A máról holnapra virradó éjszaka Szentiván éje: évszázadok óta a nyári napforduló ünnepe, s bizony hiába kötötte az egyház Keresztelő Szent Jánoshoz, azért csak pogány ünnep ez, még a kereszténység előtti időkből származik.
FONTOS FIGYELMEZTTÉS!
Vigyázzunk, kivel töltjük a ma éjszakát, mert akit ébredéskor megpillantunk, az lesz párunk halálunkig!
Nekem feltehetően valamelyik aranyhalam lesz az…
*** *** ***
Szentivánéji álom
- Shakespeare nyomában kullogva -
Mesébe illően szép, bölcstörvényű város volt egykor a mesebeli Athén, amikor a jó Thézeusz uralkodott arrafelé. Volt azonban a jótörvényű Athénnek egy ősi törvénye, melyen még a bölcs király sem tudott változtatni: ez a törvény hatalmat adott polgárainak arra, hogy lányaikat ahhoz kényszerítsék feleségül, akihez nekik tetszik, és ha egy lány vonakodott ahhoz a férfihoz menni, akit apja választott férjéül, a törvény felhatalmazta az apát arra, hogy lányát kivégeztesse.
Minthogy azonban egy apa nemigen kívánja saját lánya halálát, még ha a leány önfejűen viselkedik is, ezt a törvényt ritkán vagy talán sohasem hajtották végre.
Mégis, megtörtént egyszer, hogy egy öreg ember, Egéus nevű, Thézeusz elé állt, bepanaszolni lányát, Hermiát, akinek parancsot adott, hogy menjen férjhez Demetriushoz, egy előkelő athéni családból származó fiatalemberhez, de a lány nem volt hajlandó neki szót fogadni, mivel egy másik, Lysander nevezetű fiatal athénit szeretett lángolva.
Hermia - engedetlenségének mentségéül - elmondta, hogy Demetrius már régebben szerelmet vallott az ő barátnőjének, Helénának, és Heléna is a bolondulásig szereti Demetriust. Ám ez a nyomós érv sem hatotta meg a szigorú Egéust, a király döntését várta.
Thézeusznak - bármilyen nagy és kegyes fejedelem volt - arra nem volt hatalma, hogy megváltoztassa Városának törvényeit, így hát nem tehetett mást, mint hogy négy napot adott Hermiának, hogy meggondolja magát: ha ennek az időnek elteltével még mindig nem hajlandó férjhez menni Demetriushoz, meg kell halnia.
Amikor a fejedelem elbocsátotta színe elől Hermiát, a lány elment szerelmeséhez, Lysanderhez, és elmondta neki, milyen veszélybe jutott, és hogy vagy le kell mondania róla és férjhez menni Demetriushoz, vagy pedig négy nap múlva meg kell halnia.
Lysander kétségbeesett e rossz hír hallatára, de eszébe jutott, hogy él egy nagynénje, némi távolságra Athéntól, s hogy ott, ahol ő lakik, nem lehet alkalmazni a kegyetlen törvényt Hermia ellen, mert ez a törvény nem volt érvényes a város határain túl. Azt javasolta hát Hermiának, lopóddzék ki még aznap éjszaka apja házából, és menjen el vele nagynénjéhez, ahol majd feleségül veszi.
„Találkozzunk” - mondta Lysander – „az Erdőben, abban a gyönyörű erdőben, ahol olyan gyakran sétáltunk Helénával együtt, május vidám havában.”
Hermia elfogadta e javaslatot, ám nem állta meg, és barátnőjének, Helénának mindent elmondott, az meg tovább adta a hírt Demetriusnak: fiatal lányok gyakran cselekszenek ostobaságokat szerelemből, irigységből, féltékenységből.
De hiába árulta el barátnője titkát, nem várhatott ettől semmi egyéb jót, mint azt a szomorú örömöt, hogy követheti hűtlen szerelmesét az erdőbe, mert azt jól tudta, hogy Demetrius odamegy majd, üldözni Hermiát.
Tudnivaló, hogy az az Erdő, amelyben Lysander és Hermia találkozni akart, kedvenc tartózkodási helye volt a tündéreknek, e kicsi, bűbájos mesebelieknek, és más, varázslatos lényeknek is.
Minden esztendőnek legrövidebb éjszakáján Oberon, a tündérkirály, és Titania, a tündérkirálynő parányi népük egész kíséretével ebben az Erdőben szokták rendezni éjféli mulatságukat.
Csakhogy a tündérkirály és tündérkirálynő között történetünk idején szomorú viszály dúlt: sohasem tudtak úgy találkozni holdfényben az Erdő árnyas sétányain, hogy ne veszekedjenek, míg valamennyi tündérük és manójuk bemászott egy-egy makkopáncsba, és félelmében elrejtőzött.
Azon az éjszakán – Szentivánnak éjjelén -, amikor a szerelmesek találkozni akartak az erdőben - Titania néhány udvarhölgyével sétált, és találkozott a tündér-udvaroncainak kíséretében megjelenő Oberonnal; újfent haragos szavakat váltottak, és a tündérek királya végképp megharagudván magához rendelte Puckot, titkos tanácsosát, legfőbb kegyencét.
Puck - vagy amint olykor nevezték, Robin pajtás - agyafúrt, kópé szellem volt, aki mulatságos tréfákat űzött a szomszédos falvakban az emberekkel: néha belopózott a tejeskamrába, és lefölözte a tejet, néha könnyű, légies alakjával belemerült a vajas köpűbe, és más pajkosságokat követett el.
”Jer, jó Puckom!” -szólt Oberon az éjszaka e vidám kis vándorához. – „Hozzál nekem abból a virágból, amilyet a lányok égő szerelemnek neveznek. Abból, melynek ha nedvét alvó szemekre cseppentik, őrjöngő szerelmet gyújt a legelső lény iránt, amit az alvó majd megpillant ébredés után. E virág nedvét Titania szemhéjára cseppentem amikor alszik, s ha majd felnyitja szemét, beleszeret a legelső tárgyba, amit meglát, akár oroszlán, akár medve, kotnyeles majom vagy fürge pávián légyen is az. Ez lesz a bosszúm! Menj, Robin pajtás, hozz abból a virágból nekem!”
Míg Puck, aki szívből szeretett bajt keverni, odajárt a virágért, megérkezett az erdőbe Demetrius és Heléna: a Puck visszatértére váró Oberon kihallgatta, amint Demetrius szemére hányta Helénának, hogy követi őt, hallotta sok rossz szavát és Heléna szelíd tiltakozását, amellyel a fiút régebbi szerelmére emlékeztette, meg esküjére, amikkel hűséget fogadott neki. Végül Demetrius -mint ő maga mondta - otthagyta a vadállatok kénye-kegyelmére Helénát, az meg utána rohant végtelen szerelmében.
A tündérkirály mindig együtt érzett az igaz szerelmesekkel, és nagyon megszánta Helénát, így hát, amikor Puck visszatért a kis bíbor virággal, Oberon szólt kedvencéhez: „Vedd el egy részét ennek a virágnak: erre járt egy kedves athéni lány, aki szerelmes egy gőgös ifjúba. Ha alva találod ezt a fiút, csöppents ebből a varázsnedvből a szemére, de olyankor tedd ezt, amikor a lány is a közelében van, hogy az első, akit ébredéskor meglát, ez a megvetett szerelmes legyen! Felismered ezt az embert athéni öltözetéről.”
Titania álomra készülődött kedves lugasában, mely lugas egy halmon volt, ahol vad kakukkfű, kankalin és ibolya nőtt, sűrű loncból, jázminból és vadrózsából szőtt mennyezet alatt. Titania mindig itt aludta át az éjszaka egy részét, takarója egy kígyó csillogó bőre.
Oberon megleste a Titaniát énekükkel altató tündéreket, és amikor azok lullabájjal, kedves dallal elaltatták királynőjüket, a király halkan Titaniájához közeledett, a varázsnedvből néhány csöppet szemére csöppentett és így bűvölte-bájolta hölgyfeleségét: „Amit e szem ébren meglát, annak hasson bűve rád, azt szeresd meg, azt imádd!”
Mi pedig térjünk vissza Hermiához, aki ezen az éjszakán megszökött apja házából, hogy kikerülje a halált, amelyre kárhoztatták: mélyen behatolt az erdőbe, és ott találta kedves Lysanderét, aki már várta őt, hogy nagynénje házába vezesse. De még mielőtt az erdő közepéhez értek, Hermia nagyon elfáradt, és Lysander - mert féltette szép szerelmesét - rábeszélte, pihenjenek reggelig egy puha, mohás halmon: ő maga is kissé távolabb a földre hevert, és aztán mindketten hamarosan álomba merültek.
Így találta őket Puck: látva, hogy az alvó fiatalember ruhái athéni divat szerint készültek, és egy szép hölgy alszik a közelében, arra következtetett, hogy ez az az athéni lány és gőgös szerelmese, akinek felkutatására Oberon elküldte őt.
Magában úgy okoskodott, hogy mivel ketten egyedül vannak itt, a lány lesz az első, akit a fiú ébredéskor meglát: így hát minden tétovázás nélkül Lysander szemére csöppentett a kis bíbor virág nedvéből.
Az ám, csakhogy úgy esett, hogy erre járt Heléna, és Hermia helyett ő volt az első lény, akit Lysander megpillantott, amikor szemét felnyitotta. Elmondani is szörnyű, de olyan erős volt a szerelmi varázs, hogy egész Hermiáért érzett szerelme semmibe tűnt, és Lysander beleszeretett Helénába.
A tündéries szerelmi varázs arra késztette, hogy elfeledje hű Hermiáját, és egy másik lány után szaladjon, Hermiát pedig otthagyja álmában egészen egyedül, éjfélkor az erdőben.
Ez a szerelmi szerencsétlenség pedig így esett: Heléna egy darabig igyekezett lépést tartani Demetriusszal, aki olyan durván elrohant tőle, de nem bírta sokáig ezt az egyenlőtlen versenyfutást, hamar szeme elől tévesztette Demetriust, és amikor elhagyatva és eltévedve ide-oda kószált, eljutott végül arra a helyre, ahol Lysander aludt. Heléna szelíden megérintette a fiút, és így szólt hozzá: „Jó uram, ha életben vagy, ébredj fel!” - és Lysander felnyitotta szemét, és azonnal túlzó szerelembe esett szegény, feledve Hermiáját. Szép szerelmes szavakat szórt mondván a kétségbeesett lánynak, hogy annyival múlja felül szépségben Hermiát, mint a galamb a hollót, s hogy tűzbe menne az ő szép szeméért, és még sok más ilyen, szerelmesekhez illő beszédeket szólt.
Heléna viszont - tudván, hogy Lysander az ő barátnőjének, Hermiának szerelmese, -rendkívül dühös lett, mert úgy gondolta, és joggal gondolhatta is, hogy Lysander gúnyt űz belőle.
Dühös, nagy haragjában elszaladt, Lysander pedig követte, teljesen megfeledkezve az alvó Hermiáról, aki, amikor felébredt, látta, hogy egyedül van; szomorú ijedtség fogta el. Bolyongott az erdőben, és nem tudta, mi történt Lysanderrel, sem azt, hogy merre keresse. Közben Demetrius sem tudta megtalálni Hermiát és Lysandert, a vetélytársát, elfárasztotta a hiábavaló keresés, így hát Oberon mély álomban talált rá.
Oberon ennek előtte néhány kérdést tett fel Pucknak, és hamar megértette, hogy nem a kellő férfi szemére csöppentette a szerelmi varázst; és mivel most megtalálta a keresett személyt, megérintette a varázsnedvvel az alvó Demetrius szemhéját, az meg azonnal felébredt, s az első lény, akit meglátott, Heléna volt, mire ő is, akárcsak az előbb Lysander, szerelmes szavakat intézett hozzá. Ugyanebben a pillanatban megjelent Lysander is, nyomában Hermiával, mert Puck szerencsétlen tévedése folytán most Hermián volt a sor, hogy szerelmese után szaladjon. Most hát Lysander és Demetrius egymás szavába vágva szerelmet vallott Helénának, mert mindketten ugyanannak az erőteljes varázslatnak hatását érezték.
A meglepett Heléna azt gondolta, hogy Demetrius, Lysander és hajdani jó barátnője, Hermia, mind összeesküdtek ellene, és csúfot akarnak űzni belőle.
Hermia éppúgy csodálkozott, mint Heléna: nem tudta, hogy Lysander és Demetrius, akik nemrégen mindketten őt szerették, miért lettek most Heléna szerelmesei. Hermiának ez az egész nem volt tréfa.
A lányok azelőtt mindig a legjobb barátnők voltak, most éles szitkokkal estek egymásnak, s miközben viperamérges szavakat váltottak egymással, Demetrius és Lysander otthagyta őket, és elmentek az erdőbe, hogy megküzdjenek egymással Heléna szerelméért.
A tündérkirály a kis Puckkal együtt kihallgatta veszekedésüket.
De szavam ne feledjem, mert fontos szavak azok.
Úgy esett, hogy holmi iparosok, kereskedők, egyszerű athéni emberek érkeztek az Erdőbe, mert Thézeusz esküvőjének tiszteletére színházi előadást akartak titokban próbálni, aztán egy közülük elbóklászott, eltévedt, majd el is aludt mohaágyra dőlve. Oberon pedig, mikor felmérte, hogy Zuboly mester Titania közelében merült álomba, ekként gondolkodott: „Ez a fickó, ez lesz az én Titaniám szerelme, csak elébb kissé változtatok rajta.” - és egy szamárfejet nyomott Zuboly fejére, mely olyan jól illett rá, mintha a saját vállából nőtt volna ki.
”Ó, miféle angyal áll előttem?” - mondta Titania, felnyitva szemét. – „Vajon ugyanolyan bölcs vagy-e, mint amilyen szép?”
És ekként szerelembe esve a bíbor virág varázslata révén, maga mellé fektette Zubolyt, s gondoskodott róla, hogy szép éjszakája legyen az asztalosmesternek.
Amikor aztán a tündérkirály látta, hogy Zuboly az ő királynője karjában alszik, megjelent Titania előtt, és szemére hányta, hogy egy szamárra pazarolja kegyeit.
Titania ezt nem is tagadhatta, mert Zuboly ott aludt a karjaiban, szamárfejét ő koszorúzta virágokkal. A királynő pedig szégyellte, hogy ura felfedezte új kegyencével, és ezért békülést ajánlott föl.
Oberon megkönyörült rajta és azon a megszégyenítő helyzeten, amelybe az ő vidám ötlete hozta Titaniát, és a másik virág nedvéből néhány csöppet a szemére csöppentett, mire a tündérkirálynő azonnal visszanyerte józan eszét, elcsodálkozott iménti őrületén, és azt mondta, hogy most már a különös szörnyeteg puszta látása is undorítja.
Oberon akkor Zuboly fejéről is levette a szamárfejet, és hagyta, hogy most már saját bolond fejével a vállán fejezze be szundítását.
Oberon és Titaniája így teljesen kibékültek, a király elmondta a királynőnek a szerelmesek történetét és éjféli civódásukat, a királynő pedig vele ment, hogy meglássa, milyen véget érnek a szerelmesek kalandjai.
A tündérkirály és a tündérkirálynő a szerelmes ifjakat és szép hölgyeiket álomba merülve találta egy füves dombon, nem messze egymástól, mert Puck, hogy helyrehozza korábbi tévedését, nagy buzgalommal terelte őket ugyanarra a helyre, úgyhogy nem is tudtak egymásról, és a tündérkirálytól kapott ellenszerrel gondosan elhárította a varázslatot Lysander szeméről.
Hermia ébredt fel elsőnek, és amikor észrevette, hogy elveszett Lysandere oly közel alszik hozzá, ránézett, és elcsodálkozott szerelmesének különös állhatatlanságán. Lysander is hamarosan felnyitotta szemét, meglátta drága Hermiáját, visszanyerte ép eszét, melyet a tündér-varázslat addig elhomályosított, ép eszével együtt szerelmét is Hermia iránt, és elkezdték megbeszélni egymással az éjszaka kalandjait, kétkedve, vajon valóban megtörténtek-e ezek a dolgok, vagy pedig mindketten ugyanazt a zavarbaejtő álmot álmodták?
Aztán Heléna és Demetrius is felébredt, és minthogy egy édes álom megnyugtatta Heléna zavart és haragos lelkét, gyönyörködve hallgatta meg Demetrius szerelmes vallomását, és meglepetésére s örömére megértette, hogy ez a szerelmi vallomás őszinte.
Boldog, szép véget ért hát minden: Egéus, midőn megtudta, hogy Demetrius most már nem akarja feleségül venni az ő lányát, nem ellenezte tovább Hermia házasságát Lysanderrel, hanem beleegyezett abba; és Heléna is örömmel ment férjhez ugyanazon a napon szeretett és most már hűséges Demetriusához.
A tündérkirály és a tündérkirálynő láthatatlan szemlélői voltak mindennek; elhatározták, hogy a közeli lakodalmakat az egész tündérországban játékokkal és mulatozással ünneplik meg.
Így ért véget egykor Szent Iván éjszakája: valóság volt-e vagy álom? Olvasó magad döntsd el!
Puck elköszön a Nyájas Olvasótól:
Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.
S amint emberséges Puck
A nevem: ha megkapjuk,
Hogy most kímél a fulánk,
Jóvátesszük e hibánk,
Máskint a nevem ne Puck
Legyen inkább egy hazug.
Most uraim, jó'tszakát. -
Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S Robin megjavitja magát.
Mindenek előtt és felett: ez a nap WEÖRES SÁNDOR születésnapja, aki 99 évvel ezelőtt, 1913. június huszonkettedikén született. Ő volt az a Költő és Gondolkodó, akit sokáig „csak” gyermekvers költőnek ismerhettünk, mert világszemlélete miatt 1949-től támadások érték, 1951-ben könyvtárosi állásától is megfosztották. Hosszú ideig csak műfordításai és gyermekversei jelenhettek meg. Költészete kezdetben a Nyugat lírikusainak erős hatását mutatta; leginkább természetes, naiv őszintesége tette egyénivé. Maradandó volt Babits Mihály és Füst Milán befolyása abban, hogy a személyiség háttérbe húzódott, és kitalált helyzetekben, „szerepekben” szólalt meg. A költészeti formák, a zeneiség utolérhetetlen Mestere volt.
Létnézetére, világfölfogására Hamvas Béla hatott leginkább, meg a keresztényi és a platóni szemlélet. Az emberi érzékek szerinte csak a jelenségek felszínét közvetítik, de a praktikumra irányuló értelem sem jut mélyebbre, igazabb látásig; ezzel csak egy magasabb rendű, az ősit meg nem tagadó szellemiség képes élő kapcsolatot teremteni.
Ars poetica
Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.
Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.
Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.
*** *** ***
Az éjszaka csodái
(zárószakasz)
És erre-arra az alvó-csapat
potyog a falról, mint a vakolat.
A villanyfényen átdereng az ég,
s a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzu háta
-- és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény...
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.
1633-ban ezen a napon vonta vissza nézeteit Galileo Galilei az inkvizíció szorongatásában. Legyünk igazságosak, s fogadjuk el, hogy ugyanekkor mondta azt is: Eppur' si muove!"
1814. június huszonkettedikén született a - szerintem – méltatlanul elfeledett erdélyi magyar író Kemény Zsigmond. Néhány igen nagy kedvencem Tőle: Özvegy és leánya; Szerelem és hiúság; persze, a klasszikusan nagy Rajongók, de megvallom, az én kedvencem a Zord idő. Kár kitessékelni Őt a magyar romantika történetéből, komolyan mondom, kár.
1882-ben ezen a napon született Somlyó Zoltán. Az Ő életműve előtt tanácstalanul ülhet az olvasó, meg az irodalomesztéta is, de néha nemcsak az életmű, hanem egy-egy költemény előtt is: hogyan is lehet értékelni ezt a művészegyéniséget, akinek egyes verseiből, olykor csak versszakaiból, néha csak kiragadott soraiból egy igazán nagy költő arcképét lehetne megrajzolni, miközben más verseiből, versszakaiból és olykor még a remekművekbe is becsúszó közhelysorokból vagy fordulatokból egy útszéli verselgető, egy középszerű, tán gyenge költő képe ugyanolyan érvénnyel megrajzolható.
Én azt ajánlom tartsuk őt becsben ott, ahol helye volt: a Nyugat költőinek második vonalában. (De a Nyugat második vonalához tartozni is nagy dolog, nagy!)
Mi vagyok én?
A föld, mely barna, úgy, mint én
s mint én, oly bús, oly régi,
maga az áldott türelem
s ki kéri: megsegéli.
Én járok rajta s bánatom
naponta megalázza.
Bár szeretem, mert rámarad
a földiségem váza.
Én járok rajt csak, én magam!
Mindenki más csak rája lép
s a barna föld se tudja,
hogy arcom, kezem, derekam:
egy imakönyvből kihullt kép,
mit eltép egy szűz ujja.
1941-ben június 22-én megindult a Barbarossa hadművelet szerinti német támadás a Szovjetunió ellen. 3,5 millió katona indított támadást a Szovjetunió ellen nagyjából 2900 kilométer széles arcvonalon. A támadók 3600 harckocsival, 4389 harci repülőgéppel, 600 000 egyéb gépjárművel és 750 000 lóval rendelkeztek.
a nyári napforduló napja: ma következik el az év leghosszabb nappala, legrövidebb éjszakája. A nappal időtartama tizenöt óra ötvennyolc perc lesz. Viszont mától rövidülni is kezd a Fény ideje, sajnos.
Éjjel, egy órakor a Nap a Rák jegyébe lépett, vagyis megérkezett a csillagászati nyár is.
Minthogy pedig kedden tizenhét órakor az Orionban megújult a Hold, új hónap kezdődik a zsinagógai naptár szerint ma, két nappal holdújulás után. (Pontosabban elkezdődött tegnap naplementekor, mert a zsidó naptárban naplementével kezdődik az új nap.)
Az 5772. év tamúz havának első napja van.
Azt se feledjük, hogy a Gergely-féle naptárreform óta Szent Iván éjszakája, a szerelmesek, a szerelmes félreértések, Robin pajtás és Shakespeare éjszakája kicsit eltolódott, de azért eljő bizonyára: eljő szombatról vasárnapra virradóan.
Továbbá két egyéb szempontból is kitüntetett ez a mai nap:
Maurice Fleuret francia zenetudós javasolta, hogy a nyár első napját a világon mindenütt zenével köszöntsék. A ZENE ÜNNEPÉt 1982-ben tartották meg először Franciaországban.
Mára a zene ünnepe európai, sőt világméretűvé vált; több mint száz országban rendezik meg június 21-én.
Paul Verlaine : Költészettan
Zenét minékünk, csak zenét,
ezért a versed lebegőben
ragadd meg a lágy levegőben,
amint cikázik szerteszét…
…
Zenét minékünk, muzsikát !
Legyen a vers egy meg nem álló
lélek, mindig új vágyba szálló,
mely új egekbe ugrik át.
Egy jó kaland legyen dalom,
hajnalban, az ideges szélben
mentákra üljön észrevétlen...
A többi csak irodalom.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
És ma van fényes csillagunknak, a Napnak is a napja: az ünnep célja, hogy felhívja a figyelmet megújuló energiaforrásokra, azon belül elsősorban a napenergia hasznosítására. A Napenergia Társaság európai tagozatának felhívására első ízben 1994-ben rendezte meg a NAP NAPJÁt a Környezetünkért Egyesület, a Magyar Napenergia Társaság és a Főpolgármesteri Hivatal.
1771-ben ezen a napon érkezett Budára a sokáig elveszettnek hitt Szent Jobb.
1856. június huszonegyedikén született Stróbl Alajos, a századforduló magyar szobrászatának vezető egyénisége. Köztéri szobraiba városszerte bukkanhatunk, szerencsére.
1905-ben ezen a napon filozófus-író zseni született: Jean-Paul Sartre, a XX. század második felének alighanem legnagyobb hatású írója. Azoknak a gondolatvilágát is befolyásolta, akik nem értettek vele egyet, regényeit, drámáit azok is nagyra tartották, akik nem hitték el, sőt indulatosan tagadták filozófiáját. De a filozófiatörténetben is fordulatot, új korszakot jelentett a megjelenése. Az egzisztencialista bölcseleti magatartást ő találta ki, és tőle vették át azok is, akik elkülönültek tőle, sőt olykor egyenest szembenálltak vele.
Életútjából és műveinek sorából meg lehetne írni az európai történelem és benne az európai irodalom útját és módosulatait a második világháborútól a 70-es évek végéig. Ez az életút csak akkor érthető és élhető át, ha végigolvassuk regényeinek és drámáinak sorát. Olyan csodálatos remekműveket, mint A legyek; Zárt tárgyalás; Az Ördög és a Jóisten; Az Altona foglyai; az Undor; A fal vagy a nekem nagyon kedves Egy vezér gyermekkora. És még mi minden.
Két csúf haláleset is esett e napra:
1547-ben ezen a napon halt meg Sebastiano del Piombo, a második vonalból való, de lelkemnek kedves festője, és
1908-ban egy nagyszerű zeneművész, Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov, a jeles „orosz ötök” jeles tagja.
*** *** ***
Szent Iván éjszakája közeleg.
Puck álló nap fülel és szemel,
és suttog nekem bizalmasan:
„Ma éjjel eljő, el: bizonyosan!
Varázslatos éjszaka lesz,
bűbáj dolgok megeshetnek…”
- suttog fülembe Puck -,
„bármi varázs megtörténhet,
kívánságok sora teljesülhet.
Örömtüzek gyúlnak szerte,
csodás, varázserejűek.
Ma éjjel ess,
huss te is
révületbe!
Bűbáj révbe érve,
hagyd el buta, vén tested,
bútested elhagyva szállj
az égbe, Tejúton keresztül
röppenve juss fényességbe,
holtak birodalmába,
a felső világba!”
„Robin pajtás!” szólok Puckhoz -
„Mást kérek ma!
Röpülj erdőt, röpülj tisztást,
tisztásmélyről virágot hozzál,
virágot, mely csodatévő, álomhozó!
Ama virág levének cseppjét
cseppentsd szemébe,
szemembe!
Legyek ma én Oberon,
és őTitania legyen mellettem!
De – ez a fő – hajnalkor,
mikor
csillagszeme fölragyog,
engem lásson meg elsőnek!
Tedd meg nekem,
jó Puckom!
Köszönet!”
- fiktív narratíva -
Majd kétezer éve immár, hogy e legenda itt leng köröttünk.
Majd kétezer éve immár.
De legenda-e vajon, vagy evilági létezésünkön átlibegő, szakadatlan-vérző valóság?
A bolygó zsidót az elmúlt kétezer év során sokfelé látták: hazudhatnak egybehangzón a krónikák? megátalkodott hazugok jegyezték volna föl e híradásokat?
Látták őt Prágában a Gólem oldalán, éppen úgy az ezernégyszázas években, ahogyan újra a tizenhetedik század közepén.
Mondják, útján kísérte az északi hómezőkön szörny-Frankensteint, Frankenstein doktor és szépséges Mary Shelley teremtményét.
Jár körös-körbe sok híradás arról, hogy 1602 – ben fölbukkant németek földjén, aztán négy évtizeden át hol Wittenbergában, hol Hamburgban, hol egyebütt jelent meg.
Mesélik, hogy amikor Casanova meglépett Ólombörtön - teteji cellájából, ő segítette Giacomót.
Én ezt hiszem.
Hiszem, hogy ő volt a bakó tizenhatodik Lajos kivégzésekor.
Hiszem Antonio di Francesco d’Andrea beszámolóját, aki 1411 – ben találkozott vele San Lorenzoban, és azt jegyezte fel, hogy a bolygó minden provinciában csak három napot marad, aztán sietve odébbáll: láthatóan vagy láthatatlan.
Öltözéke csuklyás köpönyeg, derekán egy vezeklőkötéllel körülkerítve; lába meztelenül jár nyáron is, télen is.
Se pénze, se erszénye, mégis számolatlan szórja a pénzt. Ha betér egy fogadóba, eszik, iszik kedvére, aztán csak kinyitja a markát, és odaadja a fogadósnak, ami jár, és eltűnik, hogy pora sem marad.
És tudom – tudom -, hogy ott volt a …-i gettóban annak lázadásakor, és egyetlen túlélő maradt.
Mert néki éppen az végzete, hogy túléljen mindent, hogy meg nem halhat kétezer éve már, és a Végítélet napjáig nem halhat meg: hiszem, hogy most is itt jár valamerre, és diktálja mondataim nyelvtanát.
És egyáltalán nem zárható ki, hogy azért üres 1430 napja a mellettem heverő ágy, mert ő vitte el azt, mi neki jár; ő vitte magával nekem való Nikolettát.
Bolyongása ekként kezdődött.
Az Antónia-erőd és a Koponyahegy közt hol meredeken fölfelé kaptatós, hol lefelé lejtős, rossz út vezetett.
Tehertelen és erőteli embernek sem könnyű azon az úton föl-alá járni, ám ha még elgyötörten, keresztjével vállán vonszolódik az Embernek Fia - ahogy Jézus, a Krisztus ment akkor azon a „szenvedésteli úton”, miközben olykor fölbukott, és olykor római bunkók korbácsolták őt -, végtelenül nehezebb.
Hosszú és szörnyűséges út volt a via Dolorosa; nagyjából ott, ahol a fele utat jelölnénk meg, állt egy ház, igazából egy kis bocskoros műhely, és abban lakott Ahasvérus.
Félúton Krisztus már nagyon megfáradt, és ájultan össze is csuklott: épp Ahasvérus házának portájánál.
Egy percig tartott tán csak ájulása: hatalmas erőfeszítéssel előbb négykézlábra állt, aztán ülőhelyzetbe húzta magát Jézus, a Krisztus, és megpróbált kicsit megpihenni Ahasvérus házának hűs árnyékba húzódó küszöbén.
A vad és érzéketlen praetoriánusok látták, hogy kis ideig nem lesz képes továbbmenni, hát hagyták megpihenni: a szörnyű korbácsokat is pihentették, nem csaptak az esett ember vérben fürdő hátára.
Jézus kitörölte szeméből a vért, az izzadságot meg az izzadsággal, vérrel kevert utcaport, és fölnézett a háziúrra, ki a bejárati ajtóban ácsorgott és élvezte a látványosságot, sok jeruzsálemivel egyetemben.
Reb Joshua - Krisztus urunk - tekintetében ott volt a kérdés, melyet szájpadlásához tapadó, duplájára dagadt nyelve kimondani nem tudott.
„Elfáradtam, megtörődtem: megpihenhetek házad árnyékában kicsit?”
A zsidó értette a tekintet-kérdést, és hamar válaszolt.
Túlságosan is hamar, mert semmi kedve nem volt a rómaiak gyanakvását fölkelteni. Zavaros, rossz, gonosz idők jártak Júdea földjén, és aki rettegett, az nem húzott ujjat a római hatóságokkal.
Ahasvérus tehát azt mondta Krisztusnak: „Menj innen ember, menj, még inkább: takarodj a küszöbömről!”
Krisztus ráemelte zavaros tekintetét, tekintetét, mely több szenvedéssel volt tele, mint mi elbírható, aztán nehezen – a vállára súlyuló keresztfa újra-meg újra visszarántotta – föltápászkodott, és útra igazította lábát.
Egy-két lépést megtett, aztán fordult vissza, és szólt a zsidó Ahasvérusnak:
„Az embernek fia elmegy hát innen, de te maradj! Maradj mindaddig, míg vissza nem térek közétek az időknek végeztével, az utolsó ítélet napján!”
De akkor már kergették a korbácsok tovább, a Golgotára.
Ahasvérus itt maradt tehát, belevetve egy olyan öröklétbe, mely senkinek kívánatos nem lehet; és az első négy - ötszáz évben mást sem tett, mint Krisztus ellen lázadozott, és nem értett meg semmit sem a megváltásból.
Aztán újabb ötszáz éven át nem foglalkozott semmi mással, csak avval a bocskorkészítő üzletével Jeruzsálemben – máskor meg másutt, amint az idők viharzottak -, a Via Dolorosán.
Olykor, ha keresztes hadak jöttek, és földúlták a szent Várost, odébb állt, és így terjedt legendája.
Legenda ide vagy oda: ha elmúlt a fölszabadítók dúlása, visszaköltözött Jeruzsálem városába.
Aztán húzódott megint odébb – ismét csak a legendát növelve -, ha mór kalandozók, vagy reguláris arab hódító seregek jöttek.
Távoztukkal visszaköltözött, és üzemeltette kicsiny bocskoros - utóbb - cipőgyártó üzemét.
Vallással, hittel nem foglalkozott.
Erkölccsel sem sokat.
Ahogy azonban teltek az évek, évszázadok, és egyre több és töméntelenebb emberi nyomorúságot látott maga körül, és lassan-lassan e nyomorúságok hátterébe is belelátott, kialakult benne valami altruista magatartás, valami, ami nagyon is közel állt Jézus tanaihoz és magatartásához.
1939 – ben a bolygó zsidó egy közepes méretű lengyel városkában élt: már nem is először, végtelen hosszú életében.
Nem sokkal a náci megszállás után a mindenben oly pontos és szervezett németek e kisvárosban is létrehozták a gettót. Messze nem olyan léptékben és méretekben persze, mint amilyen a 350 000 főt számláló varsói volt, de azért nem is kicsinyet.
És mindjárt neki is láttak: úgy vélték, hogy a tífusz, a kolera és egyéb halálba hanyatlató betegségek, éhezés nem elég gyorsan végez a gettóba halmozott zsidókkal, ezért igen hamarost megkezdték tehervagonokban való szállításukat is: a végállomások ezúttal meglehetősen gyors és végső megoldásúak voltak.
Tífuszt, kolerát, miegyebet Isten végtelen irgalmából túl lehet élni, de a „ciklonbé” gyilkos fojtogatásában az Úr sem segít meg senkit.
Két egész esztendő telt el ebben a szörnyűségben: a gettólakók csöndesen, lázadástalan tűrtek.
A két esztendő során a bolygó zsidó az utcákon bolygott, és napról-napra megállapította, hogy a gettó területe egyre szűkül, de ez nem is baj, egyáltalában nem baj, mert a gettó lakossága is egyre csak fogyott.
Különös érzés volt azokon a betonfalak közé zárt utcákon járni, és váratlan éhhalálba hanyatló gyermekeket látni lábainál; csonttá és bőrré aszalódott, rongyokba burkolt halott kisbabákat látni, és tudni: még csak földet sem kapar majd kicsinyke holttetemükre senki sem.
A halott - emeletről kidobott, agyonlőtt, vagy csak anyaggá fagyott - öregek látványa sem volt éppen Istentől való.
Az első gettóév vége felé kezdte Ahasvérus szólongatni Krisztust, a Megváltót – kit maga ügyében nem szólított soha, hisz nem is hitt benne -, és kezdte faggatni Őt.
„Miért, Rabbi, miért nem mennek szembe sorsukkal? Miért, Rabbi, miért nem lázadnak föl sorsuk ellen? Miért, Rabbi, miért nem segíted őket, hisz te is e népből való vagy!”
Krisztus, sem Atyja – mint sok száz éve már – nem adtak választ. Jó választ semmiképp sem.
Akkor a bolygó zsidó maga próbálkozott mindent kitalálni, és azt gondolta: mindennek a zsidók átkozottul mély vallásossága az oka.
Azok a seól mélyére zárt zsidók egyszerűen képtelenek voltak elgondolni, hogy a külsőre és mozgásukra hozzájuk oly hasonló istenteremtményei igazán fejükbe vehették, hogy kiirtják őket a világból, és ha a kolera meg a tífusz nem lenne elég gyors és hatékony, akkor agyonlövik, agyonverik és elgázosítják őket.
Azt sem tudták fölfogni a gettóbéli zsidók, hogy Jahve – áldott legyen mindenkor a neve! – beletörődhetik a törődhetetlenbe: hogy annak a népnek utódai, akik Istent, Egyszülött Fiát, és a hozzávaló erkölcsöt föltalálták, így pusztulhatnak el, nyomorultan: mindvégig, egészen az utolsó hörgő pillanatig hittek megváltásukban.
Eleinte a bolygó zsidó nem tudott egyebet nyújtani, mint vigaszt.
Odatérdepelt a kisgyerekek mellé, és végtelen hosszú életében itt és ott gyűjtött meséket mesélt, míg hallotta lélegzetvételüket. Ha a lélegzet megszűnt, abbahagyta a mesét.
Melléfeküdt a haldokló öregeknek, törölte és ölelte hideg verítékkel kivert homlokukat, és végtelen hosszú életében gyűjtött történetekkel altatta halálba őket.
De eljött a nap….
Kést ragadott, az SS hadiszállás előtt meglapult szépen, és amikor elindultak és kidőltek a kapun a katonák, hogy belekezdjenek a „végső megoldás” végrehajtásába, döfte, és szúrta és gyilkolta őket, és harapta át torkukat, és tépte ki szívüket, míg csak egy golyó le nem terítette.
Nem halt ám meg, nem: még most sem.
Mert a bolygó zsidó végzete, hogy sehogy, még így sem halhat meg: csak újabb szörnyű életbe pördült át.
Én már megbocsátottam volna neki: Krisztus még vár….
Arisztoklész – ismertebb nevén Platón, ki e nevet Ariszton nevű testedző mesterétől kapta, és azt jelentette: szélesvállú – a spártai arisztokratikus királyságból, az athéni demokráciából, a kis-ázsiai türannoszok államából és a perzsa despotizmusból kiindulva átgondolta a létező államberendezkedéseket, és arra jutott, hogy mindegyikük súlyos hibákkal terhelt. Platón szerint minden államot az uralkodó réteg önös érdekei kormányoznak, ennélfogva a fennálló intézmények reformja semmivel sem kevésbé nehéz, mint új intézmények felállítása.
Amikor erre jutott, megcsinálta a saját verzióját az Állam és a Törvények című dialógusaiban, és minden felsorolt államformánál szörnyűségesebbet hozott létre.
Platón - szokása szerint - Szókratész szájába adta vélekedését azon a baráti összejövetelen, melyre Kephalosz házában került sor, és Szókratészen kívül jelen volt Polemarkhosz, Glaukón, Lüsziasz és más athéni urak. A dolog azonban úgy áll, hogy Platón sok vélekedést nem hallhatott a Mestertől, mivel huszonhét éves volt, amikor Szókratész meghalt, és filozófiája lényegében csak ezt követően izmosodott meg. Kár, hogy nem beszélt Szókratésznek államelméletéről, kár, hogy az Állam és a Törvények megírásakor Szókratész már évtizedek óta halott volt, mert a Mester biztosan megmondhatta volna neki, hogy államelmélete úgy szar, ahogy van.
Arisztoklész e műveiben szépen eltervezte a működő szocializmust -vagy a náci-államot -, bőven meghaladva korát. Olyan rémségeket, melyeket a nagy filozófus kitalált sem Kleón, sem Lükurgosz, sem Dareiosz, sem Sztálin, sem Hitler, sem Pol Pot nem tudott volna kigondolni, igaz, nevezettek nem is voltak filozófusok, csak gyakorló politikusok.
Ez utóbbiak veszélyét sem becsülném alá, de a filozófusoké bárhol és bármikor nagyobb.
Az Állam című dialógusban foglalt dialógusra Platón feltételezése és utalásai szerint a Kr.e. 427. évben került sor, nagyjából ötven évvel megírása előtt, amikor Platón hét esztendős volt.
Az írás alapján ez az ideális köztársaság valódi kommunista állam, melyben a „dajkák” náci rohamcsapatai tartják fönn a „rendet” éspedig a „filozófusok” kormányzó elitje számára, habár ezek a filozófusok – legalább is a valódi Szókratész szerint – gátlástalan csirkefogók, vagy teljességgel haszontalanok a társadalom számára.
Platón államában a vagyon és a nők köztulajdonban lennének, a közösség osztozhatna rajtuk. A gyermekeket születésük után nem sokkal elválasztották volna szülőanyjuktól, és közösségi csoportokban nevelődnek: e tökéletes államban nincs anya, aki ismerné gyermekét, sem apa, aki bizonyos lehetne abban, hogy egy gyermeknek valóban ő az apja.
A Platón által megformált Szókratész államában levő vezetők és alattvalók egymáshoz való viszonya a kormányos és hajós, a pásztor és a nyáj, az orvos és a beteg viszonyához hasonlítódott. És ez természetesen marhaság, semmi szín alatt sem lehetett Szókratész vélekedése. Ha Szókratész mindezt hallotta volna, nyilván így szól: „Héraklészre! Mennyi hazugságot hord össze rólam ez a fiatalember.”
Platón vélekedése szerint a legjobb államberendezkedés az őrök egységes nevelése útján valósítható meg, a legjobbakat és a csenevészeket ki és el kell választani és más rendekbe rakni. A fiúgyerekeket neveléssel fegyelmezett férfiakká kell nevelni; részletesen leírja a nevelés testi – lelki folyamatát, hogy milyen zenével, milyen mesékkel alakíthatók a gyerekek a kívánt tulajdonságúakra. Homérosz hallgatása például tilos, mert irigyeknek és bosszúállóknak ábrázolta az isteneket.
Festményeken csak erényes embereket és isteneket lenne szabad ábrázolni, nehogy a gyerekekre káros hatással legyenek!
Bármilyen magántulajdon Platón Államában tilos volna.
És így tovább, nem sorolom, bárki elolvashatja az Állam című dialógus tíz könyvében.
Nincs semmiféle adatunk, sem Xenophóntól, sem Diogenész Láertiosztól, sem Hérakleidésztől sem más filozófus életrajzokat írt személyektől arra vonatkozóan, hogy Platón aggkorára még idealistább lett volna, mint korábban, sem arra, hogy érelmeszesedésben szenvedett volna az agya: adatunk csak arról van, hogy nagyon vénen, nagyon kétségbeesve harmadszor is elutazott a szicíliai Szürakuszaiba.
No, és épp ez az, amiről én mesélni szeretnék, erről a három nevezetes útról.
Platón első ízben negyven éves korában utazott Dél-Itáliába, feltehetőleg turisztikai céllal, hogy megnézze az ott található nevezetességeket, a Vezúvot, az Etnát, Szkülla és Charübdisz meg Aiolosz szigetét, továbbá azt a helyet, ahol Empedoklész öngyilkos lett, ám egész más élmény érte. Utazásai során megismerkedett ugyanis Diónnal, aki aztán élete második szakaszának meghatározó személyisége lett.
Ez a Dión Szürakuszai uralkodójának, az idősebb Dionüsziosznak a sógora volt, de a zsarnokkal ellentétben idealista, álmodozó ember. Hallott Platón államelméletéről, politikai álmairól, és elhívta a filozófust Szürakuszaiba, hogy nyerje meg sógorát felvilágosult zsarnoki eszméinek.
Mármost mind Dión, mind Platón idealisták, sőt naívak lévén hittek abban, hogy Platón – egyébiránt szörnyű – elméleteit Dionüsziosz tárt karokkal fogadja, Szürakuszaiba mentek, és hamar tapasztalták, hogy a dolgok enyhén szólva nem elképzeléseik szerint alakulnak.
Egyrészt Platón nagyon hamar elundorodott az udvari szokásoktól, példának okáért attól, hogy a türannosz képes volt egy kilencven napig tartó lakomát rendezni. A filozófus undorában bírálgatni kezdte az udvar erényeit – pontosabban azok hiányát -, hamarosan rátért magára Dionüszioszra is, egyre inkább úgy beszélt, mint holmi vátesz, zsidó próféta, orákulum, ezt meg Dionüsziosz tűrte rosszul.
”Az az úgynevezett boldog élet, amelyet ti itt éltek, hogy napjában háromszor megtöltitek a gyomrotokat, és minden éjjel nőtársaságban tértek nyugovóra, egyáltalán nem szolgálja az állam érdekeit!” – dünnyögte, majd morogta, utóbb harsogta Platón.
”Beszéljünk hát az erényről!” – vetette közbe Dión, mire Dionüsziosz a filozófushoz fordult, sejtve, hogy nem fogja megkapni a néki kötelesen kijáró tiszteletet, és ez okot adhat a fellépésre.
”Minek is jöttél te Szicíliába?”
”Hogy keressek egy erényes embert…” – adta Platón a választ. Erre az uralkodó, épp csak magára nem mutogatva azt kérdezte: „És nem gondolod, hogy megtaláltad?”
”Egyáltalában nem gondolom!” – vágta elébe Platón.
”Szavaid aggkori gyöngeségről tanúskodnak!” – kiáltotta az immár földühödött zsarnok. (Ne feledjük: ekkor még Platón kevéssel múlt negyven esztendős.)
”A tieid pedig türannisz-lelkületről” – vágott vissza a a filozófus.
Alig van mit csodálkozni azon, hogy kevés kettősóra telt el, Platón megkötözve találta magát Pollidész rabszolgakereskedő hajójának fenekében, aki azzal a paranccsal indult útnak, hogy adja el Platónt az aiginai rabszolgapiacon.
”Ez úgyis filozófus” – mondta Dionüsziosz cinikusan -, „észre se fogja venni.”
Mindennek dacára Platón első szicíliai kalandja szerencsés véget ért: a kürénébeli Annikerisz fölismerte, és nem csak kiváltotta őt húsz mináért, de pénzt és egy kisebb ligetet – Akadémosz-ligetét - ajándékozott imádott filozófusának, aki aztán azon a birtokon, Athén mellett nyitotta meg nevezetes Akadémiáját.
Minden esetre – legalább is feltehető – Platón nyilván nem élete legszebb emlékei között tarthatta számon a szürakuszai zsarnokkal való találkozását, hogy füstbe ment reményeiről már ne is szóljunk.
És épp ezért oly meglepő, hogy a 102. olimpiai évben – melyet mi a Kr. e. 368. évnek mondunk -, mikor ifjabb Dionüsziosz lépett a szicíliai trónra, és Dión újra Szürakuszaiba hívta Platónt, a filozófus csak kicsit vonakodott a korábban történtek miatt, végül azonban mégis beleegyezett az utazásba mondván, nehogy saját szemében is olyannak látsszon, mint azok, akik csak beszélnek, beszélnek de sohasem tesznek semmit.
Ezúttal – kezdetben - nagy tisztességgel fogadták: ám a helyzet ismét és hamarost rosszra fordult. Ifjabb Dionüsziosz udvarának elöljárói újra elunták Platón erényről szóló szövegeit, rossz, görbe szemmel figyelték működését, aztán nekiláttak.
Diónt hazaárulással vádolták meg az ifjú uralkodó előtt, és hozzáfűzték: „Platón tanácsára tette, amit tett.”
A fiatal, de atyjához máris hasonló türannosz valójában nem tudta, mi tévő legyen, minden esetre – kétségek közt hányódva, de – száműzette Diónt, Platónnak viszont megtiltotta, hogy vele tartson.
A jelek szerint II. Dionüszosz nagyon szerette volna fönntartani ama látszatot, hogy ő a filozófia filosza, kedvelője. Magában meg azt gondolta: „Nagyon nem szeretném, ha Athénbe érve rossz híremet költené.”
(Igazság tetszés szerint válogatható.)
Vesztére Dionüsziosz a fenti szöveget egy alkalommal megismételte a filozófus előtt is, nem számítva arra, hogy Platón tanult holmi iróniát Mesterétől.
”Nem szeretném” – mondta Dionüsziosz Platónnak -, „ha Athénbe érkezve rossz híremet költenéd!”
Mire Platón: „Remélem, hogy az Akadémián nem vagyunk annyira szűkében a témáknak, hogy ilyesmikről kellene beszélnünk.”
Aggkorában, midőn már szerencsésen túl volt a hihetetlennek tűnő, mégis elkövetkezett harmadik útján, Platón így magyarázta kudarcait: „Nincs az a városállam, amely bármilyen törvény alatt megőrizhetné nyugalmát, ha az emberek rendjén valónak találják, hogy minden tulajdonukat különcködő kicsapongásokra tékozolják, és kötelességüknek tekintik, hogy mindenben lusták legyenek, kivéve az evést, az ivást és a kicsapongások fáradságos gyakorlását.”
Vagyis a halál felé ballagó filozófus még mindig az erény hiányában kereste az államformák és törvények csődjét.
Talán… Talán igaza is volt.
Végül Platónnak másodjára is sikerült megszöknie Szürakuszaiból, és amint hazaért Athénbe, kit látott az Akadémia tanítványai között? Na kit? Hát a kedves Diónt, aki már kétszer ugrasztotta át a palánkon.
Hinnétek, hogy harmadszorra nem hagyta magát megugrasztani, de nagyot tévednétek! Általában a filozófusok logikus viselkedésének valószínűségét hajlamosak vagyunk eltúlozni.
Ugyanis a 103. olimpia harmadik évében – azaz Kr. e. 361-ben - Dionüsziosz számos levélben kérlelte Platónt, hogy látogasson el ismét hozzá Szürakuszaiba, és még a tarentumi püthagoreusok támogatását is megnyerte. Lépten-nyomon mondogatta, hogy nem élhet mestere nélkül, és még egy gyors háromsorevezős hajót is érte küldött Paireuszba, Athén kikötőjébe.
Nem tudom, a sok naív szeretethullám hatotta-e meg Platónt, vagy a türannosz kerek-perec üzenete, mely úgy szólt: vagy felszáll az érte küldött hajóra, vagy elkobozza Dión ottmaradt javait, minden esetre kötélnek állt.
Platón ekkor már öregember volt, életének hetvenkettedik évében járt, azonban Diónhoz fűződő barátsága miatt beleegyezett, hogy „ismét meglássa a szörnyű Charübdiszt”.
E megjegyzésben én jelképet szimatolok: ugyanis ahhoz, hogy Platón eljusson Athénből Szürakuszaiba, egyáltalán nem kellett áthajóznia Szkülla és Charübdisz legendás sziklái között – vagyis a messinai-szoroson, mert az északabbra van Szürakuszainál. Erős a gyanúm, hogy a „szörnyű Charübdisz” kitétel magára Dionüszioszra vonatkozhatott.
Teljes joggal, mert a zsarnok szicíliai ezúttal is sietve visszaszívta minden ígéretét: Diónt nem engedte hazatérni – mellesleg javait csak elkobozta -, és Platón megint afféle házi őrizetben találta magát, immár közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz.
De ezúttal is jótevőre akadt: a már fentebb megnevezett püthagreusok közül egy, bizonyos Arkhütasz mentette meg Dionüsziosztól és a haláltól. Ez az ember az éj leple alatt fölvette Platónt a hajójára, és épségben hazaszállította.
Egyébként néhány év múlva Dión sikeres puccsot hajtott végre Dionüsziosz türannisza ellen: nyolcszáz, főként Athénben toborzott emberével megtámadta Szürakuszait, és elkergette a zsarnokot.
Meglehet, Dión talán megvalósította volna Platón rémálom államát, de rövidesen elárulta és megölte -megölette - őt Platón egyik volt tanítványa, Kallipposz.
A történelem tanúsága szerint a tanítványok kb. 8,33 százalékával szoktak kisebb bajok lenni.
Platón pedig nyolcvanegy esztendős korában egy esküvői lakomán halt meg, bizonyosan nem azért, mert túlzabálta magát: mértékletes ember volt egész életében, hát még öregkorában.
Akadémosz hérosz ligetében temették el, ma is ott van sírja.
Elképzelt Állama és Törvényei – szerencsére – sosem valósultak meg a történelem során, bár vannak adataink arra vonatkozóan, hogy számos diktátor vagy diktátorhajlamú politikus előszeretettel tanulmányozta e két művét
Hosszú élete során – mondják az egybehangzó és hiteles vélemények – soha, senki sem látta őt nevetni….
Ma, amikor bizonyos gyanús körök – ők tudják, miért -nagy erővel szeretnék elhitetni velünk, hogy az erdélyi magyar irodalom fémjele Wass Albert és Nyírő József, hadd ajánljam figyelembe ismét Sütő Andrást, aki 1927-ben ezen a napon született, és aki igazán igaz, igazi író volt, és számomra Ő jelenti az erdélyi magyar irodalmat, nem amazok.
Sok szépség bukkan föl emlékezetemből máskor is, ma is, születése napján: az Ádvent a Hargitán, A szuzai menyegző, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, Az álomkommandó, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat!, és főleg, és nagyon gyakran az Anyám könnyű álmot ígér.
Tessék csak újra megízlelni! Hol és mikor tudott ilyet Wass Albert, Nyírő József? Tamási Áron tán igen, Ő igen, de azok?
” A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros paradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem; ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó.
Az ígéretre felkaptam a fejem, mintha tündéri szót hallanék. De a szó, mit a mesékben az égi magasság szokott küldeni, alantról hangzott, majdnem a föld porából, a mályva, porcsfű és törpebürök szintjéről, ahol anyám rongypokrócon ülve Jóska öcsém ingét foltozgatta. Ölbe emelhető kicsinységében most még soványabbnak láttam őt, kis, pihenő szaladgálásnak a felmelegedett földön. A keszkenő alól kibuggyanó hajtincsében megszámlálhatatlanok már a fehér szálak; mint a sokat mosott vászon, a szeme is világosodik. Barna volt, úgy emlékszem, a gesztenye korai változatából.”
Továbbá
1882. június tizenhetedike jeles, kitüntetett napja az egyetemes zeneművészetnek. Ezen a napon született Igor Sztravinszkij.
1898-ban e napon született M. C. Escher, ez a különös holland grafikus és festőművész, a perspektivikus játékok és geometrikus formák nagy mestere.
Nehezen hihető, mégis hinnem kell: ma ötvennégy esztendős Méhes Marietta, a szépséges és jeles színésznő (Eszkimó asszony fázik; Anche lei fumava il sigaro), a mára már legendássá lett Trabant zenekar nagyszerű énekesnője, aki ma a messzi New Yorkban él és alkot grafikusként, és csak olykor-olykor hallhatjuk szép hangját!
A humanista gondolkodásnak adekvát művészi forma a reneszánsz; annak legadekvátabb, csodálatos írója, Giovanni Boccaccio, 1313. június tizenhatodikán született.
Emléke előtt egy vándortörténettel tisztelgem lentebb.
Csúf, igaztalan nap volt 1958. június tizenhatodikán. A Gyűjtőfogház udvarán kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst.
*** *** ***
Vándortörténet,
azért, mert a Pancsatantrában kezdte pályafutását, aztán Apulleiushoz költözött, majd Chaucerhöz, végül a drága Boccacciotól jutott hozzám.
A címe?
Legyen a címe:
A dézsahordó, az asszony, a szeretője meg a butatök férj
Mindenek előtt azt kell tudnotok olvasóim, kik – remélem – akadtok még, hogy a mi nagyon kedves, apróhegyek és szelíd dombok között megbúvó városkánk – Trestelle delle Colle* -, szép katedrálisától, bibliotékájától, dombra kúszó szőlőitől, mandulafáitól, illatlonc bokraitól, gyönyörű panorámájától eltekintve még arról is híres volt, hogy az ismert Világ összes városa közül, mifelénk éltek a legcsapodárabb, leghuncutabb ifjú feleségek.
És köztük is a legcsapodárabb – szívem-lelkem szép ifjúsága idején - volt Trestellében a hitvesi hűtlenség „non plus ultra”-ja: Belladonna d’Amare**.
Belladonna férje vagy húsz esztendővel volt öregebb a szép, ifjú, kikapós donna Bellánál, és sok száz szeszterciusszal szegényebb is volt.
Általában elmondhatjuk, hogy Marito Povero***, az együgyű és egyszerű varga, sosem volt gazdag, és sosem lett gazdaggá, de még csak jobb módba sem kapaszkodott fel.
Minthogy – föltehetőleg – mesterségében sem tűnt ki, be kellett érnie avval, hogy egy igen módos céhtulajdonos kézi-műhelyében fűzze tűbe napszámban a szurtos varrófonalat: ó, be’ szörnyű lét is az alkalmazotti lét!
Povero – szegény - minden jókor reggel fölkelt, elbandukolt a Ponte di Porto túlfelére, és igazán mondom, nem érezte a nádrusok, cédrusok, citrusok illatát, bizony mondom, meg nem hallgatta kelő madárkák kellő énekét, hanem csak ment leszegett fejjel, aztán ugyanolyan leszegett fejjel szegett be bocskorokat, stivalléket, miegyebeket.
És az is való, kétségtelen, bizonyos, hogy alig ért minden áldatlan reggelen szegény Povero a híd túlfelére, Belladonna, csélcsap, kikapós felesége, már nyitotta is házuk hátsó kapuját, fogadta épp való szeretőjét (szeretője pedig minden időkben vala), és aztán órákon át áldoztak Érosz oltárán, napra-nap.
Hosszasan áldoztak, és jó mélyen…
Így történt ez 1… július havának tizenkettedik napján – hétfői nap volt, ha jól emlékszem – is. Povero - szegény - két szelet kenyérrel, fél liter borral és két kicsinyke sajttal távozott a híd és a hídon túli műhely felé, és épp csak, hogy eltűnt a sarkon túl, amikor már be is tért hűletlen ágyába Amante, az épp való szerető. És vitézlő módon vitézkedtette férfiúi büszkeségét Povero asszonyának fürjecskéjében.
Már-már végét akarták vetni szerelmes tusakodásuknak, mikor főporta kulcsának zörgése riogatta föl a pásztor-másfélóra nyugalmát, majd hörgő kiáltozása a szegény férjnek, Poverónak, ki nem tudta benyitni saját ajtaját, melyet legalább is sajátjának vélt. És még akkor az is volt: a bejárati ajtó, még az övé volt, legalább is a házának bejárati ajtaja az övé volt. Felesége bejárati ajtajáért már nem tenném tűzbe kezemet…
Miot csináljunk, jaj mit is? Egy nagy dézsahordó állt a konyha sarkában, másfél ember magasságú, két ember szélességű, hát madonna Bella oda bújtatta szeretőjét, amúgy pucér voltában. Pucéramante jól eltűnt a dézsahordó homályában, akkor beengedte szegény Poverót madonna Belladonna, és szólt hozzá, kevéssé szerelmetes hangon:
„Nahát, te ilyen-olyan!” – kezdte garatjára őrölni szegény férjét Belladonna. - „Hát fényes napnak napján kell hazatérni, és nem munkálkodni, hogy a napi betévő – néked is – meglegyen?”
„Csillapodj szép Hölgyem, kedves Feleségem! Ma a gazdánknak a bíróságon kelle hamis tanúságot tennie, hát elküldte minden munkáskezét haza. De ládd, a napi betévőnkről azért én gondoskodtam. A folyóparton, a hídnál találkoztam rég való Ziónkkal, aztán eladtam neki tizenegy szeszterciuszért ezt a tébláboló dézsahordót itt. Rövidesen jön is, hogy elvigye.”
„Nahát, te ilyen-olyan!” – folytatta férje őrlését Belladonna - , „te élhetetlen: tizenegy vacak pénzért vesztegetnéd ezt a jó kis hordót? Én húsz szeszterciuszt kapok majd mindjárt dézsahordónkért, csak a vásárló épp most vizslatja bévülről, hogy mennyire vízköves, aztán ha jónak véli, megadja majd az árát…”
A dézsahordóban gubbaszkodó Amante elértette Belladonna fennhangon mondott szavait, sietve holmi takar-rongyokat kerített szemérme elé, aztán előbukkant a dézsából, és mondta:
„Hát hölgyem, talán lehet is szó üzletről, csak hogy úgy látom, sok piszokkő rakódott a hordó belső falára, azt sem tudom, nem korhadtak-e a dongák mögötte? Ha kapok egy kis mécsesfényt, megnézem és megkapirgálom bévülről…”
„Már sose fáradjon tisztelt vevő!” – rikkantotta Povero – „Legyen az az én dolgom!”
Sietve mécsest fogott, mécsessel bebújt a dézsahordóba, és kezdte kapirgálni a piszokkövet annak belső faláról.
Asszonya meg rákönyökölt a dézsahordó peremére, és csak irányítgatta szegénypovero férjét, hogy itt is, meg amott is csak dörzsölje a hordó falát keményen.
Valójában ez az ide-oda dörzsölésre szóló utasítások nem a férjének, hanem szeretőjének szóltak, aki Belladonna szép fara mögé került, fölhajtotta annak bő szoknyáját a derekáig, és próbálta hamarost bevégezni az ágyban megkezdett vitézkedését.
„Hej! Jobbra is, balra is, fönt is, lent is uram! csak dörzsöljed bátran!” – imígyen szólott Belladonna.
Aztán eljött a pillanat, a két férfi egyszerre vetett véget munkálkodásának: Belladonna is, Amante is fölötte jónak, igaznak és igazán bevégzettnek ítélte mindkettejük szorgoskodását, és Amante már csak arra kérte meg szegény Poverót, hogy vinné el hátán az ő lakóhelyére a dézsahordót, amit szegény Povero - a húsz jó pénz reményében - szívesen meg is tett…
*ilyen nevű Várost persze ne keress Drága Olvasó a térképek tájain, mert Városunk való nevét elhallgattam.
** ilyen nevű hölgyet persze ne keress Drága Olvasó elhallgatott nevű Városunkban, mert a Hölgy való nevét elhallgattam.
***természetesen a férj neve is általam elhallgatott.
