Néha-néha – igazán nem gyakran – előfordul, hogy hirtelen rájövök, nincs semmi dolgom.
Az utolsó elmondott mese hullámain alusznak Unokáim, egyéb dolgom nincs, hát hazamegyek.
Otthon rájövök, hogy ma nem kell több tételt megírnom Magántanítványomnak, ráérek holnap; belátom, hogy az elbeszélésemen, amit megírtam, egyetlen további mondattal csak rontanék.
Verset meg minek írnék, hisz világosan megmondta valaki: „A prózád még csak-csak, de verset nem tudsz írni, főleg haikut nem!”
Miért írnék hát haikut, ugyan miért?
Semmi dolgom a haikukkal sem.
A könyvet, amit eddig olvastam, becsukom az utolsó oldal után, és tudjátok Ti is: nem lehet azonnal új könyvet nyitni, kicsit rágódni kell a becsukott utolsó oldal után.
Tévém nincs, tehát nem kapcsolom be, szóval tényleg: semmi további dolgom nem akad.
Ilyenkor, mi mást tehet az ember, csendben megül a karosszékben, és szemlélődik.
Ül veszteg, nézelődve.
Aztán játszani kezd, gondolatjátékot játszani.
Mi történnék a lakással, mi történne a lakhellyel, az Élettel, a Világmindenséggel meg Mindennel, ha ezt vagy amazt kivonná Valaki belőle.
Kezdem az egészen láthatókkal, érzékelhetőekkel.
Ha a villamosságot kivonom sötét lesz, akváriumi halaim sem fényhez, sem levegőhöz nem jutván elpusztulnának, sötétedés után nem olvashatnék, hűtőgépem leállna, a rozmaringok és egyéb mélyhűtött fűszerek elrohadnának, tehát a villamosság kell.
Kivonom a gázszolgáltatást: amúgy ilyen már volt.
Télen megfagynának virágaim, halaim, növényeim, mert gázkonvektor adja a meleget.
És teázni is, ugyan, hogy tudnék, ha nem forralhatnék vizet?
Kivonom a karosszéket, és seggre ülök.
Kivonom a falakon függő képeket, festményeket, és megszűnik emlékezetem, meg szépérzékem.
Kivonom az ágyat a kisszobából, és egy darabig elalszom a padlón, aztán fáj a nyakam, hátam, mindenem.
Aztán – csak a játék kedvéért – kivonom magam a lakásból, és….
Minden rendben., semmi változás, hiányom nem hiányzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése