Július tizenkilencedike van

1692-ben ezen a napon végezték ki a salemi boszorkányper vádlottjait.

1814-ben e napon született Samuel Colt, a forgótáras  revolver föltalálója, melyet coltnak is neveznek. A feltaláló valószínűleg örült a nevek ilyen váratlan egyezésének.

1837. július tizenkilencedikén – 278 évvel ezelőtt – született Edgar Degas, francia festő és grafikus. Az impresszionistákhoz szokás sorolni, de stílusát náluk a klasszikusabb formatisztaság jellemzi, továbbá az, hogy más impresszionista festőkkel ellentétben őt nem érdekelte a természet, ezért nem is foglalkoztatták a szabadban létrejövő fényhatások, ehelyett inkább embereket választott festői témájául, és korszerű művészi felfogását a legapróbb mozdulatok gondos kidolgozásában kamatoztatta. A múló pillanat megragadásának volt a nagymestere. Hatott rá a reneszánsz művészet, majd a japán metszetekben keresett új kifejezési lehetőségeket, de a naturalizmus stílusjegyei is felfedezhetők alkotásaiban. A mozgás ábrázolási lehetőségeit kutatta kezdettől fogva, későbbi korszakában pasztellsorozatot készített öltözködő vagy mosakodó modellekről. Gyöngülő látása miatt kezdett szobrászattal is foglalkozni.

133 évvel ezelőtt, 1879. július 19-én született Móra Ferenc, író, újságíró, muzeológus és régész, akinek nem csak meseírói, ifjúsági regényírói, hanem történettudományi  munkássága  is fontos, jelentős életmű volt. Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolójaként méltán híres, szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos, tiszta stílus jellemzi. Mint publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait. Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása című regényében, amely az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben adták ki Szegeden. Ebből a kisregényből készítette Fábri Zoltán 1956-ban a Hannibál tanár úr című remek filmjét.

Akár hihető, akár nem, de igaz: hatvanhat éve már annak, hogy Marilyn Monroe első ízben állt kamerák elé.

Hatvanötödik születésnapján Isten éltess Gazdag Gyula filmrendezőt!

***   ***   ***
Egy a Fehér babák ébresztője ciklusból

In memoriam Dyb
Milyen csonka ma a Nap,
a hajnal: milyen sivatag, néma.
Nagyon szomorú leszek én ma.
Milyen csonka ma a Nap.

Kristálypoharam eltörött,
minden lángom részekben lobban,
minden szerelmem darabokban.
Kristálypoharam eltörött.

Fut velem sok rossz idő.
Mögöttük olykor sóhaj száll ma;
néha nagy csönd, és néha lárma.
Fut velem sok rossz idő.

Halálom napján

Halálom napján igen korán kelek: hajnali három alig múlt, és persze elmondom magamban, mint minden reggel fölkeléskor: ****. február huszonnegyedike van, szerda.
Gondosan, alaposan tisztálkodom, hideg vízzel mosdom: tudom, többé nem mosom magam, legfeljebb majd vénasszonyok fogják mosdatni tetememet, de az nem sokat számít már nekem.
Mit számítana?
Az ágyat, melyet húsz évvel ezelőtt beállíttattam a dolgozószobába már megbontottam, és rövidesen beléfekszem. Akkor, annak idején halálos ágyamnak állíttattam oda, ideje a mai napon érkezett el a befekvésnek.
Halálom előtt még előbb átnézek két verset, nem döccen-e sehol a dallam: nem szeretném ócskaként kiadni a kezemből. Később, ha még időm engedi, kibaktatok a méhesbe. Ott – végül is – majd ketten maradunk: Isten és a bor.
Az a tudás, melyet megszereznem sikerült, hogy életemnek csak akkor van értelme, ha feláldozom azt, sok éves, így érlelt nézlemény. Az én életem úgy sikerült, hogy feláldoztam. Józan és komoly embernél ez a feladat önmagától megoldódik, amikor életét Isten – vagy más? - rendelkezésére bocsátja.
Ma reggel arra gondolok, hogy érettnek lenni annyi, mint megkétszereződve fiatalnak lenni. Minden érett gyümölcs, minden megérett ember ezt bizonyítja.
Talán kimegyek a méhesbe mielőtt meghalok,  bár ilyenkor, februárban semmi sem zöng odakünn. De elképzelem a nyarat, elképzelem az őszt, az érettség idejét.
Lásd az őszibarackot! Sárga húsa van, az egyik oldala vörheny, a másik narancs. Kihívó és kívánatos és érett. Megérni annyi, mint kétszereződve fiatalnak, érettnek lenni, és érettnek lenni a legnagyobb dolog az életben.
Semmi sem fiatalabb, mint a barack kacér, érett gömbölyűsége.
Mint Judit szép keblei, érett, gömbölyű, szép keblei.
Apámtól való menekülésként ugyan Zsuzsannát vettem feleségül, a tizennégy éves Zsuzsannát, de szerelmes Juditba voltam életen át, a gömbkeblűbe.
Meg kell néznem még azt a két verset, mielőtt elmegyek. Fontos a vers, a mű: az embernek önmagából kell művet alkotnia, hogy az örökben, abban, a műben éljen tovább. De a műnek nyitva is kell állnia, hogy aki be akar lépni, befogadja. A mű lehet ház, lehet festmény, lehet ország, lehet vers éppen.
És a művet meg kell különböztetni a mutatványtól. A mű az emberi élet anyagából készül, mintha egyetlen és végleges alakja lenne annak, ami veszendő; a mutatvány bravúr, ami megtanulható és ismételhető: a mutatványból csak az alkotó, csak Isten hiányzik.
Mű lesz az, ha lesz valami, ami az életnél több, és az életet kell érte odaadni. Én odaadtam egészen, és ma napja van a végső odaadásnak.
 Nem azért, hogy fennmaradjon, hanem azért, hogy legyen, és az örökben legyen.

Húsz éves koromtól fogva írok verseket, de sokáig gondosan rejtettem azokat családom és barátaim elől: sosem hittem, hogy igazi versek lennének, sosem gondoltam magamra, mint  költőre.
Igen, csakhogy egyszer elfeledtem rejtegetni egy versemet, és János, a lelkész, a barátom – barátom volt tényleg? -  megtalálta az érleletlen versgyümölcsöt, és elküldte egy igaz, élő Költőnek, aki föllelkesedett érte, s írásra biztatott. Lélekmelengető levelére válaszoltam, aztán hosszú levelezés indult közöttünk. Levelek, versek jöttek és mentek.
Közben meg: magányos, melankóliára hajló ember lettem: a versírás magányos munkálkodás. És lettek családi bajaim is, magán- és közéleti – ahogy mondani szokás - problémáim is: ritkán hagytam el lakóhelyem, de még otthonomból is ritkán léptem ki. Legfőlebb, ha a méhesig jártam, vagy hervadó ligetünkig a közelítő tél idején.

Igen: és terméketlen időszakon mentem keresztül,  egészségi állapotom se sok munkaidőt hagyott. Ebben a levert lelki állapotban ért a nemtelen támadás: ***Ferenc szigorú és igazságtalan bírálata, támadása.
Bizony mondom: dagályossággal vádolta verseim, és kicsinyellte szépségüket. Attól fogva   már nem sok verset írtam, de célom lett, hogy ***-nek méltó választ adjak, írtam is egy ellenművet, de alaposabb tudományos felkészülés nélkül, és mert addig nem foglalkoztam az esztétika tanulmányozásával, nem arattam sikert avval sem.
Így éltem életem tovább: sikertelenül, és szerelmi gyötrelmek közepette. Volt dolgozószobám, de alig dolgoztam verseken; volt feleségem, de én nem belé, hanem testvérébe voltam szerelmes egész éltemen keresztül; volt birtokom, ligetem, méhesem, hazám. De ahogy ma, ezen a ködös februári napon, halálom napján nem döngicsél és zümmög a méhes, úgy nem volt birtokaimnak értelme, hazámban nem volt honom, elhervadt  ligetem, díszei lehulltak.
És most befekszem az ágyba, ahol meghalok; az ágyba, amit húsz évvel ezelőtt állíttattam a dolgozószobába, és éltem életem a halálos ágy társaságában húsz zivatarvert éven át.
Biztosan csak két dolgot tudok: helyesen, jól javítottam ki azt a két verset, melynek javítása oly fontos volt számomra, most már szépen, akadálytalanul gördülnek az aszklépiádészi sorok.
S azt tudom még bizonyosan, hogy gyászbeszédemet *** Ferenc, tönkretévőm fogja megírni.
Ki más?

A bűn

Bűneiről nem szívesen beszél az ember nyilvámosság előtt; ki szeret alsógatyában mutatkozni dísz-szmokingos, estélyi ruhás társaságban?
Hacsak…
Hacsak épp nem kiírni-üvölteni akar  magából egy több, mint húsz éve nyomasztó emléket. Hacsak nem tanulságnak szánja ifjabb embereknek.
Ilyen esetben indokolt a lelki-gatyára vetkezés: vetkezem tehát.

A nékem rendelt tanáridő első húsz évét igazi iskolában, valódi pedagógusok között töltöttem el, és sokat közülük barátomnak is mondhattam.
A poétikai cezúra ott van itt, hogy a következő tíz évet – mígnem véglegesen nyugdíjba nem vágtak, és lettem énektanárból éneklő (torzítva Arany János kryáját) – már csak oktatási intézményekben töltöttem, tanárok között.
Hiába, no!
Értékek vesztek, hulltak, mentek veszendőbe.
De úgy látom, a magunk korabeliek körében divatos lett a nyafizás, a szép múlton való merengés, hát gyorsan abba is hagyom.
Utánam Olvasó, gyerünk a lényeghez!
Meglehet, a „hernád-egyetem”, ahogy tanítványaink ironikus-szeretettel nevezték gyakran azt az iskolát, mely egyébként „csak” szakmunkásképző-szakközépiskola volt - épp általunk lett „iskola”: úgy esett, hogy vagy heten-nyolcan, fiatal, kezdő tanárok, majdnem egy időben kerültünk oda, ott kezdtük tanulni a szakmát, és lassan magunk képére formáltuk a sulit.
Abban vita nem lehet, hogy kiemelkedett mindannyiunk közül Sz.Berci. Ma is Ő a pedagógus számomra, A PEDAGÓGUS, aki nem „professore”, hanem az a szolgálója a gyereknek, aki a hellén világban reggel megfürdette a kölköt, elkísérte az iskolába, ügyelt rá, mert  - ezt sose feledjétek Ti zseniális mai tanárok! – a paidagógosz eredetileg ez volt.

Valljuk meg: belekeveredtem a pókhálóba, azért fecsegek ennyi bevezetőt, pedig hát, magam után vezényeltelek Olvasó, egy bekezdéssel előbb.
De hát igazán nem tudom, hol is kéne a pókháló finom szálainak fölfejtését kezdeni.
Avval kezdjem, hogy akkortájt avattak éppen a buddhista rend tagjává? És hogy bolond buddhista lettem akkor? Tévedékeny buddhista? Dogmatikus buddhista? Vagy a nyelv melyik szava helyénvaló itt?
Vagy avval a szerdai nappal kezdjem, amikor…?
Vagy avval, hogy jól felépített tanári-baráti rendszerünkbe új, különös fickó érkezett?
Legyen már rend!
Kronológia, mesélő barátom, időrend, valamiféle bármilyen REND!
Sződd a selymet írogató elvtárs, fond a meseszálat!

Jó, legyen rend: amikor az informatikát beemelték a tantárgyak sorába, megérkezett egy infomatika-tanár sulinkba: F.Feri
Zseniális, de különös fickó volt: magának való, csöndes. Szó sincs arról, hogy ne barátkozott volna velünk, jó fej volt, de szinte semmit sem tudtunk róla, mert semmit magáról nem mondott.
Szinte semmit.
Abban az időben az én tudásvágyam főként két területre irányult: nagyon meg akartam érteni és magamévá tenni a Buddha tanítását, mintegy lelkembe olvasztani, életformámmá tenni. A másik nagy ambícióm volt, hogy megértsem és megtanuljam a számítógép használatát.
(Nem annak van most ideje, hogy elmeséljem, miként „törtünk be” az iskolánkba érkezett első „iskolai kompjúter” lakhelyére Sz. Gabival és H. Andrissal, hogyan tanultuk ki a „basic-nyelvet” annak demonstrációs programjából: dehogy van annak ideje!)
Tény csak az: gyakran töltöttem időmet az újonnan kialakított informatika teremben, és így kerültem közelebb Ferihez, közelebb, mint bárki más annak idején, és így tudtam meg róla egyet-mást.
Például azt, hogy valóban kiváló programozó-informatikus, meg azt, hogy magánélete minden, csak nem derűs.

Szerda lett egy napon, szerda. (Már ha jól emlékszem.)
Berci, az igaz tanár, suliba jövet szívinfarktustól magát-megadón zuhant a trolibusz megállójának padjára, onnan a mocskos flaszterra, aztán sivító mentőautó vitte az intenzív-osztályra: voltunk páran, akik döbbent csöndben néztük utóbb az üvegablakon át Bercit, és reménykedtünk nagyon.
Eltelt két nap: ahogy a kardiológus mondta nekünk, a három kritikus napból kettő, és péntek lett, amolyan hurrá-péntek.
Abban az évben az órarend-készítő hölgyek és urak kegyesek voltak irántam, mindössze négy órát tettek péntekre, volt hát időm minden pénteken a gépteremben tanulgatni délután kettőig, háromig olykor, annál is inkább, hogy óra sem volt tizenegytől már, a terem üres volt.
Feri tehát már tíz óra után készülődni kezdett: kicsit még segített nekem, türelmesen felelgetett kérdéseimre, aztán elköszönt, és elment.
Dél körül lehetett.
Eszemben nincs ismeretterjesztésbe kezdeni, de egy mondat erejéig itt meg kell állnom, és megjegyezni, hogy sok-sok részlet-tanításon túl, mi a buddhista szellemi magatartás alapja. Nos, nem más, mint az ego lépésről-lépésre való csökkentése, mintegy loccsantgatása a tudat kelyhéből. Egyszerű oka van ennek: ha a tudat csordultig telve az Énnel, akkor oda más – Isten, Buddha tana, bármi – igen nehezen férhet el.
Ha tehát én akkor, mikor Feri kiment a teremből pénteken dél körül, már igazi buddhista lettem volna, és nem csak afféle rendtaggá avatott, föl kellett volna neszelnem távozásának napnak felhő mögé búváshoz hasonlatos voltára.
De nem voltam az, egészen elkápráztatott a saját énem nagyszerűsége: hisz még buddhista mivoltomra is büszkén tekintettem: ó, sancta simplicitas!
Úgy délután háromig elszöszögtem a számítógéppel, aztán gondosan bezártam a termet, a kulcsukat leadtam a portán, és hazaindultam.
A Körút – Wesselényi utca sarkán szálltam le a troliról, átvágtam a hatos villamos megállójába, és ott találtam a megállóban F. Ferit. Kérdeztem, hogyan sikerült ilyen hosszú utat megtennie három óra alatt. Azt mondta, hogy lent volt a Rókalyukban (az egy kocsma a Wesselényiben), megivott néhány fröccsöt.
Még mindig nem gondolkodtam el azon, hogy ez az ember egymagában ácsorgott, ivott egy ócska krimóban vagy három órán át, csak hogy hazamennie ne kelljen: még mindig nem gondolkodtam el.
A fröccsök miatt, vagy kapaszkodási kényszerében Feri váratlanul kinyílt, és mesélni kezdett magáról, sorsáról. Válásairól, több házasságból való gyerekeiről, akik semmibe nem veszik, jelenlegi feleségéről, aki még annyira sem tartja, mint gyerekei.
Megjött a hatos, fölszálltunk, és ő még mindig beszélt. Aztán a Rákóczi térhez értünk: annyit tudtam, hogy ő valahol itt lakik. Készülődött is a leszálláshoz, de még megkérdezett, nincs-e kedvem meginni vele a sarki csehóban egy sört.

És én ekkor követtem el az első hibát, az elsőt, mely bűnbeeséshez hasonló.

Sosem vetettem meg a kocsmákat, soha egy-egy korsó sört, soha egy kocsmai beszélgetést, csakhogy akkortájt – mint mondtam – masszív buddhistának véltem magam, aki nem piál, nem cigizik, húsételt nem eszik, még húsvéti sonkát sem. Nem ám! Inkább beledöglik a húsvéti ünnepekbe, úgy ácsingózik a sonka után, de nem eszik belőle!
Mondtam már: semmit sem tudtam a buddhizmusról, még azt sem, hogy az erőszaktétel önmagunkon merőben idegen a Tan szellemétől.
Nemet mondtam hát, és rém büszke voltam magamra.
Tudom, ma már tudom - sajnos későn -, hogy épp akkor lettem volna igazi buddhista, ha leszállok a villamosról, elmegyek egy emberrel egy sört meginni, meghallgatom azt az embert, aki nyilvánvalóan kapaszkodni próbált egy embertársába, és az életbe.
Csakhogy nem ezt tettem: örök szégyenemre, gyalázatomra.

Eltelt a hétvége, hétfőn reggel a suliba tartottam. A Dembinszki utcáról ráfordultam a Hernádra, és akkor…
Figyelem, olvasó! Most nem metaforát mondok, nem jelképet alkalmazok: akkor életemben először megértettem, mit jelent a földbe gyökerező láb a valóságban. Megértettem, mit jelent, amikor az utolsó csepp vér is lecsurog valahová az alsó végtagba, elzsibbasztja, megbénítja azt.
Mert amikor megláttam az iskola homlokzatán lebegő gyászlobogót, pontosan ez történt velem.
”Istenem! Berci meghalt!” – kondult, dördült meg a szívem, és nem fért el a mellkasomban, a mellkasom majdnem szétvetette.
Elvergődtem a portáig, köszöntem, és kérdeztem a portás bácsit a gyászlobogó felől. És reszketve vártam Sz. Berci nevét.
Nem az a név hangzott el.
A portás bácsi közölte, hogy pénteken éjjel F. Feri öngyilkos lett, levetette magát az emeletről, az ablakon át, a mocskos utcára.

Én pedig ekkor követtem el a második hibát, bűnbe estem másodjára is.

Bármennyire szeretném, nem kerülhetem el a vallomást, hisz többek közt ezért írtam meg ezt az egész nyomorult történetet.
Szóval: megkönnyebbültem.
Világosan emlékszem az akkori érzésemre: bizony megkönnyebbültem, hogy nem Berci, hanem Feri neve hangzott el.
Azóta – sok éve – gyakran végigjátszottam magamban mindezt: újra meg újra játszottam végig.
Tudom: Ferinek ez volt a sorsa, végzete, karmája.
Mégsem tudok szabadulni egy gondolattól: talán ha akkor elmegyek vele a kocsmába, és meghallgatom, és nem vagyok olyan átkozott buddhista-paraszt, talán elodázhattam volna halálát.
Mert semmi mást nem akart az az ember, mint egy másik ember közelségét, valakinek a közelségét, aki meghallgatja őt, akinek kibeszélheti magából az öngyilkos indulatot.
Tudom, tudom, hogy nem így van, nem járultam hozzá Feri halálához, kicsi vagyok én ilyesmihez, de szabadulni az önvádtól mégsem tudok azóta se. Nem járultam hozzá halálához, de életéhez sem!
Bárhogy forgatom, szépítem: bűnt követtem el, bűnös vagyok.

Peroratio
Sajnálom, tényleg, annyira sajnálom, de sem katarzissal, sem „boldog vég”-gel szolgálni nem tudok.
Hahogy fantáziám és nem a valóság mondta volna tollba e történetet, akkor bezzeg lenne mindkettő, de hát nem így volt.
Nincs itt semmiféle megtisztulás, nincs itt semmi „boldog vég”: mert úgy igaz, hogy Berci akkor még megúszta, néhány hónap múlva visszatért közénk, de telt-múlt pár esztendő, és csak elment közülünk egy szépen berendezett, égi iskolába, és azóta ott tanít.
Azok a fiatal tanárok megöregedtek, meg szét is szóródtak: ki tanár maradt, ki „pályát módosított”; mindenesetre széjjelszóródtunk.
Ami azt illeti a „hernád egyetem” is megszűnt már: összevontak néhány tucat iskolát, létrehoztak valami tanulógyártó kombinátot, ami csak messziről emlékeztet iskolára. Hej, haj!
Sajnálom, igazán annyira sajnálom, de sem katarzissal, sem „boldog vég”-gel szolgálni nem tudok.

A négy evangélista legendáriuma (4)

Szent János

Kérditek testvéreim, hogy én, kit Jézus urunk a „mennydörgés fiának” nevezett egykor, miként lettem ily csöndes, töprengős, nyugalmas?
Drága Testvéreim!
Hisz oly dolgokat láttak az én szemeim, olyanokat, hogy attól bízvást elnémult volna minden száj, és elcsöndesült volna minden elme.
Gondoljátok csak meg, én barátaim!
Szeretetem, odaadásom Krisztus urunk iránt hősies volt és hűséges, és ennek legszebb bizonyságát akkor szolgáltattam, amikor követtem Mesterem végig a kereszt útján, mind egészen a Golgotáig.
Látták szemeim az arcáról, testéről lecsorgó vért, mely a könyörtelen római korbácsok nyomán serkent.
Sárral és könnyel keveredett szép orcáján az a vér, és látták azt az én szemeim.
Ott álltam a kereszt alatt is Jézus anyja mellett, és ott hallottam is a szót:”Asszony, íme a te fiad!” „Íme, a te anyád!”
Láttam Őt elnémulni, láttam az eget besötétülni, láttam, amint este hatkor megnyíltak az ég kárpitjai, és hallottam Őt utolsót sikítani: „Uram, uram! Miért hagytál el engemet?”
És tudom, nem sikítás, hanem végső ima volt az, ősi, régi, végső ima: „Eli, Eli…”
Tudom: látták az én szemeim, hallották az én füleim.
És ha ez még elég nem lett volna az elcsöndesedésre, Pathmosz szigetén, egy viharos éjszakán, midőn a tenger dübörögve és tajtékozva ostromolta a sziklás partot, Isten egy hatalmas látomásban megnyitotta előttem a Menny és a Föld titkait, és föltárta nekem az Egyház meg a Világ eljövendőjét.
Akkor ájultan rogytam a látomást mutató angyal lábához, és sokáig maradtam ama elragadtatásban; mikor magamhoz tértem, már fényes nappal volt, a vihar elmúlott, és mindaz, amit láttak az én szemeim, kővel fölkarcolva állt a sziklafalon.
Néztem, néztem és olvastam a kőbe vésett szörnyűségeket, míg csak végre egy jólelkű halász valami ételt nem gyötört belém; ő volt az is, aki aztán kérésemre írószerszámokat hozott és pergament, én pedig a falról a pergamentekercsre írtam látomásaim. Nem tudom azt sem, magam véstem-e a sziklafalba azokat a baljóslatú szavakat, vagy az angyal, ki a látomást elébem tárta: nem tudom.
Ma így látom a látomást: megjelent az égben trónoló Isten fensége, Ő, aki a Bárányra bízta a könyvet, amely az üldözők pusztulásának határozatát tartalmazta, és melyet hét pecséttel zárt el az Úr, a mi Istenünk.
Azon a viharlármás, tengerbőgős pathmoszi alkonyon én lélekben ott álltam az Úrnak napján, és akkor hallottam a hátam mögött nagy szót, mint egy trombitáét, és az a hang, mely minden tengerzuhogást túlkiáltott, így szólt: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, az Első és Utolsó! Amit látsz, mit ámélkodó szemed elé tárok, azt írd meg könyvben, és küldd el a hét gyülekezetnek, amely Ázsiában van: Efézusban, Szmürnában, Pergámumban, Thiatirában, Szárdiszban, Filadelfiában és Laodiceában.
Megfordultam hát, hogy lássam a szót szólót, aki velem beszélt; megfordulván pedig, láttam hét arany gyertyatartót. És a hét gyertyatartó között hasonlót az Ember Fiához, bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve.
 Az ő feje és a haja fehér volt, mint a fehér gyapjú, mint a hó, és a szemei olyanok, mint a tűzláng. Mikor pedig láttam őt színről-színre, leestem az ő lábaihoz, mint egy holt. Ám ő reám tette az ő jobb kezét, mondván nékem: „Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő. Halott voltam, de íme élek örökkön örökké, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai.”
Ezek után láttam, hogy megnyílik valami ajtó a mennyben, és egy hang, egy szó, amelyet mint egy velem beszélő trombitának szavát hallottam, ezt mondta: „Jöjj fel ide, és megmutatom néked, amiknek meg kell lenni ezután!”
És én elragadtattam lélekben: és egy királyi trónust láttam a mennybe helyezve, és ült valaki a királyi székben. És az, aki ott ült, tekintetére nézve hasonló volt a jáspis és szárdiusz kövekhez, és a királyi szék körül szivárvány feszült körben. És a királyi szék körül huszonnégy más trónus is volt, és azokon láttam ülni huszonnégy Vénet fehér ruhákba öltözve: fejükön arany koronák díszelegtek.
És a királyi szék előtt üvegtenger terült el, hasonló a kristályhoz, és a királyi trón közepette és a királyi trón körül négy lelkes állat volt, szemekkel teljesek elől és hátul. És azok a lelkes állatok dicsőséget, tisztességet és hálát adtak annak, aki a királyi trónon ült, annak, aki örökkön örökké él.
És láttam a Bárányt és nála a Könyvet, hét pecséttel titkosra zárt könyvet. És láttam, mikor a Bárány a pecsétekből egyet felnyitott, és hallottam, hogy a négy lelkes állat közül egy monda, mintegy mennydörgésnek szavával: „Jöjj és láss!”
És aztán a Bárányrendre fölnyitotta az összes pecsétet, egymás után mind a hetet. És mikor felnyitotta a hetedik pecsétet, lőn nagy csendesség a mennyben, mintegy fél óráig.
És láttam egy fenevadat feljönni a tengerből, a melynek hét feje és tíz szarva volt, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve. Azután láttam más fenevadat feljönni a földből, akinek két szarva volt, a Bárányéhoz hasonló, de úgy szólt, mint a sárkány. És az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát cselekedte, és azt is cselekedte, hogy a föld és annak lakosai imádják az első fenevadat. És nagy jeleket tett, és elhitette a földnek lakosait a jelekkel, amelyek adatának néki. És adatott néki, hogy a fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt mívelje, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölessenek. És akként intézte, hogy kicsinyek és nagyok, gazdagok és szegények, szabadok és szolgák az ő jobb kezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek. Tette, hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma. ’odé hé szófia esztin. A kinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám az: és annak száma hatszázhatvanhat.
 És látomásom folytatódott a pártus népek rohamával, amelyet háború, éhínség és ragály kísért, és az Isten hívei mentesültek ama büntetés alól, és várták, hogy örülhessenek az égben a győzelemnek. Isten pedig ott, elragadtatásomban megmutatta irgalmát a bűnösöknek. Nem pusztította el őket azonnal, hanem egy sor csapást mért rájuk, hogy megtérjenek, mint ahogy Egyiptommal és a fáraóval tette. Hej, a mi igaz, és jóságos Urunk!
Ám a hívek szíve kemény maradt, miként az lenni szokott a kegyelemben, ezért Isten hozzáfogott, és elpusztította a kegyetlen zúgszívűeket, akik megkísérelték, hogy a földet a sátán imádásával megrontsák. És erre következett az ellenség teljes megsemmisítése, a holtak feltámadása és megítélése, végül a mennyország végleges megalapítása, ahol a halál is megszűnt.
Így látták mindezt az én szemeim.
Csoda-é hát én testvéreim, ha elcsöndesültek szavaim, megcsorbult zajongása az én lelkemnek?
Azt mondom én, szerelmetes barátaim, hogy töprengő csöndességemre elegendő magyarázat lehet mindaz, mit eddig elbeszéltem néktek, de az igazság az, hogy már Pathmoszra is csöndmagányosan utaztam, a hallgatás már azon a szép szigeten is kísérő társam vala, még a viharban fogant látomás előtt.
Úgy történt, hogy a Szűzanya halála és mennybevitele után Efézusba költöztem, és igyekeztem jó atyja lenni ennek a nagy kikötővárosnak, ahol az idő tájt Pál apostol és tanítványa, Timóteus is tanított.
A város az én időmben ismert világ öt legnagyobb városa közé tartozott a maga kétszer száz ezer lakosával, és neve annyit tesz a mi nyelvünkön: „kívánatos”.
Igaz,  Ázsiának, e római provinciának fő városa Pergamon volt, azért Efézus szép fekvése, sokféle gazdagsága  miatt népszerűségben mégis túlszárnyalta azt.
Gyönyörű fekvése, minden évszakban kellemetes éghajlata, és rendkívül termékeny földje azzá tette, amit a neve is jelent: kívánatossá.
És ebben a jóravaló – vagy jobbra való - szép városban talált rám a Caesar minket üldöző, szörnyűséges gépezete. És éppenséggel rám talált az a gépezet, rám, aki soha tanítónak nem készültem, ki mégis rászánakozott, hogy a mi Urunk, Jézus, a Krisztus tanításait súgjam fülekbe, szívekbe.
Elfogtak a birodalom katonái, és az engem meg sem hallgató bírák ítélete nyomán Rómába vittek, és Domitianus császár ítélőszéke elé állítottak.
Amilyen szárazon, logikusan mérlegelő, de józan ítéletű volt Domitianus atyja, Vespasianus, amilyen jó és érzelmekkel teli uralkodó volt idősebbik fia, a jó Titus caesar, éppoly gonosz, indulatteli és őrült szellemű volt Domitianus, Vespasianus kisebbik fia.
Domitianus Róma és a római népesség nevében halálos ítéletet mondott ki rám, és a kivégzés módjául azt határozta, hogy egy forró olajjal teli üstbe kell vetni és megölni testemet, lelkemet.

És történt az ítélkezés után, hogy a  Porta Latina mellett fölfűtöttek egy üstnyi olajat, és amikor az üst fölött kavargó bűzös füstköd jelezte, hogy az olaj fölforrt, abba vetették testemet.
Öt római kettősperc telt el, de lelkem és testem sértetlen maradt. Az Úr vala énvelem azon a délutánon, az Úr Jézus Krisztus.
Én, ki a tanítványok  közül egyedül szenvedtem végig Mesterem mellett a kereszthalál kínjait, sértetlenül léptem ki a gyilkos, tűzforró olajfürdőből.
Akkor a hóhérok úgy döntöttek, hogy méregkelyhet itatnak velem: csakhogy a méreg sem ártott nekem, mert Istennek gondja épp úgy velem volt, miként az üstben; erre aztán a caesari rendelkezés Pathmosz szigetére száműzött.
Mint már elmondtam, ott szállt reám egy vihargó, szörnyű hullámveréses éjjen a látomás.

Múltak a hosszú, sok évek, és nem sokára Domitianus caesar meghalt, és én – csöndben, nagy elmélyült csöndben - végre visszatérhettem Efézusba.
Amidőn oda megérkeztem, épp egy Drusiant nevű asszonyt temettek, aki életében nagyon sok jót tett, ezért sokan siratták. Drusiant sokszor mondogatta, hogy szeretné megérni az én visszatérésemet, lám mégis meghalt.
Én azonban megkértem a halottvivőket, állnának meg, tennék le a hordágyat és bontanák ki pólyáiból a halottat. Ezután Jézus nevében parancsoltam az asszonynak, hogy keljen föl, és Drusiant úgy ébredt, mintha mély álmából térne magához.
Így történt testvéreim, de ki sejtette, hogy tettem nem csak hírnevet és dicsőséget arat a mi Urunknak, hanem bajnak gyászkoszorúját az én fejemre, mert csak az irigységet növelte tettem: zsidó rabbik és pogány papok féltékeny irigységét…

János tanítványa, Áminadáb feljegyzése
Minthogy jó mesterünk, János följegyzései itt megszakadnak, és mert János pap örökre elveszett szemünk elől, hű szavakkal jegyzem föl még az alábbiakat:
János testvérünk és mesterünk hosszú életet élt le aztán, és tanította Efézus közösségét, és sokakat térített meg a mi Urunk hitére.
Szeretném elbeszélni néktek, testvéreim, hogy János egy alkalommal megtérített egy vadóc ifjút, és nevelését egy presbiterre bízta. Az ifjú azonban hamarosan megelégelte a presbiter tanításait, föllázadt, otthagyta védnökét, és rablók, zsiványok közé állt. János nem sokkal ezután keresni kezdte a presbiternél, akire eleven kincs gyanánt rábízta, ám annak szomorúan meg kellett vallania, hogy a kincs elveszett.
János megdorgálta hanyagságáért, majd útnak indult a hegyek közé, hogy megkeresse elveszett gyermekét. Eljutott a rablók és latrok erdejébe, akik elfogták, és a vezérük elé vitték. Mikor a vezér meglátta Jánost, szégyenében futni kezdett előle, mert ő volt a keresett ifjú. János azonban, az ősz öreg, utána eredt, és kiáltozott hozzá: „Fiam, miért menekülsz atyád elől, aki öreg is, fegyvertelen is? Ne félj! Nekem rólad is számot kell adnom Krisztus előtt! Térj meg, édes fiam, mert Isten küldött hozzád!” Ez szíven találta az elvadult embert, és bánattal a szívében visszajött. János a kiengesztelődés csókjával fogadta, sőt később püspökké is szentelte.
Egyszer az öreg Jánosnak valaki egy eleven fogolymadarat ajándékozott, és ő szeretettel simogatta és becézte az állatot. Meglátta ezt egyik tanítványa, közülünk való, kinevette az öregecske apostolt, és így szólt hozzánk, társaihoz: „Nézzétek csak, az öreg úgy játszik ezzel a madárral, mint egy gyermek!”
 János akkor odafordult hozzá, és megkérdezte: „Mit viszel a kezedben, fiam?”
„Egy íjat.”
„És mit művelsz avval az íjjal?” - hangzott az újabb kérdés.
„Madarakra és vadakra vadászom vele!” – válaszolt a tanítvány.
„Hogyan teszed azt?” - kérdezte János.
Akkor a tanítvány büszkén megfeszítette az íjat, kis ideig feszesen tartotta, majd ellazította. János megkérdezte tőle, miért nem tartja állandóan feszesen. Amaz azt felelte rá, hogy azért, mert elfáradna, és mikor lőnie kellene, nem volna erő a karjában.
Erre az apostol így tanította: „Látod, így van ez az emberrel is. Nem nézheti állandóan Istent, hanem néha pihennie is kell. A sas ugyan minden madárnál magasabban szárnyal, de neki is le kell szállnia olykor a földre. Ha az emberi lélek kipihente magát, új lángolással tud fölemelkedni az égbe.”
Mikor Mesterünk már nagyon öreg volt, egyre csak ezt ismételgette: „Gyermekeim, szeressétek egymást!  Aki ezt teszi, megtette, amit tennie kellett.” – biztosított mindannyiunkat.
Halála közeledtét érezve az oltár mellett megásatta sírját, leszállt a sírgödörbe, imádságra tárta a karját. Ekkor vakító fény villant, és mire visszanyertük látásunkat, a mi szentünk teste eltűnt szemünk elől.
Mondják: nem halt meg, hanem a mi Urunk elvitte Efézusból, messzi országba, túl az Indiákon, ismeretlen vidékre, túl a földi Paradicsomon, ahol véget ér a Világ, és azóta is ott, János papként, de mint jóságos, igaz uralkodó ül trónusán János evangélista, a mi apostolunk.

Július tizenhatodika van

622-ben ezen a napon vette kezdetét a hidzsra,  a muszlimok Mekkából Medinába való vándorlása. A kivándorlás nagyjából három hónapig tartott, ez idő alatt három napot töltöttek a híres Szaur barlangban, ahol Abu Bakr megkapta a legmagasabb szintű spirituális beavatást. Mohamed próféta halála után, Ali ibn Abi Tálib javaslatára, a hidzsra lett a muszlim naptár kiindulópontja. Minthogy azonban e naptár holdhónapokban számol, természetesen nem ma van a muszlim év kezdete.

1342. július tizenhatodikán lépett trónra I. (Nagy) Lajos, magyar király. Ebből következik, hogy ezen a napon halt meg Károly Róbert.

1439-ben, mivel Londonban szörnyű pestisjárvány dúlt, a hatóságok ezen a napon rendeletet adtak ki a csókolózás betiltásáról.

1486-ban e napon (más vélekedések szerint tizenhetedikén) született Andrea del Sarto, a virágzó reneszánsz – még inkább a manierizmus - legjelentékenyebb mestere Firenzében, nagy kedvencem, a kolorizmus fő képviselője, az egyetlen művész Firenzében, aki döntően színekben komponált. Firenzében festett freskóképei a 16. századbeli firenzei freskófestést legfejlődöttebb fokát képviselik.

1548-ban ezen a napon alapította meg Alonso de Mendoza Bolíviában Nuestra Señora de La Paz (Miasszonyunk, a Béke Úrnője), egyszerűbben La Paz városát, azon a helyen, ahol az indián bennszülöttek Chuquiago nevű települése állt.

1782. július tizenhatodikán volt Bécsben Mozart Szöktetés a szerájból című operájának ősbemutatója.

1872-ben e napon született Roald Amundsen, norvég sarkkutató, a Déli sark fölfedezője.

1945-ben ezen a napon hajtották végre az első kísérleti atombomba-robbantást, de augusztus hatodikáig titokban tartották.

1969-ben ezen a napon, közép-európai idő szerint 14:32 perckor, a Cape Kennedyről útnak indult a Hold felé az Apollo-11, fedélzetén Neil Armstronggal, Edwin Aldrinnal és Michael Collinsszal.

2000. július tizenhatodikán érzékeny veszteség érte irodalmunkat, a magyar lírát: meghalt Petri György.

A halál
A Halál kedves, kissé ütődött
fickó. Ha találkozunk a krimóban,
a zakógombomat csavargatva
kérdezi: "Hogy vagyunk? Hogy vagyunk?"
"Már megbocsásson, de ezt mégiscsak
inkább magának kéne tudnia, nem?"
"Elvben igen, dehát tudja, hogy van
ez. A túlnépesedés miatt mára
mammut-vállalat lettünk, 3742
fiókkal - az eddig regisztrált
halálozási okoknak megfelelően.
Én már csak olyan hatáskör
nélküli, címzetes vezérigazgató
vagyok.

Node beszéljünk komolyabb dolgokról. Mit iszik?"

A négy evangélista legendáriuma (3)

Szent Lukács

Rómában, a Sta Maria Maggiore bazilikában őriznek egy festményt a Szent Szűzről, Máriáról.
Mesélik arrafelé, hogy a hatodik században - Nagy Szent Gergely idejében - pestis pusztította Rómát, mely sehogyan sem akart múlni. Egy nap a szent pápának az az ötlete támadt, hogy körmenetben hordozza körbe a képet a csapással sújtott városban, és – csoda! - a vész elmúlt Róma fölül.
Aztán azt is mesélik, hogy Márton pápa - aki vitában állt Róma városának polgári vezetőivel -egy alkalommal a kép előtt misézett és áldoztatott. Nem sejthette, hogy az áldozók között van valaki, egy orvgyilkos, aki a ruhája alatt tőrt szorongat, azzal a szándékkal, hogy amikor hozzá lép a pápa, megölje őt. Abban a pillanatban azonban, amikor a pápa nyújtotta neki az Úr Testét, hirtelen megelevenedett a Mária-kép, ránézett a merénylőre, aki ettől a pillantástól megvakult, és így a pápa megmenekült.
Kérditek, mindez lehetséges?
És ha lehetséges, hogyan lehetséges?
Úgy, hogy ama képet Máriáról Lukács evangélista festette, ki nem csak orvosnak volt kiváló, hanem festőnek is.
Abból, hogy Lukácsot festőnek neveztem, kiderülhet, hogy a szent sem ortodox, sem fundamentalista zsidó nem volt, hisz minden zsidó számára ott a parancsolat:”Ne csinálj magadnak faragott képet és szobrot!”
Így aztán igazi júdeai legfeljebb szóképeket gondolt el magában, de fatáblára, pergamenre, vászonra festett képet soha.

És Lukács azért nem volt valódi zsidó, mert messzebb Júdea provinciától, az elgörögösödött szép Városban Antiochiában született és nevelkedett föl, Jerusalaim büntető karjaitól távolabb a Birodalomban.
Antiochia - vagy Antiokheia -, bizony mondom néktek, a nagy Sándornak köszönhette létezését, mert Ő alapította a hellén világ e jelentős városát az Orontész folyó partján, mely várost egyéb nevek között a Kelet Királynőjeként is ismert a Világ.
A haragos vizű Orontész a Sztaurin hegy buktatós sziklái között dühödt hullámokkal siet a völgybe, de ott aztán megbékél, megszelídül, és hatalmas ívben kerüli meg a Várost. Apróbb zuhogókat itt is átugrál, de egészében véve csöndes és békés a szép folyam Antiokheában.
Lukács itt, az Orontész partján, szép Antiochiában nőtt fel, és orvosként is ott működött, maga is nyugalmasan, mint a nagy folyam. Mindaddig, míg Barnabás és Pál tanítványaként meg nem ismerkedett az evangéliummal, majd a foglalkozásából, orvos mivoltából adódó pontosság- és hitelesség- igénytől hajtva, és a Szentlélektől vezérelve útra nem kelt, hogy utánajárjon mindannak, amit Krisztusról hallott.
Hosszasan utazott: eljutott Jerusalaimba, el Betlehembe; Názáretet is fölkereste, és ott még találkozhatott a Szűzanyával, továbbá az egykori tanítványokkal, gyógyult betegekkel, látó vakokkal: mondják, még a föltámasztott Lázárral is.
Visszatérte után Pálhoz szegődött társul, és mellette működve összeállította az Ő szép Örömhírét, evangéliumát.
Elkísérte mesterét, Pált egészen Rómáig, mellette vala a rabságban, és látta Pál kínhalálát az arénában; végül, minthogy Démász a világi életbe távozott, Krescenz Galáciába, Titusz meg Dalmátországba, utoljára Lukács maradt csupán Pál apostol mellett.
A mi Lukácsunk, már orvosként is különös részvéttel nézte a beteg embereket – és ugyan, ki nem beteg vajon, aki született, aki keletkezett? -, és mint evangélista észrevette, hogy a Megváltó maga is orvos volt.
„Mi több” – gondolta olykor Lukács -, „az Orvos maga volt Ő”, aki a beteg emberiségnek meghozta a gyógyulást a megváltás nem könnyű terhének magára vételével. Az  Emberfia, a betegek gyógyítója, a bűnök megbocsátója volt, Irgalmas és Szelíd, aki árasztotta az emberek között Isten jótéteményeit,  és hirdette az irgalmasság evangéliumát.
Mi úgy tudjuk, hogy Szent Pál vértanúsága után Acháiában, Dél-Görögországban működött püspökként, majd valószínűleg Patara városába ment: ott elterjedt gyorsan gyógyító és nevelő képessége, és a város római elöljárói hamar fölneszeltek, és irigyen figyelték Lukács működését.
Amikor pedig elterjedt a hír, hogy nem csak Lukács maga, hanem szépen megalkotott, nemes evangéliuma is gyógyít, fölhorgadtak ellene a hatalmasságok.
És elérkezett a mi Urunk születése utáni hetvenedik esztendő, a szörnyű, gonosz esztendő.
Gonosznak és szörnyűnek nevezem, igen is, mert ebben az évben, augusztusban Titus Flavius erős hadakkal körülvette Jeruzsálemet, a mindenkor szent Várost, és megkezdődött a bennrekedt zsidók (kik merészeltek föllázadni Róma elviselhetetlen uralma ellen) kiéheztetése: hétszer hét napon át sem élő, sem holt, sem bármely lelkes állat, ember a Városból ki nem mehetett.
Csakhogy maga Titus is fogoly lett Jeruzsálem alatt, minthogy szerelmesének, Berenikének, a szépséges zsidó hercegnőnek fogadalmat tett, hogy a jeruzsálemi Nagytemplomnak, ennek a  valódi csodának, Salamon ősi Templomának nem esik bántódása. Ugyanott és ugyanakkor szembe kellett néznie atyja, a caesar, Vespasianus egyre türelmetlenebb sürgetésével is, melynek egy latin rövidítés volt a veleje: HEP! HEP! (Hyerosolima Est Perdita! – Jeruzsálemnek pusztulnia kell!)
Erős, nagy volt az a szerelem, amit Titus Bereniké iránt érzett, de tán még erősebb volt az ifjú hercegben a római vasfegyelem: a zsidó naptár szerinti áv hónap kilencedik napján a római sasok ráröppentek a Városra, föltörték kapuit, lemészárolták lakosainak jelentős részét, aztán – ki tudja szándékosan-é, vagy véletlenségből- fölgyújtották Salamon templomát.
És még mindehhez járult az, amit akkor még senki sem sejtett, sejthetett: azon a napon megszűnt a zsidók állama, a zsidók szétszórattak a Világban, országok szerin’ tova.
Jó okkal neveztem hát szörnyű, gonosz esztendőnek ama hetvenediket, de még jobb okkal most setétlelkűnek is nevezem.
Mert még két hónap sem telt el Jeruzsálem pusztulása után, még csak tétova hírek érkeztek a zsidók nagy, közös bánatáról Patarába, amikor október hó idusán a hatóságok lefogatták Lukács evangélistát vagy ötvened magával.
Szűk, mély, nyirkos verem fenekére taszították, míg meg nem hozták az ítéletet, melyben egyetlen vádpont sem szerepelt.
Nem volt vád, csak ítélet.
Október tizennyolcadik napján előhúzták azokat a jó embereket, és az arénában vadállatok elé lökték őket, amúgy fegyvertelenül, mezítelenül.
Patara népe jó szórakozást remélt: hasztalan.
Az ötvenegyek letérdeltek, tekintetüket az ég felé fordították, holmi érthetetlen himnuszt énekeltek fennhangon. És nem mozdultak, imádkoztak és énekeltek és mosolyogtak  valahol fönt lakozó Istenükre akkor is,  amikor a fenevadak rájuk vetették magukat.
Nem értette Patara népe, hogy mi történik, de azt megsejtették, hogy valami nagyszerű dolog történt ott az arénában; nagy csöndben hagyták el a gyilkos helyet, nagy csöndben mentek házaikba, és néhány napig csöndben is maradtak.
Töprengő csöndben.
Ennyi csak, amit Szent Lukácsról tudni lehet, vagy még ennyi sem; a történeti források hiányát fantáziámmal pótoltam, foltoztam meg. De hát a legenda minden időben körülvette a maga gyöngyszemeivel Lukács alakját, sőt egészen más szentírási helyekkel is összefüggésbe hozták Őt, így alakult ki az az elképzelés, hogy egyike volt a hetvenkét tanítványnak, jóllehet biztos, hogy földi életében nem látta az Urat.

Még azt tenném hozzá a fentiekhez: a Szűzanya sok dolgot megőrzött szívében és emlékezetében – mondják – csakis   azért, hogy később a szent evangélistáknak elmondhassa. Lukács pedig felkereste Őt, és mint az Új Szövetség frigyládájának, sok kérdést tett fel az Üdvözítőről, és kérdéseire sorban választ kapott.
Még azt tenném hozzá, hogy Szent Lukács maradványait - kivel nem vadállat, hanem római kard végzett -  aztán a mi Urunk születése utáni 357-ben Konstantinápolyba vitték Patarából.

Július tizenötödike van

Mindenek fölött: 406 évvel ezelőtt, 1606. július tizenötödikén született Rembrandt Harmensz van Rijn, nagy kedvencem, a világ egyik legismertebb festője, az egyik legjelentősebb 17. századi holland művész. Művészi érdeklődésének középpontjában kezdettől fogva az emberábrázolás állt. Első nagyszabású művei, a hagyományos csoportarckép műfaját új felfogásban ábrázoló Tulp doktor anatómiája, a ruhátlan emberi test szépségeit költőien tükrözõ Danaé és a Sámson megvakítása sikerekben gazdag korszakának emlékei. Művészi munkásságát összefogó jelentős feladat megoldására 1642-ben nyílt alkalma, amikor az amszterdami lövészek parancsnoka és 16 társa a lövészegyesület csoportképét rendelte meg nála - ez az Éjjeli őrjárat címet kapta. (Egy érdekességet is hadd mondjak: a kép festése közben jalt meg Saskia, a Művész felesége. A képen átfutó kislány Saskia arcvonásait hordozza.)
E mű sikertelensége és feleségének halála magányossá tette a Mestert. Egyre gyakrabban a város zsidónegyedében és szegénynegyedében találta meg modelljeit. A társadalom elesettjei iránt érzett őszinte együttérzése, a divatos témáktól és festésmódtól eltérő szuggesztív festői formálása elidegenítették tőle gazdag polgári megrendelőit, így lényegében elszegényedve és elfeledetten halt meg.
Minthogy az itáliai barokk festők után Rembrandt az első számú kedvencem, számos, vaskos monográfiát (Vayer Lajos, Lyka Károly, Csobor Ágnes műveit), de még életrajzi regényt is elolvastam a Mesterről, mégis legszenzációsabbnak, legeredetibbnek a Képzeljétek el című Joseph Heller regényt szeretném Róla mindenki figyelmébe ajánlani!

Továbbá
1099-ben, az első keresztes hadjáratban a keresztesek ezen a napon bevették Jeruzsálemet, és az életben maradt lakosság jelentős részét Krisztus nevében lemészárolták.

1514-ben ezen a napon kapta el Temesvárnál Szapolyai János erdélyi vajda, későbbi magyar király Dózsa György parasztseregét: a fővezéreket, magát Dózsát is foglyul ejtette, öt nap múlva kivégeztette.

1525-ben a legkeresztényibb V. Károly császár zsoldosai e napon elfoglalták, kifosztották, porrá égették az itália Narni városát. Igaz, nem tudom, mit sírok: egy év múlva majd Rómát fosztogatják ugyanők. Közben ne tessék szem elől veszíteni az évszámokat! Európa nyakán az oszmán-török veszély, egy év múlva Mohács. Naná, hogy nem a török elleni védekezéssel foglalkozik a császár.

1799-ben e napon találta meg Pierre-François Bouchard kapitány a rosette-i követ, melyen egy ősi szöveg egyiptomi démotikus írással, görögül és hieroglifákkal volt írva, és amelynek alapján aztán Jea-Francois Champollion sikerrel fejtette meg a hieroglifákat.

1846. július tizenötödikén indult meg az első vasút Magyarországon Pest és Vác között.

1900-ban ezen a napon született Passuth László, író, műfordító. Évtizedeken át ő volt a legtöbb kiadásban, legnagyobb példányszámban megjelenő magyar író, és ezt tulajdonképpen életében sem, halála óta sem bocsátották meg neki az irodalom bennfentesei.  És nagyon körmönfontan kellett, s kell máig rosszat mondani egy olyan írástudóról, akinek közben nem lehet elhallgatni példázatos jó tulajdonságait.

1904. július tizenötödike csúf, gonosz nap volt. Meghalt Anton Pavlovics Csehov.

1931-ben ezen a napon két magyar pilóta Endresz György és Magyar Sándor szerencsésen átrepülte az Atlanti-óceánt.

1978-ban ezen a napon született Menyem, három tündéri Unokám Édesanyja. Isten éltessen Gabikám!