Egy igaz Város

Az új év új és szörnyű januárjának első napjaitól fogva súlyos, mocskos ködökből lassan Falak és Mennyezet épült a Város köré és fölé.
Az, hogy a Fal alulról - kutyaszarból, turhából, mocsokból - épült-e fölfelé, vagy föntről, a bemocskolódott égből szállt-e alá, nem volt pontosan tudható, és - úgy ám! - eleinte nem is volt észrevehető ez az épülgetés.
Legalábbis a gazdagabb, középosztálybéli városlakók, akik a belvárosban szórták szét  életüket, semmit sem vettek észre sem a Falból, sem a Mennyezetből, mert a külvárost, a Povericsittát borította be elsőként a koszkupola, vette körül a mocsokfal.
Az meg aztán egészen  természetes volt, hogy a város főpolgármestere, Daszinkó István, jó sokáig semmit sem tudott sem a falról, sem a plafonról, mert Daszinkó sem a Povericsittában élt.
Az már meglepőbb, hogy magának a szegénynegyednek a polgármestere, Kószinda Máté sem vett észre semmit: igaz, ő nagyon elfoglalt volt, ez igaz. Az idő tájt ő éppen azon ügyködött, hogy a városrész szegényeit, hajléktalanjait, megalázottait és megszomorítottait megszorongassa a töküknél fogva, hogy kiszorongassa őket valami láthatatlanabb helyre, mint a külváros, valami annál is jóval láthatatlanabb helyre.
Fölfogni nem lehetett azt, hogy hová, mert a Povericsittánál láthatatlanabb hely bizony nem akadt szerte a Városban.
Ellenben a külváros – a Povericsittá – lakói igen hamar fölneszeltek a súlyos, mocskos ködökből épülő falakra és az Eget beboltozó mennyezetre, mely a Város köré és fölé kezdett emelkedni, mivel az unikornisok, thresztrálok, durrfarkú szurcsókok, acsarkák, szkiapodok és a hüpatiák is kezdtek eltünedezni a Városból: menekültek.
A hajléktalan Tót Zaszen például igen hamar ráébredt hiányukra, és kesergett is  kocsmaszerte minden ismerősének az eltűnt lények hiánya miatt.
Ezek a kedves lények eleinte az emelkedő falakon ugrottak át, ám  - amint a fal egyre magasabb lett, és nem volt többé átugorható, még a nagyot ugrani tudó szkiapodok számára sem -,  szökésük a falban megjelenő, és a négy égtáj felé tartó kapukon át folytatódott.
Olykor a szegénynegyed lakói is átmentek ezeken a kapukon, és soha többé nem látta őket senki: léteztek-e aztán vagy sem: nem lehetett tudni.
 Egyáltalán a falon túli létezésről semmit sem lehetett tudni.

Történt, hogy azokban a szürkepiszkosra vált napokban, polgármester-választás közeledett, és Daszinkó István nagyon szeretett volna megfelelni a választóknak, újra nyerni, ezért megkeményítve lelke fenekét, meg a feneke lelkét a kampányidőszakban intézkedéseket hozott a hajlék nélkül élők, meg a maradék unikornisok, thresztrálok, durrfarkú szurcsókok, acsarkák, szkiapodok és a hüpatiák ellen, akik az idő tájt is szerettek tereken, egyéb közterületeken életvitelszerűen élni.
Ugyanekkor Tót Zaszennek is elege lett a Város légköréből, mocskából, a daszinkók és szindakók nemtörődömségéből, úrhatnámságából, elhatározta tehát, hogy maga is indul a polgármester-választáson. Tereken, játszóparkokban, kocsmákban meg a piac környékén gyűjtötte híveit: szerte a Povericsittában.

A Város Peremén – ahol egykor Veled jártam én, és ahol az egészen lehetetlen-létezésűek, meg az unikornisok, thresztrálok, durrfarkú szurcsókok, acsarkák, szkiapodok és a hüpatiák éltek, míg el nem tünedeztek a barnaszürkeszínű szarfalak mögött  - a Temető és a Piac közötti Mezőn tartották meg a korteshadjáratot.

