- majdnem minden történeti alapot nélkülöző írás -
1507 szeptember tizenkettedikén - egy csütörtöki napon – a délelőtti mise idején későnyári napfény aranyozta be a firenzei Dóm-tér köveit, meg a gyönyörű székesegyházat és a mellette álló, Giotto-tervezte Harangtornyot.
A vincibéli maestro Leonardo mindezt műértő szemmel tudta nézegetni, először is azért, mert a via de’Pecori felől érkezett a Szent János térre - vagyis nyugat felől -, így a délkeleti Nap ragyogtatta föl néki a teret és a dómot, meg azért is, mert a vincibélinek szépséghez értő szeme volt.
És hát épp e gyönyörű látvány miatt, vagy fertályórát gyönyörködött Leonardo da Vinci a tér, a Dóm meg a Harangtorony napsütötte látványában, és csak azután lépett be – alaposan lekésve a miserendet – a Virágdómba.
Alig haladt túl a nartexen, alig ért a templomtérbe, amikor fölrántotta szemöldökét: mi több, az a szemöldök tán magától rándult fölfelé, aztán mozgott szerteszéjjel.
A hátulról számított második padsorban meglátta Lisát, Elisát, madonna Lisát, mona Lisát. Ha a lány nem épp profilba fordította volna édes arcocskáját, valószínűleg a Mester akkor is fölismeri szép dereka ívéről, tarkójának lágy muzsikájáról, kontyba bodorodó hajának csigabigáiról, ruha alatt is es-alakba gömbörödő gerincének lágy íveléséről mona Lisát, élete egyetlen, áthatóan rendkívüli szerelmét a vincibéli, holott elég régen látta utoljára madonna Lisát, aki abban a nevezetes 1507-ik esztendőben persze már a signora Gioconda névre hallgatott.
A lány ugyanis pár esztendeje a firenzei Giocondo bankár asszonya volt.
Hogy azon a langymeleg szeptember közepi napon ők ketten a Virágtemplomban találkoztak, bizony csodának nevezhető bátran nyájas olvasó, és csak azért nem nevezem véletlennek, mert véletlenek nincsenek.
Ám csodák: csodák azok vannak.
Mert hát abban, hogy ők ketten találkoztak emberi számítás vagy logika nem működött közre, hisz a vincibéli már jó pár éve Milánóban élt, és csak valami különös vágy húzta-vonta vissza egy reggelen ifjúsága Virágvárosába; maga sem értette okát.
Ami pedig mona Lisát illeti, ő férjével szintén csak átutazott Firenzén: ser Giocondo nem itt kívánt megtelepedni, hanem – persze nem messze Firenzétől – Pistoiában, szép, ifjú felesége szülővárosában. Ráadásul a férjet ügyei sok-sok évre elszólították Firenzétől, darab időt utazgattak, éltek sok mindenfelé az esküvőjük után, még egészen déli vidékeken is, még Szicíliában is.
Hogy most itt, a firenzei Virágos Szűz Mária templomában összetalálkoztak, az bizony csakis isteni logika szerint történhetett.
Az öregedő Mester - ki még mindig úgy röppent a Szépség felé, miként pillangó a fény felé – csöndesen beljebb lopakodott, madonna Lisa háta mögé egészen, és egy régről való mondatot suttogott el: „A szem leginkább a szépségre és a harmóniára szomjúzik, ezek kutatásában kiváltképpen kitartó és különösen állhatatos…”
Virágszép Lisa meg sem fordult, csak visszasúgta a folytatást:” …néha nem is tudja, mi az, ami bántja: hacsak az nem, hogy képtelen lecsillapítani a szépség szemléletének végtelen szomját".
Tizenhat évvel korábban
Az 1492. esztendő júliusának egy napján nyúlánk, még majdnem bakfistestű, de gyönyörű- virágba-boruló lány kopogtatott Leonardo da Vinci piazza San Lorenzon lévő házának kapuján.
Alkonyattájt volt, a kedves kis tér árnyai már megnyúltak, elbújtak a környező utcácskákban; lemenőben volt a nyári Nap.
Ami azt illeti, a nyurga, ifjú lány nagy merészségről tett tanúbizonyságot, amikor a vincibéli mester ajtaján kopogtatott.
Leonardonak nem volt túl jó híre akkortájt.
