosával rábök Dikére, és az Istennő…
Eltűnik.
Persze, persze: Istenek és Istennők halhatatlanok és hallhatatlanok, Diké nem meghal, hanem hangtalan, nesztelen eltűnik.
Lássuk, mi történik, ha a jóságot kivonom a rendszerből?
Semmi, semmi, semmi. Érthető: jó ideje már a rossz diadalmasul, magasztosul föl, mi szükségünk lenne hát a jóságra?
Intek, Khálé eltűnik. Amúgy nem is volt olyan jó, mármint nőként: szende és émelyítően szőke, ugyan, mi örömöm telt volna benne, ha mondjuk, ágyamba fogadom?
Bezzeg Aphrodité! igézően, elbűvölően más.
Dús és telt mindene, tószínzöld szeme igéző, mozdulatai kecsesek.
Maradjon hát a szépség világunkban.
Pont, és új bekezdés.
A Halál Angyala biccent felém, és elindul kifelé.
”Várj! – mondom hirtelen ötletből. – „Ne menj még!”
Tulajdonképpen – töprengek belül – Erisz nagyon szép. Csinos. Igazán kellemes nő, és az peplosz is… Ahogy átsejlenek testének körvonalai… És bizonyos értelemben jó és igaz is.
A Halál Szép, Jó és Igaz Angyala várakozik, nem érti, miért marasztalom, hisz föladatomnak eleget tettem.
Rámutatok Aphroditére, és azt mondom: „Őt is!”
Erisz elmosolyodik, pallosával a Szépség felé int, Aphrodité is eltűnik világunkból.
Lefekszem a heverőre, nézem a Halál szép, jó és igaz Angyalát, aztán azt mondom: „Vedd le a peploszt, és jer!”
Pont