Április utolsó napja van

A világtörténelem, azt hiszem, az egyik legszebb április harmincadikája, 1945-ben volt.
Abban az évben, április tizenhatodikán Zsukov hadosztályai erős tüzérségi tűzzel megkezdték Berlin ostromát.
Április tizenkilencedikére mindhárom német védelmi vonal összeomlott, a Vörös Hadsereg  katonái készen álltak arra, hogy behatoljanak Berlinbe.
Hitler 1945. április 20-án töltötte be 56. esztendejét. Ekkora megfáradt, öreg, gyógyszerfüggő ember lett. A kancellária területén lévő bunkeréből akkor jött ki utoljára, amikor kitüntetéseket adott át a Hitlerjugend tagjainak.
A süllyedő hajóról menekültek a patkányok. A legmagasabb rangú német parancsnokok, Wilhelm Keitel tábornagy és Alfréd Jodl tábornok elhagyták a bunkert és a Wehrmacht új főhadiszállására távoztak. Dönitz tengernagy, a Kriegsmarine parancsnoka főhadiszállását a dán határ közelében lévő Flensburgban rendezte be. Göring birodalmi marsall, a Luftwaffe parancsnoka pedig Obersalzbergbe költözött. Mindannyian elhagyták Hitlert és a bekerített fővárost, még Himmler, az SS főparancsnoka is menekült.
A robbanásoktól meg-megremegő bunkerében megbújó Hitler őrült reményeket táplált, ám április 27-én szertefoszlottak utolsó ábrándjai is: ekkor fogadta az utolsó kinti vendégeket, köztük Hanna Reitsch pilótanőt, kinek komoly teljesítménye volt, hogy sikerült leszállnia a rögtönzött leszállópályává alakított Unter den Lindenen. Könyörgött a führernek, hogy szálljon fel vele együtt. Hitler nemet mondott és közölte végső döntését, miszerint Berlinben marad, és ott hal meg.
1945. április 29-én a harcok már csak ötszáz méterre folytak a Kancelláriától, éjszaka Hitler búcsúzkodott.
Másnap, április harmincadikán reggel még levezette az utolsó megbeszélést, majd két legközelebbi titkárával megebédelt.
15 órakor visszament a lakosztályába feleségével, Éva Braunnal, aki ciánt vett be, Hitler pedig, aki rettegett a gondolattól, hogy sikertelen öngyilkossága után kalitkába zárják, és Moszkva utcáin mutogatják, mint egy majmot, méregkapszulát vett be, és főbe lőtte magát. Mindkettejük testét leöntötték benzinnel és felgyújtották egy bombatölcsérben, a Kancellária kertjében.
Ugyanebben az időben a Zsukov frontjához tartozó 2. csapásmérő hadsereg 150. gyalogoshadosztályának katonái megrohamozták a Reichstagot.

Az irodalomtörténetben pedig 130 évvel ezelőtt, 1883-ban volt szép nap április utolsó napja.
Ezen a napon született Jaroslav Hašek , éspedig írónak született: és tizenhét évesen rá is jött, hogy írónak írásból legkönnyebb megélni, még ha legnehezebb is. Mindent írt, elbeszélést, novellát, tárcát, humoreszkeket, útleírásokat a maga szarkasztikus, szatirikus módján, mindent, ami könnyen, gyorsan megírható, sok és gyors koronát terem. Prága teli volt lapokkal, a szerkesztők fogadták az alkoholista, vagy ekkor még csak félalkoholista Hašek írásait, politikai pamfletjeit, ő pedig fölvette a pénzt, aztán loholt következő kocsmája felé.
Gyűjteményes kötetei egyre másra potyognak a kiadókból, és rövid írásaiban ugyanúgy benne az elbűvölő hašeki világlátás az összeomlás előtti Monarchiáról, mint a Švejk vaskos kötetében, amely természetesen fő műve, éspedig általam egyszerűen imádott fő műve.
1921. volt az az év, amikor egy sikeres üzleti tranzakció eredményeként házat vásárolt Lipnicében, és nekilátott a Švejknek.
Hat kötetesre tervezett regényét végül nem fejezte be. 1923. január 3-án meghalt  tüdőtágulás és szívbénulás következtében.
Így aztán a Švejk torzó maradt, és én tízennégy éves korom óta – mikor először olvastam – egyre töptrengek, mi lett volna a vége.
Azt hiszem, már tudom, vagyok annyi idős, hogy tudjam.
Az ugye világos, hogy Hősünk bizonyosan megúszta volna  a világháborút, Švejk tipikusan megúszásra predesztinált.
És természetesen visszatért volna imádott Prágájába, imádott kocsmáiba.
Hogy mikor és hol ért volna véget a regény szerintem?
Emlékeztek a nagy királyhidai balhéra? Amikor Švejknek diszkréten kellett volna átadnia egy levelet egy magyar úrhölgynek, de vesztére összafutott Vodičkával, a részeges és verekedő árkásszal, aztán persze akkora tömegverekedést kavartak, hogy mindketten a helyőrségi fogdára kerültek.
És amikor kiengedték őket….
„Mikor Švejk elbúcsúzott Vodičkától, mivel mindegyiket a maga alakulatához kísérték, így szólt az öreg árkászhoz: - Ha vége lesz ennek a háborúnak, gyere el hozzám látogatóba. Minden este hat órától fogva megtalálsz a "Kehely"-ben a Bojištĕn.
- Világos, hogy elmegyek - felelte Vodička -, lesz ott valami rumli?
- Ott mindennap előjön valami - ígérte Švejk -, de ha éppen túl nagy csend lenne, majd elintézzük valahogy.
Elváltak, s amikor már jó néhány lépésnyire voltak egymástól, Vodička, az öreg árkász, visszakiáltotta Švejknek: - De biztosan gondoskodjál valami mulatságról, mire megjövök.
Švejk pedig így válaszolt: - Jó, csak feltétlenül ott legyél, ha vége lesz ennek a háborúnak.
Mind messzebbre kerültek egymástól, s egy idő múlva a második barakksor sarkánál ismét felharsant Vodička hangja: - Švejk, Švejk, milyenfajta sört mérnek ott a "Kehely"-ben?
Švejk válasza úgy szólt, mint a távoli visszhang: - Velkopopoviceit.
- Azt hittem, hogy smíchovit - kiáltotta a távolból Vodička.
- Lányok is vannak ott - ordította Švejk.
- Hát akkor a háború után, este hat órakor - kiáltotta lentről. Vodička.
- Gyere inkább fél hétre, hogyha netalán elkésnék - felelte Švejk. És Vodička még egyszer odakiáltott, immár nagyon messziről:
- Hat órára nem tudsz ott lenni?
- Jól van, ott leszek hatra - hallotta Vodička a távolodó Švejk válaszát.”

Na, kérem! Itt a Švejk vége szerintem.
Naná!
Švejk és Vodička a háború után hatkor találkozik a Kehelyben, jól fölöntenek a garatra, és hatalmasat verekednek…

Pünkösd – vagyis idén május – havának előzetes krónikája

E szép hónap első napján tizennégy óra huszonkilenc, idusán tizenöt óra hét és végén tizenöt óra negyven perc lesz a nappal időtartama, és június huszonegyedikéig még folyamatosan növekszik majd ez az idő.
Holdújulás a Madarak és Fák Napján, azaz tizedikén, hajnali kettőkor lesz a Kos csillagképben, holdtölte pedig huszonötödikén reggel hatkor a Skorpióban.
Minthogy ez az a májusi telihold, amikor a buddhista legendárium szerint született, megvilágosodott és a parinirvánába távozott – meghalt – a Buddha, és mert a buddhista kalendárium a parinirvánától számlálja az esztendőket, új év következik huszonötödikével: a 2577.
Vaiszákha első napja lesz akkor, a legfontosabb buddhista ünnepnap.
Ami a zsinagógai naptárt illeti:abban az 5773. esztendőnél járunk, és tizedikén, újholdkor kezdődik sivan hava; addig iyyar kitart.
Mivel idén húsvét igen korán volt, a tőle ötven napnyira lévő pünkösd is a szokottnál hamarabb következik el: pünkösd vasárnapja tizenkilencedikén lesz.

A hónap során a Merkúr is, a Vénusz is esti csillagként lesz látható: a Merkúr tizenkettedikén kerül felső együttállásba a Nappal, és egy héttel később már jól látható lesz a napnyugtát követően az esti ég alján. Láthatósága fokozatosan javul, a hónap végén már majdnem két órával nyugszik a Nap után, idei legkedvezőbb esti láthatóságát biztosítva.
A Vénusz májusban majd fényesen ragyog az esti nyugati ég alján, láthatósága fokozatosan javul. A hónap elején fél, a végén egy és negyed órával nyugszik a Nap után.
A Mars e hónapban nem lesz látható, viszont a Jupiter egy darabig még igen.
Előretartó mozgást végez a Bika csillagképben. A hónap közepéig este kereshető a nyugati ég alján, de a hónap végén már csak egy órával nyugszik a Nap után, lassan elvész az alkonyi fényekben.
Az a fényes bolygó viszont, amit egész hónapban láthatunk éjjel, eleinte a Mérlegben, hó közepétől a Szűzben, az a Szaturnusz.
Tizenegyedikén az esti szürkületben szépséget láthatunk majd:  a vékony holdsarló, a Vénusz és a Jupiter bolygó valamint a Fiastyúk és a Hyadok látványos együttállását a Bika csillagképben.
Teljes napfogyatkozás
volt huszonnyolcadikán, Kr. e. 585-ben, mely alaposan betett a médek és a lüdök öt éve folyt háborúskodásának.

Negyedike a középiskolai ballagások napja lesz, hatodikán aztán kezdődnek az írásbeli érettségik.

Emlékezésre való nap oly sok lesz májusban, hogy sokat rábízok a napi krónikára, itt csak néhány fontosat jelzek előre, hogy készülni tudjunk lélekben, hogy időben ünneplőruhát vegyünk.
Elsején - én legalább is – a munkásságon és a munkálkodáson kívül Szerb Antalt, Joseph Hellert szeretném ünnepelni, Teilhard de Chardin és imádott Novalisom társaságában.
Ötödike hármas nagy ünnep, három igazi zseni születésünnepe: Radnóti Miklós, Dante Alighieri és Henryk Sienkiewicz születtek ezen a napon.
Hetedikére is három születésnap esik, kettő nagyon neves, egy kevésbé, de számomra annál fontosabb: mert Fitó Ica író-költőtársam (ma már nem vagyunk társak, mivel engem kivágtak az onlájnból), meg Berzsenyi Dániel és a csodálatos Vajda János született hetedikén.
Kilencedike a Győzelem Napja, vagyis a második, szörnyű világháború európai befejeződésének emléknapja,
tizedike a Madarak és Fák ünnepe.
Tizenegyedikén lesz 1683 éves egy szép, háromnevű Város, mely Constantinopolis néven született, volt aztán Bizánc és manapság Isztambulnak hívják.
Tizenötödikén Mihail Bulgakovra,
huszadikán Honore de Balzacra fogok emlékezni.
Festői – festészeti – nap lesz huszonegyedike: Albrecht Dürer és  Henri Rousseau napja.

Rossz emlékű nap kettő lesz csak a hónap során, és remélem, így is marad, senki nem tesz hozzá, hogy jövőre is azt mondhassam: kettő csupán.
Tizenhetedikén lesz egy éves kedves trombózisom, mely azon a napon csúnyán lekaszált.
Huszonnegyedikén – mint jó pár éve már – Verő Laci barátom, szerkesztőtársam, a Héttorony létrehozójának halálára fogok gondolni.

Az Élet, a Világmindenség meg Minden

Néha-néha – igazán nem gyakran – előfordul, hogy hirtelen rájövök, nincs semmi dolgom.
Az utolsó elmondott mese hullámain alusznak Unokáim, egyéb dolgom nincs, hát hazamegyek.
Otthon rájövök, hogy ma nem kell több tételt megírnom Magántanítványomnak, ráérek holnap; belátom, hogy az elbeszélésemen, amit megírtam, egyetlen további mondattal csak rontanék.
Verset meg minek írnék, hisz világosan megmondta valaki: „A prózád még csak-csak, de verset nem tudsz írni, főleg haikut nem!”
Miért írnék hát haikut, ugyan miért?
Semmi dolgom a haikukkal sem.
A könyvet, amit eddig olvastam, becsukom az utolsó oldal után, és tudjátok Ti is: nem lehet azonnal új könyvet nyitni, kicsit rágódni kell a becsukott utolsó oldal után.
Tévém nincs, tehát nem kapcsolom be, szóval tényleg: semmi további dolgom nem akad.
Ilyenkor, mi mást tehet az ember, csendben megül a karosszékben, és szemlélődik.
Ül veszteg, nézelődve.
Aztán játszani kezd, gondolatjátékot játszani.
Mi történnék a lakással, mi történne a lakhellyel, az Élettel, a Világmindenséggel meg Mindennel, ha ezt vagy amazt kivonná Valaki belőle.
Kezdem az egészen láthatókkal, érzékelhetőekkel.
Ha a villamosságot kivonom sötét lesz, akváriumi halaim sem fényhez, sem levegőhöz nem jutván elpusztulnának, sötétedés után nem olvashatnék, hűtőgépem leállna, a rozmaringok és egyéb mélyhűtött fűszerek elrohadnának, tehát a villamosság kell.
Kivonom a gázszolgáltatást: amúgy ilyen már volt.
Télen megfagynának virágaim, halaim, növényeim, mert gázkonvektor adja a meleget.
És teázni is, ugyan, hogy tudnék, ha nem forralhatnék vizet?
Kivonom a karosszéket, és seggre ülök.
Kivonom a falakon függő képeket, festményeket, és megszűnik emlékezetem, meg szépérzékem.
Kivonom az ágyat a kisszobából, és egy darabig elalszom a padlón, aztán fáj a nyakam, hátam, mindenem.

Aztán – csak a játék kedvéért – kivonom magam a lakásból, és….
Minden rendben., semmi változás, hiányom nem hiányzik.

Csikamika történetei (6)

- mesék egy fekete-fehér cicáról;
Unokáimnak és más Gyerekeknek -

Csikamika orvoshoz megy

Tavasz és ősz között, valahányszor szépen sütött a Nap, nem fútt a szél, és nem ígérkezett semmi eső, Gyuripapi-gazdi sétálni vitte állatait.
Ilyenkor Minci egy jól bélelt dobozban utazott, melyre ablakok voltak vágva, hogy láthassa az Utat; Csekrita egy szintén – lapulevelekkel – bélelt, nagy, átlátszó falú dunsztosüvegben lapult, Csikamika pedig büszkén kószált Gyuripapi előtt, mögött, lábai között.
Egy nap séta közben egy olyan árnyas, fás, bokros kis utcába fordultak be, ahol – ki tudja miért – korábban sosem jártak, pedig két saroknyira volt csak onnan, ahol laktak.
A második háznál Csikamika megtorpant, fölugrott a kerítésre, és onnan lesett befelé.
Gyönyörű ház volt, nagy kerttel, és az udvaron három cica is játszadozott, de Csikamikát nem is ez állította meg, hanem a kapun látható tábla, melyen felirat volt, és egy kutyus meg egy cica képe.
”Mi van a táblán, Gazdi?” – kérdezte izgatottan Csikamika Gyuripapitól.
”Állatszakorvos.” – olvasta el neki Gyuripapi, mert Csikamika bármilyen szépen beszélt is embernyelven, írni, olvasni nem tudott.
”És az mire jó?” – érdeklődött tovább Csikamika.
”Az orvos gyógyítja a betegeket.”
”Jaj Gazdi, nekem nagyon beteg a szaglásom, meg kéne gyógyítani! Menjünk be a szagorvoshoz!”
”Szakorvos az, buta kis cicám, nem szagorvos. Kát mondtam, nem gét!”
”És mit gyógyít egy szakorvos?”
”Mindent, minden betegséget. Ha például tüske megy a talpadba, a szakorvos húzza ki.”
”Tüske ment a talpamba!” – mondta gyorsan Csikamika, mert nagyon szeretett volna bemenni abba a szép és cicabarát házba.
”Igen” – mondta Gyuripapi -, „négy nappal ezelőtt, de ki is húztam…”
”Igen, de” – nyávogta Csikamika -, „a helye még fáj. És különben is, a szemem és a fülem is beteg.”
”Csikamika, nem megyünk fölöslegesen orvoshoz, nagyon sok pénzbe kerül!” – szólt szigorúbban Gyuripapi. – „Indulás tovább!”
Csikamika a szigorú hangra elhúzta száját, aztán farkát sértődötten fölfelé tartva tovább indult, és hogy közönyét mutassa, egy hosszú-hosszú dalt kezdett énekelni:
”Tíz kis cica ül fent szótlanul.
Tíz kis cica ül fent szótlanul.
Ha egy szem cica belőlük földre hull,
már csak kilenc cica ül fent szótlanul.”
Így, szépen visszafelé számolva elénekelt ötig, közben hazaértek, ott újra kezdte: „Fáj a hasam, Gazdi! Biztos beteg!”
És nem tudta kiverni fejéből azt a szép házat, az orvost, az udvaron játszó cicákat, annyira nem, hogy vagy két napi nyifogás után Gyuripapi megelégelte, és elvitte az állatorvoshoz.
Az ám, csakhogy előtte megbeszélte a doktor bácsival, hogy Csikamika nem beteg, tehát adjon neki valami ártalmatlan, de jó keserűt, amitől leszokik majd a fölösleges orvoshoz járásról.
Az állatdoktor bácsi úgy is tett: „gondosan” megvizsgálta Csikamikát, csóválta a fejét, aztán receptet írt.
Gyuripapi elvette a receptet, aztán elindult cicájával, hogy kiváltsák a gyógyszert. Útban a patika felé beugrottak a zöldségeshez, ahol cicaeledelt is árusítottak, és a Gazdi vett almát meg szőlőt magának, és finom eledelt Csikamikának.
Amikor a szőlőt vette, azt mondta az árusnak: „Szépet adjon, mert egészségesnek lesz!”
Aztán bementek a patikába, a Gazdi odaadta a patikus néninek a receptet, Csikamika pedig megjegyezte: „Szép orvosságot adjon, mert egészségesnek lesz!”
Kész szerencse, hogy csak Gyuripapi értette – Csingilingi tündér jóvoltából – a cicanyelvet, a patikus néni nem; ezért csak a Gazdi kacagta halálra magát.

Amikor aztán hazaértek, Gyuripapi leültette Csikamikát, fölbontotta az orvosságos üvegcsét, elővett egy kanalat, a kanálba töltötte az orvosságot, a kanálból meg Csikamika szájába.
Amint lenyelte Csikamika a gyógyszert vagy másfél méter magasra ugrott, majd szörnyű csatakiáltást hallatott, és körberohanta a szobát. Nekiment a bútoroknak, feldöntötte az edényeket, a vázákat, és általános felfordulást rendezett. Ezután két hátsó lábára állott, szemmel láthatóan rossz kedélyállapotban fel-alá kezdett járni, fejét hol lehajtotta, hol felemelte, és nyifogó hangja csillapíthatatlan fájdalomról tett tanúbizonyságot. Aztán megint körbenyargalt a házban, és útját mindenütt pusztulás és romlás követte.
Végül – nagy nehezen, legalább két bukfenc után, miközben száját a szőnyeghez dörzsölgette  - megnyugodott, odament Gyuripapihoz, és azt mondta:
”Úgy érzem, hatott a gyógyszer, máris meggyógyultam, jobban vagyok. Több gyógyszer nem kell!”

Ma Velence védőszentjének, Szent Márknak napja van

 Álomszép Itália gyönyörű városában, Velencében, az ismert Világ leggyönyörűbb terén, a Szent Márk téren, a Szent hamvaira emelt hihetetlen Bazilika előtt három zászlót lenget a már-már nyáriasan meleg áprilisi szellő, mely a Bacino di San Marco olajzöld vize felől száll: egy zöld-fehér-vörös olasz lobogót, egy ciprusi zászlót, és egy szárnyas oroszlánost.
Az Szent Márk zászlaja.

A Regina del Mare, a velencei kereskedelmi flotta legszebb hajója, mely valaha is a tenger hullámaiba zökkent az Arsenale dokkjáról, már második napja horgonyzott az alexandriai öbölben. Krisztus urunk születése utáni 828. év szeptember havának tizenkettedik napja volt: kedd.
A szép hajó kapitánya már minden árút a hajóra hordatott mi csak Alexandriában kívánatos volt, sőt beszerezte a kikötői hatóságok engedélyét is, mert tizenharmadikán hajnalban vitorlát akart bontani, evezőket vízbe csobbantatni, és elhajózni szép szülőhazájukba, Velence gyönyörű városába.
Az utolsó éjszakán a négy legmerészebb, önként jelentkezett matróz lelopakodott a fedélzetről, és fal mellett osonva Alexandria Bucoli városrésze felé igyekezett, ahol sziklába vájt sírban aludta álmát már vagy 710 éve a szent, akinek csontjait újra meg újra szentségtelenítették a muszlim hitű arabok: ott nyugodott Szent Márk, Jézus Krisztus életének ismerője és lejegyzője: a jó hír hordozója.
Nem is vitás: szívdobogtató, torokszorító kaland volt a sziklasír vastag tölgyfaajtajának áttörése, Márk hamvainak az alvó Alexandrián való átcsempészése, de mindez elmaradt a másnap hajnali kihajózás kalandjától, mert az arab vámosok alaposan, az utolsó szögig szokták a hajókat átvizsgálni.
Szerencsére ser Gianni Buffalmacco, a Tenger Királynőjének okos, ügyes kapitánya előre gondolkodott. Még Ciprus szigetén vásárolt négy félbebontott, megfüstölt disznót, és csak úgy, fejestül, farkastul letette az élelmiszerek közé.
Az elmés, nemes hajóskapitány úgy gondolkodott, hogy az igazhitű arab vámosok érinteni sem akarják a tisztátalan disznóhúst: mármost, ha ama négy félbevágott, fölfüstölt, fejes -farkas jószág alá temetik kis időre a Szent szentséges maradványait, kimenekíthetik a pogányok városából.
Így történt, éppen így: a vámosok visítva menekültek a tisztátalan állatok látványától (no, jó: kicsit tán túloztam), minden esetre nem voltak hajlandók hozzáérni.
Szent Márk hamvai tehát a szép Regina del Mare gyomrában, disznóhús közé rejtve,  elhajóztak a Köztársaság felé.

Április huszonötödikén, vasárnap – az Úr 829. esztendejében - Torcello szigetétől a Nagy Térig zúgtak, bongtak Velence minden harangjai, jelezvén, hogy a Város püspöke, Gregorio Ghirardo, Domenico Flabanico dózse társaságában most teszi végső nyughelyére Szent Márk holttetemét, szenteli meg azt a helyet, és a kis templom fölé majdan emelendő szép Bazilika alapkövét is beágyazza Velence méhébe.
Zászlókat, szalagokat lengetett a jó tavaszi szél, bárkák, gondolák vesztegeltek a bacino olajzöld vízén, és zúgtak, búgtak a harangok.
Aztán csend lett a piazzán, mert a püspök megszólalt, és mesélt, és a szép Város lakosai minden időben áhítoztak a mesékre. Most a püspök Márkóról mesélt.
Ekként.

Márk szinte még gyermek volt midőn apja meghalt, és özvegyen hagyta anyját: akkortájt történt mindez, mikor a János föllépett, és vízzel keresztelt sokakat, más egyebek között azt is, ki később a Szentlélek keresztvízében fürdetett mindannyiunkat.
Márk anyja igaz életű, csöndes, szelíd-szolíd asszony volt, ki tágas, szép házat örökölt elhalt férjétől, és ebben a házban fogyasztották el a tizenkettek a mi Urunk társaságában ama utolsó vacsoráját az Ember Fiának. Ekkor látta Márk először Jézust és az Apostolokat.
Aztán Jeruzsálemben az Úr Krisztus meghalt, és ugyanott, Jeruzsálemben az Emberfia  föltámadt. Azokban a napokban a Simon, ki kősziklának, Péternek is neveztetik, csodálatosan kiszabadult Heródes börtönéből és elment Máriának, a Márknak nevezett János anyjának házába, ahol sokan együtt voltak és imádkoztak. Pétert a háznép igen jól ismerhette, mert az ajtónálló szolgáló, Rodé a hangjáról ráismert és a házba beengedte, és az után Márk anyjának háza lett Péternek szállása.Nem kétséges, az ifjú Márk gyakran ült Péter lábainál, és hallgatta meséit.
És azt is tudjátok meg szerelmetes barátim,  hogy az ifjú Márk az elsők között lehetett, akik Jeruzsálemben megkeresztelkedtek, és Péter ezért mondott őt a fiának.
Aztán történt, hogy Péter és a többiek – miként pünkösdkor Jézus utasította őket – széjjelszóródtak a világban, és Márk magára maradt Jeruzsálemben.
Jézusnak, a Megváltónak születése utáni negyvennegyedik esztendőben Júdeában szörnyű éhínség pusztított, mert hosszú, forró szelek jöttek a Pusztáról, és nem hullott eső száznyolcvan hosszú napon át, és csak lángolt a nap: akkor az antiochiai egyház a jeruzsálemiek segítségére sietett. Pál és Barnabás hozta az adományt a Városnak, és ők ketten megint csak Márk anyjának házában szálltak meg, mert hisz Barnabás Márk nagybátyja volt, édesanyjának a testvére. Amikor visszaindultak Antiochiába, magukkal vitték Márkot, akit immár elég érettnek tartottak arra, hogy segítségükre legyen az apostoli munkában.
Aztán a sors forgandósága miatt egy évvel később Pál és Barnabás Ciprus szigetére indult, és oda is magukkal vitték Márkot.
Ekként esett, hogy Márk, a mi szentünk, megismerte az apostolok és pátriárkák tevékeny munkálkodását, és még többet tudott meg mindenről, mi Krisztus Urunk történetéhez tartozó volt.

És aztán sokfelé utazott, hol az apostolok egyikével, másikával, hol magában.
Járt Líbiában és Egyiptomban, és hirdette az evangéliumot és az Úr Krisztus második eljövetelét. Azon a területen babonákba, varázslásokba és bálványimádásba merült nép lakott, például Pentapoliszban is, ahová érve Márk tanítani kezdett, gyógyított, leprásokat tisztított meg, és gonosz lelkeket űzött ki.
Mikor az emberek ezt látták, kidobálták a bálványaikat, és megkeresztelkedtek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
És járt Rómában is persze, mert a legszorosabb kapcsolat Péterhez fűzte őt, annyira, hogy a római közösségben úgy beszéltek Márkról, mint Péter tolmácsáról. És a rómaiak látván, hogy Péter megöregedett, kérték Márkot, foglalja írásba az evangéliumot, amelyet Péter hirdetett nekik. Márk ezt meg is tette kedvükért, és Péter különböző prédikációiból alkotta egybe az ő evangéliumát, örömhírét.
Péter mellett Rómában Pállal volt még együtt, amint arról maga Pál emlékezik a kolosszabéliekhez és a Filemonnak írt leveleiben.

Szerelmetes Barátim!
A Szent, kinek ma hamvait végső nyugovóra tettük, látta Krisztus urunk vértanúhalálát! Látták az ő könnyező szemei, látták Péter és Pál apostolok vértanúhalálát, és ezernyi más névtelen keresztény halálát az arénában, midőn a vad Nero császár tombolta dühét a keresztényeken.
Hol hirdette még a hitet?
Járt szép Ciprus szigetén, és a Tenger sok egyéb fürdőző szigetén; járt ismételten Antiochiában, meg másféle keleti országokban is.

Aztán egy napon a Szentlélek avval a hírrel lepte meg Márkot, hogy Alexandriába kell mennie, ő hát búcsút vett a testvérektől, azok pedig „Az Úr tegye szerencséssé utadat!” kiáltással és számos öleléssel búcsúztak el tőle a kikötőben.
 Harmadnap alkonyattájt érkezett Alexandriába, a gyönyörű Városba, mely a nagy Alexandrosz akaratából épült a tenger és a Mareotisz nevű parti tó között húzódó homokos partszegélyen az egykor legkiválóbbnak tartott Deinokratesz építész tervei szerint, és 110 sztadion volt kerülő járása.
A város előtt fekvő Pharosz szigetét egy hatalmas, 7 sztadion hosszú gáttal, a heptasztadionnal a parthoz csatolták, így keletkezett a nyugati és a keleti nagy kikötő.
Minthogy a tenger folyton-folyvást kavicsot és törmeléket hordott és rakott a heptasztadion mellé, a csatornák - amelyek a két kikötőt összekapcsolták - rég eltömődtek, és a gát majd fél milum szélességűre növekedett.
Márk a Nyugati Nagy kikötőbe érkezett, hátára vette kevés motyóját, lesétált a fedélzetről, és elindult a zegzugos, kanyargós utakon a város belseje felé. Alig ért azonban a városba, elszakadt a saruja.
Ő ezt intő jelnek vette, arra gondolt, hogy vándorlása véget ért, de azért keresett egy cipészt, hogy megcsináltassa a sarut. Az, amikor munkába fogta a lábbelit, éles késével megsebesítette a kezét: Márk hamar nyállal sarat csinált, rákente a sebre, és ekként meggyógyította azt az embert. A cipész persze mindjárt kérdezte, honnan van csodatévő ereje, amire Márk tanítani kezdte őt  Krisztusról, és oly igen lelkesen beszélt, hogy a cipész egész háza népével megtért. Ő lett az első hívő Alexandriában, kit Anianusnak hívtak.

A hívők száma attól fogva egyre nőtt, mert egyre többen hallgatták a Galileából jött embert. Ezért a pogány arabok féltékenyen üldözni kezdték, bíróság elé citálták, és minden egyéb módon is alkalmatlankodtak néki.
Márk akkor Anianust püspökké, Meliust, Sabinust és Kerdont pappá, hét férfit diakonussá szentelt, tizenegy más férfit egyéb szolgálatokkal bízott meg, maga pedig visszament Pentapoliszba.
Két év elmúltával tért vissza Alexandriába, és megérkezve örömmel látta, hogy az egyház él, sőt a várostól keletre, a sziklák között fekvő kis faluban, Bucoliban templomot is építettek. Ám ellenségeinek száma is megnőtt, végül a pogányok elhatározták, hogy megölik.

Elérkezett a húsvét napja, a mi naptárunk szerint április huszonötödike. Márk épp szertartást végzett a kis bucoli-templomban, mikor a liturgia közben, az oltárnál támadták meg, és fogták el. Kötelet kötöttek a nyakára, és úgy vonszolták a sziklás ösvényeken maguk után, vére megfestette a sziklákat, és soha többé semmiféle eső, sem az idő onnan le nem mosta azt.
Mindazonáltal még nem halt meg, ezért bedobták egy börtönbe, hogy megtanácskozzák, másnap miképp végezzenek vele. Sötét, bűzös és nyirkos volt ama börtön, és megfélelemlett felettébb a Márk lelke. Éjfélkor azonban földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így szólt hozzá:”Márk, Isten szolgája, aki az Egyiptomba rendelt szent hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved fölvétetett az élet mennyei könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az égi erőnek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök világosságban.”
E látomás vigasztalásával szívében Márk égre tárt karokkal imádkozott reggelig, és megnyugodott vala.

Másnap reggel összegyűlt a város népe, kihozták Márkot a börtönből, ismét kötelet kötöttek a nyakára, és közben gúnyolódva üvöltöztek: „Vezessétek a marhát Bucoliba, a vágóhídra!”
Márk - miközben a földön vonszolták -, úgy fohászkodott, miként Mesterétől tudta: „Uram, a kezedbe ajánlom a lelkemet!” És akkor kilehelte lelkét.
A pogányok nagy máglyát raktak, és el akarták égetni, ám hirtelen fergeteges szélvész és felhőszakadás támadt, úgyhogy az áradó víz elől menekülniük kellett. A rejtőzködő keresztények akkor jöttek elő innen-onnan búvhelyekről, és sziklasírjába eltemették a szentet.

Így végezte meséjét Gregorio Ghirardo, Velence püspöke; a nép keresztet vetett, és szétszéledt ki-ki házába. Április huszonötödike, vasárnap volt – az Úr 829. esztendejében.

 Álomszép Itália gyönyörű városában, Velencében, az ismert Világ leggyönyörűbb terén, a Szent Márk téren, a Szent hamvaira emelt hihetetlen Bazilika előtt három zászlót lenget a már-már nyáriasan meleg áprilisi szellő, mely a Bacino di San Marco olajzöld vize felől száll: egy zöld-fehér-vörös olasz lobogót, egy ciprusi zászlót, és egy szárnyas oroszlánost.
Az Szent Márk zászlaja.

Tündérek*

Kamilla már „nagylány”:
olykor elmagyarázza nekem,
hogy óriások – tudod, Papi? –
meg tündérek nincsenek,
csak a mesékben.
Aztán csillogó szemekkel
hallgatja, amit beszélek.
”Lehet, Kamilla, az óriásokban igazad lehet:
- óriásokat magam sem láttam sosem -,
de a tündérekben biztosan tévedsz!
Én három Tündért jól ismerek!
Vannak Valóságban,
nem csak mesékben.
Mert én ismerem
Vilma Tündért,
Janka Tündért,
és Téged,
Kamilla Tündért.
És mióta Ti vagytok,
tündérvarázslatban
élek.”
Pár napja azt is hozzáteszem,
”Képzeld! Vilma tündérnek
születésnapja lesz kedden.
Mit ajándékozzunk neki,
mi ketten?”
Kamilla töpreng, aztán hallom:
”Adjunk babát és rajzot.”
”Jó!” - és rábólintok,
mire Kamilla:
Ӄs velem mi lesz?
Én mit kapok?”

*A legkisebbik Tündér ma egy éves!

Blank verse

449 éve - 1564. április huszonharmadikán - született és 397 évvel ezelőtt - 1616. április huszonharmadikán - halt meg William Shakespeare

- majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás -

A Nap megébredésével egy időben ő is ébredt. Márpedig a Nap ma hat óra előtt hat perccel a Bika jegyében ébredt: hát valahogy ekkortájt ébredt ő is.
A Bikában.
Az alvásvég első percei jó pár éve nem voltak már vidámak vagy könnyedek: sokszor nem tudta, hol van, és a lezárt palettákon bevetülő halovány, szürke, gyér fény is gyakran játszott félszerzetű tudatával.
Mint most is.
Mert hát lehetett-e valóság az a fekete árnyalak avagy álomlény, mely ki- és be ugrándozott a zárt ablakon?
No, csak nem egy rém?
Banquo-szelleme ugrál át meg el az ablakon?
„Valaki vagy? Megállj!” – kiáltja a költő, persze csak úgy magában és csak félálomban.
Mentsen az Úr attól, hogy hallatsszék!
„Nem úgy! Állj meg te, s mondd, ki vagy!” – vág vissza a fekete árny.
Ez nagyon tisztességtelen visszavágás volt.
„Fiam? Te vagy, Hamnet?” – kérdezte újragondolva a helyzetet.
Aztán meg azt:
„Lady? Ön az, Black Lady?”
Mármost az ablakra vetülő fényárny-jelenség nem felel. De semmit sem felel!
Persze hát, csak egy percig tartott ébredő tudata káprázata, aztán már tudta: a szürke hajnal ébredő fényei játszanak ébredő fantáziájával.

Alig kicsinyke szerelemre való idő telt el, ágyban-forgolódó kis idő, míg megnyílt a hálószoba ajtaja: nehéz tölgyfaajtó csikorgása ugatott bele a hajnali csöndbe.
Meg valószínűleg egy kóbor eb is valahol.

Mióta szülővárosába visszatért, azt az essexi fiút tartotta maga szolgálatára a költő, aki most ajtót tárt: végtelenül szórakoztatta színes beszédével, és szolgasorba betörni nem akaró jellemével.
Na, szóval belépett James, és föladatának megfelelően kinyitotta a spalettákat: erre végre fény szökött a hálószobába, és a beáradó naptócsában sört meg biscottikat tett az ágy mellett most ébredező kicsiny asztalra.
Puck szemelt és fülelt.
Még nem jött el az idő.
”A nacs’asszony jönne be!” – fűzte a teához James, aztán hozzátette. „Meg valami francia!”
”Francia? – kérdezte még álmodó-lassún a költő.
„Mondja James, nem felejtett el valamit?”
„Na most: in domine anno 1616 április 23, szombat: oszt’ elmúlt hat, meg a hold az égrű’. Osztposz a naccs’úrt Isten é’tesse az ötvenkettedik évében!
Mondom hát: asszonyom vár kinn, meg egy francia!”
„És milyen az a francia? Vén? ifjú?”
„ Nagyon kölök, de hát mennem k’ék! Akko’ most melyik előbb?”
„Küldje a lédit! legyünk túl!” – adja a választ a férfi.
James, jobbra el; Lady Anne jobbról be - gondolja a színpadi utasítást magában a költő.
Meg mindjárt azt is gondolja, hogy életében nem látott még csúnyább nőt a feleségénél.
Vagyis hát: nem lenne annyira csúnya, ha mosolyogni is tudna, de keskenyre zárt ajkai végtelen rosszindulatra, „nemérteméneztazegészet”-re görbülnek, és mindig lefelé görbülnek: véletlenül sem mosolyognak föl: így aztán csúnya, na: csúnya.
”Ég tudja, hogyan lehettek ilyen szép lányaink?” – gondolja a költő.
Aztán bűntudattal hozzágondolja: „Meg olyan szép, halott kisfiúnk!”
„Boldogságot az életedre, a mai napra áldást!” – mondja az asszony, és a költő hallgatja a szívből jövő kívánságtalanságot.
„A jó kívánságot hálálom, felét a jót kívánónak adom!” – válaszolja kapásból, gondolkodás nélkül az asszonynak.
Anne szedi össze gondolatait, annyira nem érti a mondatot: nagyon látszik rajta, sosem ment könnyen neki, hogy szócsavarjait megértse.
Shakespeare vigyorog magában, csak ne látsszék!
„Vecsernyére jön a prior meg a városi elöljárók, a szüleid meg a bátyád William, akkor majd mi is – a lányok meg én – fölköszöntünk, de én már most is szerettem volna boldogságot mondani Néked egy hosszú életre. Most, amikor kélsz, a hajnal első sugarinál!”
” Uram irgalmazz!” – szűköl magában William. - „Csak semmi ’kélsz’, csak semmi sugarak! Mi közöd a ’kélsz’-hez? Na és miért „sugari”? Miért? Én édes Jézusom: miért?”
” Meg azt’ beszédünk is lenne!”
William lopva elnézegeti: csúnya.
Elnézi neki!
Nagyon csúnya, és végtelenül, áttetszően buta, mint egy kristálykehely. Olyan nagyon tudható, hogy mit fog mondani.
Bár ne tudná, bár meglepné őt valami szép, új mondattal.
De hát a karját kéne csavargatni, hogy valami szép, tisztességes mondat jöjjön elő belőle!
(Menj, menj kolostorba, vagy akárhova Anne Hathaway!)
Félfüllel hallgatja az asszonyt, a másikkal kifelé hallgatózik: kismadár dalol a tavaszban, s neki eszébe jut Romeó és Júlia tragikus évődése. Pacsirta vagy csalogány szól-e a hirtelen beállt tavaszidőben? Nyílván egyik sem, valami egészen másik madár szól odakinn, rigó vagy egyéb.
Amennyire érti, arról van szó, hogy Stratdford főutcájában újra kihalt egy család, jutányosan árulják a házat, s Anne azt szeretné megvetetni vele. Legyen: megint egy házvásárlás, lassan az egész főutca a Shakespeare-eké lesz, de legyen. Neki aztán nem kell több ház!
Az asszony befejezte, és William (hogy hamarabb magában maradjon) belebólint.
„Vegye meg asszonyom, akár még ma: a pénz rendelkezésére áll!” – s főbólintással elköszön. Anne Hathaway balra el: színház az egész világ.
„James!” – szól ki a költő. „Akkor most jöhet az a francia!”
James már tanult valamit, mert ajtót nyit, és jelent:
„Cartesius de Cartes ifiúr!”

William azon töpreng, elég hatásos-e a kép: íróasztalánál ül, előtte ívpapírok meg penna. Nem rossz, nem rossz: a költő hajnali töprengésbe merül, gondolkodó pózban fogadja a belépő ifjút.
Húsz év körüli, nagyon értelmes arcú, nagyon sápadt, nagyon tiszta tekintetű.
Amint túljutnak a bemutatkozás gyors és udvarias részén, Shakespeare hellyel kínálja, aztán erősen ránéz.
„Bocsásson meg, hogyan is szólítsam fiatal barátom?” – kérdi.
„René Descartes vagyok mylord!”
„És mit is óhajt tőlem möszjő René?”
„Úton vagyok mylord, beutazom Európa fontosabb helyeit: most Londonból jövök, Sir Francis Baconnél jártam. Ő mondta, hogy Ön ide vonult vissza, s hát… Csak ennyi Mylord: látni akartam csupán a nagy Shakespeare-t, s már állok is odébb!”
A költő eltöpreng a hallottakon, így hát kissé megkésve udvariaskodik.
„De nem, csak maradjon möszjő René, örömmel vagyok Önnel!” Őszintén mondta, mert a fiatalember tetszett neki.
„S mi célból utazik fiatalember?”
„Kettős céllal Mylord: egyrészt jó dolog megismerni az emberek különb-különb tájon különb és különb viselkedését, másrészt a valóság lényegéhez is könnyebben jutunk el."
"Így hát Ön az igazság keresője fiatal barátom?"
"Nem egészen Mylord: az igazság számomra evidencia, hisz az Írás, mint kinyilatkoztatás nyilvánvalóan az Igazságot tartalmazza. Amiben én utazom az a módszer. A módszer, mely az Igazság megértéséhez vezet."
Kicsit töprengett, aztán hozzáfűzte:
„Olyannyira hozzászoktam az utóbbi napok nézelődésében ahhoz, hogy az elmét különválasszam az érzékektől, s olyannyira pontosan megfigyeltem, hogy a testi dolgokról csak nagyon kevés igaz észleletünk van, s hogy sokkal több mindent ismerünk meg az emberi elméről, de még ennél is sokkal többet az Istenről, hogy már semmi nehézséget nem jelent gondolkodásomat a képzelettel megragadható dolgoktól az értelemmel megragadhatók, vagyis a mindenféle anyagtól különváltak felé fordítani. Amikor pedig fölfigyelek arra, hogy kételkedem, vagyis hogy tökéletlen és függő létező vagyok, a független és tökéletes létezőnek, azaz Istennek oly igen világos és elkülönített ideája jelenik meg előttem.”
Shakespeare elgondolkodott. Egyre jobban tetszett neki ez a Descartes.
Csönd lett, mert Descartes is – már-már szégyenlősen – hallgatott. Aztán mégis ő szólalt meg először.
„De tudja-e Mylord, miért jöttem elsősorban Önhöz?”
Shakespeare érdeklődve hallgatott.
„Sejtem, nem nekem fogja elmondani, amit senkivel nem közölt, mégis…
A Csatornán túl is, de főként itt Londonban mindenki arról beszél, hogy a nagy Shakespeare végleg abbahagyta. Hogy miért? Senki nem adott választ.”
„Tudja René, lehet, hogy mégis csak Önnek mondom el először és utoljára. S tudja miért?”
Épp csak enyhén mozdult nem-re Descartes feje.
„Mert Önnek, René, fülei vannak a hallásra, szemei a látásra – így gondolom.”
Az újra beálló csöndben az ablakon behulló tavaszi fény zaját is szinte hallani lehetett.
„De előbb mondja meg nekem: ismeri a műveimet?”
„Mindent, ami odaát ismerhető.”
„Vagyis?”
„Romeo és Júlia, Hamlet, Othello, Macbeth, Richárd. Meg a verseit is persze, Mylord.”
„Elég” somolygott William. „Jobb lenne, ha a Vihart is ismerné, de így is jó lesz. Vajon össze tudná-e egy bővített mondatban foglalni a lényeget? Amiről ezek mindegyüttesen szólnak? Tudná, René?”
A napzuhatag még harsányabb trombitálással dőlt be az ablakon. Aztán fölnézve ebbe a szikrázásba, nagyon lassan kezdte Descartes.
"Valami...valami baj van mindegyikben az elején. Valami szörnyű pusztulása az értékeknek, valami iszonyatos devalváció. S a főhős - néha valaki más - arra hívatott el, hogy helyre, jó útra rántsa az elszabadult szekeret."
"Így van René! No, és mit gondol: kicsoda Hamlet, kicsoda Fortinbras, ki Lőrinc?"
Shakespeare fölállt, erőt vett rajta szokott izgalma, s szinte kiáltva mondta: "Mind, mind én voltam, fiatalember! Mindegyik én voltam!"
A harsány hang - majdnem kiabálás - meg a gesztikulálás megriasztotta Ophéliát: a lányka a szoba egy homályosabb sarkába menekült.
Shakespeare elmosolyodott, nyugtatólag odaintett a lánynak, jelezve, hogy minden rendben, visszaült íróasztala mögé.
"Én, igen, én voltam mind René: én voltam az, aki kizökkentette az időt, s az is én voltam, aki arra született - ó, kárhozat! -, hogy helyrerántsa azt!
És ezt a helyrerántást a Viharban véglegessé tettem!"
Ophélia megváltozva kucorodott elő a sarokból, az árnyékból: nem nagyon megváltozva, de - példának okáért - szőke haja ébenre vált: immár Miranda nézett és hallgatott Williamre.
"Ott végre mindent rendbe szedtem: Calibánt megfékeztem, lányomat Milano hercegnőjévé tettem, Arielt szabaddá!
Mit kéne még tennem? Pálcámat eltörtem, nem kell ide több varázslat!"
Kevéske csönd után folytatta:
"Hogy milyen süketek és vakok az emberek! Mi van még töprengeni való azon, hogy miért nem írok?"
A mondat végén Descartes szó nélkül fölállt, mélyen meghajolt, és az ajtó felé indult

Shakespeare ült és maga elé nézett. Falstaff is.
Balkarja és válla zsibbadt: megmasszírozta, aztán megadóan ráhajolt az asztalra.

Stradford on Avonban delet kezdtek harangozni. 

Ha hinni lehet a legendáknak

 – és ugyan, miért ne lehetne? – ma, április huszonegyedikén emlékezzünk egy 1260. évvel ezelőtt történt eseményre: az Örök Város alapításának napjára!

”Átengedvén Numitornak Alba királyságát, Romulus és Remus lelkében kívánság ébredt, hogy a környéken, ahol kitették és fölnevelték őket, várost alapíthassanak. Volt is fölös számban mind albai, mind latin nép, számukat növelték még a pásztorok is: együttesen azt a reményt ébresztették, hogy mind Alba, mind Lavinium kicsinek tetszik majd a megalapítandó városhoz képest. De később megzavarta a megfontolásokat az öröklött betegség, a hatalomvágy, s a meglehetősen szelíden induló vállalkozásból rút versengés keletkezett. Mivelhogy ikertestvérek lévén, a kor alapján nem tehettek igazságot egymás között, a hely védőisteneire bízták, hogy jóslat útján válasszanak, kinek a nevét viselje az új város, ki uralkodjék fölötte - Romulus a Palatinust, Remus az Aventinust választotta magának, hogy ott az égbolt gondos megfigyelése útján a madaraktól kérjen jóslatot.

Azt mondják, elsőnek Remus kapott jelet: hat saskeselyűt; már-már kihirdette a jósjelet, amikor kétszer annyi jelent meg Romulusnak - és kit-kit a maga csoportja királyként köszöntött: azok a jelenségek időpontjának elsőbbsége, emezek a madarak száma alapján követelték a királyságot. Ebből vita támad, majd ölre mentek, s a harag végül gyilkossággá fajult; zavargás közben Remus egy ütéstől holtan terült el. Egy másik, ismertebb hagyomány szerint Remus, bátyját kigúnyolva, átugrotta állítólag az új falakat; emiatt Romulus haragra lobbant, és e szavak kíséretében: "Így jár a jövőben, aki átugorja falaimat" - megölte őt. Romulus tehát egymaga kapta kézbe a hatalmat; a várost megalapítása után alapítójáról nevezték el.
Romulus először a Palatinust, neveltetése helyét erősíti meg. Egyes isteneknek albai szokás szerint, Herculesnek pedig görög módra mutatott be áldozatot úgy, amint azt Evander elrendelte.

A vallásos szertartások dolgát elrendezve, gyűlésbe szólította a sokaságot, melyet egy testté, egységes néppé csakis a törvények erejével formálhatott, és jogrendszert adott neki; úgy vélte, hogy a bárdolatlan emberek szemében akkor lesz szent a törvény, ha a hatalom jelvényeivel ékesen maga is tiszteletre méltó. Különféle egyéb külsőségekkel is fönségesebbé tette megjelenését, főképp azzal, hogy tizenkét lictort vett maga mellé. Van, aki úgy véli, hogy az uralkodását meghirdető madarak száma miatt igazodott ehhez a számhoz. Én bizony nem restellem, azokkal értek egyet, akik szerint mind az effajta szolgaszemélyzet, mind a szolgák száma etruszk szomszédainktól származik éppúgy, mint a curulisi szék, a bíborszegélyű tóga, mert az etruszkoknál az a szokás járta, hogy tizenkét törzs közösen választott királyt, és valamennyi egy-egy lictort adott melléje."
 (Titus Livius)

Ne feledjük!

Csikamika történetei (4)

- mesék egy fekete-fehér cicáról;
Unokáimnak és más Gyerekeknek -

A nagy,  farsangi jelmezbál

Egy verőfénytelen, hideg januárvégi napon Gyuripapigazdi összehívta a Nagytanácsot, melyen ő elnökölt, és szavazati joggal voltak ott a többiek. Szavazati joguk nagyságuk sorrendjében alakult: így Csikamikának három, Csekritának kettő, Mincinek egy, Gyuripapinak - minthogy ő volt a legnagyobb - hét szavazata volt bármely kérdésben.
”Jövő héten farsangi bált rendezünk” – mondta Gyuripapi -, „jelmezeset, álarcosat. Készüljetek föl!”
”Hurrá! Farsang!... Izé… Mi az a farsang?” – kérdezte Csekrita.
”Ostoba!” – korholta Csikamika a tengerimalacot. – „Még ezt sem tudod?”
”Én se!” – szólt Minci.
”Gazdi, kérlek, mondd meg nekik!” – tett pontot Csikamika minderre.
”A farsang vízkereszt napján kezdődik, és húshagyó keddig tart. Nagy hejehuja van alatta, karneválok, meg jelmezbálok.” – magyarázta Gyuripapi.
”Na, ugye mondtam nektek? Keresztvíztől keddig, az a farsang.” – jegyezte meg Csekrita.
”Nem, nem mondtad! – nyávogott rá Csikamika Csekritára, aztán elmélázott: - „Húshagyó? Hogyhogy húshagyó?”
”Attól kezdve nem lehet húst enni húsvétig, amikor újra húst veszünk magunkhoz.”
A Gazdinak ez a közlése teljesen hidegen hagyta Mincit és Csekritát – ők nem ettek húst -, annál inkább földúlta Csikamika lelkiállapotát.
”Nem lehet húst enni? Meddig? Párizsit vagy viszkaszt se?”
”Hááát…” – mondta Gyuripapi. – „Hívő keresztényeknek nem lehet. Te keresztény vagy, Csikamika?”
”Nem, dehogy… Én talján cica vagyok!”
Gyuripapi nem magyarázta el Csikamikának, hogy hisz akkor különösen kereszténynek kéne lennie, hanem csak rámosolygott cicájára, és így szólt: „Azt hiszem, akkor rád nem vonatkozik a húshagyás parancsa. De a mulatságot megtartjuk, szóval döntsétek el, ki minek öltözik, milyen álarcot akar venni! Nem szólok bele.”
A Nagytanács feloszlott, legalább is Gyuripapi eloszlott a konyha felé, viszont a másik három tag lázas tervezgetésbe kezdett.
Nem sorolom, hányféle tervük volt, mi mindennek akartak öltözni, mert végül – szokás szerint – Csikamika ötlete bizonyult a legéletrevalóbbnak, annyira, hogy a másik kettő vita nélkül elfogadta.
Csikamika ugyanis egyszer csak felnyávogott, és azt mondta: „Figyeljetek! Nagyszerű ötletem van! Öltözzünk egymásnak!”
No, ezt még nem értették elsőre, Csikamika tehát elmagyarázta, hogyan képzeli: „Mondjuk, én leszek Csekrita, Csekrita legyen Minci, és Minci jelmezelje magát Csikamikának! Értitek már?”
Hogyne, ezt már értették, a Nagytanács maradéka is föloszlatta magát, és ki-ki lázas gondolkodásba, tervezésbe kezdett.
Csikamika avval kezdte a készülődést, hogy elcsente a törlőrongyot, melyet nemrégiben, takarítás közben látott a Gazdinál, és most eszébe jutott, hogy mennyire alkalmas az jelmeznek.
Ó, nagyon!
A portörlő vörös, fekete és fehér szőrmedarab volt, éppen olyan, mint Csekrita bundája.
Amikor Csikamika hátára terítette Gyuripapi portörlőjét, egy ideig igen büszkén gondolt magára, ám aztán eszébe jutott, hogy Csekritának egészen más, szélesebb az arca, mert  mindig kitömi kukuricamáléval mind a két pofáját, aztán úgy is maradt, szélesen.
Ezért Csikamika két-három mogyorót tömött jobbról-balról a pofijába, attól aztán ki is szélesedett az arcocskája, viszont rájött, hogy így aligha tud beszélni.
Mindenesetre megnézte magát a Gazdi tükrében, kint a konyhában (ami persze előszoba is volt), de nagyon nem nyerte el tetszését, amit látott. Mert egyáltalában nem hasonlított Csekritához.
”Persze, neki nincs farka.” – gondolta Csikamika, és átfutott agyán, hogy a Gazdi egyik ollójával le tudná vágni a farkát, feltéve, ha tudná, milyen hosszúra kellene vágnia, meg ha nem fájna szörnyen egy farokvágás.
Hát, inkább hagyta a farkát!

Eközben Minci azon buzgólkodott, hogy Csikamikává váljon. Először is kisétált az udvar végébe, ahol emlékezete szerint egy előző évi lakásfelújítás nyomán maradt valamennyi mészpor, abban jól meghempergődzött, míg hófehér nem lett szürke bundája, majd szénporral megpróbált fekete foltokat tenni a hátára, de – valljuk be! – nem sok sikerrel.

Tény, ami tény: amikor mind a hárman elkészültek, a tükör elé álltak, hogy megnézzék magukat, ám egyáltalán nem látszottak elégedettnek.
Annyira nem, hogy Csikamikának könnyes lett szép szeme, és azonnal elbujdosott szégyenében.
Egyenesen a kertbe bujdosott, ott is a lapulevélhez, aminek – hisz tudjuk – aljában lapult a gombaházikó, Csingiling varázstündér házacskája. Ott aztán - mit sem szégyellve -  Csikamika sírni kezdett.
Kisvártatva előbukkant Csingiling, és megkérdezte, miért bőg?
Csikamika elmondott mindent, aztán arra kérte Csingilinget, varázsolja őket egymássá
Csingiling azt felelte: „Na jó, de előbb meg kell ígérned valamit!”
”Bármit!” – mondta Csikamika.
”Ha legközelebb a kertbe jössz pisilni, légy szíves menj messzebb a lapulevéltől és a házikómtól, mert kezd szörnyű büdös lenni errefelé! Különben nincs varázslás!”
Amint Csikamika ezt megígérte, Csingiling bűvölésbe kezdett: „Más legyen te, te legyél mássá: csingilingi hipp-és hoppá!”
És akkor mindenki átváltozott.
Hipp- és hoppá!

Amikor Csikamika belépett a lakásba, Gyuripapi-gazdi épp azt mondta neki… Illetve Csekritának: „Csikamika! Ezerszer mondtam már, hogy ne rágd össze a terítő bojtjait!”
És még mielőtt Csekrita tiltakozhatott volna, rákiabált Csikamincire: „Hányszor mondjam, hogy töröld meg a lábadat, mielőtt bejössz a kertből! Hányszor mondtam?”
Azt már nem is tudom, miért veszekedett Gyuripapi a harmadikkal – akinek a nevét is összekevertem -, elég annyi, hogy a három kis állatka elsírta magát, mondván, hogy ő nem is ő: Csikamika meg kiszaladt a lapulevél alatt lapuló gombaházikóhoz, megkérte Csingilinget, varázsolja vissza őket, kit, mivé…
És Csingiling csak annyit mondott: „Na, jó! De menj messzebbre, ha pisilned kell!”
És mindenki azzá lett, akinek a teremtője teremtette: Gyuripapi meg szép farsangi jelmezeket és álarcokat készített kedvenceinek.
És így lett a farsangi bál…

Dallontano

Milyen messze vagy?
Olyan messze vagy,
mint Óriontól Kassziopéia,
olyan messzi-messziben
ragyog lényed,
miként messze van múltunktól
reményem.
Reménylátás, remény vágy:
hogy kerülnél vissza már?

Messze vagy: legalább
száz utcányit szaladtál,
és fényéve, hogy nem
láttalak már.

Dolce vita múlt: édes, az volt,
csak hát hamvába holt…

Milyen messze vagy már!
Mint Kassziopéia
az Óriontól.

Annak emlékére, hogy 561 évvel ezelőtt született Leonardo da Vinci

Signora Gioconda és a vincibéli Leonardo
- majdnem minden történeti alapot nélkülöző írás -

1507 szeptember tizenkettedikén -  egy csütörtöki napon – a délelőtti mise idején későnyári napfény aranyozta be a firenzei Dóm-tér köveit, meg a gyönyörű székesegyházat és a mellette álló, Giotto-tervezte Harangtornyot.
A vincibéli maestro Leonardo mindezt műértő szemmel tudta nézegetni, először is azért, mert a via de’Pecori felől érkezett a Szent János térre - vagyis nyugat felől -, így a délkeleti Nap ragyogtatta föl néki a teret és a dómot, meg azért is, mert a vincibélinek szépséghez értő szeme volt.
És hát épp e gyönyörű látvány miatt, vagy fertályórát gyönyörködött Leonardo da Vinci a tér, a Dóm meg a Harangtorony napsütötte látványában, és csak azután lépett be – alaposan lekésve a miserendet – a Virágdómba.
Alig haladt túl a nartexen, alig ért a templomtérbe, amikor fölrántotta szemöldökét: mi több, az a szemöldök tán magától rándult fölfelé, aztán mozgott szerteszéjjel.
A hátulról számított második padsorban meglátta Lisát,  Elisát, madonna Lisát, mona Lisát. Ha a lány nem épp profilba fordította volna édes arcocskáját, valószínűleg a Mester akkor is fölismeri szép dereka ívéről, tarkójának lágy muzsikájáról, kontyba bodorodó hajának csigabigáiról, ruha alatt is es-alakba gömbörödő gerincének lágy íveléséről mona Lisát, élete egyetlen, áthatóan rendkívüli szerelmét a vincibéli, holott elég régen látta utoljára madonna Lisát, aki abban a nevezetes 1507-ik esztendőben persze már a signora Gioconda névre hallgatott.
A lány ugyanis pár esztendeje a firenzei Giocondo bankár asszonya volt.
Hogy azon a langymeleg szeptember közepi napon ők ketten a Virágtemplomban találkoztak, bizony csodának nevezhető bátran nyájas olvasó, és csak azért nem nevezem véletlennek, mert véletlenek nincsenek.
Ám csodák: csodák azok vannak.
Mert hát abban, hogy ők ketten találkoztak emberi számítás vagy logika nem működött közre, hisz a vincibéli már jó pár éve Milánóban élt, és csak valami különös vágy húzta-vonta vissza egy reggelen ifjúsága Virágvárosába; maga sem értette okát.
Ami pedig mona Lisát illeti, ő férjével szintén csak átutazott Firenzén: ser Giocondo nem itt kívánt megtelepedni, hanem – persze nem messze Firenzétől – Pistoiában, szép, ifjú felesége szülővárosában.  Ráadásul a férjet ügyei sok-sok évre elszólították Firenzétől, darab időt utazgattak, éltek sok mindenfelé az esküvőjük után, még egészen déli vidékeken is, még Szicíliában is.
Hogy most itt, a firenzei Virágos Szűz Mária templomában összetalálkoztak, az bizony csakis isteni logika szerint történhetett.
Az öregedő Mester - ki még mindig úgy röppent a Szépség felé, miként pillangó a fény felé – csöndesen beljebb lopakodott,  madonna Lisa háta mögé egészen, és egy régről való mondatot suttogott el: „A szem leginkább a szépségre és a harmóniára szomjúzik, ezek kutatásában kiváltképpen kitartó és különösen állhatatos…”
Virágszép Lisa meg sem fordult, csak visszasúgta a folytatást:” …néha nem is tudja, mi az, ami bántja: hacsak az nem, hogy képtelen lecsillapítani a szépség szemléletének végtelen szomját".

Tizenhat évvel korábban
Az 1492. esztendő júliusának egy napján nyúlánk, még majdnem bakfistestű, de gyönyörű- virágba-boruló lány kopogtatott Leonardo da Vinci piazza San Lorenzon lévő házának kapuján.
Alkonyattájt volt, a kedves kis tér árnyai már megnyúltak, elbújtak a környező utcácskákban; lemenőben volt a nyári Nap.
Ami azt illeti, a nyurga, ifjú lány nagy merészségről tett tanúbizonyságot, amikor a vincibéli mester ajtaján kopogtatott.
Leonardonak nem volt túl jó híre akkortájt.
Kerülte a barátkozást, bezárta magát művészetébe és gondolataiba, nem volt könnyű megszólítani, nem is nagyon merték; aztán meg úgy hírlett, nem a nőket szereti, hanem az ifjakat.
Azon a nevezetes napon, amikor Lisa da Pistoia legyőzve félelmeit bekopogott a mogorva vincibéli házába, a lány húsz esztendős volt, Leonardo pedig negyven.
Bizony: húsz sötét szakadékként mélyült esztendő állt közöttük.
Lisával így állt a dolog: hosszú, kicsit előrehajló, de szépívű nyakán a teremtés óta eltelt idők leggyönyörűbb, legbájosabb fejecskéje ült, szintén általában előre hajolva, és földre vetett pillantással. Mona Lisa ritkán nézett szembe bárkivel is, szemérem vagy félsz okán: ki lenne megmondhatója?
Ruhájának kivágásában fölsejlett kecses ívű nyakának folytatódása: néhány csigolya meghatóan kiemelődött ama ruhakivágásból, hogy aztán a többi eltűnjön, belevesszen a lágy-puhán domborodó hátvonalba. Azt a néhány csigolyát azért is lehetett jól látni, mert dús, barna haját a lány magasra föltűzött kontyban viselte, és csak néhány makacs hajszál kunkorodott abból a kontyból a nyakra, hátra.
Olyan zöld szem lesett ki a magasra ívelődő homlok alól, mint a velencei lagúnák vize.  És nem csak oly zöldek voltak e szemek, hanem oly tisztán ragyogóak is, mint ama lagúnák fölszíne a lemenő Nap visszfényében. Hogy még hozzá az írisz aranysárga pöttyöződése olykor barnába hajlította e szemek színét, az már igazán festő ecsetjére, vásznára való volt.
Lisával így állt a dolog: mióta eszmélete és látása nyiladozott – tizenhat éves kora óta -, csak és kizárólag a szépművészetek iránt mutatott fogékonyságot. Mona Lisa mint szivacs a tenger vizét szívta magába a megnézhető festményeket, rajzokat, a megnézhető és kitapintható szobrokat, a nézhető és használatba vehető épületeket. Persze fogékony volt Lisa a természet alkotásai iránt is, de csak akként, hogy mi módon lehetne egy rétet, erdőt, mezőt, folyót, tavat vagy patakot képpé alakítani.
Tizenhat éves kora óta kérlelte atyját, engedje őt festeni, rajzolni, tanulni a szépművészetek technikáját; nem mondhatom, hogy atyja ilyenkor elverte volna (felvilágosult, humanista atya volt Piero da Pistoia), de mindahányszor mereven elutasító maradt e kérdésben.
Arról már nem is szólva, hogy a tizenötödik század ama éveiben nem tanulhatott lány festeni, szoborni, építeni. A legtöbb, amit a szépművészetek közül elsajátíthatott egy ifjú hölgy, az a hímzés és vele kapcsolatban lévő díszítőművészet volt.
Nyílt az ajtó, a vincibéli feje jelent meg az ajtókeretben, és Lisa összeszedve minden bátorságát szinte kiáltva kezdte mondandóját:
„Tanítson engem ser Leonardo! Tanítson meg engem rajzolni maestro! Látni, maestro!”
Leonardo da Vincivel így állt a helyzet: azon a jeles napon, amikor Lisa bekopogtatott hozzá, és ő ajtót nyitott, negyven esztendős múlott; fején fekete, ellenzős sapkát viselt, az alól omlott elő hosszú, vállát és mellkasát csiklandozó haja. Erős hullámokban bodorodott alá, akár csak mellközépig érő göndör szakálla. Így, összességében kicsit elvadult hatást keltett volna, ha a hosszú orr két oldalán mélyen ülő ragyogó szemei, lágy, szinte nőies szája vonala, és egyáltalában: nemes metszésű arca nem árulkodott volna szelíd és szép gondolatokról. Nem, a vincibéli Mester egyáltalán nem volt ijesztő; melegség, galambszelídség sugárzott abból az ajtókeretből előbukkanó arcból, minden rossz híre dacára.
Hát még a keze: álmélkodott rá mona Lisa. A nőiesen kicsiny kezek, a hosszú, finom ujjakkal szakadatlan mozgásban voltak, mondhatnánk, mintegy folyamatosan rajzoltak a levegőbe, képeket képzettek a levegőbe, a semmibe, mintha csak vásznon, márványon, agyagon formáztak volna gyönyörű képeket.
Leonardo da Vincivel így állt a helyzet: a Mester egyáltalán nem volt homoszexuális, adott pillanatunkban is kedvtelve nézegette Lisa sudár, szép testét, kecses nyakra ült szép fejecskéjét, nagyon is kedvtelve, és gondolatban már rajzolta is e testet, ezt az arcot, és gondolatban magához is ölelte azt a meleg lánytestet.
Leonardo ugyanis tudatosan mondott le a női ölekről, éspedig azért mondott le, mert küldetésérzete volt, régóta, tizenhat éves kora óta úgy érezte: gondolkodásra és alkotásra hívta őt Isten e világra. Ahhoz meg elég volt körülnéznie a világban, hogy lássa: mennyi bonyodalomra, energiafecsérlésre alkalmas a szerelem: ó, látott maga körül elég szerelmi nyomorúságban tengődő firenzei férfit és nőt, épp eleget! Tudatosan lemondott hát az életnek eme gyönyöréről, és föl-fölgerjedő nemi vágyát ifjakkal elégítette meg; a testi gyönyörnek eme módja kevesebb szenvedélyt és szenvedést okozott, mint a szerelem.
Így állt a helyzet Leonardóval, amikor betessékelte mona Lisát lakásába, bort és harapnivalót készített a lány elé, aztán beszélgetésbe bonyolódtak.
És – néhány nap, hét múlva – tanítani kezdte a lányt, aztán festegetni, rajzolni tanította, aztán még bonyolultabb dologba bonyolultak.
Szerelembe?
Istenek titkait minek fürkészni? Istennők titkait minek fürkészni? Ki mondaná meg tiszteletet, meleg szeretetet, lánynak apja iránti szeretetét érezte-e Lisa da Pistoia a vincibéli iránt?
És a mester is sokat faggatta magát érzelmeiről, míg meg nem értette: szerelmes az ő Madonnájába, végzetesen és először életében: szerelmes.

Lisa - mona Lisa - az ablaknál ült, félprofilban, mozdulatlanul, vagy majdnem mozdulatlanul, hisz a Mester festette őt. Leonardo meg a vászon mögött állt, gyakran elgondolkodva, meg-megállva a munkában, mert miközben festette a lányt, nevelgette is, tanítgatta is; igazából hangosan töprengett, hangosan mindazon, amin évek hosszú során át csak magában töprengett: most, hogy a figyelmesen hallgató, édes arcú lány ott ült műtermében, hangosan is töprenghetett.
„Ne nevess ki Madonnám, ha beszéd nélküli tanítómestert ajánlok, hogy megtanítson arra a művészetre, amelyet ő maga nem is ért; mert csakugyan jobban el tud igazítani taglejtéseivel, mint bárki más a szavakkal. Azt mondják, hogy a tapasztalatból született ismeret gépies, és csak az az ismeret tudományos, amely az elmében születik, és ott végződik. Ami pedig a tudományból fakad és kézművességbe torkollik, félig mechanikus. Az a felfogásom, hogy amely tudományok nem születtek tapasztalatból, minden bizonyosság anyjából, s amelyek nem végződnek be kézzelfogható gyakorlatban, vagyis amelyek eredete, kialakulása és végcélja nem megy keresztül az öt érzékszerv valamelyikén, hiúak és tele vannak tévelygésekkel.”
Nézegette a lányt, várt, míg Lisa bólintott; bólintott, hogy igen, érti; akkor egy darabig csöndben festette tovább Lisa szépséges arcát, valódi Madonnává formálta őt a vásznon, kicsi Jézussal ölében, de nyilvánvalóan, nem szentképet festett a vincibéli, hanem izzóan erotikus és szelíden szép, lágy mona Lisát festett.
„   A festészet” – folytatta kisvártatva a Mester – „néma költészet, és a költészet vak festészet. Egyik is, másik is a természetet utánozza, amennyire képességeitől telik, és egyikben és másikban is kimutatható nagymérvű erkölcsi tartalom. Úgy, amint Apellész csinálta a Rágalomban, tudod Lisa?”

Közben múlt az idő, telt az idő; az írt módon múlt az idő. Virágvárosuk folyója - a szép, zöldhullámú Arno -, napokat, heteket, hónapokat görgetett habjain, miközben kettejük felett is múlt az idő. Leonardóé kicsit gyorsabban, Lisáé kicsit lassabban, már húsz évük különbségének megfelelően lassabban, gyorsabban.
Mindegy no, csak az a lényeg, hogy szép lassan-gyorsulón  – akár az Arno lágy vize – folytak a napok, hetek, hónapok, évek; és a vén Arno látta az öregedő Leonardót, és az ifjú Szépséget először csókolózni is; aztán az Arno halk folydogálása elhozta első ölelésüket is, aztán többet is, sokat is, sok jó meleg ölelkezést.
Leonardo egészen rákapott a lány lágy ölelésének ízére, noha gyakran mondogatta, különös szerelmükre, kapcsolatukra célozva: "Ahol hiányzik az értelem, ott a lárma foglalja el a helyét."
Mert lárma is volt közöttük jócskán: egyikük sem volt igazán képes belenyugodni Isten ama rendelésébe, hogy ők ketten egymásnak vannak rendelve, és ugyanazon mozdulattal vannak elválasztva egymástól. Mert hát az nyilvánvaló volt, mindvégig nyilvánvaló abban a két évben, amit valamilyen módon együtt görgettek tova (Lisa sosem költözött a vincibélihez), hogy Lisának előbb vagy utóbb mennie kell, el kell hagynia öregedő barátját, és atyja akaratából férjhez kell mennie, egy rangban is, korban is hozzávalóhoz.

Így történt pedig az 1495. évnek augusztusában, hogy Lisa el is tűnt Leonardo életéből: akkor mindketten azt hitték: örökre, véglegesen tűnt el. Ment, ment Lisa, elment…

Vissza újra az 1507. esztendőbe
„Tizenhárom éve már, tizenhárom éve nem láttuk egymást.” – töprengett a vincibéli, miközben a Campo Santo felé haladt, és köpönyegébe rejtve vitte levelét, melyet még újbóli találkozásuk éjjelén írt signora Giocondának, és most szándékában állt bejuttatni ser Giocondo házába, madonnája kezébe. „Semmi sem változott tizenhárom év alatt” – gondolta még hozzá a Mester –, „épp úgy szeretem, mint annak előtte. Ami azt illeti: tizenhárom éven át, míg semmit sem tudtam róla, semmit sem hallottam róla is: szerettem.”

Így esett, hogy egy fertály óra múltán mona Lisa ezt olvashatta:
„Óh, létezésem értelme te, legkiválóbbja az Isten által teremtett dolgoknak! Mely dicséret tudná kifejezni a te nemességedet, szépségedet és tisztaságodat, milyen nép, mely nyelv tudná majd teljesen leírni a te valódi művelkedeteidet? Te vagy az isteni test ablaka, amelyen keresztül kitekint útjára, és élvezi a világ szépségeit.
Jöjj velem szerelmem, szökj velem mindennapok gondjaiból, mindennapi férjed oldaláról! Jöjj velem: örökkévaló képet akarok készíteni rólad szerelmem, örökkévalót, méltót szépségedhez, kecseidhez, bájaidhoz; képet, melyet ezredévek múltán is csodál majd a földkerekség népe!
Hajnalban, még napkelte előtt várlak a Tengerhez vezető útnál, ott ahol az Arno kanyarulatot vesz. Ott várlak egy lefüggönyözött batárral, mely elvisz minket a kék tengerig, melyen bárkánk sietve Velencébe hajózik velünk! Ott akarom szent képedet megfesteni, ott akarok veled együtt hálni újra, ott akarlak szeretni ismét!
Te vagy napkeltem és napnyugovásom, te mozgatod az embereket napkelettől napnyugatig, te találtad ki a természetet, sőt annyiban felül is múlod a természetet, hogy míg az egyszerű természeti tárgyak változatlanok, te, akinek hatására szemem a kezeimnek parancsot ad, te az örök változás vagy magad! Végtelen sok, számtalan gyönyörű forma, mind te vagy!
Jöjj velem szerelmem Velence szép városába!”

Velence! Átkozott és áldott, ezerszer átkozott és milliószor áldott Velence, szépséges Vízivárosom!
Velencében - ott ahol a calle del Perdon és a rughetta del Ravano összefut és kicsiny campová tágul mindkettő, nem túl messze a piactól, közel a Rialtohoz - kicsiny, egy emeletes házacska áll, afféle igazi velencei házacska. Mór jellegű szamárhátíves ablakokkal, balkonnal, kőbábos tetőterasszal, amely fölött kivonható sátorponyva feszül nyáridőn, sárga, narancs és vörös színben pompázó sátorponyva. Nyári alkonyaton jó ott megülni, elnézni a kis tér gyérülő forgalmát, hűsölni és eszegetni, beszélgetni és enyelegni.
Murano és Burano felől balzsamos illatú lágy szellők kerekednek útra, és dalolva, kacagva kóborognak a kis callékban, szállnak a zöldszínű riók fölött, aztán könnyedén megborzongatják a Bacino di San Marco tágas víztükrét; kicsit meglengetik a Piazzán álló három szép zászlót a magas rudakon, és elszállnak a nyugovóra térő fecskemadarakkal.
És egy este ott ültek a tetőteraszon és Leonardo mesélt: „Tegnap, miután elváltam itteni barátaimtól, a hosszabbik úton indultam hazafelé. Kerültem egyet a Rialton meg a Szent Márk terén, gyönyörködtem Velencében. Éjszaka még csodálatosabb,  mint nappal. Tudod kedves, Velence lámpásai hasznos és tetszetős dekorációi az Úrnak. Aztán az üzletek fényei, az utcai lámpáktól függetlenül is fényforrások. Nagyszerű az is, hogy éjfélkor, ugyanúgy mint délben megtalálni az élelmiszerárusokat, hogy a csapszékek, a trattoriák éppúgy nyitva vannak.”
Elgondolkodott kicsit, aztán folytatta: „Mindenfelől énekszó hallik, a terekről, az utcákról, a lagúnákról. Énekelve árulja portékáját a kalmár, énekelve távozik műhelyéből a munkás, énekelve vár utasára a gondolás. Aztán beljebb sétáltam a zegzúgos callékon, és egy álmodó, csöndes rio fölött ívelő hídon megálltam. Visszfények a zöld lagúna vízén, halk csobbanások, amint a víz a csónakok, bárkák, gondolák testéhez csapódik, az ablakokban muskátlik és jázminok, és szerte, mindenfelé hercegnői kényességgel sétálgató macskák. A San Zaccharia mélyöblű harangja elkongatta a vesperást, és olyan édes illatok szálltak a víz felől, hogy belemámorosodtam.”
Mona Lisa álmodozva hallgatta, megelevenedtek benne a képek, miket oly érzékletesen festett elébe a vincibéli, és behunyta szemét, hogy jobban lássa Leonardo szóképekből alkotott Velencéjét.

Jó pár héttel, hónappal Velencében való megtelepedésük után – 1508. július másodikán - aztán a vincibéli hozzákezdett, hogy a mostani mona Lisát, signora Giocondát, az ő Madonnáját minden jövendő időkre megörökítse; ám tudni kell, hogy készülődés közben ravaszul mosolygott az agg Mester.
Ahhoz képest, hogy – mint többször mondta – élete fő művét készült megfesteni, viszonylag kicsiny, egy mindössze 29*20 hüvelykes fapanelt helyezett a festőállványra, és hozzákezdett az alapozó festéshez. Az alapozáshoz még nem volt szükség arra, hogy Lisa modellt üljön, ennek ellenére az asszony egy tapodtat sem mozdult a műteremmé alakított szobából, nézte, ahogy a vincibéli aprólékos gonddal olívzöld-olívbarna alaphátteret készít, nézte, ahogy a háttér sziklás táját vázlatozza, és közben hallgatta Leonardo gondolatait, melyek mintha csak a tizenhárom évvel korábbi tanítások folytatásai lettek volna. A vincibéli egészen rászokott erre a hangos gondolkodásra, mióta újra vele volt Lisa.
“Ha kételkedünk bármely dolog bizonyosságában, mely az érzékszerveken áthaladt, mennyivel inkább kell kételkednünk az olyan dolgokban, amelyeknek érzékszerveink ellentmondanak, mint például az Isten, a lélek és az effajta dolgok természete, melyeken örökké vitáznak és civakodnak.” – mondta kicsit Lisának, kicsit magának. - “Az igazi ismeret pedig az, amelyet a tapasztalat érzékszervek által szerzett meg, csöndet parancsolva a vitatkozók nyelvének. Ez nem ábrándokkal táplálja kutatóját, hanem mindig első, az igazi, ismert alapelvekből kiindulva fokról fokra halad előre mindvégig helyes következtetésekkel.” – vélte Leonardo.
Aztán eljött a nap, amikor maga elé ültette Lisát: testét félprofilba fordíttatta, de fejét majdnem egészen szembe, és megkérte az asszonyt, hogy csak kissé billentse oldalra, szinte észrevehetetlenül. Két kezét az ölébe tétette, a balt a jobb fölé.
Kicsit gyönyörködött Madonnája szépségében, aztán óvatos, könnyű mozdulatokkal színfoltokat, színvonalakat kezdett a falapra rakosgatni, és közben ismét megjelent arcán a ravasz mosoly.
Kétségtelen: Leonardo da Vinci valami nagy huncutságra készült, valami nagy-nagy füllentésre.
” A festmény olyan költői műalkotás, amelyet látni lehet, nem pedig hallani: a költészet pedig olyan festmény, amelyet hallani lehet, nem pedig látni” – mormolta maga elé.
Szabad idejükben, az ülések szüneteiben sétálgattak szép Velencéjükben, új és újabb helyeket fedezve föl; ravaszkás mosollyal fogadták azok gratulációit, akik megálltak velük néhány szót váltani, és szárnyas szavakkal dícsérték a Mester “szépséges lányának” bájait. Olykor elhagyták a Várost, kirándultak a kabócaénektől hangos Torcellora, melyet egyetlen széles canale szegett ketté, és csak néhány álomba burkolodzott villa, két régi templom díszített. Máskor Padovába hajóztak a halkszavú Brentán, bejárták templomait, zegzúgait.
Éjszakánként az agg hűlő testét melegítette Lisa da Pistoia forró ölén, meleg karjaiban.
És közben szót nem ejtettek arról, hogy egyszer majd vége lesz mindennek, egyszer majd Lisa újra fölkerekedik, mint sok évvel előbb, hogy megint signora Giocondává váljon, és Leonardo halálig egymagában marad majd.
Pedig közben a vincibélit féllem gyötörte; félelem attól, hogy Lisa egyszerre elrepül, mint egyszer már megtette. Félt, de nem szólt, csak magában gyötrődött, de nem kérdezte a lányt szándékairól.
Egy nap Leonardo da Vinci kezdte megváltoztatni az alakuló portrét, egyre csak alakította, így hát egy alkonyatkor, amikor véget ért az ülés, és Lisa megnézte a képet, joggal kérdezte:
”Ki ő?  Ki?  Nem én vagyok, nem egészen én vagyok.”
”Nem madonnám, ez mi vagyunk. Gyönyörű arcod vonásaiba illesztettem a magam képét, a magam húsz esztendős képét. Így most már mindig egyek leszünk te meg én. Így festettem, ilyen voltam akkortájt, mikor te születtél….” – mosolygott madonnájára ravaszul a vincibéli.

Évek múltán
1517. őszén,  egy késődélutáni órán – mondhatni bátran: alkonyattájt – signora Gioconda férje, a firenzei ser Giocondo bankár oldalán kilépett pistoiai palazzojuk kapuján, és épp két férfiú beszélgetését halllotta meg. Arról beszéltek, hogy a nagy Mester és Tudós, Leonardo da Vinci, a francia uralkodó meghívására elhagyta Milánót és frankhonba költözött. Arról is szó esett, hogy festményeit, írásait hátrahagyta Milánóban, majdani becsomagolásra és utánküldésre, csupán egyetlen kisméretű festményt vitt magával személyesen. Egy rejtélyesnek mondott festményt, amit a Maestro senkinek látni nem engedett, és amely épp emiatt különböző találgatásokra adott alkalmat, mint a nagy rejtélyek szoktak.
Signora Gioconda – mona Lisa – könnyedén elmosolyodott, és továbbsétált ura oldalán.

Április tizennegyedike van

1912. április tizennegyedikén, 23:45 perckor az RMS Titanic jéghegynek ütközött az északi szélesség negyvenegyedik fok negyvenhetedik percénél illetve a nyugati hosszúság negyvenkilenc fok ötvenhatodik percénél,  Új-Fundland közelében; a jéghegy víz alatti része  olyan szerencsétlenül sértette fel a hajótest oldalát, hogy felszínen tartására nem maradt remény.
Tizenötödikén hajnalban, 2:20-kor a hajó elsüllyedt.
A Titanic április tizedikén indult első és utolsó útjára Southampton kikötőjéből. A szép hajó  elsüllyeszthetetlennek tartott rekeszes hajótörzzsel rendelkezett, és kora legnagyobb utasszállító óceánjárója volt. Belfastban épült a Harland and Wolff gyárban, akkori áron hét és fél millió dollárba került, és ezen az első útján Southamptonból először Cherbourgba, onnan az írorországi Queenstownba hajózott: végcélja New York volt.
Legénysége 860 főből állt, az első osztályon 1416, a másodosztályon 2152, a harmadosztályon 3262 utas volt.
A hajó parancsnokát Edward John Smith-nek hívták.
A Titanic komoly célokkal indult útjára, ugyanis a jó reklám érdekében hat nap alatt akarta teljesíteni a Southampton–New York távot. Ezzel magyarázható, hogy a kapitány és legénysége a biztonságosnál jóval nagyobb sebességgel rohant az óceánon, és ez volt az oka annak, hogy a Titanic a rövidebb utat biztosító északi „veszélyzónában” haladt, ahol az enyhe tél miatt 1912 tavaszán a szokásosnál is több jég sodródott.
Így elmondható, hogy az óceánjáró Smith és a személyzet hibájából eredően ütközött a jégheggyel.
A Titanic éjjel negyed egytől C.Q.D., majd a korban még újnak számító S.O.S. morzejeleket kezdett sugározni az éterbe, ám segélykérő hívásaira nem érkezett válasz. Az óceánjáró hatalmas orra eközben lassan belesüllyedt a tengerbe, majd két órával később a gigantikus hajótest kettétört, és 2 óra 20 perc körül az Atlanti-óceán fenekére merült. A Titanicról lebocsátott mentőcsónakok a 2206 utasból 705 főnek nyújtottak menedéket, akiket később a Carpathia nevű gőzös vett a fedélzetére. Azok, akik nem fértek be a csónakokba – Edward John Smith kapitánnyal együtt –, mind egy szálig a jeges óceánban lelték halálukat.
Alighogy a Titanic óriási acélteste a tenger fenekére került, máris megkezdődött a legendák gyártása, melyek a regény- és filmadaptációk születésével aztán gombamód szaporodtak. Ezek nagy része érthető módon a katasztrófa előtti utolsó órákkal foglalkozik, és elsősorban a mentőcsónakok körüli eseményekre koncentrál. Való igaz, hogy a Titanic nem rendelkezett elegendő csónakkal az összes utas elszállításához, ám az is tény, hogy a zűrzavarban jóval kevesebb embert mentettek meg, mint amennyire lehetőség nyílt volna: az első, 0 óra 40 perckor vízre bocsátott 65 személyes mentőcsónakban például mindössze 27-en foglaltak helyett. Később az a legenda is elterjedt, hogy az utasokat az osztályok sorrendjében mentették ki a Titanicról, sőt, akadtak, akik azt híresztelték, hogy a harmadosztályú jeggyel rendelkezőket a kapitány egyszerűen a hajó gyomrába záratta. Ez azonban nem több rosszindulatú pletykánál, aminek valótlanságát a túlélőkről készített statisztikákban bárki könnyen ellenőrizheti.

Ezer bajom(ból), oktalanság árán

Ezer bajomból kilencszáz-
kilencvenkilenc múlik.
A tavaszi napnak már
ereje van, és a szép fény
is későbben hullik, süpped,
zuhan be a sötétségbe,
éj fekete ébenébe.
Gondjaim már minden reggel -
mint a fürge méh -,
repkednek az új meleggel
valahová: Feléd?
Egy híját ösmérem
 örömimnek még:
Niki szívét kérem.

De azt nem adja az Ég!

Attila elmegy

Halkan kopogtatott. Az ajtón az ő verse lógott, Judit lemásolta, szép, gyöngybetűkkel, jól olvasható méretben, aztán kitette az ajtóra:
„Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám.”
Attila ehhez tartotta volna magát, de most kopogtatni kellett, mert az ajtó visszavonhatatlanul zárva volt.
Aztán kicsit határozottabban kellett kopogtatnia, bár ezt nem nagyon szerette.
De a bal oldalán már kezdett verni, aztán dörömbölni az ujjnyi vastag ér, hát kicsit dörömbölt az ajtón. Dörömböljünk – dömb-dömb-dömb...Na jó, ez egy másik vers, különben is rossz lenne így!
„Judit!” – szólt be az ajtón. „Judit!” – kiabált be az ajtón. „Juudiiiit!” – üvöltötte, és megrúgta a zárt ajtót.
Azt eddig észre sem vette, hogy az ajtó mellett gondos-pontos, Judithoz illő mód összekészített batyu hever.
Vértolulásos tekintete most kapta el a csomag látványát: amint fölfogta jelentését, abbahagyta a dörömbölést. A holmi az övé, ez a maroknyi, kitett homi mindent elmondott.
Levélnek, levélnek lenni kell!
Volt. Igen, ott volt a levél a batyu tetején.
„Attila! Ennyi volt, nálam most betelt a pohár! Fogjad kérlek a csomagot,  és minden hiszti nélkül menj el szépen. Már az is sok nekem, hogy eltartsalak, de hogy közben még megcsalsz, az nem járható út!
UI: Próbálj elkezdeni dolgozni valamit, javítani az emberekkel való kapcsolataidon, nézz körül, kik azok, akik ellenségeid tényleg, s kik az igaz barátaid! S ne azokat bántsd mindig! Judit”
Attila nézte a papírt még, sokáig nézte, de nem olvasta. Ó, dehogy! Nézte, és összefüggéstelen mondatok keringtek elméjében, de a szívében kikelt harag immár nem nőtt a szájáig, csak belső monológ formájában szűkölt benne.
„Dögölj meg!” – döngette koponyája falát a káromlás – „Jól van! Gondolkozom .. coito ergo sum … ondolkozom tehát vagy… Zagyva Laborc Nagyág a Tisza mellékfolyói… lányok!  Filiale leánynyelv… magyar nem francia… csődtömeg…mek mek mek három szabó legények…Nem fog kiokosodni a buta dög, a rohadt kurva…”
Hirtelen, maga számára is érthetetlenül fölnevetett, miközben rágta, ette a düh a történtek miatt is, a levél miatt is, most meg még a nevetése miatt is.
De hát Ő nem csalta meg Juditot! Hogy csalta volna meg? Írt néhány verset Flórához, de azok csak afféle költői szerepjátékok… Nem is szerelmes Flórába, meg aztán a Gyuszi szerelmes Flórába, hát csak nem gondolja Judit, hogy ő a barátja kedvesével kezd?
„Akkor… miért?” – dobolta halántéka, zakatolta szíve.
Csak állt meghülyülve az ajtó előtt, és semmit sem értett.
„Aztán meg… kezdjek el dolgozni?”
Hát mit gondol a Judit, nem próbálta ő már ezerszer is? Nem keresgélt állást egyfolytában? Miért ütött ekkorát rajta az asszony?
„Gondolkodom: mért siessek? itt egy nő… nősül…nőszni…baszni… viszket a nyakam…viszket a seggem megvakarom még pedig ott ahol én akarom…”
„Aki nem dolgozik ne is egyék…” – gondolja Attila – „Horty sem dolgozik…a munkások dolgoznak…dögöljenek meg…ugy kell nekik… ”
Kezével a batyuban matat, mintha újra kéne rendezni azt a pár holmit, amit Judit összeszedett, s az ajtó mellé tett a gangra. Azt a kevés holmit, ami az övé. „Nem sok” – gondolja a Költő, aztán meg: „Dolgozzon a Judit, a buta állat…ha nő lennék kurva lennék…”
„…ingyen…”
Kezével a batyun matat, mintha emelni akarná, emelni, fogni, aztán elfordulni az ajtótól, lebaktatni a lépcsőn…
De még marad.
Érzi, hogy a folyosóra néző ablakok függönyei mögül nézik őt a lakók. Nézik és röhögik.
A dühöngés vérvörös képei közé most váratlanul egy szelíd, lágy, őzike-harmonikus kép tolakszik föl Attila elméjében.
A gondolatképből szóképek gurulnak elő. „Ímhol, őzike léptekkel a lány…”
Hűvösvölgy, erdei tisztás. Laza félkörben ifjúmunkások ülnek a füvön: téged várnak Attila. Téged, aki vasárnap délelőtti pihenőjüket akarod elrabolni holmi előadással a költészet hatalmáról.
Megérkezik a Költő, valaki bemutatkozik neki, aztán bemutat egy kedvesen komolyarcú, fiatal lányt, aki az előadást fogja illusztrálni, a te verseiddel fogja illusztrálni Attila.
„Ímhol őzikeléptekkel a lány…”
Szántó Judit előadóművész.
A költő körbesétálva, heves gesztusokkal magyaráz, közben rátéved tekintete Judit arcára, szemére, elkapja a lány tekintetét, mely  mély tiszteletről tanúskodik. József Attila egy körmondat közepébe, anélkül, hogy hangsúlyt váltana, beszúr egy mellékmondatot: „A versmondó hölgy az előadás után várjon meg…”, s mintha mit sem mondott volna, folytatja az eredeti mondatot.
És Judit megvárt, ugye Attila? Így történt?
„Ímhol a lány.. be ne csináljak…csinálmány…állitmány…állvány…ál…”
„Rágyújtok! Ami kimarad, kimarad…”
Egy szál törődött, félig sem töltött Leventét kotor elő, s rágyújt, miközben kaján arcú függönyök figyelik ajtók mögé bújva.
Beleszív a cigarettába, felparázslik a cigaretta.
„Mily szép vagy, milyen gyönyörű. Mindenütt kerek és gömbölyű… minden nő dögöljön meg…impotencia…túl az ó potencián…”
Sokat nélkülöztetek ebben a lakásban, mely most zárt ajtó és függöny mögött bújik, sokat, ugye Attila? Végül is érthető, hogy Juditnak elfogyott a türelme.
„Gyengék vagyunk, szenet kell venni, begyujtanunk… a Judit dögöljön meg! agyonvert az a rohadt…miért fáj… nem fáj…jáf…kár…rák…”
Az amúgy is törött cigaretta végére ég, lehajítja a gangról a csikket.
Tétován még egyszer bekopogtat az ajtón.
Reméltél még valamit, Attila?
„Jutkám, csapódj! Én szép szőke kalászom…” – iramlik át az agyán, aztán - „dolgozni… na persze…mindig csak dolgozni…mindig csak dolgozni…hisz azt az anyaföld magától megtermené talán…”
Megfogja a batyu csücskét, ránéz még egyszer a zárt ajtóra, aztán elindul a lépcső felé.
Álláskeresés? Igen, álláskeresés. Önéletrajzot kell írnod Attila! „Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors, és hogy munkában szívós vagyok.”
Ezt mondogatja magában görcsösen a Költő.
Eléri a lépcsőházat, befordul, nem néz vissza a zárt juditajtóra, nem.

Attila elmegy.

Párhuzamos életrajzok első rész

- elhangzott 2010. április tizedikén – a Költészet Napjának
előestéjén - a Gödör-klubban, Víg Mihály és Magyar Péter
csodálatos zenei támogatásával -

Éltem, és ebbe más is belehalt már
József Attila
Önéletrajz a túlvilági portán
(Nagyon fáj, tudod? Még mindig
nagyon fáj!
Pedig hány éve is annak már?
Fölkeltél az asztaltól, felvetted másoktól
kapott kopott kabátod.
Köszöntél Etusnak
és a gyerekeknek.
Zsebedbe három utolsó
leveled tetted,
és megindultál a sáros-havas úton
a szárszói posta fele.
Elindult akkor minden:
nemzet pusztulása, szerelmek halála,
az ember hallhatatlan magánya,
de te már mentél visszafoghatatlan.
Nem mondom én – hogy mondhatnám? –,
hogy megérdemelted sorsodat. De
hogy várható volt, azt tudom: és tudtad.
Hisz még nem nagy az ember, és te törpék
közt voltál hatalmas.
Csak hát kőbe
tejfoggal haraptál; mindig siettél -
bár el nem maradtál -, és nem csak
makacsul mondtad, élted is vélt igazad.
És töltött fegyver helyett – mit az ember
szívének szegezhet – a vonatkereket vetted.
Nagyon fáj, tudod? Pedig hány éve
is már annak?
Bár születtél volna Indiában,
hol éjjel a vadak zöld szeme
cikkan a dzsungelen által, és
nem ezen a Tiszatájon,
hol vadak közt élted le életed.
Bár ott ülhetnél még csillámló
sziklafalon, és kedves vacsorád
melegét élveznéd: ami Neked
sohasem jutott!)

1905-ben születtem  Budapesten, görög-keleti vallású vagyok.
Templomok nártexében, homlokzatán olvastam én olykor:
 „Tebenned bíztunk eleitől fogva:
Uram, téged tartottunk hajlékunknak!”
Erről én ezt gondoltam: magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek.
Semmiképp se többe, mint az állatnak, mely elhull örökre.
Nem mintha nem hittem volna Istenben, Jóságában, Erejében, Igazságosságában, Dicsőségében, csak hát harminckét év nyomorúsága tanított meg inkább bízni magamban, mint benne: hisz rajtam Ő nem segített soha (akár mások sem), hozzám Ő nem szólt (akár mások sem), és nékem ő égő csipkefenyérben – se borban, se kenyérben - meg nem jelent. Sem bármi más módon sem: soha.
Különbség tétessék ember és Isten között!
Egyébiránt 1905-ben április tizenegyedikén születtem.
Bizony, azon a napon, mikor a muhi síkon zajlott a tragikus ütközet Batu és IV. Béla hadai közt, és amely nap nyomán országos lett a pusztulás.
Magam is, igen: országos voltam a pusztulásban.
Nem is sokkal utánam, egy ország feküdt vonatok útjába.
Mert én végül odafeküdtem a csihogó alá.
Tudom: sokan kétségellik, sokan gondolnak és mondanak mást.
Aláestem, mondják.
Tán részegen estem alá: át kellett volna mennem a síneken, de közébük estem.
Így mondják, bizony: de nézzétek meg csak elvágott testemet!
Lehet-e csihogó alá esni úgy, hogy fej alatt metsződjék el egy volt ember, és két maga elé emelt karját is átvágják a kerekek.
Jaj, már! Ugyan!
Hát hogyan lehetne?
Még az sem lenne igazán igaz, hogy „alávetettem” magam a csihogónak: ó, dehogy is!
Nem vetődtem én: szelíden, megadón magam néked Uram, ráfeküdtem a hűvös sínre. Karjaimat letettem, mintha csak napozni akarnék, holott december volt, szürke-sűrű december, homályos, naptalan.
Mégis úgy feküdtem a végtelenbe futó sínpárra, megadón, mint aki napozva pihenni készül.
Szerettem napozni, igen: nagyon szerettem napra feküdni…
Talán azért, mert a naptalan  Ferencváros mélyén születtem, a Gát utcában, egyemeletes kis ház földszinti szoba-konyhában, hová soha be nem sütött a nap.
Utóbb megismertem - hej, be jól megismertem - a külvárosi utcákat, tereket is.
Ismertem én például a  Mátyás tér négyes számú házat; a Pászty rokonánál olyan jó felvágottat ettem mindig. Ő adott volna többet is, de szégyelltem volna már olyan nagyon sokat enni, amennyit szerettem volna.
 Mi van ezen sírnivaló?
Más is szégyelli magát: én másoktól tanultam szégyellni magamat!
Az Óriás uccán mentem oda, mikor hordtam a tejet Makaiéknak (a Szigony uccán át): olyan sokat bámészkodtam az uccán…
Sietni kellett volna, de istenem, mért siettem volna?

És ott volt az Üllei út 63. harmadik emelet.
Titelék.
A Titelék Margit nevű lányával játszottuk első erotikus játékainkat; abból állt az, hogy ő megmutatta nekem, mi van a bugyijában, én megmutattam neki a magamét.
Remek játék volt, míg komollyá nem vált.
Később: főleg a Gyömrőivel.
Hej, be komollyá vált az a szép játék!

Apám - néhai József Áron - három esztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt éltem hét éves koromig; már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek - disznópásztorkodtam.
Öcsödön rossz volt: kellett volna két kis ló, kis nő, kis eke, kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis búza - minden arányosan hozzám, mint ahogy minden arányos volt a nevelőapámhoz.
Vajon arányos-e hozzám most minden, ami van?
Arányok: no, arról annyit mondanom kell, hogy egész életemben aránytalan voltam: aránytalanul remek, aránytalanul meleg lelkű, aránytalanul rossz, aránytalanul rideg.
Csakhogy most mindenki így szól: a tragikus sorsú.
Tragikus sorsú lettem volna?
Én igazán, sokáig vidám és jó voltam.
Néha tán konok: voltam konok bizony, ha úgy éreztem, létbevágóan fontos dologban bántották vélt igazamat.
Mert vélekedtem: olykor vélekedtem.
Vélekedtem nyilvánvalóan és nyilvánosan, mert megadatott a megírás képessége.
Jut eszembe: ezt, ezt talán mégis Tőle kaptam.
Mert hogyan is lehetne magyarázható, hogy a Gát utca legmélyebb sötétjéből csillagos égre emelkedett Költő lettem.
oldaltörés
Hisz Költő vagyok.
Persze, nem érdekelt soha a költészet maga, csak a költészet: szép az - igazán szép -, mikor az éji folyó tükrén csillognak az égi csillagok, de képzeljünk tudóst, aki ott vizsgálná a folyón a csillagok színképtípusát…
 No, csak lenne vélekedésem tudósságáról.
Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga.
Szép a csillag odafönt, az univerzum végtelen-kék mozivásznán; szép a csillag idelent, az éji folyó lassúdan gördülő hullámain: de a tudós csak az égi csillag tüzét vizsgálhatja, a Költő meg mondjon szép metonímiát a folyón tükröződő csillagmiriádról.
Nem keverhetjük a dolgokat össze: a Tudós legyen tudós, a költő legyen Költő. És férfiak a férfiak, meg nők a nők. Az illatos, drága, szép nők.
Én – szerencsétlen – Költő lettem.
Szerencsétlen mesterséghez folyamodtam.
Folyamodtam érettetek, hozzátok: Szerelem, Költészet!

Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek, s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik.
Igy kivánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák.

Hét esztendős koromban anyám - néhai Pőcze Borbála - visszahozott Budapestre, és beiratott az elemi iskola második  osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet.

A harmadikos olvasókönyvben érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen.
Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe.
Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.
Most jönnek hozzám.
Most jönnek hozzám?
Ki vagy?
Ki kopogsz?
Ki vagy?
Én is: ki.
Vagyok.
Ki.
Aus.
Heraus mit uns: buta zsidók vagyunk, buta, terelhető zsidók, fára feszíthető messiások vagyunk mindahányan…

Most jöttek hozzám, igazán: jött a Nagy Lajos, abbahagytam, nem folytatom, nem hiszek én semmiben.
És én is megyek: mennem kell a Gyömrőihez: abbahagyom, nem folytatom, nem hiszek én semmiben.

1919 karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai Ödön doktort nevezte ki.
Ödön jó volt hozzám, igazán jót akart nekem, de folyvást lelkiéletem körül ődöngött.
Mást ne mondjak: beíratott matrózinasnak, hadd erősödjem: így hát egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam.
Akkor aztán sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát.
A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jóllehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senkisem.
Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.
Árva.

Egyszerre csak – lám, no lám - a Külkereskedelmi Intézet magyar-francia levelezőnek alkalmazott megalakulásakor: referenciával - azt hiszem - szívesen szolgál Kóródi Sándor úr, volt vezérigazgatóm.
Ekkor azonban olyan váratlan csapások értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki: az OTI előbb szanatóriumba, majd táppénzállományba utalt neuraszténia gravisszal. 
Bajok kezdődtek - egyebek közt - a fogaimmal: szaporodott bennük az idegen anyag, mint szívemben a halál.
És nem működött már a libidóm, vagy hát rosszul működött.
Csak a szerelem maradt, libidó, potencia nem. 
Impotencia, túl az ó potencián.
Kezdetét vette a lassú haldoklás, aminél szörnyűbb nincs, nem lehet.
Szurkálni, óvni kezdtek a tudós orvosok, miközben írtak nekem a külvilágból, és én olvastam is, amikor tudtam. Válaszolni is próbáltam, csak oly sokszor rám tört a kettős látás, és ilyenkor nem volt mindig világos, hogy a levélpapír-e, melyre írok, levélpapír-e vagy a kórházi asztal. De még ha el is találtam olykor a papírt, írásom elcsúszott, a bal felső sarokból levándorolt a mondat vége a jobb alsóba.
Bár előbb jött volna ez a kettős látás: bár akkor jött volna, amikor Juditot láttam az ágyban magam mellet alunni.
Juditból kettőt is elviseltem volna: de nékem a kórházi szoba jutott duplázva.
Hivatalomtól így hát megváltam: beláttam, hogy nem lehetek tehertétel egy fiatal intézmény nyakán. Ezóta írásaimból élek.
Csak hát nem: nem, nem, nem!

Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ című irodalmi és kritikai lapnak.

Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ című irodalmi és kritikai lapnak?

Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Tudtam gyorsírni is: egy havi gyakorlattal ezt a tudásomat fölfrissíthetem.

Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors, és hogy munkában szívós vagyok.
Értek a sajtó nyomdatechnikájához.
Tudok szabatosan fogalmazni.

Tudok szabatosan fogalmazni.
Nem középiskolás fokon.