Kerülte a barátkozást, bezárta magát művészetébe és gondolataiba, nem volt könnyű megszólítani, nem is nagyon merték; aztán meg úgy hírlett, nem a nőket szereti, hanem az ifjakat.
Azon a nevezetes napon, amikor Lisa da Pistoia legyőzve félelmeit bekopogott a mogorva vincibéli házába, a lány húsz esztendős volt, Leonardo pedig negyven.
Bizony: húsz sötét szakadékként mélyült esztendő állt közöttük.
Lisával így állt a dolog: hosszú, kicsit előrehajló, de szépívű nyakán a teremtés óta eltelt idők leggyönyörűbb, legbájosabb fejecskéje ült, szintén általában előre hajolva, és földre vetett pillantással. Mona Lisa ritkán nézett szembe bárkivel is, szemérem vagy félsz okán: ki lenne megmondhatója?
Ruhájának kivágásában fölsejlett kecses ívű nyakának folytatódása: néhány csigolya meghatóan kiemelődött ama ruhakivágásból, hogy aztán a többi eltűnjön, belevesszen a lágy-puhán domborodó hátvonalba. Azt a néhány csigolyát azért is lehetett jól látni, mert dús, barna haját a lány magasra föltűzött kontyban viselte, és csak néhány makacs hajszál kunkorodott abból a kontyból a nyakra, hátra.
Olyan zöld szem lesett ki a magasra ívelődő homlok alól, mint a velencei lagúnák vize. És nem csak oly zöldek voltak e szemek, hanem oly tisztán ragyogóak is, mint ama lagúnák fölszíne a lemenő Nap visszfényében. Hogy még hozzá az írisz aranysárga pöttyöződése olykor barnába hajlította e szemek színét, az már igazán festő ecsetjére, vásznára való volt.
Lisával így állt a dolog: mióta eszmélete és látása nyiladozott – tizenhat éves kora óta -, csak és kizárólag a szépművészetek iránt mutatott fogékonyságot. Mona Lisa mint szivacs a tenger vizét szívta magába a megnézhető festményeket, rajzokat, a megnézhető és kitapintható szobrokat, a nézhető és használatba vehető épületeket. Persze fogékony volt Lisa a természet alkotásai iránt is, de csak akként, hogy mi módon lehetne egy rétet, erdőt, mezőt, folyót, tavat vagy patakot képpé alakítani.
Tizenhat éves kora óta kérlelte atyját, engedje őt festeni, rajzolni, tanulni a szépművészetek technikáját; nem mondhatom, hogy atyja ilyenkor elverte volna (felvilágosult, humanista atya volt Piero da Pistoia), de mindahányszor mereven elutasító maradt e kérdésben.
Arról már nem is szólva, hogy a tizenötödik század ama éveiben nem tanulhatott lány festeni, szoborni, építeni. A legtöbb, amit a szépművészetek közül elsajátíthatott egy ifjú hölgy, az a hímzés és vele kapcsolatban lévő díszítőművészet volt.
Nyílt az ajtó, a vincibéli feje jelent meg az ajtókeretben, és Lisa összeszedve minden bátorságát szinte kiáltva kezdte mondandóját:
„Tanítson engem ser Leonardo! Tanítson meg engem rajzolni maestro! Látni, maestro!”
Leonardo da Vincivel így állt a helyzet: azon a jeles napon, amikor Lisa bekopogtatott hozzá, és ő ajtót nyitott, negyven esztendős múlott; fején fekete, ellenzős sapkát viselt, az alól omlott elő hosszú, vállát és mellkasát csiklandozó haja. Erős hullámokban bodorodott alá, akár csak mellközépig érő göndör szakálla. Így, összességében kicsit elvadult hatást keltett volna, ha a hosszú orr két oldalán mélyen ülő ragyogó szemei, lágy, szinte nőies szája vonala, és egyáltalában: nemes metszésű arca nem árulkodott volna szelíd és szép gondolatokról. Nem, a vincibéli Mester egyáltalán nem volt ijesztő; melegség, galambszelídség sugárzott abból az ajtókeretből előbukkanó arcból, minden rossz híre dacára.
Hát még a keze: álmélkodott rá mona Lisa. A nőiesen kicsiny kezek, a hosszú, finom ujjakkal szakadatlan mozgásban voltak, mondhatnánk, mintegy folyamatosan rajzoltak a levegőbe, képeket képzettek a levegőbe, a semmibe, mintha csak vásznon, márványon, agyagon formáztak volna gyönyörű képeket.
Leonardo da Vincivel így állt a helyzet: a Mester egyáltalán nem volt homoszexuális, adott pillanatunkban is kedvtelve nézegette Lisa sudár, szép testét, kecses nyakra ült szép fejecskéjét, nagyon is kedvtelve, és gondolatban már rajzolta is e testet, ezt az arcot, és gondolatban magához is ölelte azt a meleg lánytestet.
Leonardo ugyanis tudatosan mondott le a női ölekről, éspedig azért mondott le, mert küldetésérzete volt, régóta, tizenhat éves kora óta úgy érezte: gondolkodásra és alkotásra hívta őt Isten e világra. Ahhoz meg elég volt körülnéznie a világban, hogy lássa: mennyi bonyodalomra, energiafecsérlésre alkalmas a szerelem: ó, látott maga körül elég szerelmi nyomorúságban tengődő firenzei férfit és nőt, épp eleget! Tudatosan lemondott hát az életnek eme gyönyöréről, és föl-fölgerjedő nemi vágyát ifjakkal elégítette meg; a testi gyönyörnek eme módja kevesebb szenvedélyt és szenvedést okozott, mint a szerelem.
Így állt a helyzet Leonardóval, amikor betessékelte mona Lisát lakásába, bort és harapnivalót készített a lány elé, aztán beszélgetésbe bonyolódtak.
És – néhány nap, hét múlva – tanítani kezdte a lányt, aztán festegetni, rajzolni tanította, aztán még bonyolultabb dologba bonyolultak.
Szerelembe?
Istenek titkait minek fürkészni? Istennők titkait minek fürkészni? Ki mondaná meg tiszteletet, meleg szeretetet, lánynak apja iránti szeretetét érezte-e Lisa da Pistoia a vincibéli iránt?
És a mester is sokat faggatta magát érzelmeiről, míg meg nem értette: szerelmes az ő Madonnájába, végzetesen és először életében: szerelmes.
Lisa - mona Lisa - az ablaknál ült, félprofilban, mozdulatlanul, vagy majdnem mozdulatlanul, hisz a Mester festette őt. Leonardo meg a vászon mögött állt, gyakran elgondolkodva, meg-megállva a munkában, mert miközben festette a lányt, nevelgette is, tanítgatta is; igazából hangosan töprengett, hangosan mindazon, amin évek hosszú során át csak magában töprengett: most, hogy a figyelmesen hallgató, édes arcú lány ott ült műtermében, hangosan is töprenghetett.
„Ne nevess ki Madonnám, ha beszéd nélküli tanítómestert ajánlok, hogy megtanítson arra a művészetre, amelyet ő maga nem is ért; mert csakugyan jobban el tud igazítani taglejtéseivel, mint bárki más a szavakkal. Azt mondják, hogy a tapasztalatból született ismeret gépies, és csak az az ismeret tudományos, amely az elmében születik, és ott végződik. Ami pedig a tudományból fakad és kézművességbe torkollik, félig mechanikus. Az a felfogásom, hogy amely tudományok nem születtek tapasztalatból, minden bizonyosság anyjából, s amelyek nem végződnek be kézzelfogható gyakorlatban, vagyis amelyek eredete, kialakulása és végcélja nem megy keresztül az öt érzékszerv valamelyikén, hiúak és tele vannak tévelygésekkel.”
Nézegette a lányt, várt, míg Lisa bólintott; bólintott, hogy igen, érti; akkor egy darabig csöndben festette tovább Lisa szépséges arcát, valódi Madonnává formálta őt a vásznon, kicsi Jézussal ölében, de nyilvánvalóan, nem szentképet festett a vincibéli, hanem izzóan erotikus és szelíden szép, lágy mona Lisát festett.
„ A festészet” – folytatta kisvártatva a Mester – „néma költészet, és a költészet vak festészet. Egyik is, másik is a természetet utánozza, amennyire képességeitől telik, és egyikben és másikban is kimutatható nagymérvű erkölcsi tartalom. Úgy, amint Apellész csinálta a Rágalomban, tudod Lisa?”
