Április kilencedike van

1821. április kilencedike jeles napja az egyetemes irodalomtörténetnek: e napon született Charles Baudelaire. Számos íróról, költőről, színpadi szerzőről mondták és írták, hogy a „legnagyobb". És általában indokolt is volt a legmagasabb fokú értékelés, mivel sokféle tulajdonságnak, értéknek lehet egymástól eltérő felsőfoka. A legnagyobb bohózatíró mindenben különbözhet a legnagyobb hazafias költőtől is, a legnagyobb tankölteményírótól is. Victor Hugót még ellenfelei is a legnagyobb francia írónak vallották, Baudelaire-nek is ez volt a véleménye, miközben őt is indokoltan tartották a legnagyobb francia költőnek. Az azonban igaz, hogy Baudelaire megjelenésétől fogva más lett a költészet jellege nemcsak Franciaországban, hanem világszerte. Mindenfajta irodalmi modernségnek úgy volt a kezdete, hogy aggodalmas pontossággal ragaszkodott a legklasszikusabb, hagyományos versformákhoz. Általában vele kezdik a költői szimbolizmus indulását, ő azonban magát az amerikai Edgar Poe tiszteletteljes folytatójának vallotta. Egyébként ő volt a nagy amerikai lírikus-novellista francia fordítója és egész Európában népszerűsítője. Élete és művészete annyira ellentmondásos, hogy indokoltan mondták áhítatos katolikusnak, és ugyanilyen indokoltan átkozták istenkáromlásért. Írt kitűnő latinsággal középkori himnusz jellegű költeményt, és írt meghökkentő verset arról, hogy milyen egy utcán heverő és már oszlásnak indult macskahulla. Mint az ókori perzsa Mani és követői, a manicheusok vagy mint a középkori katharok gyötrődve hitt Isten és Ördög örök kettősségében. A mennyei szépség, jóság ugyanúgy fényeskedik költészetében, mint a pokoli rossz, a bűn, a romlás irtózata. Mindent ellentétes egységben kell látnia annak, aki jellemezni próbálja. Minden állításáért lelkesedni is lehet, s vitatkozni is lehet vele. De azoknak is igazuk van, akik róla szólva azzal az egyértelmű igazsággal kezdik, hogy a modern költészet és benne a szimbolizmus ővele kezdődik. És az is egyértelmű, hogy mellékesen kora egyik legkitűnőbb képzőművészeti kritikusa és Wagner zenéjének leghatásosabb népszerűsítője volt.

Kapcsolatok
Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja,
s a vendéget szemük barátként figyeli.

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,

melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.
(Szabó Lőrinc fordítása)

Tessék csak helyesen fülelni! A fenti Vers világosan oszlathatja el azt a buta képzetet, hogy a Költészet „modernizálása” – melynek első fecskéje Baudelaire volt – nem abban állt, hogy a formát robbantotta szét (tökéletes, petrarcai tisztaságú, klasszikus szonett e vers), hanem a régi formákat töltötte meg új, „modern” tartalommal.

Két méltatlanul elfeledett, az idő múlásával elveszített magyar költő születésnapja is április kilencedikére esik:
1850-ben Pósa Lajos,
1855-ben pedig Reviczky Gyula született.
Pósa „bácsi”, az egész ország bácsija a kiegyezés és az első világháború közti közel fél évszázadnak, a "millenniumi évtizedek"-nek olyan jellegzetes irodalmi alakja volt, aki nélkül hiányos volna a kor összképe. Korára egyszerre érvényes és népszerű Jókai zengő, színpompás romantikája, Szigligeti, Csepreghy, Tóth Ede népszínműveinek táncos-szerelmes-betyáros álfalusi álidillje, Csiky Gergely és Mikszáth Kálmán kedélyességében is fanyar realizmusa, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza és az induló Móricz Zsigmond modern igényű naturalizmusa. De - tudjuk - Bródy naturalizmusának Jókai az eszményképe, Gárdonyi és Móricz naturalizmusa a népszínművek világából indul. És valamennyiük hátterében ott hegedül Dankó Pista, és a Dankó-dallamokra grófok, bankárok, állami és vármegyei tisztviselők, gabonaüzérek és sarki fűszeresek, falusi kocsmában borozó kis- és nagygazdák, külvárosi kocsmákban söröző vagy pálinkát ivó gyári munkások egymással versengve énekelték Pósa Lajos verseit. Ezekben a versekben semmi eredeti nem volt, elképzelt falusi fiatalok boldog vagy szomorú szerelemről vallottak, mindig igen szemérmesen, de igen választékos nyelven és hibátlan versformákban. A nótára vágyó felnőtteknek Pósa Lajos olyan két- vagy háromszakaszos költeményeket írt, amelyekben semmi olyan nem volt, amiről egy kritikus igény akár azt mondhatta volna, hogy rossz, akár azt, hogy jó. Nem volt ő se dicsérhető, se kárhoztatható: pontosan kellő nótaszövegíró volt.
Ez nagyon is megfelelt a muzsikusoknak, hogy olyan zenét szerezzenek hozzá, amilyet tehetségük lehetővé tett. Jó volt ez a maga nemében kiváló Dankónak is, jó volt a lángelmének, Bartóknak is. Ez a helyzet maga is helyet biztosított volna Pósa Lajosnak, ha nem is a költészetben, de az irodalmi kultúrában. Költői és irodalomtörténeti rangját azonban a kisgyermekekhez szóló költészet és a legkisebbeknek szerkesztett irodalmi lap adta. Ennek korszakmeghatározó nagy alakja lett és maradt.

VERJE MEG AZ ISTEN!
Verje meg az Isten,
Veretlen ne hagyja,
Ki magyar létére
Magát megtagadja.

Szabadságunk fáját
Fosztja, – fosztogatja,
Leveleit, virágait
A viharnak adja.

Verje meg az Isten,
Nem egyszer, de százszor,
Ki magyar létére
Idegenhez pártol.

Ősi jussát önként
Idegennek dobja,
Kincseinket egy más fajnak
Kincstárába hordja.

Verje meg az Isten
Minden kis dolgába;
Ki magyar létére
Egy más faj szolgája,

Mást érez és mást mond
Talpnyaló nyelvével,
Háromszínü lobogónkat
Ronggyá tépi széjjel.

Verje meg az Isten
Ki a magyart bántja,
Ki magyar létére
Száz örvénybe rántja.

Verje meg, verje meg
Minden haragjával!
Júdászerü két kezének
Tüzes ostorával!
Hát igen! Mondjuk: nem is olyan rossz. Dallam, ritmus, láz: van benne…
Ami viszont Reviczkyt illeti: Ő gyakran igazi, nagy Költő, elég méltatlanul elfelefett. Vajda János sokáig élt, de csak halála után ismerték fel jelentőségét. Kiss József népszerű, sok mindenben a jövőt előkészítő, de mégis több köze van a múlthoz. Komjáthy Jenő látomásos modern költészetet teremtett, de ezt még barátai is alig tudták. Az a költő, aki Arany idős korában, majd Arany halála után, Adyék fellépése előtt a legkövetkezetesebben és legnagyobb hatással készíti elő a modern magyar költészetet: Reviczky Gyula volt.
Hatása igen sokágú. A nemsokára kialakuló hazai kabaréköltészet ugyanúgy őt folytatja, mint az induló Ady. Nem egy korai Ady-versről könnyen hihetjük, hogy Reviczkytől való. A századforduló programszerűen nagyvárosi lírája - Heltai, Makai - közvetlenül Reviczkyt folytatja, de ugyanúgy ő ad ösztönző hatást Komjáthy filozófiai lírájának. Ha a klasszikus nemzeti irodalmat Arannyal fejezzük be, akkor a modern magyar irodalmat Reviczkyvel kell kezdeni. S ha voltak mellette vele egynagyságúak, sőt nála nagyobb költők, még sincs semmi túlzás abban, ha azt mondjuk, hogy az Arany utáni és az Ady előtti magyar költészetnek ő a főalakja.

Arany János halálára
Nemrég hevült, ma sír minden magyar.
Hamar jött az örömre gyász, hamar!
Az ünnep árja még le sem lohadt,
Bú árnyékolja, népem, arczodat.
Egy hét különbség, vagy tán annyi sem.
Óh, nem gondolta akkor senki sem,
Hogy, míg a nagy lantosnak szobra támad:
Elérkezik végnapja Ossiánnak!
Mikor Petőfinek hódolt a nép,
Arany sugártól ragyogott az ég:
S hogy te lehunytad szempilláidat,
Ősz volt, hives, borongó őszi nap.
A természetnek sem volt kék ege,
Csak bús felhője, csak zúgó szele;
És sírt az ég egyhangu, méla cseppel,
Őérte, ki a végsők közt esett el.
Nem a költőért sírok. Ő mienk.
Fáradt, beteg volt. Jó, hogy megpihent.
A vén idővel versenyt szállani
Fognak dicső, mélységes álmai.
Mit szent magányban gondolt, érezett:
Azzal kezdünk egy új évezredet,
Óh, nem a dalnokért hull könnyem árja!
Az emberért! Ő szállt a sír homályba.
Dalodhoz méltó volt az életed.
Mily név illet meg? Hogy tiszteljelek?
Áldott, kit szűz erényed lelkesit.
Csak a pribék nem ontja könnyeit.
Ah, elvesztettünk! Már a sír takar.
Nem jő utánad, nem jön ily magyar!
Óh, légy velünk! Mindenha légy vezérünk!
A mig téged csodálunk: addig éljünk!

1865-ben ezen a napon ért véget az észak-amerikai polgárháború: Robert E. Lee, a Konföderáció tábornoka megadta magát, és Appomatoxnál letette a fegyvert.

1908. április kilencedikén született Victor Vasarely, Vásárhelyi Győző festőművész.  Őt tekinthetjük az optikai festészet, az op-art legjelentősebb képviselőjének, mind életműve, mind számos elméleti munkája révén, amelyekben egyebek között a mozgást úgy jellemzi, mint „azt az erőszakot, amellyel a szerkezetek szemünk recehártyáján közvetlen ingert okoznak".

Talán hihetetlen, de így igaz: nyolcvanegy esztendős ma Jean-Paul Belmondo, ez a nagy művész. Aki állításomat kétségbe vonja, az valószínűleg nem látta a Két nap az élet, a Kifulladásig vagy a Legrövidebb nap című remekműveket, csodálatos alakításait! Márpedig a Kifulladási-ot LÁTNI KELL!