Január 11.

1753. január tizenegyedikén született Charlotte Buff.
Felteszem, ez így nem mindenkinek jelent sokat, ezért újra nekifutok: 260 évvel ezelőtt született Lotte, Goethe (és Werther) ifjúkori szerelme.

” Június 16.
Hogy miért nem írok neked? - Ezt kérdezed, noha bölcs koponya vagy? Kitalálhatnád, hogy jól érzem magamat, éspedig - egy szó, mint száz, olyan ismeretséget kötöttem, amely kissé közelebbről érinti a szívemet. Olyan - de nem tudom.
Nehéz lesz sorra elmesélni, hogyan történt, hogy megismerkedtem a legszeretetreméltóbb teremtések egyikével. Örülök és boldog vagyok, és ennélfogva nem jó történetíró.
Egy angyallal! - Eh! ezt mondja minden fiatalember a választottjáról, ugye? És mégsem vagyok képes elmondani, milyen tökéletes, és miért tökéletes ez a lány; egyszóval, minden gondolatomat magához láncolta.
Annyi egyszerűség annyi értelem mellett, annyi jóság annyi határozottság mellett, és a lélek nyugalma az igazi, tevékeny élet mellett.
Pocsék szószaporítás mind, amit mondok, csupa siralmas absztrakció, egyetlen vonását sem fejezi ki az ő lényének. Majd máskor - nem, nem máskor, most rögtön el fogom mesélni. Ha most nem teszem, akkor sohase. Mert, magunk közt szólva, amióta elkezdtem ezt a levelet, már háromszor le akartam tenni a tollat, hogy nyergeltessek és kilovagoljak. Pedig ma reggel megesküdtem, hogy nem lovagolok ki, és mégis minden percben az ablakhoz megyek, megnézni, mily magasan áll a nap.
Nem bírtam megállni, ki kellett mennem hozzá. Most megint itt vagyok, Wilhelm, bekapom az esti vajas kenyeremet, és írok neked. Milyen gyönyörűség volt a lelkemnek őt a kedves, vidám gyerekeknek, nyolc testvérének körében látni!”(Részlet a Wertherből)

Goethe 1772-ben joggyakornokként járt Wetzlarban, ahol egy táncmulatságban ismerte meg Lottét. Június kilencedikén Goethe wetzlari nagynénje, Lange asszony, bált rendezett a szomszédos falu, Volperthausen vadászlakában, valószínűleg Charlotte nővére, Karoline Buff születésnapja alkalmából. (Karoline és Lange asszony fia eljegyzés előtt álltak.) A bálon Goethe Charlotte Buff kísérője volt, noha ebben az időben a tizenhét éves Johannette Lange körül forgolódott. Amint azonban Goethe megismerte Charlottét, elfelejtette Johannettét, annyira elvarázsolta Lotte megjelenése és nyílt modora. Ahogy a Werther-ben megírta, egész este vele táncolt.
Édesanyja egy évvel előbb bekövetkezett korai halála miatt Lotte vezette az apai háztartást és gondoskodott kilenc kisebb testvéréről. Lotte ugyan a második legidősebb lány volt a családban, de alkalmasabb volt erre a felelősségteljes tisztségre, mint nővére, Karoline. Goethe és Lotte testvérei szintén jól megértették egymást. Kestnerrel, Charlotte jegyesével is jó viszonyt ápolt ennek visszatérése után, a Wertherben azt állította, hogy Lotte után Albert volt számára a legkedvesebb. Goethét annyira nyomasztotta a Lottéhoz fűződő kapcsolat kilátástalansága, hogy elhagyta Wetzlart és levélben vett búcsút a jegyespártól. Az elválás irodalmi feldolgozása lett aztán a Werther-regény.
Charlotte 1773-ban férjhez ment Kestnerhez és Hannoverbe költöztek. A Kestner-házaspár és Goethe továbbra is leveleztek: amikor 1774 őszén a Werther megjelent, az író küldött nekik egy példányt. A szereplők az íróhoz fűződő barátságuk elárulásaként fogadták a regényt és a jó kapcsolat Goethe többrendbeli magyarázkodása ellenére sem állt helyre. Charlotte utóbb nem vette zokon, hogy Werther Lottéjaként ismerik fel, Kestner azonban semmi esetre sem akart a regénybeli Albert lenni.
Aztán, tizennégy gyermekes családanyaként, amikor Goethe már világhírű, vitathatatlanul korának legnagyobb írója-gondolkodója volt, 1816 szeptemberében Charlotte néhány hétre Weimarba utazott férjezett húgához, és ott találkozott Goethével. A találkozás azonban csak formális lett, és nem ismétlődött meg.
Aki erről a látogatásról többet és szebbet akar tudni, az persze a másik zsenihez folyamodjék, mert ezt a találkozást örökítette meg némi írói szabadsággal Thomas Mann az 1939-ben megjelent Lotte Weimarban című remekművében.

„Visszament az asztalhoz, félkesztyűs, finom ujjú kezével a fogadósnétól átvette a madzagon lógó palavesszőt, és még mindig nevetve, a bejelentő tábla fölé hajolt, amelyen már néhány név volt olvasható.
Lassan írt, közben fokozatosan abbahagyta a nevetést, és utólag csak néhány apró, sóhajszerű, vidám hang jelezte elnémuló derültségét. Nyakának biccentgető remegése, nyilván kényelmetlen tartása miatt, most még feltűnőbb volt.
Többen nézték. Egyfelől a lánya pillantott át a válla fölött, csinos, szabályosan ívelő - anyjától örökölt - szemöldökét felvonva, száját gunyorosan szorosra zárva és félrehúzva; másfelől Mager pincér kukucskált az írásba, félig csak ellenőrzésül, hogy a hölgy helyesen tölti-e ki a vörössel megjelölt rubrikát, félig kisvárosias kíváncsisággal és kajánságtól nem mentes elégtétellel, hogy lám, itt a pillanat, amikor valakinek abba kell hagynia az ismeretlenséggel együtt járó, meglehetősen hálás szerepet, és kénytelen színt vallani, megnevezni magát. Valamilyen okból az irodai alkalmazott és a brit utas is abbahagyta a beszélgetést, és mindketten figyelték a biccentgetve író hölgyet, aki szinte gyerekes gondossággal rajzolta a betűket.
Mager hunyorogva olvasta: Kestnerné szül. Charlotte Buff, udvari tanácsos özvegye Hannoverből, utolsó tartózkodási helye Goslar, született Wetzlarban, 1753. január 11-én, vele van leánya és szolgálója.”

”Mager…hunyorgott, mégpedig úgy, hogy időközönként mindig kétszer-háromszor igen gyorsan megrebbentette szemhéjait, aztán egy ideig mozdulatlanul meresztette kivörösödött szemét, száját pedig bambának nem mondható, hanem úgyszólván finom, szabályozott módon nyitva tartotta. Az első lépcsőfordulónál megállította a társaságot.
- Engedelmet! - szólalt meg. - Ezer bocsánat, ha kérdésem... Nem holmi közönséges és illetlen kíváncsiság, ami... Vajon az a szerencse ért bennünket, hogy Kestner udvari tanácsosné, született Charlotte Buff úrnő, Wetzlarból...?
- Az vagyok - hagyta helyben mosolyogva az idős hölgy.
- Értem... Igen, persze, de úgy értem... Csak tán nem Charlotte - vagy röviden Lotte - Kestner, született Buff, a wetzlari Német-házból, a német lovagrend wetzlari házából, az egykori...
- De igen, barátom. Csakhogy egyáltalán nem vagyok egykori, nagyon is jelenvaló vagyok itt, és módfelett szeretném, ha a számomra kijelölt szobát...”(Részlet Thomas Mann Lotte Weimarban című művéből)

Ma

1638. január nyolcadikán született Elisabetta Sirani, a barokk kor legendás és híres festőnője.
Nagyon sokan csak azért utaztak Bolognába, hogy megismerjék, és lássák munka közben. Szülővárosában egy nyilvános vizsgán kellett bebizonyítania, hogy egyedül festi a képeit, apja, az ugyancsak festőművész Giovanni Andrea segítsége nélkül. Főleg az a boszorkányos gyorsaság keltett ámulatot, amellyel a kompozícióit papírra vetette, és akvarellel kiszínezte. Számos anekdota született erről a képességéről, az egyik szerint III. Cosimo de’ Medici személyesen látogatott el a műtermébe, hogy egy Madonna-képet rendeljen meg nála. Amíg beszélgetett, nézelődött, Elisabetta már fel is vázolta a képet, és olyan rövid idő alatt elkészült vele, hogy a nagyherceg azonnal magával is vihette.
Sokoldalú tehetség volt, jártas a zenében és a költészetben. Látogatóival könnyen teremtett kapcsolatot, noha legtöbbjüket csak egyszer látta. Nem zavarta őt, ha munka közben emberek vették körül, márpedig szinte mindig akadt valaki, aki látni akarta, hogyan dolgozik „Itália gyöngye, a művészet csodája, Európa napja“, ahogyan kortársai nevezték.


1799. január nyolcadikán született Megyeri Károly, a híres színész, aki művésznevét szülőfaluja után – Tótmegyer - vette fel. Akárcsak édesapja, a Károlyi-uradalom alkalmazottja volt, ám mivel kifigurázta inspektorát, állásából elbocsátották. Ezt követően vándorszínésznek állt, és a legismertebb vándoregyüttesekkel lépett fel az országban, többek között a Pozsonyban, az 1825. évi országgyűlés alkalmával, Kassán, a budai Várszínházban, ahol rendezett is.
1837–től 1842-ig kisebb megszakításokkal a Pesti Magyar Színház tagja volt, majd a Nemzeti Színházhoz került át.
 Egyaránt szerepelt vígjátékokban és megformált intellektuális intrikusokat is: ő volt a Bánk bán ősbemutatóján az első Biberách.
Tizenkét drámát fordított le német nyelvből, ebből hatnak a szövege ismert. Nyelvpitty című vígjátékában a nyelvújítás túlzásait is megjelenítette, ez nyomtatásban is megjelent Kassán, 1833-ban. Kéziratban maradt ránk A solymosi vár című drámája.
Alakját Vörösmarty is, Petőfi is megörökítette.

A tintásüveg
Vándorszinész korában Megyeri
(Van-e, ki e nevet nem ismeri?)
Körmölgeté, mint más, a színlapot.
Kapott
Ezért
Egyszer vagy öt forintnyi bért,
Amint mondom, vagy öt forintnyi bért.

Először is hát tintáért megyen,
Ha ismét írni kell, hogy majd legyen.
A tintásüveget pedig hová
Dugá?
Bele
Kabátja hátsó zsebibe,
Amint mondom, kabátja zsebibe.

S hogy pénzre tett szert, lett Megyeri víg,
S hazafelé menvén, ugrándozik.
Hiába inti őt Szentpéteri:
„Kari,
Vigyázz!
Kedved majd követendi gyász,
Amint mondom, majd követendi gyász.”

Ugy lett. A sok ugrándozás alatt
Kifolyt a tinta; foltja megmaradt.
Megyeri elbusúl, kedvét szegi
Neki
A folt,
Mivel csak egy kabátja volt,
Amint mondom, csak egy kabátja volt.

Mi több: kabátja épen sárga volt,
És igy annál jobban látszott a folt.
„Eldobnám – szólt - de mással nem birok;”
Ez ok
Miatt
Hordá, mig széjjel nem szakadt,
Amint mondom, mig széjjel nem szakadt.
(Pest, 1844. szeptember.)

Bernadette Soubirous

- annak emlékére, hogy 169 évvel ezelőtt,
1844. január hetedikén született
Szent Bernadette -

Mindenek előtt azt kell elmesélnem, hogy milyen volt Soubirous Marie-Bernard, avagy - ahogy otthon hívták születése óta  - Bernadette az 1858. esztendőnek február havában, amikor csak kevéssel múlott tizennégy esztendős.
Elmesélem tehát, hogy Bernadette - az én kedves Bernadette-em - gyönyörű szép kislányka volt: kicsiny korától testét gyötrő betegsége csöppet sem látszott meg kedves termetén, mert nem volt holmi sápkóros, vézna bakfis, hanem széptermetű, kedveskeblű, csinos leány volt. Alacsony, de arányos termetét semmi sem görbítette el, később sem görbült a betegség jármába, egészen fiatal korában bekövetkezett haláláig sem.
Majdnem ébenbe játszó, sötétgesztenye haj keretezte kedves, ovális arcocskáját, szívalakú, kerekded arcocskáját.
Legszebbek mélytűzű fekete szemei voltak, melyek egyöntetű párban ragyogtak magas homloka, megívelt szemöldöke alatt, mint holmi hajnalcsillagok.
Bernadette Soubirous nem volt ám holmi szenteskedő, koravén lány, á! dehogy!
Igen, az tény, hogy buzgón imádkozott napjában többször is, de nem mondható, hogy különösképpen eltért volna a vele egykorú lányoktól holmi bigott vallásossággal. Inkább azt lehet mondani, hogy az Atyával, meg Fiával - a Megváltóval -, afféle bensőséges, pajtási viszonyt tartott fönt.
Ami pedig a Szeplőtelen Szűzet illeti, különös szeretettel fordult felé minden időben, kicsi gyermekkorától fogva imáival.
Még csak különösen jó gyereknek sem lehetett nevezni a tizennégy éves Bernadette-et: olyan volt iskolai munkálkodásában is, mint az Atyával fönntartott viszonyában: pajkos, csínytevésre mindig hajlandó.
Az idő tájt Marie-Bernard leginkább szürke, zsákszabású posztóruhában járt, amely fölé hol kékfestős, hol fehér vászonköténykét vett: ennek részben a szegénység, részben az iskolában kötelező puritánság volt az oka, de hát a többi kislány is hasonlóan öltözött, csak valahogy - valami belső sugárzás révén  - Bernadette-nek ez az öltözék jobban állt, mint a többieknek, majdnem ünnepi ruházatnak hatott kedves kis testén. Igen: és fapapucsban járt télen és nyáron egyaránt.

Mesélnem kell még Lourdes-ról is, az egykori falucskáról, kisvárosról, ahol Bernadette élt abban az időben.
Lourdes Délnyugat-Franciaországban, a Pireneusok északi lábánál, a tengerszint fölött mintegy négyszáz méter magasságban fekszik, a Gave de Pau folyó partján, a tarbes-i egyházmegye területén, Tarbes és Bagnéres között félúton.
A Gave északnyugatról érkezik Lourdes alá, ott aztán erősen keletnek fordul, majd egy elfekvő U-alakú hajtűkanyar után folytatja útját déli irányban.  A város mellett számtalan kis patak zúdul a folyóba: barlangokból, erdei forrásokból eredők.
A kisváros központjában lévő dombon ősi vár áll, mely egykor - a zűrzavaros középkorban, a Templomos lovagok nagy kalandja idején - jelentős erődítmény lehetett, aztán szinte fölöslegessé vált: Lourdes napjai, évei, századai békés nyugalomban teltek, a történelem éppúgy kitérőt tett Lourdes-nál, miként a Gave. A vár tehát a nagy forradalom idején börtön, aztán utóbb laktanya lett: Bernadette születése táján meg már csupán csak rom volt.
Az 1850 –es évek táján – azaz történetünk idején - hozzávetőleg négyezer lélek lakta a kisvárost.

Az emelkedő-ereszkedő rue de Pau majdnem pontosan kelet-nyugati irányban szelte át Lourdes-ot. Nyugati végén, ahol a legszegényebbek házai álltak, egy terméskövekből összerótt egyemeletes házban élt Francois Soubirous, az elszegényedett, malmát vesztett molnár családjával, és itt született 1844 január hetedikén, Vízkereszt másnapján a beteges Soubirous lányka, Bernadette.

Az 1857-ről 58-ra forduló tél különösen keménynek bizonyult: a messzi Pireneusok farkasai is üvöltöttek álló télen át, és még februárban is úgy tűnt, hogy egyáltalán nem akar kitavaszodni.
Francois papának ugyan végre akadt kevéske munkája egy Lourdes környéki malomban, de csak napszámban, és ez bizony messze volt az egykori dicsőségtől, amikor még saját malmában őrölte a búzát, az árpát, miegyebet, és három legény járt keze alá. A napszámos munkából épp kenyérre, levesre és borra futotta, ünnepibb napokon – például az elmúlt január hetedikén, leányának születésnapján – olykor sajtra és édességre is.
Február első napjaiban a tűzifa is végleg elfogyott, az öt gyermek mindenféle göncökben dideregte át az elkövetkező napokat.
Olykor-olykor Soubirousnak sikerült tűzrevalót hoznia a malomból, olykor-olykor egy-két napra melegebb lett a kőházban, de nagyon nehéz volt átmelegíteni azt a vaskos,  kvadrátkövekből épült szörnyű házat.

1858. február 11 - én csütörtökön hajnalban Louise mama már egyetlen hasáb fát sem talált a tűzhely mellett, ami nem csak azt jelentette, hogy ismét fagykolódniuk kell, hanem azt is, hogy a hagymalevest sincs min megfőznie az asszonynak.
Szólította hát Bernadette-et és húgát, a tíz esztendős Cosette-et, hogy menjenek tűzifáért iskola helyett.
A lányok meleg kendőbe bújtak, örültek a hirtelen jött szünnapnak, és nekivágtak a lejtős rue de Pau-nak: szinte tánclépésben mentek a Gave felé, mert azon túl községi kis erdő és legelő terült el, ahol szabad volt a gallyazás, a rőzsegyűjtés.
Mielőtt elérték a folyót, a község utolsó házait, csatlakozott hozzájuk Marie-Jeanette, akivel Bernadette egy osztályba járt, és akivel jó barátnők voltak. Csivitelve mentek át a Gave utolsó hídján, a község északnyugati határában, aztán nekivágtak a patakocskák szabdalta mezőnek, erdőnek.
A folyón túl a városi út már csak kicsiny ösvényben folytatódott, mely magtárak, szérűskertek, legelők és malmok között haladt a dombok felé, az erdőcske felé.
A lányok az egyik malomnál odaintegettek Martin Tarbés-nak, a molnárlegénynek, aki valamikor Bernadette apjának malmában dolgozott, és barátsága a Soubirous-gyerekekkel – főként Bernadette-tel – még azokból az időkből eredt.
Kisvártatva patakhoz értek a lányok, itt kis vita támadt, mert Cosette és Marie-Jeanette nem kívánt átgázolni a jegeces patak vízén, holott az igazi rőzse-gyűjtőhely a patak túloldalán volt: a makacs Bernadette viszont átgázolt a patakon, így útjuk elvált, a két lány innen maradt, Bernadette pedig a túlpartra ment: a Massabielle-barlang közelében kutakodott.
Tulajdonképpen nem is volt barlang az, csak egy kisebb üreg a domb gyomrában, afféle bemélyedés: ott szedegette a lány a rőzsét, aztán szedegetés közben az üreg közelébe ment, benézett a sötét térbe, és meglátta…
Meglátta a sugárzó fehérbe öltözött női alakot a barlang mélyében; pontosabban szólva a Hölgy ruhája fehér volt, vakítóan fehér, a fölött köpenyt viselt, mely már nem volt oly vakító fehér, inkább vajszínű, de szép, aranyszegélyes díszítésű. Alsóruháját viszont azúrkék szalag fogta át derekán.
A Hölgy – amiként Bernadette magában azonnal elnevezte - szelíden, lágyan és szótlanul rámosolygott a lányra, aztán kisvártatva eltűnt.
(Néhány év múlva, amikor Lourdes már világhírű városkává vált, az egész várost elárasztották a húsz – harminc centiméteres szobrocskák, melyek Bernadette elmondása alapján megpróbálták ábrázolni a Hölgyet, hófehér ruháját, szelíd mosolyát. Maga Bernadette nem állta meg, hogy hangos kacagásba ne törjön ki, valahányszor egy ilyen szobrot meglátott.)
Természetes, hogy Bernedette elmondta két társának barlangbéli látomását, természetes, hogy megkérte őket, nehogy kifecsegjék bárkinek is a Titkot: természetes, hogy mind Cosette-nek, mind Marie-Jeanette -nek első dolga volt otthon elmondani, milyen különösség esett  Beranadette-tel a Massabielle- barlangnál.

Kotyogásuk következménye számonkérés lett, sőt – kevés híján – néhány pofon is majdnem elcsattant, néhány atyai pofon.
 Bernadette persze füllenthetett volna,:mondhatta volna, hogy csak tréfált, mondhatta volna, hogy a lányok füllentettek: mondhatta volna, de akkor nem ő lett volna Bernadette Soubirous: makacsul kitartott hát látomásának valódisága mellett, evvel alaposan megijesztve szüleit.
A legszigorúbb kihallgatások közben is ragaszkodott története valódiságához, aztán a következő három napban minden tiltással dacolva újra meg újra elment a barlanghoz, de három napig a Hölgy nem jelentkezett.
Február tizennegyedikén – vasárnap -  aztán a Hölgy nem csak ott volt a barlang homályában - világában, hanem szép nyelven meg is szólította a kislányt.
,,Imádkozz a bűnösökért!'' – mondta, és Bernadette letérdepelt az agyagos altalajra – semmi nyomot a sár nem hagyott ruháján - tekintetét a Hölgyre függesztette, aki így folytatta:
,,Bűnbánat…Bűnbánat… Tartsanak bűnbánatot: azt akarom, hogy mondd meg nekik, és mondd meg a papoknak: akarom, hogy itt kápolnát építsenek nekem! Mikor elkészül, körmenetben jöjjetek ide!''
Szegény kis Bernadette-em!
Persze, hogy elvitte a Hölgy üzenetét Lourdes minden templomába, minden templom minden papjának, és hát csinos kalamajka keveredett ebből, nagyon csinos.
A Városka papjai a leghatározottabban elutasították, hogy foglalkozzanak a dologgal, sőt, egyenesen ellenségesen fogadták a lány „meséit”.
Majd épp Bernadette Soubirousnak - ennek a jelentéktelen kislánynak - nyilatkozik meg az égi, isteni világ. Ugyan, miért: kérdezték az egyházfiak.
Na?
Miért?

Két újabb nap telt el, a Hölgy nem jelent meg a barlangban, de hát Leánykám már nem aggódott: a Hölgy dolga, hogy jön-e vagy sem, ki és mit kérhetne számon Rajta?

Közben azért már akadtak kísérői a barlanghoz vezető mindaddig magányos útjain: néhány „hiszékeny”, „babonás” városlakó (köztük néhány „jelentős személyiség”, úrinő” is volt) Bernadette-tel együtt zarándokolt a Massabielle-barlanghoz nap nap után.

Szerdán - február havának tizenhetedik napján - meg a következő esett meg.
 Bernadette a barlang mélyén ismét elragadtatásba esett, a Hölgy újfent megjelent a homályban, a sugárzó fényben, és azt mondta a tizennégy éves kislánynak:
 ,,Menj, igyál a forrásból, és mosdj meg a vizében!''
Az ám, de nem volt ott semmiféle forrás: más barlangokban, zegzúgokban akadtak ilyenek bőséggel Lourdes környékén, de a Massabielle-ben semmi forrás nem volt.
Azért mégis,  a fölszólításra,  a kis látnok kezével kaparni kezdett a barlang alján: és akkor fölfakadt egy forrás,  egy soha ott nem volt forrás, amely az óta is, ma is ontja magából a vizet.
Gyógyító vizet: úgy ám!
És még tegyük hozzá azt is: az elragadtatásában természetfelettien megszépült a kislány arcocskáján tisztaság és megilletődöttség sugárzott, oly annyira, hogy a szemlélők között még a legkeményebb szívűek szemébe is könnyek szöktek.

Aztán – az után  - csodálatos, hihetetlen gyógyulások is történtek, megestek ilyenek!
Csodák történtek Lourdes-ban, magyarázhatatlan csodák estek a barlangnál és a forrásnál.
No, és a látomások idején a Bernadette köré gyűlt tömegben semmi nyoma nem volt a hisztériának vagy más szokásos zűrzavarnak.
Ez bizony volt, így voltl
A csodák csak úgy megestek: csöndben és nagy heje-huja nélkül estek meg a csodák, nem cirkuszi mutatványok gyanánt estek meg a csodák.

Mentek aztán a dolgok,  a maguk rendje szerint mentek, egészen április havának hatodik napjáig, mely napon – húsvét múlott egy nappal keddi nap volt -  Bernadette újból érezte a vonzódást, hogy a barlanghoz menjen.
Vesperás után hát a Lány – Istentől vagy mi mástól való -  elragadtatásban lenyűgöző csendben térdepelt a Massabielle előtti lejtős helyen: nagy tömeg vette már körül akkor.
 De hát  mi zaj támad  tömeg szélén, az emberek között?
 Nehéz léptek, parancsoló hangok hallatszottak, egyre közelebb a helyhez, ahová mindenki áhítozott:
,,Adjanak, adjanak utat!''.
 Dozous doktor, a nagy Vizsgáló, a Megbízott, a Nagyon Okos érkezett. Már régóta szerette volna megvizsgálni a Lány extázisát.
,,Nem ellenségként jövök” – szólja szája -, „hanem a tudomány nevében.”
Dozous és a helybéli káplán figyelnek, nagyon figyelnek. És látják.
Bernadette egy földre támasztott, hosszú gyertyát tartott maga előtt, melyet előző napi vendége adott neki. hogy védje a lángot a széltől, két kezét fölcsúsztatta végig a gyertyaszálon, amelyet két tenyerével szorongatott. És a lángoló kanócot úgy vette körül két keze feje, mintha egy kagyló két héja volna. Félig nyitott ujjai között a láng megvilágította behajlított tenyereit.
,,De hisz megégeti magát!'' -- kiabálnak a tömegben itt is ott is.
,Hagyják!'' - kiált vissza Dozous doktor, de maga sem nagyon hisz a szemének. Aztán vizsgálja a látó lány két kezét, aki sehogyan sem érti, mit keres rajta a doktor.
,,Semmi égésnyom sincs rajta!'' -- jelentette ki az orvos.

Kicsiny fülke, kicsiny kápolnában, a kicsiny Lourdes egyik kicsiny terén.
Jacques Perrier atya – kedves, nevetős arcú, csillogó szemű ferencrendi szerzetes – kicsi Bernadette kezét fogja, és hallgatja a lány kérdéseit, kéréseit.
„Atyám! Hát igazán úgy gondolja, hogy Szűz Mária lakik a Massabielle-barlangban? Nem egy Hölgy az?”
Perrier atya mosolyog a lányra: „Mit is mondott neked, Bernadette? Mit is?”
„Ő a Szeplőtelen Fogantatás: ezt mondta, atyám.”
„Bernadette! Mi az a fogantatás? Megmondanád nekem?”
Meleg, fekete szemek tágulnak Perrier-re.
„Gyermek…izé…gyemek…hát…izé…Nemzés atyám.” – motyogja Bernadette.
„Nem kérdem meg gyermekem, hogy erről mit gondolsz, jól van? De azt áruld el nekem – hisz tanultad a katekizmust -, mi az a szeplőtelen fogantatás? Nos?”
„Az…az a…” – gondolkodik Bernadette, aztán eszébe jut:
”Immakulata.. Mentesség a bűntől, atyám… Hogy Mária, Jézus anyja különleges kegyelem által soha nem követett el bűnt, mivel Isten eleve megóvta őt az áteredő bűn hatásától. Ezt a tökéletes védettséget nevezzük szeplőtelen fogantatásnak, atyám.”
”Úgy van.” – bólint Perriere.
”És neked azt mondta a Hölgy – igaz -, hogy Ő a Szeplőtelen Fogantatás. Ugye ezt mondta?”
„Ezt.” – hajtja le kedves fejecskéjét az én Bernadette-em.
„Akkor” – folytatja az atya szelíden – „nem gondolod Bernadette, gogy Mária mutatott utat Néked?”
„Gondolom, gondolhatom atyám, gondolhatom ezt.” – Most kitör a lányból a kétség. – „De hát miért én…miért nekem… miért atyám?”
Hisz ez itt a kérdés – gondolja Jacques Perrier atya maga is. Miért?

Kis város kicsiny terén, kis kápolna mellett kis paplak.
Jacques Perrier töpreng magában: igen, igen miért? Ki ez a Soubirous Bernadette, ez a vitathatlanul kedves, szelíd leányka? Ki ő? Miért neki, miért általa üzent az Úr?
Töpreng a jó atya: a szegénysége miatt? A tudatlansága miatt? Boldogok a lelki…
Miért?
Miért ez a lány a kiszemelt, a csodára elkülönböztetett, az Úrnak elkülönített, a Szent?
Sem az éj, sem a feszület, sem az elmélyedés nem adja meg a választ.
Semmi nem adta meg, azóta sem.
A dolgok időnként csak megesnek, megesnek.

Az 1858. július tizenhatodikai jelenés után Bernadette nem látta többé a Szűzanyát, de a Hölgy akkor megígérte neki, hogy boldoggá teszi: boldoggá, de nem itt a földön.
Mindenféle jó papok, urak intézték el Bernadette-nek, hogy ne keljen világi életet élnie: nem lett volna az jó. Beteges is volt az én drága Bernadette-em, elkülönített Szent is volt, mit keresett volna itt közöttünk?
Míg Bernadette a nevers-i kolostorban élte rövidke életét, Lourdes nagyvárossá, kegyhellyé nőtt: tudományosan soha meg nem fejtett, ám jól igazolt gyógyulások estek, esnek azóta is.
No, mit mondtok erre nagyokosok, materialisták, tudvágyók? Mit? Ama forrásnál egymást követő gyógyulások a hívő és a hitetlen világot egyaránt megmozgatták, és mozgatják azóta is.

Bernadette, az én kedves Bernadette-em, aztán  több mint harminc évig nyugodott a neversi kolostor temetőjében. Amikor 1909-ben boldoggá avatásának előkészületeit végezték, az egyházi hatóságok két orvos jelenlétében kinyitották a sírt.
Az eléjük táruló látványtól a jelenlévőknek a lélegzete is elállt.
Bernadette úgy feküdt párnáin, mintha mi sem történt volna:
„Az oszlás legcsekélyebb jele sem volt tapasztalható, az idő nem hagyott rajta nyomot, úgy látszott, mintha aludna…” – számolt be erről az orvos-szemtanú.
Bernadette-et, az én drága Bernadette-emet aztán fölöltöztették, hogy szép ruhában legyen szentté avatása ünnepén, és azóta is ott nyugszik, romlatlanul, kislányos szépségében Nevers-ben. Láthatja bárki, bármi hitetlen.
Miért?
Miért Ő?
Hát tudom én?

Mammutok, bölények, indiánok

Lassan kiveszünk, akár a mammutok, bölények,
indiánok mi, kik tudunk még szerelmes levelet
(és nem esemest)  írni, a Duna-Tisza – tájon.
Kiveszünk, eltűnünk bizony: bölcs borozások
egykorvoltjai: hisz – gondolom – a plázalétre
már át nem szokunk. Verjetek agyon minket is,
ahogy megtettétek a dodómadarakkal (más néven
a remetegalambokkal). Mi is fölöslegben vagyunk:
a tücsökzenét hallgatók, holdfénybámulók, színes
szavakat szélbe szórók. Kinek hiányozhatunk
szép, új világból? Rajta, rajta! Gyerünk!
Ha kiveszünk - akár a mammutok, bölények,
indiánok -, hát kiveszünk! Nagy kár – fagykár -
nem éri az emberiséget. Kiértünk lenne kár?
Jöjjetek hát, győztesek! Szép üvöltéstekre
úgy tűnünk el, akár a mammutok, bölények,
indiánok… Ha ábrándozás az élet megrontója,
Isten veled ábránd-hiány élet!

Január ötödikén

Szép, ünnepi nap a mai, különösen az volt 1932-ben.
Abban az évben, január ötödikén, az észak-itáliai Alessandriában született lelkem egyik kedvence: Umberto Eco.
Író, irodalomtörténész, a milanói egyetem esztétika professzora Ő: egyike azoknak az íróknak, akinek minden magyarul megjelent művét elolvastam, és – remélem – olvasni is fogom; sőt, egy kicsit többet, mert még anyanyelvébe is bekontárkodtam magam.
Ezért aztán nagyon nehéz lenne kiválasztanom kedvencemet Tőle, de ha nagyon megszuttyongatna valaki, mondjuk, egy pisztolyt szorítana a halántékomhoz, hogy most, azonnal mondjam meg, melyik műve a kedvencem, akkor azért a Baudolinót választanám. Talán.
A Maestro világhírét első regénye, az 1980-ban megjelent A rózsa neve alapozta meg. Hogy miért ír egy esztétika professzor regényt? A kérdésre Eco így válaszolt: "Ötvenévesen az ember vagy megszökik egy táncosnővel vagy ír egy bestsellert."
A művet 47 nyelvre fordították le, csak az olasz nyelvű kiadásból 6 és félmillió példány kelt el. 2010-ben, 30 év után az író kijavította művét: "Nem írtam át az eredetit. Eltüntettem az ismétléseket, javítottam az elbeszélés ritmusán, pontosítottam a könyvtáros arcának leírását"-nyilatkozta akkor.
A következő regény a Foucault-inga – szintén a kedvenceim sorában van -, ezt követte A tegnap szigete – ó, jaj, szegény én! hisz ezt is imádom! -, majd jött a Baudolino 2000-ben.
A regényírás mellett nem adta fel tudományos pályáját sem, ezt bizonyítják irodalomelméleti munkái: A nyitott mű, a Hat séta a fikció erdejében, és a végtelenül szellemes Hogyan írjunk szakdolgozatot?, melyet ezúton ajánlok néhány nagynevű szakdolgozat-tolvajunk figyelmébe!
2007-ben a Budapesti Könyvfesztivál díszvendége volt, akkor volt olyan szerencsém, hogy élőben is láthattam, hallhattam Őt: halálig elkísérő élményeim közt tartom számon. Egyébként erre az alkalomra jelent meg a Loana királynő titokzatos tüze című regényének magyar kiadása, amit – Isten irgalmazzon nyomorult ízlésemnek! – szintén nagyon szeretek.
Buon compleanno caro Maestro!

„Ahhoz, hogy belássuk: a körülöttünk levők (mind az ötmilliárdan) hülyék, kifinomult és ravasz munkára van szükség. Ész és kitartás kell hozzá. Ne kapkodjunk! Szép lassan, de biztosan jussunk el a derűs meghalásig. De még előző nap is gondoljuk azt, hogy van egyvalaki, akit szeretünk és csodálunk, és aki nem hülye. Érteni kell a módját, hogy csakis a megfelelő pillanatban (egy perccel se előbb) ismerjük fel, hogy ő is hülye, úgy bizony. És csak ekkor halhatunk meg.”

„A könyvek mindig további könyvekről beszélnek, és minden történet egyszer már elmesélt történetet mesél el.”

” Van, amit előre megérzel. Nem azért leszel szerelmes, mert szerelmes leszel, hanem mert épp őrült szerethetnéked volt. Ha rád jön, és megint érzed, hogy szerelmes akarsz lenni, jól vigyázz minden lépésedre, mert mintha varázsfőzetet ittál volna, a legelső élőlénybe, akivel találkozol, bele fogsz szeretni. Akár egy kacsacsőrű emlősbe is.”

„Az elbeszélő prózában a lélegzés nem a mondatoktól, hanem nagyobb egységektől, események ütemétől függ. Az egyik regény piheg, mint a gazella, a másik fújtat, akár a bálna vagy az elefánt.”

Öt és fél perc

”A keringés leállását követően még két és fél – három percig  van visszatérés a halálból az agyfunkciók nagyobb mérvű sérülése
 nélkül. 5 percen túl már csak vegetatív állapotba lehet visszahozni az embert.”

A bal karjában és vállában percekkel előbb megdermedt fájdalom, mely e testrészek dörzsölgetésére késztette, továbbá a mellkasán elterpeszkedő mázsasziklányi nyomás egy villanásnyi idő alatt, mondhatni egy csapásra szűnt meg: egyszerűen elmúlt. A fájdalom helyébe könnyű lebegőérzet és békesség jött; nagy-nagy megnyugvás.
Egyszerre úgy vélte, hogy magasból – úgy másfél méternyi magasságból - látja magát, önnön testét,  és elcsudálkozott azon, hogyan állnak lábai. Viccesek voltak különös helyzetükben. Ez nem zavarta, az zavarta viszont, hogy bár az alatta heverő énnek nyitva volt a szeme, mégsem tudott belenézni. A szem üres volt, üveges, nem volt tekintete.
Még vagy tíz percen át – vagy fél óra lehetett? – hallotta és látta a teste körül folyó hajcihőt: látta, hallotta a nővérek, ápolók, orvosok hangját, látta, ahogy különféle gépeket gurítanak sietve porhüvelyéhez, de közben egyre magasabbról látta, hallotta ezt a nyüzsgölődést. Lassan egyre feljebb emelkedett, és a kép elmosódott, a hangok elnyelődtek a semmiben.
Csend lett.
Egyszerre egy alagútban – vagy csőben? vagy miben? – találta magát, melyben hangtalanul, és minden fájdalom nélkül, de eszement sebességgel csúszott fejjel előre. Csúszott? Inkább száguldott? Csúszva száguldott?
Az alagút, cső, szülőcsatorna vagy bármi, teljesen sötét volt, és alkalmazkodott testéhez, egészen körülölelte; a végén pedig nagy fényesség látszott. Forrása nem volt ennek a fénynek, homogén, mindenütt és mindenfelé sugárzott.
Bármilyen sebesen száguldott is az alagútban, az utazás órákig tartott, a fény hosszú időn át  semmivel sem látszott közelebb.
Sok idő múltán aztán erősödni kezdett a fény, ő kibukkant az alagút végén, és tágas, élüszioni  mezőn találta magát. A tarkán hímzett rét, lanka dombhát fénylényekkel volt teli, kik ott sétálgattak, társalkodtak, néhány fénylény pedig éppenséggel feléje indult.
Váratlanul úgy érezte, hogy fölébe került addig megélt életének, és nem folyamatként, hanem dologként tárult elébe élete; igazán és szó szerint minden részletet látott, még saját születését is. Ez a látvány nem az időben zajlott, meg nem tudta mondani, mennyi ideig szemlélte életeseményeit: lehetett egy másodperc is éppen, de akár hatvan-hatvanegy év is; az időnek itt nem volt ereje, hatalma, sem jelentősége.
Érdekfeszítő volt élete egyben és külön-külön is látható képe, amit szemlélt: nem csak az eseményeket látta, hanem képes volt arra, hogy az események rajta kívül álló résztvevőinek, másoknak szempontjából figyeljen minden történést. Látta, belátta és megértette, hogy saját cselekedetei milyen hatást gyakoroltak másokra.
Néha egy-egy fénylény közelebb jött hozzá – ő pedig felismerte valamely egykor volt társát, szülőjét, kedvesét -, és gyengéd szeretettel figyelmeztette arra, hogy az élet értelme a szeretet, és hogy az élet megítélésekor csak az számít, mennyi szeretetet adott társainak, életútján vele haladóknak.

Ismét béke és nyugalom töltötte el, ráadásul fölmérte ama fénylények boldogságát, békességét is: úgy érezte megérkezett, és az idők végeztéig szeretne részese lenni ennek a békének, nyugalomnak és szeretetnek. De idő múltán – ó, nem! nem idő múltán, mert nem létezett az idő: minden egyszerre, egy időben történt: minden akkor és ekkor volt egyszerre – a lények figyelmeztették őt, hogy dolga van még, tovább kell lépnie.

Újra föl- és elemelkedett arról a békés mezőről, és rövidesen – vagy nagyon is sokára? – új helyekre érkezett.
Barlangi vidékeken röpült most, és minden barlangba bekukkantott kis időre, néhány évre, évtizedre. Volt barlang, amiben ásványokat látott csupán, volt, amelyben csak szépséges növényeket, növényi vegetációt.
Egy másik barlangban állatok, megint másikban különböző emberek, jók és rosszak, ostobák és megvilágosodottak, gyilkosok és áldozatok laktak.
Járt az örökké éhező és szomjazó démonok, szörnyek, a préták barlangjában, és megjárta a dévák, az istenek barlangját is.
De mindegyikből odébb röppent, mert mindenütt kísérte egy hang, egy szózat:
 „Ó, testvér: ez útkeresésed ideje, de tudjad! Egyik út sem valóságos, minden létforma önnön tudatod káprázata csupán!”
Továbbállt hát e barlangi világból.
És most hamari, gyors váltásokkal különböző világokba, lakóhelyekre került: hosszú időt egyik helyen sem töltött, átlagban negyven évet, de volt, ahol csak húsz-egynéhányat, másutt öt évtizedet: összességében alig tíz évszázadnál többet. E hazák és házak térben is, időben is szét voltak szórva a létesült Világ különböző lókáiba; volt földi múltbéli és jövőbéli közöttük, és volt extraterresztriális is szép számmal.

Megszületett és élt - egyebek közt - a tibeti Amdo-régió Teng-ster nevű falucskájában, egy olyan lakóházban, melynek építési szerkezete a tér ősi hármas felosztásának (az alvilági alsó, a földi középső és a mennyei felső) alapján épült: az alsó szint az állatok, a fölötte levő szint az emberek, a teraszos tető pedig az isteneknek szánt füstáldozat helye volt.
Élt az észak-indiai Khankar városkában a tizenkettedik században, szorgos, földmíves, sudra-család fiaként.
Több, mint hat évtizedet élt Magyarország fővárosában, Budapesten, a huszonegyedik század negyvenes éveiben, és majdnem ugyanennyi ideig Prágában, a tizenhetedik században.
Itáliának számos városát bejárta, sok helyütt jó ideig megmaradt, legszívesebben San Gimignanóban időzött: majd hetven évig.
Megszületett és élt valamennyi időt a 16. század második részében az angliai Hackneyben, Stardford-on-Avon szomszédságában, amiként a frankföldi Saint-Palais-sur Merben, a tengerparti kis városkában, amiként az a Városka neve alapján is sejthető. La Rochelle közelében élt itt, a 18. század első éveiben.
Megszületett a hispániai Huescában, és az Égei tengerben fürdő Mikonos szigetén – dolgos halászember negyedik gyermekeként -; született és élt Kicevóban, a bulgáriai Hamanliban, és még mily sokfelé.

De bárhol született és élt, a hang minden esetben ekként szólt: „Ó, testvér!  Eljött most útkeresésed ideje. Ezért, míg lélegzeted még meg nem szakadott, benned íme megjelenik az, amit a köztes lét első alap-fényvilágosságának nevezünk: annak makulátlan és mezítelen ismerete.” – szólt a hang magasból és messziről, és mindenfelől.
”Minden Törvény, mint az ég, olyan, teljességgel meztelen és üres; világossága üresség, sem határa, sem közepe. Ismerd meg benne önnön arcodat, s maradj abban az állapotban. Itt, ott és mindenütt, ahol te vagy, most megjelent az alap fényvilágossága. Ismerd meg arcát! Igyekezz, kérlek, a tapasztalás csúcsára! Időzz a tapasztalás csúcsán!
 A te mostani bölcsesség-ismereted veleje a legtisztább üresség, ennek sem anyaga, sem jegye, sem színe, sem bármije velejében nincs, csak a legtisztább üresség, ez pedig a Törvénylényegű, Egyetemes Jóság.
 Ameddig ez a te bölcsességismereted üres” – folytatta a hang -, „addig nem szakad meg az üresség sem. Ez az ismeret, a Megtisztultan Kiterjedt Egyetemes Jóság. Önnön ismereted veleje sem készült bármiféle anyagból, hanem üres, és önnön bölcsesség-ismereted a legfényesebb és legvilágosabb.”
Így szólt a hang, bárhol, bármilyen formában született is újra- meg újra az évszázadok során.

Öt és fél perccel a szíve leállását követően visszavonhatatlanul halott volt, biológiailag halott. 2013. április huszonharmadika volt, délelőtt.
A következő negyvenkilenc napot tudata a köztes létben töltötte, aztán május tizenegyedikén, 1513-ban, egy kedves, barátságos firenzei asszony méhét választotta, és Fabrizio Martinelli fiaként született meg, 1514. március tizenharmadikán.

Cinema Paradiso

- hála és köszönet Giuseppe Tornatorénak* -

Éjfél körül hívott anyám Soveratóból, a calabriai Soveratóból. 
Anyám már tapasztalatból tudta, hogy éjfél előtt ritkán kerülök haza, tehát ha nagy ritkán hívott, csakis éjfél körül.
”Meghalt Alfredo.” – mondta, aztán kicsit várt. – „Kedden lesz a temetése. Hazajössz, kisfiam?”
”Persze Mama!” – válaszolom. – „Az első géppel megyek, gondolom, ma kora délután már otthon leszek.”
Anyám egyenes ember, de evvel a halálhírrel egy kicsit trükközött, ezt tudtam.
Tizenöt éve annak, hogy otthon jártam; nem szeretettelenség az ok, hanem a Cinecittá hajtós, zűrös világa, az örökös időhiány.  Anyám meg – tudom – soha nem akar „zavarni”, de szenved, hogy oly rég nem jártam otthon, ám azért semmiképp se könyörögne, hogy menjek már haza egy pár napra.
Ám Alfredo halála – mondjuk – kapóra jött neki, tudta, hogy biztosan útnak indulok e hírre: így értettem azt, hogy finoman, szelíden, de trükközött a Mama.

Szülővárosom, Soverato kétféle úton is elérhető Rómából: elrepülhettem Regio di Calabriába, de Catanzaroba is. Akár így, akár úgy, mindenképpen várt még rám a buszozás, mely emlékezetemben rázós, hosszú útként élt. Ezúttal Catanzarót választottam, mert sietős volt a dolgom, és Catanzaro közelebb van Soveratohoz.
Meglepődtem: oly régen nem jártam odahaza, hogy közben autópályát építettek, melyen simán száguldott a pulman.
Bármennyire megrövidült is a hazavezető út ideje az egykori buszozáshoz, vonatozáshoz képest, azért csak maradt elegendő időm a múltban-merengésre.
Meglehet – nem tudom biztosan –, hogy a mi kis Soveratonk volt az első mozival bíró hely Calabriában, könnyen meglehet. És ennek egyszerű oka volt: az ok maga Alfredo, aki minden követ megmozgatott, hogy mozi legyen, így aztán 1920-ban meg is nyílt az Édenkert mozi a mi kis városkánkban.
Alfredo megszállott volt: Nápolyban látott először mozit, és attól kezdve más vágya sem volt, mint hogy Soveratoban mozi épüljön, és annak a mozinak ő legyen a mozigépésze.
A másik megszállott valószínűleg én magam voltam, én, Salvatore Cascio, a félárva, hat éves kisfiú.
Apám a nagy háborúban elveszett; tizenhatban szipkázták be, az északi frontra került, és valahol az Isonzo-környéki dúlásokban eltűnt.
Anyám még évek múltán is hazavárta, vagy levelet várt, vagy isten tudja, mire várt?
Én apámat jószerivel nem ismertem, semmi emlékem róla, leszámítva anyám irracionális várakozását, meg egy házioltár elé állított, barnuló fényképet.
Szegény anyámat már hat éves koromtól kezdve gyakran ejtettem kétségbe, mert igazi kis csavargó voltam. Illetve, ő azt gondolta, hogy csavargok, de valójában csak az Édenkert mozi gépterme lett második otthonom, ha elcsatangoltam, mindig csak odáig csatangoltam. Összebarátkoztam Alfredóval – furcsa barátság volt igazából: nekem apám nem volt, Alfredónak gyermeke, ez lehetett csak a közös alap -, és Alfredo mindig megengedte, hogy a gépteremben meghúzódva nézzem végig a filmeket, még inkább azt, ahogyan Alfredo vetít.
Egyikünk sem gondolta, hogy kilenc esztendős koromra gyakorlatilag mindent tudtam a mozigépészetről, mindent.

Városunk is megváltozott, nem csak az odavezető út; a piazza del Popolón, ahol a távolsági busz megállója volt, ez nem látszott ugyan. A piazza del Popolo épp úgy aludta százados álmát, mint amikor elhagytam Soveratót, a Bazilikával, a kőasztalokkal, melyre szombatonként környékbéli falvak termelői rakták áruikat, a trattoriával, szóval itt semmi változást nem láttam.
De amint a tengerpart felé vezető széles útra ráfordultam – mert szülőházam a tengerparton állt – egyre csak változásokba botlottam: új vagy felújított házak, aztán a parton modern szállodák. Bizony, Soverato felkapott fürdőhely lett, és – nyilván a megnövekedett turistaforgalomra való tekintettel – minden harsogóan új volt a parton.
Csak épp szülőházam volt a régi; zárt spalettáival, a szemben lévő ház falára áthúzott szárítókötéllel, megzöldült bronz kopogtatójával a kapun: itt semmi sem változott.

A délutánt meg az estét otthon töltöttem anyámmal és nővéremmel: csöndesen beszélgettünk, volt mondanivalónk egymásnak, volt bőven. Lefekvés után aztán tovább álmodtam emlékeimet, és mert filmrendező fantáziám mindig képeket vetít agyamba, hát láttam magamat nyolc éves kisfiúként üldögélni a cinema Paradiso gépházában; olykor a kis vetítőablakon át a filmet néztem, de többnyire inkább Alfredót, aki filmtekercseket tekercselt, filmtekercseket fűzött a gépbe, és kis lábaskából ette a pastát, amit otthonról hozott magával. Kevéske vacsora volt, ám Alfredo gyakran megosztotta egy kisfiúval, aki nem tágított a gépteremből. Látom magam, ahogy együtt falatozom Alfredóval.
Áttűnés tudatom filmjében.
Ebben a jelenetben magam állok a vetítő mellett – igaz, kis zsámolyon, hogy felérjem – kilenc évesen, és Alfredo kucorog a vetítőterem szegletében egy nyikorgós, öreg széken, már vakon.
Aztán csak peregnek a képek: tizennyolc éves vagyok, egy nyolcmilliméteres kézikamerával filmezek mindent: sirályok röptét, körmenetet, fürdőzőket a tengerparton. Mindent. Elenát is, mikor először meglátom, amint az egyetemre siet, és hosszú haja lebbenve száll mögötte, reneszánsz-metszésű arcocskáján bájos mosoly.
Nem sokkal elalvás előtt gondolkodásom – vagy nevezzem inkább álmodozásnak? – képiből fogalmiba váltott, és – emlékszem – azt gondoltam: „Hisz mindent, életem minden jelentős ajándékát az Édenkert mozinak és Alfredo Mottatorénak köszönhetem. Onnan való életpályám, örök szerelmem a mozi iránt, és egy másik örök szerelem, az Elena iránt érzett. Végső soron gondolkodásom, létszemléletem, értékrendem is az Édenkert vetítőterméből bújt elő…”

Másnap, hétfőn, a szieszta utáni órákra voltunk hivatalosak signora Mottatoréhoz, Alfredo özvegyéhez kondoleálni. Volt hát időm, mert a hajnal első sugarai ébresztettek. Fölöltöztem, és kilépve házunk kapuján a tengerpart felé sétáltam először.
Elnyújtott, olajos hullámok mosták szülővárosom partját, és minden lágyan érkező hullám emlékhullámokat indított bennem.

Attól fogva, hogy Mussolini feketeinges csürhéjével „rámenetelt” Rómára, és átvette a hatalmat - tehát huszonkettőtől -, egy lelkünktől, gondolkodásunktól, létnézeteinktől merőben idegen görcsös, hamis „erkölcsiséget” kényszerített az olasz népre.
A populusque romanus erkölcsi jobbításáért folytatott szent háború jegyében a mozigépészeknek – így Alfredónak is – az amerikai filmek kópiáiból minden „erkölcstelen” jelenetet, a legártatlanabb csókjeleneteket is ki kellett vágniuk, csak úgy volt szabad vetíteni.
Az olvasó képzeletére bízom, hogy a forróvérű dél-olasz közönség hová és milyen kifejezésekkel küldte Mussolinit egész pereputtyával és stábjával az ilyen nyilvánvaló, látható vágásoknál az Édenkertben…
Maga Alfredo is füttyögött, olykor kiabált a kis ablakon át, hozzáadta saját véleményét a dobogáshoz, fütyüléshez, káromkodáshoz. De azért mindig engedelmesen kivágta a jeleneteket a kópiákból; esze ágában nem volt állását kockáztatni azzal, hogy a feketeingesekkel ujjat húzzon.
Szinte erőszakkal ráncigáltam el magam a tengertől, melynek látványával kicsi korom óta nem tudtam betelni, és melyet Rómában oly ritkán élvezhettem.

Befelé indultam a városba, a kis tér felé, ahol a cinema Paradiso állt.
Hökkenten és döbbenten álltam meg, legalább egy percig úgy is maradtam, hökkenten és döbbenten, mert az Édenkert ajtaja be volt deszkázva, homlokzati feliratának betűi megkoptak, elvesztek, vakolata málladozott.
A deszkák közül kettő félrehajtható volt – nyilván kölkök feszítették föl, hogy bemehessenek a titokzatos, zárt helyiségbe -, félrehajtottam én is, és bebújtam.
Az előcsarnok romokban, a nézőtér nem kevésbé.
Megkerestem a gépházba vezető lépcsőt, fölmentem, és újra elborítottak az emlékezet hullámai.

Soveratóiakkal telik meg hirtelen a nézőtér; látom őket innen föntről, ahogy oly sokszor láttam. Signor Avvocato – dacára úrias megjelenésének – hangosan nevet, hangosan sír, már ahogy a film története kívánja; olykor bekiabál a vásznon szereplőnek, mint gyerekek szoktak a bábszínházban. „Vigyázz! Mögötted van….!”
Gigetto Calzolari is itt van, naná, a „Matto”; városunk bohóca kamaszkorától fogva.
Beront signora Mazzocchi, és veszekedve, kiáltozva hazacipeli férjét, Vito Mazzocchit, ezt a szerencsétlen, csöndes kis jószágot.
Clementina babáját szoptatja; néhány kamaszfiú a karzaton egy üvegbe vizel, aztán gondosan a földszinten ülők fejére csurgatja a végeredményt.
Oltári balhé kerekedik ebből, mely majd minden este ismétlődik.
Áttűnés tudatom filmjében.
1924 szép júniusában történt.
Abban az időben a mozifilmek anyaga még rendkívül gyúlékony volt, akár a gépizzó hőjétől is könnyen kigyulladt. Általában ritkán okozott ez balesetet, ha a gépész időben észrevette, egyszerűen leállította a vetítést, eloltotta az apró tüzet, visszafűzte a filmet és már mehetett is tovább a mozizás.
Azon a napon azonban Alfredo nem nézte a filmet, velem szemben ült, beszélgettünk, már ahogy egy kilenc éves tud egy fölnőttel beszélgetni.
Amikor észrevette a bűzt, már késő volt; az egész tekercs lángra lobbant a vetítőben, és amikor Alfredo közbe akart lépni, a benti tűz lerobbantotta a vetítőgép oldalán lévő ajtót, és a kicsapó lángcsóva Alfredo arcába vágott.
A gépész akkor azonnal megvakult, arca össze- , haja leégett, de mielőtt a vetítőterem mentéséhez látott volna, előbb engem zavart el a biztonságos lépcsőn…
Hamar segítség érkezett, mert a vak Alfredo bizonyára képtelen lett volna az oltásra; a terem javarészt megmenekült. A cinema Paradiso néhány hétre bezárt, aztán – Alfredo anyámmal való nagy beszélgetése után – újra kinyitott, az új gépésszel a gépteremben. És az a gépész én voltam, én, a kilenc éves Salvatore Cascio.

Signora Mottatore nagyon öreg már; hogyisne, hisz annak idején sem volt épp fiatal asszony, amikor én mozigépész lettem. Anyámmal és nővéremmel látogattuk meg, én őket afféle segédcsapatnak gondoltam magammal vinni. Nem sok mondanivalóm volt az özvegy számára, hogyan is lehetett volna?
Elmondtuk az ilyenkor szokásos közhelyeket őszinte részvétünkről, kicsit elbeszélgettünk a régi időkről, Alfredóról, aki signora Mottatore szerint mindenkinél jobban szeretett engem. Tudom, hogy így volt igaz, tudtam egész életemben.
Aztán Alfredo özvegye azt mondta: „Van itt számodra valami Salvatore, Alfredo neked szánta, jó régóta őrizgette, aztán úgy adódott, hogy én adhatom már csak át neked…” – és ezen a ponton elsírta magát.
Kis pityergés után átnyújtott nekem egy ütött-kopott filmtekercs dobozt, Alfredo hagyatékát, búcsúajándékát.

Másnap, kedden, a temetésen. Kevesen kísérik utolsó útjára Alfredo Mottatorét, a mozigépészt. Persze: aki fénykorából ismerhette jó szerivel maga is halott. A sírnál öreg, idegen arcokat látok, nincs ismerős köztük. Nem is nagyon nézem a gyászoló csapatot, magam elé meredek, meg a sírra.
Amikor fölpillantok mégis, óvatos-félszegen, köszönésképpen bólint valaki nekem. Figyelmesebben megnézem: úristen! Hisz ez Gigetto Calzolari, a Bolond, a Matto. Most már jobban megnézem az arcokat, és sorra ismerem föl a jelenlévőket: amott az a nő, az az öregedő nő Gloria Stracciari, mindannyiunk kamaszkorának nagy szerelme; mellette Raimondo Amari az, akivel egy padban ültem…
És sorban ismerem föl az arcokat: Bertinát, Filippo Zanibonit, Francesco Cecchinit, Bruna Grellát és mind, mind a többieket, barátokat, barátnőket… Úristen! de megöregedtek…
A temetés után beülünk egy trattoriába harapni valamit, meginni egy pohár calabriai bort, és elbeszélgetni kicsit.
Matto világosít fel arról, hogy másnap kezdik meg az Édenkert bontását…
Másnap délelőtt ismét együtt van a gyászos, gyászoló társaság; ezúttal a cinema Paradisót gyászoljuk. Tízen, tizenöten nézzük végig az Édenkert pusztulását.
Én pedig ebéd után – szieszta idején! – fölszállok a pulmannra, és Catanzaróból visszarepülök Rómába; maradnom immár nincs miért.

A Cinecittában nekem, a híres rendezőnek, saját vetítőtermem van, saját gépésszel; ennek kezébe nyomom az Alfredótól örökölt filmtekercset, aztán elhelyezkedem az egyik bársonyszékben, és várom a vetítést. A bevezető számsor után kezdődik a film. De hát… Miféle film? Összeragasztott csókjelenetekből áll az egész tekercs. A vásznon Mary Pickford, Douglas Fairbanks, Gloria Swanson, John Griffith, Greta Garbo, Peter Lorre, Hedi Lamarr csókolóznak vég nélkül.
Ott volt egymáshoz ragasztva az összes csókjelenet, melyet valaha csak az amerikai filmek kópiáiból Alfredo kivágott.
Én azonban most sem látom e csókokat. Ezúttal a szemembe toluló könnyektől nem látom…

*Persze, persze: már megint fordítva ültem a lóra. Mert a Profik ezt úgy csinálják, hogy előbb írnak egy filmnovellát, aztán azt – lehetőleg – jó pénzért eladják egy Rendezőnek vagy egy Producernek.
Én meg hát…
Láttam egy szívemnek kedves filmet valamikor, aztán elbeszélésbe mesélem át.
De hát semmiben – így ebben sem – vagyok profi, amatőr vagyok. Isten segedelmével dilettáns tán nem, de amatőr. Így van…