Közben múlt az idő, telt az idő; az írt módon múlt az idő. Virágvárosuk folyója - a szép, zöldhullámú Arno -, napokat, heteket, hónapokat görgetett habjain, miközben kettejük felett is múlt az idő. Leonardóé kicsit gyorsabban, Lisáé kicsit lassabban, már húsz évük különbségének megfelelően lassabban, gyorsabban.
Mindegy no, csak az a lényeg, hogy szép lassan-gyorsulón – akár az Arno lágy vize – folytak a napok, hetek, hónapok, évek; és a vén Arno látta az öregedő Leonardót, és az ifjú Szépséget először csókolózni is; aztán az Arno halk folydogálása elhozta első ölelésüket is, aztán többet is, sokat is, sok jó meleg ölelkezést.
Leonardo egészen rákapott a lány lágy ölelésének ízére, noha gyakran mondogatta, különös szerelmükre, kapcsolatukra célozva: "Ahol hiányzik az értelem, ott a lárma foglalja el a helyét."
Mert lárma is volt közöttük jócskán: egyikük sem volt igazán képes belenyugodni Isten ama rendelésébe, hogy ők ketten egymásnak vannak rendelve, és ugyanazon mozdulattal vannak elválasztva egymástól. Mert hát az nyilvánvaló volt, mindvégig nyilvánvaló abban a két évben, amit valamilyen módon együtt görgettek tova (Lisa sosem költözött a vincibélihez), hogy Lisának előbb vagy utóbb mennie kell, el kell hagynia öregedő barátját, és atyja akaratából férjhez kell mennie, egy rangban is, korban is hozzávalóhoz.
Így történt pedig az 1495. évnek augusztusában, hogy Lisa el is tűnt Leonardo életéből: akkor mindketten azt hitték: örökre, véglegesen tűnt el. Ment, ment Lisa, elment…
Vissza újra az 1507. esztendőbe
„Tizenhárom éve már, tizenhárom éve nem láttuk egymást.” – töprengett a vincibéli, miközben a Campo Santo felé haladt, és köpönyegébe rejtve vitte levelét, melyet még újbóli találkozásuk éjjelén írt signora Giocondának, és most szándékában állt bejuttatni ser Giocondo házába, madonnája kezébe. „Semmi sem változott tizenhárom év alatt” – gondolta még hozzá a Mester –, „épp úgy szeretem, mint annak előtte. Ami azt illeti: tizenhárom éven át, míg semmit sem tudtam róla, semmit sem hallottam róla is: szerettem.”
Így esett, hogy egy fertály óra múltán mona Lisa ezt olvashatta:
„Óh, létezésem értelme te, legkiválóbbja az Isten által teremtett dolgoknak! Mely dicséret tudná kifejezni a te nemességedet, szépségedet és tisztaságodat, milyen nép, mely nyelv tudná majd teljesen leírni a te valódi művelkedeteidet? Te vagy az isteni test ablaka, amelyen keresztül kitekint útjára, és élvezi a világ szépségeit.
Jöjj velem szerelmem, szökj velem mindennapok gondjaiból, mindennapi férjed oldaláról! Jöjj velem: örökkévaló képet akarok készíteni rólad szerelmem, örökkévalót, méltót szépségedhez, kecseidhez, bájaidhoz; képet, melyet ezredévek múltán is csodál majd a földkerekség népe!
Hajnalban, még napkelte előtt várlak a Tengerhez vezető útnál, ott ahol az Arno kanyarulatot vesz. Ott várlak egy lefüggönyözött batárral, mely elvisz minket a kék tengerig, melyen bárkánk sietve Velencébe hajózik velünk! Ott akarom szent képedet megfesteni, ott akarok veled együtt hálni újra, ott akarlak szeretni ismét!
Te vagy napkeltem és napnyugovásom, te mozgatod az embereket napkelettől napnyugatig, te találtad ki a természetet, sőt annyiban felül is múlod a természetet, hogy míg az egyszerű természeti tárgyak változatlanok, te, akinek hatására szemem a kezeimnek parancsot ad, te az örök változás vagy magad! Végtelen sok, számtalan gyönyörű forma, mind te vagy!
Jöjj velem szerelmem Velence szép városába!”
Velence! Átkozott és áldott, ezerszer átkozott és milliószor áldott Velence, szépséges Vízivárosom!
Velencében - ott ahol a calle del Perdon és a rughetta del Ravano összefut és kicsiny campová tágul mindkettő, nem túl messze a piactól, közel a Rialtohoz - kicsiny, egy emeletes házacska áll, afféle igazi velencei házacska. Mór jellegű szamárhátíves ablakokkal, balkonnal, kőbábos tetőterasszal, amely fölött kivonható sátorponyva feszül nyáridőn, sárga, narancs és vörös színben pompázó sátorponyva. Nyári alkonyaton jó ott megülni, elnézni a kis tér gyérülő forgalmát, hűsölni és eszegetni, beszélgetni és enyelegni.
Murano és Burano felől balzsamos illatú lágy szellők kerekednek útra, és dalolva, kacagva kóborognak a kis callékban, szállnak a zöldszínű riók fölött, aztán könnyedén megborzongatják a Bacino di San Marco tágas víztükrét; kicsit meglengetik a Piazzán álló három szép zászlót a magas rudakon, és elszállnak a nyugovóra térő fecskemadarakkal.
És egy este ott ültek a tetőteraszon és Leonardo mesélt: „Tegnap, miután elváltam itteni barátaimtól, a hosszabbik úton indultam hazafelé. Kerültem egyet a Rialton meg a Szent Márk terén, gyönyörködtem Velencében. Éjszaka még csodálatosabb, mint nappal. Tudod kedves, Velence lámpásai hasznos és tetszetős dekorációi az Úrnak. Aztán az üzletek fényei, az utcai lámpáktól függetlenül is fényforrások. Nagyszerű az is, hogy éjfélkor, ugyanúgy mint délben megtalálni az élelmiszerárusokat, hogy a csapszékek, a trattoriák éppúgy nyitva vannak.”
Elgondolkodott kicsit, aztán folytatta: „Mindenfelől énekszó hallik, a terekről, az utcákról, a lagúnákról. Énekelve árulja portékáját a kalmár, énekelve távozik műhelyéből a munkás, énekelve vár utasára a gondolás. Aztán beljebb sétáltam a zegzúgos callékon, és egy álmodó, csöndes rio fölött ívelő hídon megálltam. Visszfények a zöld lagúna vízén, halk csobbanások, amint a víz a csónakok, bárkák, gondolák testéhez csapódik, az ablakokban muskátlik és jázminok, és szerte, mindenfelé hercegnői kényességgel sétálgató macskák. A San Zaccharia mélyöblű harangja elkongatta a vesperást, és olyan édes illatok szálltak a víz felől, hogy belemámorosodtam.”
Mona Lisa álmodozva hallgatta, megelevenedtek benne a képek, miket oly érzékletesen festett elébe a vincibéli, és behunyta szemét, hogy jobban lássa Leonardo szóképekből alkotott Velencéjét.
Jó pár héttel, hónappal Velencében való megtelepedésük után – 1508. július másodikán - aztán a vincibéli hozzákezdett, hogy a mostani mona Lisát, signora Giocondát, az ő Madonnáját minden jövendő időkre megörökítse; ám tudni kell, hogy készülődés közben ravaszul mosolygott az agg Mester.
Ahhoz képest, hogy – mint többször mondta – élete fő művét készült megfesteni, viszonylag kicsiny, egy mindössze 29*20 hüvelykes fapanelt helyezett a festőállványra, és hozzákezdett az alapozó festéshez. Az alapozáshoz még nem volt szükség arra, hogy Lisa modellt üljön, ennek ellenére az asszony egy tapodtat sem mozdult a műteremmé alakított szobából, nézte, ahogy a vincibéli aprólékos gonddal olívzöld-olívbarna alaphátteret készít, nézte, ahogy a háttér sziklás táját vázlatozza, és közben hallgatta Leonardo gondolatait, melyek mintha csak a tizenhárom évvel korábbi tanítások folytatásai lettek volna. A vincibéli egészen rászokott erre a hangos gondolkodásra, mióta újra vele volt Lisa.
“Ha kételkedünk bármely dolog bizonyosságában, mely az érzékszerveken áthaladt, mennyivel inkább kell kételkednünk az olyan dolgokban, amelyeknek érzékszerveink ellentmondanak, mint például az Isten, a lélek és az effajta dolgok természete, melyeken örökké vitáznak és civakodnak.” – mondta kicsit Lisának, kicsit magának. - “Az igazi ismeret pedig az, amelyet a tapasztalat érzékszervek által szerzett meg, csöndet parancsolva a vitatkozók nyelvének. Ez nem ábrándokkal táplálja kutatóját, hanem mindig első, az igazi, ismert alapelvekből kiindulva fokról fokra halad előre mindvégig helyes következtetésekkel.” – vélte Leonardo.
Aztán eljött a nap, amikor maga elé ültette Lisát: testét félprofilba fordíttatta, de fejét majdnem egészen szembe, és megkérte az asszonyt, hogy csak kissé billentse oldalra, szinte észrevehetetlenül. Két kezét az ölébe tétette, a balt a jobb fölé.
Kicsit gyönyörködött Madonnája szépségében, aztán óvatos, könnyű mozdulatokkal színfoltokat, színvonalakat kezdett a falapra rakosgatni, és közben ismét megjelent arcán a ravasz mosoly.
Kétségtelen: Leonardo da Vinci valami nagy huncutságra készült, valami nagy-nagy füllentésre.
” A festmény olyan költői műalkotás, amelyet látni lehet, nem pedig hallani: a költészet pedig olyan festmény, amelyet hallani lehet, nem pedig látni” – mormolta maga elé.
Szabad idejükben, az ülések szüneteiben sétálgattak szép Velencéjükben, új és újabb helyeket fedezve föl; ravaszkás mosollyal fogadták azok gratulációit, akik megálltak velük néhány szót váltani, és szárnyas szavakkal dícsérték a Mester “szépséges lányának” bájait. Olykor elhagyták a Várost, kirándultak a kabócaénektől hangos Torcellora, melyet egyetlen széles canale szegett ketté, és csak néhány álomba burkolodzott villa, két régi templom díszített. Máskor Padovába hajóztak a halkszavú Brentán, bejárták templomait, zegzúgait.
Éjszakánként az agg hűlő testét melegítette Lisa da Pistoia forró ölén, meleg karjaiban.
És közben szót nem ejtettek arról, hogy egyszer majd vége lesz mindennek, egyszer majd Lisa újra fölkerekedik, mint sok évvel előbb, hogy megint signora Giocondává váljon, és Leonardo halálig egymagában marad majd.
Pedig közben a vincibélit féllem gyötörte; félelem attól, hogy Lisa egyszerre elrepül, mint egyszer már megtette. Félt, de nem szólt, csak magában gyötrődött, de nem kérdezte a lányt szándékairól.
Egy nap Leonardo da Vinci kezdte megváltoztatni az alakuló portrét, egyre csak alakította, így hát egy alkonyatkor, amikor véget ért az ülés, és Lisa megnézte a képet, joggal kérdezte:
”Ki ő? Ki? Nem én vagyok, nem egészen én vagyok.”
”Nem madonnám, ez mi vagyunk. Gyönyörű arcod vonásaiba illesztettem a magam képét, a magam húsz esztendős képét. Így most már mindig egyek leszünk te meg én. Így festettem, ilyen voltam akkortájt, mikor te születtél….” – mosolygott madonnájára ravaszul a vincibéli.
Évek múltán
1517. őszén, egy késődélutáni órán – mondhatni bátran: alkonyattájt – signora Gioconda férje, a firenzei ser Giocondo bankár oldalán kilépett pistoiai palazzojuk kapuján, és épp két férfiú beszélgetését halllotta meg. Arról beszéltek, hogy a nagy Mester és Tudós, Leonardo da Vinci, a francia uralkodó meghívására elhagyta Milánót és frankhonba költözött. Arról is szó esett, hogy festményeit, írásait hátrahagyta Milánóban, majdani becsomagolásra és utánküldésre, csupán egyetlen kisméretű festményt vitt magával személyesen. Egy rejtélyesnek mondott festményt, amit a Maestro senkinek látni nem engedett, és amely épp emiatt különböző találgatásokra adott alkalmat, mint a nagy rejtélyek szoktak.
Signora Gioconda – mona Lisa – könnyedén elmosolyodott, és továbbsétált ura oldalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése