(majdnem mindegy) Bármilyen tébolyult, ocsmány idő van is, azért mégis ma van március idusa, a magyar Kleo emlékezetének legszentebb napja.
Gyönyörű Nemzeti Ünnepünkön köszöntelek Benevolis Lectorem! Választásom – mint mindig – önkényes: nekem a leggyönyörűbb ünnepnap ez, mert Tavasz lesz, és Népek Tavasza volt 165 évvel ezelőtt!
Ahelyett, hogy a magam gyöngécske eszközeivel mesélném el annak a napnak az eseményeit, átadom a szót Petőfi Sándornak, az Igazi Igaznak!
„Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az úton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatal ember volt, kik nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát, ki közöttük volt, meghíttam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg újra vissza nem jövünk.
Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim bele egyeztek, Bulyovszky és Jókai proclamatiót szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna.
- Jó jel! - kiáltánk föl egyhangúlag.
Amint a proclamatio elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma?
- Szerda - felelt egyik.
- Szerencsés nap, mondám, szerdán házasodtam meg.
Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proclamatiót olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott.
(A nemzeti dalt két nappal előtt, március 13-án írtam, azon lakomára, melyet az ifjúság március 19-én akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.)
A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.
Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proclamatiót és én elmondtam a nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a seminariumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. A seminarium csarnokában elénk állott egy professor, és azt mondta nagy pathossal:
- Urak, a törvény nevében...
Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása, a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek. Közülök Vidács emelt szót, elmondta, hogy professoraik a tartandó lakomábani részvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kacaj és bosszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvasta a proclamatiót s a tizenkét pontot, s énvelem elszavaltatták a nemzeti dalt. Mindkettőt fanaticus lelkesedéssel fogadták, s a refrainbn előjövő "esküszünk"-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.
- Most menjünk egy censorhoz, és vele írassuk alá a proclamatiót és a nemzeti dalt! - kiáltott valaki.
- Censorhoz nem megyünk – feleltem -; nem ismerünk többé semmi censort, el egyenesen a nyomdába!
Mindjárt beleegyeztek és követtek.
Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, odamentünk. Jókait, Vasvárit, Vidácsot és engem neveztek ki küldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében, s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kinn lelkesítő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai stb. Dél felé elkészültek a nyomtatványok s ezrenként osztottak szét a ép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére, s a sokaság eloszlott.
A szakadó eső dacára mintegy 10.000 ember gyűlt a múzeum el, honnan a közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magokénak vallják a polgárok is és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel, először. rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláírta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. óriási kitörése a lelkesedésnek!... Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön... körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen ijedt arcot sem láttam... Minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert!
- Budára, Budára!... a helytartó tanácshoz!... nyittassuk meg a Stancsics börtönét!... Budára!...
Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki Budára menendő, s a helytartó tanácsot fölszólítandó, hogy a censurát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék.
A választmány legalább húsz ezer ember kíséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz, és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.
Ez volt március tizenötödike. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben. Az események folytatása közönségesebb volt kétségkívül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.
1074. március tizennegyedikén Béla fiai, Géza és testvére, László seregei Mogyoródnál döntő csatát nyertek unokaöccsük Salamon királlyal szemben: a vesztest I. Géza király a Salamon-toronyba záratta.
(Salamon nagyon meglepődött a nevek ilyetén egybeesésétől.)
Géza hívei unszolására ugyan elfoglalta a trónt, és királynak is nevezte, de nem koronáztatta meg magát; pedig nándorfehérvári lovagias magaviseletéért VII. Dukász Mihály királyi koronát küldött neki a következő évben. Az általános nézet szerint ez volt az a korona, amely máig a magyar Szent Korona alsó részét alkotja. Három évvel később, nagyon fiatalon, harminchárom éves korában, 1077. áprilisában és lényegében koronázatlan királyként halt meg. Öccse, Szent László követte a trónon, bár voltak fiúgyermekei: Kálmán és Álmos, de nekik még várniuk kellett.
1768. március tizennegyedikén született Kármán József.
1794-ben megjelent az Uránia című folyóirat első száma, melyet egy huszonöt éves fiatalember alapított, majd a második és harmadik szám is, de avval sajnos vége is lett e lapnak. De ebben a három számban napvilágot látott a szerkesztő, Kármán József Fanni hagyományai című kisregénye, amellyel a magyar széppróza felemelkedett az európai legjobb átlaghoz. Kármán a mi első világirodalmi méretekkel mérhető prózaírónk, és - nem mellékesen - vele kezdődik a magyar esszéirodalom, a nagy jövőjű magyar novella, és még a színvonalas publicisztika is. A magyar felvilágosodás korának Kármán József az egyik csúcspontja, az ő művei a legélőbbek az 1772 és 1795 közötti korszakból. Pedig mindössze huszonhat évet élt, életműve következésképpen terjedelemben nem nagy, és akad jó néhány írásmű, amelyről máig találgatja az irodalomtörténet, hogy az övé-e vagy sem, és ha nem az övé, akkor kié is lehet. Mindenesetre gyanús, hogy ami ma is frissen olvasható, azt ő írta.
Ez az egyetlen kis könyvben elférő életmű előkelő helyet biztosít Kármán Józsefnek a magyar irodalomban. Ő már nem kísérletező, hanem érett író. Szokták ugyan mondani, hogy irodalmunk nagy ígérete volt, s ez annyiban igaz, amennyiben arra gondolunk, mit alkothatott volna még érettebb éveiben ez a nagy tehetség! Hanem amit a megadott néhány év alatt alkotott, az nemcsak valamiknek az ígérete, hanem jelentékeny szándékok megvalósítása. Mindenekelőtt persze a Fanni hagyományai, de e kitűnő kisregényénél alig csekélyebb jelentőségű A nemzet tsinosodása című kultúrpolitikai tanulmánya, amely a hazai szellemi élet elmaradásának okait és a felemelkedés eshetőségeit elemzi meglepő tisztánlátással.
Rövidebb írásai közül okvetlenül meg kell még említenem A kincsásó című elbeszélést, amely egy babonás, öreg fösvény kijátszásáról szól, és ugyanúgy tekinthetjük az első igazi magyar novellának, mint a Fanni hagyományait az első magyar regénynek és A nemzet csinosodását az első magyar esszének.
134 évvel ezelőtt nagy napja volt az Emberiségnek és az Emberségnek: 1879. március tizennegyedikén megszületett Albert Einstein, elméleti fizikus, akit tudományos és laikus körökben egyaránt a legnagyobb huszadik századi tudósnak tartanak.
Ő fejlesztette ki a relativitáselméletet és nagymértékben hozzájárult a kvantummechanika, a statisztikus mechanika és a kozmológia fejlődéséhez.
A fizikai Nobel díjat 1921-ben nyerte el „az elméleti fizika területén szerzett érdemeiért, különös tekintettel a fényelektromos jelenség törvényszerűségeinek felismeréséért”. A hozzám hasonló hétköznapi emberek körében Einstein vált a legmagasabb fokú zsenialitás szinonimájává, arcképe egyike a legismertebbeknek a világon.
1999-ben Einsteint a Time magazin folyóirat az „évszázad emberének” nevezte.
” Most már tudom, miért szeret olyan sok ember fát vágni. Ennek a munkának ugyanis mindig azonnal látni lehet az eredményét.”
” Mióta a matematikusok megtámadták a relativitás-elméletet, azóta én magam sem értem.”
„Engem az érdekel igazán, hogy mekkora szabadsága volt Istennek a világ megteremtésében.”
” Ha Isten teremtette a világot, biztosan nem az volt a legfőbb gondja, hogy számunkra érthetővé tegye.”
1948-ban, forradalmunk ünnepének előestéjén első ízben osztották ki a Kossuth-díjakat. Érdekesség kedvéért kapták:
Bajor Gizi; Bartók Béla; Bernáth Aurél; Czóbel Béla; Csók István; Derkovits Gyula; Egry József; Ferenczy Béni; Ferenczy Noémi; Füst Milán; Illyés Gyula; József Attila; Kodály Zoltán; Kovács Margit; Lukács György; Major Tamás; Öveges József; Rácz Aladár; Somlay Artúr; Szent-Györgyi Albert.
Képzeletetekre, tudásotokra bízom, hány volt ebből a posztumusz…
A védánta
”Tudatlanság födi a lélek valódi természetét;
ha azt szertefoszlatjuk, olyan, mint mikor
a Nap előbukkan tovatűnő felhők
mögül.” *
* a szövegben idézett részek Shankarácsárja** Átmabodhah (Léleklátás) című -
magam fordította -
művéből valók
**Shankarácsárja, azaz Shankara tanítómester 700 körül születhetett a kicsiny Káladiban és valamikor 750 után Kédárnáthban halt meg. Ő volt az advaita védánta iskola legnagyobb alakja, a mai indiai gondolkodás valamennyi fontosabb irányzatának közös előfutára. A Brahma-szútrához és az upanisadokhoz írt kommentárjai az egyetlen örök és nem változó realitásról, a Brahmanról, valamint a különféleség és a változékonyság illuzórikus voltáról szólnak. A legelfogadottabb hagyomány szerint a jámbor Nambúdiri bráhmin családban született, a Csúrná folyó melletti Káladi falucskában, amely a dél-indiai Keralában található. Apja, Shivaguru korán meghalt, a gyermek visszavonult a világi élettől és anyjának akarata ellenére szannyászin, erdei aszkéta lett. Mestere, Góvinda és Gaudapáda volt. Góvindáról semmi bizonyosat nem lehet tudni, Gaudapáda neve alatt viszont fontos védánta szöveg maradt fenn, a Mándúkja-káriká, amely, kivált az utolsó fejezetével egyértelmű és kivételesen erős hatást gyakorolt a mahájána buddhizmusra, tehát a buddhizmusnak arra az ágára, amely valamennyi lény megváltását tűzi ki céljául.
India - vagyis Bhárata, hogy szép nevét adjuk e Földnek -, számunkra majdnem elképzelhetetlenül nagy Ország, szívesen nevezném kontinensnyinek, habár nem az, „csak” szubkontinensnyi.
De elegendően nagy ahhoz, hogy sokféle vallás, létnézet, darsana megférjen ott: államvallása e szép földtájnak persze a brahmanizmusban gyökeredző hinduizmus, de bizony az Öt Folyó északi tájain, meg egész délen - Srí Lankán - elevenen él a Buddha tana; vannak aztán – ha alaposan néz körül az ember – dzsainisták, muszlimok, sőt még keresztények is vannak.
Bármely nézeten voltak is India gondolkodói, bizonyos alapkérdésekről sosem nyílt vita, bizonyos kérdésekben buddhisták, dzsainisták, brahmanisták mindig is egyetértettek.
Ezek - nagyjából - az alábbiak:
- a védák autoritását sosem érte szó eleje;
- a karma - az ok-okozat – törvényéről nem nyílt vita sosem;
- a lélekvándorlás (be nagyon rosszul használjuk e fogalmat a mi tájainkon!) törvénye szintén nem képezhette vita tárgyát;
- a lét szenvedés- és boldogságtermészetének összefüggései szintén a sosem vitatott nézetek közt foglalnak helyet.
Pillanatnyilag - a magam alkotta szabályok szerint - minden más közös gondolattól eltekintve kikötnék a védáknál, hiszen a védántáról szeretnék szólni.
Azt a gyűjteményt, mely a négy ősi védát és a hozzáfűzött egyéb írásokat tartalmazza szamhitának – ez jelenti azt a szép szanszkrit nyelven, hogy gyűjtemény – nevezzük.
Gondolom, itt kell kis kitérőt tennem Bhárata nyelvi vonatkozásai felé, hát legyen. (Türelem Kedves Olvasó, bármekkora hajlamom van is a térülésekre, vissza fogok térni a védántához, nem feledem!)
India történetének legősibb - mondhatnám történelem előtti - szakaszában dravida nyelvek uralkodtak a kontinensnyi országban, ám ebből az időből nem maradtak ránk irodalmi művek. Amikor észak- északkelet felől megjelentek az árja hódítók, és elözönlötték az Öt Folyó Vidékét, más nyelvet hoztak magukkal, és a dravidák lassan dél felé szorultak ki Bháratából: „le”- dél felé szorultak, és azon a tájon élnek ma is: Tamilnaduban meg még délebbre, például Srí Lankán, a Szent Szigeten.
A beözönlő árják nyelve egy indoeurópai nagy-nagy nyelvcsalád része, nem kizárt, hogy legrégibb tagja. Ez a szép nyelv sokfelé rokonítható: az indoiráni, számtalan kisázsiai, balkáni sőt itáliai nyelvekkel is, de még a messzi, északi balti nyelvekkkel (a litvánnal, az óporosszal, a galinddal) is rokon.
Amikor a XVIII. század klasszikus műveltségű európai tudósai ráébredtek – épp a szanszkrit megismerése kapcsán -, hogy az ógörög meg a latin is e nyelvcsalád rokona, akkor hamar rávetették magukat a szanszkrit nyelv tanulmányozására, és éppenséggel így született meg az összehasonlító nyelvtudomány annak a századnak második felében.
Fogadjuk el tehát kiindulópontként, hogy a szanszkrit a legősibb indoárja nyelv, azoknak a hódítóknak a nyelve, akik a Himálaja felől érkeztek Indiába, elég jól meghatározható úton; ugyanis az előre és a kelet a szanszkritban ugyanarról a tőről fakad, továbbá a jobbra és a dél szintén egytövű: vagyis az árják úgy érkeztek Indiába, hogy kelet felé menetelve haladtak előre, és jobb kézről volt nekik a déli irány.
Maga az árja – tudom, sok-sok rossz emlék terheli e szép szót – jelentése: nemes, szent, de az ari = idegen, ellenség jelentésű szó származéka.
Mint mondottam, a dravida irodalmi kultúrából nem maradt ránk írott mű, de nagyon is föl kell tételeznünk, hogy legalább szóbeli irodalmuk volt a drávidáknak, mert aztán a szanszkrit nyelvű irodalmi művekbe ennek számos jele került be: istennevek, mint Indráé, Rúdráé, Marutié, jóval azelőttről, hogy az árja bölcselet-vallás Istenhármassága – Bráhma, Visnu, Shíva – megjelentek volna.
És onnan való bizonyára a négy véda-szamhita is, jelesül a rg-, a sáma-, a jadshur- és az atharvavéda szamhitái.
A véda szó a vid’ igei gyökből származik, és a videre, vedere, véata latin- újlatin, görög nyelvekbe került át, sőt, még a nagyon újkeletű video szavunk is innen ívelt az európai nyelvekbe: annyit tesz a szanszkitban, hogy „látni; belátni, látva tudni”, ezért aztán a véda lényegében a „belátott, tudott” jelentéssel bír.
A védák kezdetben – hosszú-hosszú időn át – szóban adattak át, éppen erre való volt a négy áshrama, életszakasz előírása: a tíz-tizenöt éves tanuló jó pár évre egy erdei remete felügyelete alá került, ellátta annak házkörüli szolgálatát, az pedig cserébe megtanította néki a védákat.
Lejegyzésük után aztán értésük – ahogy ez lenni szokott, minél távolabb kerülünk az ősforrástól – csökkent, és lassan kiegészítések kerültek a védák mögé: az áranjakák és az upanishádok, melyek ugyan feltehetően a megjelent új, heterodox filozófiai nézetek papság által integrált gondolatok voltak, de a beemelés oly sikeres volt, hogy a brahmanizmus szerves részévé lettek.
Az áranjakák – „erdei olvasmányok” – bár a brahmanák részének tekintetendők, azért egészen más gondolatkörben mozognak, mint a védák. Nem az áldozati gyakorlatok elméleti exegézise, hanem annak szimbolikája és misztikája a lényegük.
A védák szerint még minden lét kútfeje a brahman, az áranjakákban vele egyenrangúvá vált az átman fogalma.
Mivel azonban e két fogalom az áranjakákban meglehetős kavarodásban jelentette hol ezt, hol amazt, végezetül keletkeztek az upanishádok. Eleinte az áranjakák részei voltak ezek, aztán lassan elkülönültek, és egészen nagyszerű filozófiai rendszert alkottak.
Hogy pontosan milyen jelentéssel bír az upanishád szó, az vita tárgya: értelmezhető „letelepedés”, „melléülés”, de „fülbesúgás”-ként is, attól függően, hogyan bontjuk föl a szót.
Viszont egy biztos: a samhiták legvégén szerepeltek és szerepelnek ma is, a védák végén. Innen az egész létnézet elnevezése: véda-vége, véda-anta, védánta.
A teljes upanishád-irodalom (mint a Csándógja, a Talavakára, a Kéna, a Taittirija stb.) középpontjában éppenséggel az áranjakák által alaposan megkevert brahman – átman fogalom szerepel központi helyen, és a következő alapban jegecesedik ki: a mindenség lelke, lényege a brahman (hadd fordítsam világléleknek), a brahman pedig az átman (legyen: énlélek), avagy: a mindenség az isten, isten pedig a lelkem.
Néhány formuláját hadd írjam ide: „aham brahma asmi” = én vagyok brahman; „brahma advayam asmi aham” = én vagyok a kettősségnélküli brahman; vagy az Európában Schopenhauer óta jól ismert formula: „tat tvam asi” = az (mármint a mindenség istene) te vagy.
Csakhogy – teszi mindehhez hozzá Shankara tanítómester -, hamis látásunk, szellemi vakságunk (avidjá) elfödi előlünk az átman valódi természetét, de semmi vész:
”Felébredő tudás (bodha) a szabadulás (moksha) megvalósítója, eszköze, miként a tűz a főzés eszköze; a szabaduláshoz más ismeret nem vezet.” (Atmabodhah, 2.)
És e cél érdekében alkotta meg éppen a jeles tanító művét, melyet én Lélekismeret címmel fordítottam le.
”Megalkottam e Lélekismeret című művet, hogy segítségére legyek a csekély bűnű, lelki békességben élő, érzéki vágyaikat elhagyott szabadulásra törekvőknek.” (Atmabodhah, 1.)
Szabadulás?
Mitől?
Nos az újralétesülések szakadatlan láncolatától óhajt az ind filozófia mindegyike szabadulni, legyen szó akár a nyája-vaishésika, a sámkhja-jóga, a védánta ortodox, vagy a buddhizmus, dzsainizmus heterodox létnézetéről.
Ennek viszont föltétele, hogy tisztába jöjjünk az átman és brahman igazi kapcsolatával. Erről a szöveg azt mondja, hogy lényegében egy és ugyanaz, pontosabban, hogy az Énlélek nem egyéb, mint a Világlélek tükröződése.
Ezt azonban nem könnyű fölismerni, éspedig két okból. Egyrészt, mert ez a brahman még csak nem is az Istenháromság Teremtő istene, mely, mint ilyen rendelkezik tulajdonságokkal, fölfogható, ábrázolható, minősíthető, vagyis sagúna-brahman.
Ami viszont az átmanban leképződik, az a nirgúna-brahman, vagyis a minőségnélküli, szinte fölfoghatatlan, tulajdonságoktól mentes.
De azért is nehéz fölismerni átmanban a brahmant, mert az Énlélek testben élő jelenség, így aztán különféle „álöltözeteket”, upádhikat hord, és ezek alaposan befödik brahmani-jellegét.
Ilyesmiket mond erről szövegünk:
”Ahogy a mindent átható tér (ákásha) a körülhatárolt formák révén tűnik anyagnak, úgy az Érzékek Ura (hrshikésha) is sokfelé hasadtnak tűnik; e látszatot elvetve ismerhetjük föl csak a tiszta tudatot.” (Átmabodhah, 9.)
vagy:
”Az öt őslélegzettel (pránák), értelemmel (manasz), megkülönböztető felismeréssel (budhi) és a tíz testi képességgel (dashendriya) rendelkező test a tapasztalás megvalósítója.” (Átmabodhah, 12.)
vagy:
”A lélek (átman) az öt burokkal (panycsakóshah) összeforrva, olyanná válik, mint azok maguk, miként a színtelen, tiszta kristály vagy üveg felveszi annak a kelmének színét, mely ráborul.” (Átmabodhah, 14.)
”Midőn a lélek (átman)” – tanítja Shankara – „énként (jivam) azonosítja magát elfogja a szorongás, mint olyan embert, aki kötélcsomót vél kígyónak. Ha azonban belátja, hogy ő nem valódi lény, hanem a legfőbb lélek (brahman), akkor megszületik a szorongásnélküli állapot, a félelem szertefoszlik.” (Átmabodhah, 26.)
Azt is megtanítja nekünk a jeles Tanító, hogy miért ne azonosítsuk legbelső lényegünket a jelenségekkel.
”A test képességei (indriyák), a megkülönböztető bölcsesség (buddhi) a lélektől (átman) kapják fényüket, mint Naptól a Hold és a Föld, önfénnyel nem rendelkeznek, ahogy csak a lámpás képes megvilágítani egy edényt, és soha nem fordítva.” (Átmabodhah, 27.)
Persze, sokan vélik és érzik úgy, hogy két külön dolog az isteni, legfőbb lélek (brahman) és az énlélek (átman), de ez hibás, romlott gondolkodásunk eredménye.
”A hibátlan megismeréssel bíró gondolkodó (yogin) önlelkére akként tekint, mint az egész univerzumra, ahogy minden emanálódott lelket (jivátman) egynek lát a helyes megismerés tekintete.” (Ámabodhah, 48.)
1838. februárjában hirtelen jött a meleg idő, és ez gyors olvadással járt.
A Duna a vízgyűjtő területéről, főleg a Kárpátokból érkező vízmennyiséggel hamar túltelítődött, és a rajta lévő vastag jégréteg nem tudott ilyen gyorsan elolvadni, így a Csepel-sziget közelében összetorlódott és megakadt: a folyó elkezdett kilépni medréből.
„Március 13-án … öt órakor újra megindult (a jég) s nemsokára tornyosulni kezdett, valamint törni és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte. Ezen reményben színházba mentem, s még nem vala vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már a városban van” – írta Wesselényi Miklós, ki utóbb „árvízi hajós” néven vonult be történelmünkbe, mert a szervezett mentés egyik hősévé vált.
A március tizenharmadikáról tizennegyedikére virradó ékszakán, a kora hajnali órákban a zajló jég átszakította a védműveket, Pestet elöntötte a jeges ár.
A szervezett mentés csak az árvíz másnapján, tizennegyedikén indult meg, ugyanis a lakosság és nem utolsó sorban a város vezetése bízott a megerősített védtöltésekben, így nem készültek fel ilyen méretű árvízre.
A mentés és a menekülés csónakokon történt: a cél az erősebb belvárosi házak emeletei, padlásai, valamint a külvárosban lévő, vagy magasabban elhelyezkedő épületek voltak. A Ferencvárosból és a Józsefvárosból menekülök jelentős része a mai Orczy téren álló Ludoviceum épületében talált menedéket.
Csak itt mintegy 10 ezer embernek nyújtottak menedéket és élelmet.
Korabeli adatok szerint a levonuló árhullám a veszélyeztetettebb – mert lapályos volt Budával ellentétben - pesti oldalon összesen 2281 házat pusztított el, további 827 súlyosan megrongálódott és mindössze 1146 maradt épen. Az árvíz miatt 50-60 ezer, főleg pesti lakos vált hajléktalanná, és mintegy 22 ezren voltak azok, akik mindenüket elveszítették, 153 ember lelte halálát az áradásban.
1848. március tizenharmadikán bekövetkezett a majdnem hihetetlen: a népek tavaszának nevezett forradalmi hullám elérte a Habsburg Birodalom fővárosát, Bécset is.
A zömmel egyetemistákat és polgárokat tömörítő tüntető tömeg a tartományi gyűlés helyszínén, a Landhausnál kezdte meg demonstrációját, polgári reformokat és a régi rendszert jelképező Metternich kancellár menesztését követelve. A tüntetés a katonaság miatt vérontásba torkollott, amitől megrettenve Metternich lemondott, elmenekült, V. Ferdinánd pedig megegyezett a tüntetőkkel.
Azt tudjuk, hogy mennyiben járult hozzá ennek a forradalomnak a híre a pesti forradalom kirobbanásához: a pilvaxosok eredetileg március tizenkilencedikére tervezték megmozdulásukat, a pesti józsef-napi vásár idejére, de a bécsi forradalom hírére nem vártak vasárnapig, demonstrációjukat előbbre, március tizenötödikére, szerdai napra tették át…
pészach havának kezdetén legalább negyven éve már szétgyötröm az agyamat, hogy választ találjak egy kérdésre.
Tudom, sokan azt mondhatják nekem – mondják is -, lehetne éppen más problémám, van elég 2013. Magyarországán, és szavamra igazuk van, de azért bennem legalább egy évben egyszer, mondom, majd negyven éve már, újra meg újra fölbukkan a kérdés.
Mi van avval a három nappal?
Mármint avval, hogy Jézus, a Krisztus – úgymond – három nappal halála után támadott föl.
Ez az evangéliumokban ugyan csak jövendölésként szerepel, de a keresztény liturgiába aztán állításként került be, és minden évben hallom a feltámadási misén.
Kérdeztem már erről hívő keresztényeket, papot is faggattam, sőt teológus végzettségű ismerőseimet, barátaimat is, de ködös fejtegetéseken túl elfogadható magyarázatot még sosem kaptam.
Miről van szó?
Az evangéliumok egytől-egyig egyetértenek abban, hogy Jézus letartóztatása a pészach-esti vacsora után történt (ezt nevezzük utolsó vacsorának), csütörtök éjjel. Minthogy a zsidó naptár naplementével kezdi a másnapot, a letartóztatás pénteken történt, mellesleg legnagyobb valószínűséggel a 33. esztendő áprilisának harmadik napján.
Kereszthalála ugyanezen a napon, még naplemente előtt bekövetkezett. (Annak, hogy az evangéliumok kilenc órára teszik a halál beálltát nem kell fölülni: egészen másként, csak a nappali órákat számolták a rómaiak is, a zsidók is, tehát úgy kell érteni, hogy a nap KILENCEDIK órájában halt meg Jézus. Ez pedig a mi időnk szerint öt vagy hat óra lehetett.)
Hogy sziklasírba helyezése még ugyanazon a pénteki napon megtörtént-e, vagy csak naplemente után, tehát már szombaton, arra nincs utalás, illetve csak nagyon halovány van, mely szerint még a szombat beállta előtt (szombaton nem nagyon illett bármit is tenni a zsidó szokások szerint), sietve temette el Őt József és Nikodémusz.
A szombati napról semmi sincs az evangéliumokban, így aztán azt sem tudjuk, hogy mikor nyílt meg a sír.
Tudni csak arról tudunk, hogy „a szombat végén pedig, a hét első napjára virradólag, kiméne Mária Magdaléna és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt.”
De akkor már a sír üres volt. (A hét első napja természetesen a zsidóknál nem hétfő, hanem vasárnap.)
Vagyis: akár még pénteken, akár már szombaton volt Jézus eltemetése, akár szombaton, akár vasárnap hajnalban támadt föl: hol van itt HÁROM nap?
Tudom, maga a történet fontos, a föltámadás, nem ilyen apróság, de hát olyan hülye agyam van, hogy a pontos apróságok mindig is érdekeltek a történetekben.
1863 -ban ezen a napon született Gabriele D’Annunzio – eredetileg Rapagnetta - olasz író, költő, drámaíró.
Első verskötete még középiskolás korában jelent meg. Érzéki képzelőerővel megáldott dráma- és regényíró volt, a szenvedélyek kitűnő ismerője. Erős hangulati hatásokra törekedett s ennek eléréséhez olykor a rikítóbb eszközöket sem vetette meg. Nietzsche és Dosztojevszkij mellett sokféle hatást fogadott be de mindig az olasz nyelv művésze maradt. A szép és meglepő kifejezési forma érdekelte leginkább, a régi olasz nyelv kitűnő ismeretét nyelvújító törekvésekkel párosította.
Drámáinak női főszerepeit többnyire a csodálatos Eleonora Duse alakította.
A szél ír
Lágy homokra ír a szél
szárnytollával, s a fehérlő
part versnyomairól beszél.
Ám ha itt az alkony árnyék leng,
mint szempillák egy szelíd arcon
minden jel-hab permetében.
E végtelen, száraz orcán, a parton,
száz alakban mosolyog rám arcod.
(Ford: magam)
1922. március tizenkettedikének szülötte volt Jack Kerouac, amerikai író, költő, az általa kitalált beat-nemzedék (beat-generation) jelentős tagja.
Beat, azaz ütött, vert, szakadt; beat, azaz egy új zene és új kultúra lüktetése; beat, azaz tiltakozás, őrület, száguldás. Beat(us), azaz boldog, üdvözült.
A beat nagy pillanata volt, amikor 1947-ben Jack Kerouac, a fiatal író, aki még csak kereste a hangját, találkozott Neal Cassadyvel, majd többször is beautózták az Egyesült Államok és Mexikó legkülönfélébb tájait, miközben hol William Burroughsnál töltöttek heteket, hol Allen Ginsberggel folytattak hosszú beszélgetéseket, hol nagy szerelmeket éltek át, hol a pillanatnyi testi örömökben, egy kuplerájban vagy a féktelen ivásban keresték a tökéletes elragadtatást.
Aztán száguldottak tovább „a jajongó kontinensen át”, valami felé, vagy talán valami „leples bitang” elől, aki mindig az ember sarkában jár.
1951-ben Kerouac három hét alatt megírta utazásaik történetét, az ős-Útont, amelyben lázasan lüktet a beat, de ez a könyv akkor nem jelenhetett meg. Hat év telt el, míg megszületett az a szövegváltozat, amelyen aztán a világ megismerte az Úton-t, a beatnemzedék leghíresebb művét.
Persze az Úton a fő műve Kerouacnak, de fontosnak gondolom a Dharma hobók, a Senkiháziak és a Magányos utazó című műveit is; ezen kívül spontán prozódiája is jelentős volt a maga korában és –szerintem - ma is.
” A szabadban való alvás, és a tehervonaton való utazás, meg a valódi szabadság egyetlen alternatívája az volt, hogy beülök egy diliházba, és több száz más ápolttal együtt a tévét bámulom és hagyom, hogy felügyeljenek rám.”
” Nézzétek, a világ tele van hátizsákos vándorokkal, Dharma hobókkal, akik nem hajlandóak megfelelni az általános követelményeknek, akik nem hajlandóak fogyasztóvá válni, akik nem akarnak élni azzal a privilégiummal, hogy azért dolgozzanak, hogy fogyaszthassanak; akik nem vágynak olyan hülyeségekre, mint hűtőszekrény, tévékészülék, autó, legalábbis nem vágynak új, csillogó-villogó kocsikra; akik nem akarnak megvenni ilyen meg olyan hajolajat, dezodort, meg azt a sok szemetet, ami a megvásárlása után egy héttel így is, úgy is a kukában köt ki; akik börtönnek érzik a munka, a termelés, a fogyasztás, a munka, a termelés, a fogyasztás körforgását, ezt az egész rendszert.”
” A földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek.”
Este kilenc órakor újul meg a Hold a Halak csillagképben, és mert ez már naplemente után lesz, megkezdődik a zsinagógai év talán legszebb – és legünnepibb – hava, a niszán.
Ennek a szép hónapnak tizennegyedik napján, naplementekor veszi kezdetét a pészach vagy pászka ünnepe, melyből – mivel Jézus szenvedéstörténete a pészachi estével, az utolsó vacsorával kezdődött - a keresztény húsvét is eredt.
A pészach egyébként idén huszonhatodikával indul.
Csillagászati szempontból megemlíthetem még, hogy a Merkúr igen közel, 5,2 fok távolságban délnyugatra lesz ma az új Holdtól, holnap meg, alkonyat után a Mars még közelebb, 4,3 fok távolságban délre lesz látható. Tudjátok, az a vörös színű „csillag”.
1544. március tizenegyedikén született Torquato Tasso, az itáliai barokk irodalom talán legnagyszerűbb alakja. Ifjúkorában az itáliai udvarokat járta, ezalatt írta meg a Rinaldo című elbeszélő költeményét, de első nagy sikerét nem evvel, hanem az Aminta című pásztordrámájával érte el. Két évvel az Aminta után, 1575-ben írta meg élete fő művét, a Megszabadított Jeruzsálem című eposzt; már akkor kétségek közepette, melyek a mű megjelenése után csak fokozódtak. Tasso úgy vélte, hogy műve nem eléggé hű az egyház tanításához. Ez a kétség addig-addig ette-rágta, hogy végezetül az őrületbe kergette a Költőt. Tiszta, világos pillanataiban újra meg újra átírta a művét, és akkor már A meghódított Jeruzsálem címet adta annak.
Felgyógyulása után ismét vándoréletet élt, és a halál akkor érte, amikor a pápa koszorús költővé akarta avatni.
A már említett műveken kívül fontosak még: a Torrismondo című szomorújátéka, a Beszélgetések az ars poeticáról, valamint levelei, melyek dokumentumok a kor szelleméről és saját lelki válságáról.
Fölfogása szerint a barokk író "válassza a szép dolgokból a legszebbet, a nagyobból a legnagyobbat, a csodálatosakból a legcsodálatosabbat, s igyekezzék e lehető legcsodálatosabbat még újdonsággal és méltósággal párosítani."
A Megszabadított Jeruzsálem egyes epizódjait Monteverdi, Lully, Vivaldi, Handel, Gluck és mások zenésítették meg; maga Tasso és műve nagy hatással volt a késõbbi korok költõire, nem is akárkikre, hanem Byronra, Goethére és a mi Zrínyinkre is.
1952. március tizenegyedikén születetett Douglas Adams, angol író, költő. Legismertebb műve persze a Galaxis útikalauz stopposoknak, mely 1978-ban indult útjára, mint a BBC rádiós komédiája, de amely aztán egy öt könyvből álló „trilógiává” nőtte ki magát, és több mint 15 millió példányban fogyott el. (Vendéglő a világ végén, Az Élet, a Világmindenség meg minden, Viszlát, és kösz a halakat, Jobbára ártalmatlan a további részek címei.)
Azért említsük meg egyéb műveit is a Galaxis-trilógián kívül, megérdemli, mert nagyon szórakoztató, remek író volt Ő:
Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája, A lélek hosszú, sötét teadélutánja és az író halála után megjelent A kétség lazaca címűeket is.
” A dolgok igencsak sokat veszítettek az értékükből Faust és Mefisztó óta, amikor az ember a lelkéért cserébe hozzáférhetett a világegyetem minden tudásához, elérhette minden célját, és megkaphatta az összes testi gyönyört. Úgy látszik, az emberek manapság beérik néhány jogdíjjal, néhány menő bútordarabbal, egy fürdőszobafalra akasztható csecsebecsével.”
” Az idő illúzió. Az ebédidő kétszeresen az.”
” Az élet természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek, hogy miért születünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a közbülső idő túlnyomó részét kvarcórák viselésével tölteni?”
” A tudománynak persze számos csodás eredménye van, én azonban sokkal jobban élvezem a boldogságot, mint az igazságot.”