Daszinkó beszédjében volt panaszolkodás és sok dicsekvés.
Így beszélt: „Ahhoz képest, hogy a Városnak milyen körülmények között kell ma működnie, a városvezetés elmúlt négy évének eredményei nem lebecsülendőek. Számomra a legfontosabb eredmény a  szolgáltató cégek visszaszerzése. Ezt a ciklus eddigi legnagyobb eredményének tartom. Fontosnak tartom azt is rögzíteni, hogy a Kormány számíthat a teljes politikai támogatásomra.”
Büszkén nézett körül, aztán ekként folytatta: „ A másik, legalább ugyanilyen fontos cselekedetem volt, hogy sikerült kiszorítani, sőt megbüntetni a város közszolgáltatásait jogtalanul használó, közterületeken élő, és a nyájas polgárság megbotránkozását kiváltó hajléktalanokat.
Ebben az új ciklusban – ha megválasztanak önök - a kisebb forrásigényű, befejezhető és a városlakók közérzetét jelentősen javító beruházásokat kell megvalósítanunk.”
 „Hát én minderről semmit sem tudok, és nem is akarok beszélni: én csakis fontos kérdésekről vagyok hajlandó beszélni.” – kezdte beszédét replikázva Zaszen. – „Arról beszélek, hogy tisztességes munkáért tisztességes bér járjon, hogy mindenkinek legyen hol lehajtani a fejét, hogy tűnjön el a kutyaszar az utcákról: nagy dolgokról akarok beszélni: városunkról, történetéről, és arról, hogy merrefele tartsunk!”
Kicsit elandalította magát, aztán lágy szóval így folytatta: „Arról akarok beszélni, hogy mennyire szeretem én ezt a Várost, szülőföldemet, gyermek- és ifjúkorom színhelyét.
Nekem a hidak, a terek, a folyó meg az utcarengeteg fontos: tudom, hogy saját életük van. Ide hallgassanak! Hagynám én ezt az egész választást a fenébe, lépnék vissza a jelöléstől, de félre kell tennem saját ambícióimat! Nehéz itt élni, sokszor szinte fölfoghatlannak érzem e Város nagyságát, bonyolultságát, de aztán újra- meg újra épp ebből nyerek erőt!  Tőle, a Várostól, mely él! Bátorítást ad nekem, tüze kiégeti azt a párát, mely oly sokszor homályosítja el arcát.”

Így beszélt Tót Zaszen, és persze az, hogy számlálhatatlanul nagy szavazattöbbséggel Daszinkó István lett újra a főpolgármester – helyettese meg az a pöcs Szindakó Máté -, semmiféle higalibát nem okozott: az igazat megvallva nem is nagyon lehetett másra számítani, ráadásul a higalibák is rég elköltöztek már a Falon túlra; Tót Zaszen számlálatlan és számlálhatatlan szavazatai a kanálisokban landoltak, és Povericsittá élete ment tovább szokott rendjében.
Illetve, nem!

Mert az új év új és szörnyű januárjának utolsó napjaiban Zaszen vezetésével elindultak a megalázottak és megszomorítottak, a megnyomorítottak, a mocsokfal mind a négy kapuján át meneteltek az unikornisok, thresztrálok, durrfarkú szurcsókok, acsarkák, szkiapodok és a hüpatiák nyomában át, át a falon egy ismeretlen világba.
Nem jött hír róluk többé, de a kiürült Povericsittá néhány bizonytalankodó lakosa, akik nem mertek a többiekkel tartani, azt a legendát mesélték és mesélik ma is, hogy a falon túl új Várost építettek az eltávozottak: egy új és igaz Várost…

Január huszonkilencedike van

1860-ban e napon született Anton Pavlovics Csehov, nálam a dráma- és novellairodalom egyik csúcsa.
(Az orosz naptárreform sajátosságaival ezúttal nem törődtem: bizony, ma van Csehov 153. születési ünnepe.)
Drámát írni sokáig, nagyon sokáig, századévekig csak Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész szabályai szerint volt szabad és lehetséges.
Aztán hosszú-hosszú évekig Shakespeare, Corneille, Racine  és Moliére szabták a mértékét.
E klasszikus drámák, tragédiák definíció szerint „dialógus formában történő, jelen idejű cselekvéssorok”. Meghatározó esztétikai minőségük e meghatározás szerint a tragikum, mely emberi-köznapi mértéket meghaladó értékek visszavonhatatlan és jóvátehetetlen és hirtelen pusztulása;: a transzcendens érték bukása félelmet kelt a nézőben, befogadóban, mert abból kiderül, hogy létezik olyan erő, mely még ezt az emberfeletti értéket is képes elpusztítani; ez vált ki szánalmat, emeli a néző-olvasót magasba, a katarzis magasságába.
 A klasszikus drámához, tragédiához tehát szükséges egy fölöttünk magasodó érték, mely érték általános emberi értékként és érdekként jelentkezik.
A XIX. század második felében éppen ez a fölöttünk álló érték, mint általános jellemző vált  kétségessé (hogy milyen okokból, abba most nem mélyednék el), és ettől kezdve  kétségessé vált a tragédiának még a lehetősége is.
Modern, egzisztencialista, pozitivista gondolkodók – Nietzsche, Schopenhaur, Kierkegaard – vetették föl elsőként a problémát, és rövidesen megszülettek a művészi válaszok is.
Ilyen válasz volt a csodálatos Dosztojevszkijé, a megbomlott harmónia írójáé, aki az egység szétesését még egy feltételezett egység jegyében ábrázolta; ilyen volt Flaubert-é, aki  a műalkotás tökéletességét állította szembe a polgári világ rendezetlenségével. A nagy Tolsztoj ügyesen került bizonyos kérdéseket, hogy egy feltételezett abszolútumhoz (Isten? igen!) mérve adjon választ a világ és ember létproblémáira.
Csehov viszont a mának,  a széttöredezettségnek írója, mely töredékek  soha többé nem állnak össze egésszé. A tragikum hiányában ily módon a drámák mozgatója a dramaturgia lett Nála, a „jól-megcsináltság”, a működőképesség.
A dialógus háttérbe szorult, és előtérbe kerültek a köznapiságot jelző „kvázi” párbeszédek, illetve a polgári világ kommunikációképtelenségét, az emberek közötti elidegenedést jelző monológok.
És hát, mondjátok meg! Nem éppen így élünk, így beszélgetünk, így haldoklunk éppen azóta is?
A polgári dráma csehovi vonulatának sajátossága a kétszintesség. Van egy naturalista-realista szint, mely a létező világ mindennapjait, eseménytelenségét, hétköznapiságát jelzi; és van egy szimbolikus vagy jelképes szint, többféle rendeltetéssel. Jelezheti a szereplők által vágyott értékek világát, értelmezheti a szereplők törekvéseit, a mű konfliktusait, egy központi jelképbe sűrítheti a naturalista szintet. Ez a  szimbólum gyakran a művek címében is jelentkezik. (Sirály; Cseresznyéskert; Három nővér.)

Tudom, egész jól tudom, hogy sok-sok Olvasónak elsősorban Drámaírót jelent Csehov; de semmit sem tud Róla, aki nem olvasta gyönyörűséges elbeszéléseit!
Mire is gondolok én?
Hát a 6-os számú kórteremre;  A csinovnyik halála-ra; A kaméleonra; a Jonicsra; a Bánatra, és – ugye-ugye? – elsősorban a mindennél gyönyörűbb Fájdalom címűre, aminél szebbet alig írt még le Bárki is!

Fényből font dal

Napkeltekor megyek ki,
ha sikerül időben kelni,
kenyerekkel azonos órában,
és kezdem a fényt gyűjteni.
Két tenyerem zárva
nyújtom az Ég fele -
épp, mint ki vizet
 merni készülne -
csakhogy én hajnal fényét
gyűjtöm  óvó, két kezembe.

Rózsaujjú e fény:
benne halovány bíbor, sárga
és kék, csöndesülő
csalogánydalú szépség.
Pántlikaként fonnám
hajadba én.

Délben a fény színtelen.
Csibor-bogarak csöpp patakok
méhén szunnyadnak nesztelen,
és réten napoznak jó tehenek.
Fűre dőlök magam is: fény ízét
ízlelem töprengő ínyemen.
E déli fény is tiéd legyen,
melyben ugyan dal nem
fogan, nem kel, csak csend!

(Délután olykor felhősödik az ég.
Felröpűlök ekkor – gondolatban -
túl a felhők fölé, a Nap közelébe,
és – lám – csillognak csak
mégis-csillagok az égen.
Én kacagva rájuk kacsintok,
foltfűre hengeredve,
arra gondolok: más lenne
jó! fűföld helyett Tenger,
kocsi helyett Hajó:
hajó, hajó volna jó!
 Én szeretem a Tengert.)

Alkonyatkor nyújtom újra
kezemet  Fény felé.
Én akasztom le Égről a Napot,
és terelgetem jövendő lét felé
Uránosz birodalmán át.
Kié legyen e holnapi fény -
nézek körül - ugyan, kié?
Mi fény legyen Tiéd?
és mi fény legyen enyém?

Közelgő február előzetes krónikája

”Gyertyaszentelő melege
Sok hó s jégnek előjele,
Gyertyaszentelő hidege
Kora tavasznak előhírnöke.
Jeget olvaszt Mátyás, hogyha talál,
S ha nem talál, akkor bizony csinál.
Ha derűs a Román napja,
Ég áldását bőven adja.”

Elsején kilenc óra harminchat, tizennegyedikén tíz óra tizenöt, a hónap utolsó napján, huszonnyolcadikán tizenegy óra egy perc lesz a nappal időtartama: nő a Fény végre, oszlik a sötétség!
Tizedikén, vasárnap lesz holdújulás a Bak csillagképben, reggel nyolc órakor.
Ezen a napon kezdődik a Kígyó éve a kínai időszámítás szerint.
És újholdkor új hónap kezdődik a zsinagógai naptárban is: tizenegyedike az 5773. év ádár havának első napja.
Tizennyolcadikán tizennégy órakor a Nap a Halak jegyébe lép: ez az utolsó téli zodiákus jegy, utána már a tavaszi Kos következik.
Huszonötödikén, hétfőn, huszonegy órakor lesz telihold a Szextáns csillagképben:  következik ebből, hogy másnap kezdődik a 2556. buddhista év phálgúna hava.

1946. február 1-jén fogadta el a Magyarország államformájáról szóló 1946. évi I. törvénycikket az országgyűlés. Ennek emlékére 2005-ben a Magyar Köztársaság kormánya február elsejét a köztársaság emléknapjává nyilvánította. Vagyis e napon gondolhatunk szűkében lévő Köztársaságunkra, és arra, hogy „lesz még Magyar Köztársaság!”
 Másodika Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe, ami eredetileg kelta tavaszváró, téltemető nap volt, az ősi Rómában meg Lupercalia, vagyis a lupus, a farkas segítségével jósoltak e napon tavaszt, a mi tájainkon és korunkban meg közismerten a mackó játszik szerepet e jóslatokban. A kereszténységben viszont arra emlékezünk, amikor Szűz Mária, negyven nappal Jézus születését követően, bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. A mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor jelen volt Anna és az agg Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása.
1945. február negyedikén kezdődött a jaltai konferencia – és tizenötödikéig tartott -, ahol a szövetséges hatalmak vezetői döntöttek a náci Németország lefegyverzéséről, és egyéb kérdésekről is.
Hatodikán kell gondolnunk Christopher Marlow-ra, aki 1564-ben e napon született, tehát egyidős volt Shakespeare-rel, szintén jeles drámaíró volt, és még barátok is voltak.
Ugyanezen a napon biztosan megemlékezem majd Francois Truffaut-ról is, aki 1932. február hatodikán született.
Hetedikét Charles Dickensnek szentelem, aki 1812-ben született.
Nyolcadika minden Arankák napja lesz, persze, elsősorban a Feleségemé!
Tizedike Itáliában - 1954 óta - az Emlékezés - másként a foibék – Napja, annak a mintegy tizenötezer lemészárolt olasznak az emlékére, akiket a szlovén halálbrigádok gyilkoltak meg 1945 május és júniusa során, és akiknek holttestét gyilkosaik a Karszt-hegyég mély szakadékaiba, az úgynevezett foibékba rejtették.
Tizenkettedikével – húshagyó keddel – véget érnek a farsangi mulatságok, kezdődik a böjtidőszak, és a húsvéti várakozás.
Február tizenharmadikán emlékezhetünk arra, hogy 1945-ben ezen a napon szabadult fel Budapest.
Tizennegyedike Szent Bálint napja, tizenötödike a buddhista gondolkodásúaknak szerte a dharma-lókában a Nirvána-nap néven ismert ünnep.
És Galileo Galileinek is e napon lesz a születésünnepe, a 449.
Tizenhatodikán ünnepeljük Hajnalkám, Leánykám 33. születésnapját!
Tizenhetedikén kezdődött egykor az antik Rómában a quirinalia-ünnepe. Quirinus a római mitológia kialakulásának kezdeti szakaszában nagyon fontos szerepet játszó isten, Iuppiter és Mars mellett az első isteni triász tagja volt. A hellenizálódás korszakától kezdve tisztelete visszaszorult, és csak Augustus uralkodásától kapott újra szerepet, de attól kezdve erősen összefonódott a Városalapító Romulus tiszteletével.
Jókai Mór 188. születésnapjára gondolok majd tizennyolcadikán, amiként Munkácsy Mihály 169. születésnapjára huszadikán.
Huszonnyolcadika Finnországban Kalevala-napja; Elias Lönnrot néprajztudós 1835. február huszonnyolcadikán tette közzé az első Kalevala-kötethez írt előszavát. Erre az eseményre emlékezik a Kalevala-nap; az atyafiság és az eposz szeretete miatt gondolom, nálam is ünnep lehet.

És persze naprakészen fogok még sok egyébre emlékezni itt, Vojtina blogjában…

Január huszonhetedike van

Az auschwitz-birkenaui halálgyár gázkamráit a németek  még 1944. novemberében felrobbantották, mivel igyekeztek elrejteni tetteiket a közeledő szovjet csapatok elől.1945. január tizenhetedikén a személyzet megkezdte a láger evakuálását; a legtöbb foglyot gyalog elindították nyugatra. Akik túlságosan gyengék, vagy betegek voltak, azokat hátrahagyták: így aztán körülbelül 7500 foglyot szabadított fel a Vörös Hadsereg 322. lövészegysége 1945. január huszonhetedikén.
Ezt a napot 2005-ben az ENSZ közgyűlése egyhangú határozattal a holokauszt mintegy hatmillió áldozatának Nemzetközi Emléknapjává nyilvánította.
A holokauszt a görög holokautóma szóból ered, mely teljesen elégetett égőáldozat jelentéssel bír. A szó a szeptuagintából ered és a héber ólának - ami felmegy -, azaz a teljesen elégő áldozatnak a tükörfordítása. Zsidó terminusa azonban nem ez, hanem a soa vagy soá, ami a teljes pusztulást, kiirtást jelenti.
A holokauszt a náci Németország által kontrollált területeken a második világháború alatt végrehajtott, a nemzetiszocialista német kormány által eltervezett és irányított népirtás neve, amelynek körülbelül hatmillió európai zsidó és még legalább négymillió más üldözött esett áldozatul. A náci rendszer ugyanis más csoportokat is üldözött vagy próbált megsemmisíteni: a cigányokat – porajmos -, az oroszokat (különösen a hadifoglyokat), a lengyeleket, a fogyatékosokat, a homoszexuálisokat és a politikai vagy vallási ellenállókat.
Hajts főt és gyújts mécsest az áldozatok emlékére: én így teszek!

Salvatore Quasimodo
Auschwitz

 Ott lenn, Auschwitz mellett, távol a Visztulától,
az északi síkság mentén szerelmem,
a haláltáborban hideg, gyászos eső
csepereg a drótkerítés hálójára
és az elrozsdált vascölöpökre.
Se madár, se fa a szürke levegőben,
akár csak szikár gondolatainkban.
Nincs bennünk más, csak ernyedt
fájdalom, mely süket csendbe taszítja
az emlékezetet, benne se gúnyt,
se haragot nem találsz.
E tárt kapujú pokolból, a fehér
felirat mögül - "A munka felszabadít!" -,
szakadatlanul gomolygott föl
asszonyok ezreinek füstje, kiket hajnalban
lökdöstek ki egy jeladásra vackaikból a
kivégző falhoz, kik fuldokolva, csontváz-
szájjal  üvöltöttek kegyelemért a gázcsapok alatt.
Őket leled föl te is, te katona sorsodban,
akár csak folyókat, védtelen vadakat:
vagy te magad is Auschwitz hamuja vagy,
emlékérmese a néma csöndnek?
Még itt vannak üvegurnákba zárva a hosszú
hajfonatok, kámeák fogják össze őket,
és zsidógyerekek apró cipőinek és
szalagjainak végtelen árnyai: emlékjelei egy
kornak, mikor tudását pusztítás
kiagyalására tékozolta az ember.
Ím itt a mítosz, íme emberi változataink!
Elégiákat nem akarsz, idilleket sem: csak
töprengsz sorsukon itt e helyen,
hisz erőtlen vagy az ész pörlekedéseire
és bizonytalan az élet világos helyzeteiben.
Jelképek nélkül, Isten neve nélkül itt
látod a mítoszokat, az átlényegülést.
Ők maguk a tények láncolata, a föld térségei,
ők Auschwitz. Szerelmem, milyen gyorsan
változott füstté, köddé Alfeus és Aretusa teste!
És ott, hol sínylődik a szeretet
és a sírás, az undok esőben,
ott lenn, ezt döngte mellünkben a szív: Nem!
Hogy ebből a hamu-gödörből
többé ne ronthasson ránk a
halál: nem.
(ford: k.m.gy.)

Esztergomi emlékkép

- 1992?
'93?
Ki tudja?
Régi…-

görbed az út már csöndes éj alá
elalvó kezed kezemre talál
lenn – a zugvölgyben – a kupola pihen
álmodból szövöm most holnapi létem
holnapi létemből épül a létünk
aludj csak kedvesem, egyet se féljünk
világ sötétsége nem árthat nekem
jelöli utamat csillagszép szemed

Hoffmann mesél

-azért ma,  mert 1776. január huszonnegyedikén
született Lelkem Kedves Írója, Komponistája, Mesélője:
nagy-nagy Kedvencem -

Az 1822. esztendő melengető júniusának huszonharmadik napján, alkonyattájt, lassan nyílt a berlini Luther-féle pincekocsma sárga-feketére festett tölgyfaajtaja, és egy bal kezére, jobb lábára kacska-béna férfi lépdelt lefelé a hat lépcsőfokon.
A férfi, Ernst Theodor Amadeus Hoffmann, sok meghurcoltatás és egy rejtélyes, orvosok által meg nem nevezett betegség következtében – két esztendeje fokról -fokra bénult meg lassan, de a boroskupát emelni még tudta - lépett be az ajtón.
Hoffmann mester makacsul leszegzett tekintettel ment át a kocsmán, sem jobbra, sem balra nem nézett, pedig innen is, onnan is köszöntgették: "Jó estét adj isten, Hoffmann mester!”
"Jó estét! hát kegyelmed is eljött?"
Ám Hoffmann senkinek köszönését nem viszonozva ment  egy asztal felé, szemét a padozatra szegezve, mint aki bizonyos abban, hogy annál az asztalnál senki ülni nem fog; és úgy is volt bizony.
Az asztalkörülfogó csöndben várta Hoffmannt; ahhoz az asztalhoz ülni senki nem mert.
Amadeus viszont letelepedett abba a csöndbe, a kocsmáros pedig máris hozta borát, meg ételét. A sülthúst falatokra vágta előbb, mert kést és villát együtt Hoffmann kezelni – bénán - nem tudott.
Apró pecsenyét hozott hát a kocsmáros.
Hoffmann lassan, megfontoltan étkezett; két-három falatonként jócskán kortyolt borából, de továbbra sem nézett föl. Nem nézett sem jobbra, sem balra, csak asztalára, asztalán kupa borára, tányérjára, tányérján aprított pecsenyéjére.
Lassan pedig azért evett, mert még ép jobbjával hol egy húsfalatot, hol a fehér cipóból tört darabkát, hol a kupát emelte szájához, hisz béna balját használni nem tudta.
Fertály óráig tartott így hát étkezése; mikor befejezte, jött hamar a kocsmáros, letette az újabb kupa bort, és elvitte a piszkos fatányért a költő elől.
Üldögélt, üldögélt a csöndes kocsma-estben a mester, míg nem nyílt újra a festett tölgyfaajtó, és be nem jött azon Andres – Stellának, az énekesnőnek inasa –, ki levelet hozott Hoffmannak, és választ is várt rá, mint mondta.
A költő elolvasta a levelet, és most először az est folyamán, megszólalt.
Megszólalt?
Fölbődült hangosan. ”Még hogy azonnal? Még hogy ma éjjel, hozzá? Öleljem ezt, én, ki egy Aszpásziát tarték karjaimban? Ezt öleljem, kiben derengni látom ugyan annak vonásait, de csak úgy, mint hogyha csókjai között állattá vált volna?”
Most, hogy a költő-zeneköltő megszólalt, a kocsmában ivogatók – vékonypénzű diákok, kopottkabátú zenészek, rosszul-öltözött festők, egyéb haszontalan művészek - minthogy jól ismerték Hoffmannt, és mulatni akartak - kérlelni kezdték:
”Hát meséljen Hoffmann mester! Meséljen, Hoffmann úr!”
És Hoffmann mesélni kezdett…

Az 1806. esztendő balzsamos, fűszeres illatokkal terhes májusában ismét Velencében találtam magam.
Lehetetlen volt oda nem mennem, midőn megtudtam, hogy a Fenice színház az isteni Amadeus Don Giovannijának bemutatására készül.
A gondolást ezért a Fenice melletti riva Margherita egyik albergójához irányítottam, ahol aztán meg is szálltam szerencsésen.
Másnap délelőtt lassú sétát tettem a Város calléin, terein; meglestem a különös tengeri lények holt szemeit a Pescheria hosszú pultjain, benéztem az Accademia termeibe, hogy Veronese meg sok hős festő képein álmélkodjam; fölmentem a Campanile térre árnyat vető magas tornyába.
Midőn aztán a San Polo városrész - sestiere - mélyöblű harangjai elkongatták a délidőt, visszatértem szálláshelyemre, hogy elfogyasszam ebédemet.
Az étkezéshez egy palack könnyű pezsgőt ittam, talán ezért volt, hogy szobámba térve elszunnyadtam, és csak alkonyatkor ébredtem, holmi zenei hangokra.
Nem is igazán volt így: előbb éles csengőszó, velőtrázó kiáltás ébresztett álmomból: „Kezdődik az előadás!”
Aztán kezdtek a nagybőgők brummogni, üstdobok dörögtek föl, trombiták harsantak, oboák mormolódtak.
És míg az oboa tisztán kitartotta a lá hangot, hegedűk édes hangja szólalt meg.
Fölébredtem egészen: hátam mögött lógott a csengőzsinór impozáns bojtja, hevesen megrántottam, mire a szobapincér azonnal megjelent.
”Mi a mennydörgős mennykőt jelentsen ez a konfúzus zenebona a szomszédban?” – kérdeztem magam is mennydörgősen.
”Hát kegyelmed tán nem értesült róla, hogy albergónk össze van kötve a teatro páholyaival? Ez a tapétaajtó” – mutatott rá – „kis folyosóra nyílik, ahonnan ön, jó uram, egyenest a huszonhármas számú páholyba léphet.”
„Micsoda? Színház? Vendégpáholy?”
”Igen” – válaszolta készségesen a pincér -, „kis vendégpáholy, zöld tapétás, rácsos ablakú, közvetlenül a színpad mellett. Ha kegyelmed szíveskednék: ma a híres bécsi Mozart úr Don Giovanni című operáját adják elő, azon a nyelven, ahogyan ő írta, vagyis olaszul. A belépti díjat, egy tallért és nyolc fillért, hozzáadjuk majd a számlájához.”
Amikor utolsó szavai elhangzottak, én már nyitottam a páholy ajtaját, mert a mű címének  hallatán tüstént kiléptem a tapétaajtón, ki a folyosóra, onnan be a páholyba.
A nyitány akkordjai meggyőztek arról, hogy a zenekar kitűnő, hát a mestermű igazi élvezetben fog részesíteni.
Elzúgott a Don Giovanni nyitánya, felgördült a függöny: Leporello köpönyegébe burkolózva, fagyottan és kedveszegetten megjelent a színen, sötét éjben, a pavilon előtt, miként az isteni Amadeus megalkotta.
”Notte e giorno faticar…” – énekelte, de hamarost megjelent Don Juan, nyomában – köpönyegébe kapaszkodva – donn’Anna.
Micsoda látvány, micsoda nő!
Magas, remekmívű alak, fenséges járás, és miféle képbe metszett fej, miféle álom-arc?
Egy perc: az idő meg sem hőkölhetett, és szívem szerelemre lobbant, soha ennyire nem!
Az első szünetben megtudakoltam Madonnám nevét - Giulietta Padovana volt széphangzású neve -, a második szünetben már kopogtattam öltözője ajtaján, az előadás után ismét kopogtattam, és kicsiny idő múlva már ajkát illatoztam, csókoltam.
Így kezdődött.

Mindabból, mit eztán elmesélendő leszek, akkor és ott – álom Velencémben, álom-Giuliettámba, Giuletta-álomba szerelmesedve – nem tudhattam mindent.
Arról például, hogy Giulietta cavaliere Dapertutto bűvész és varázsló befolyása alatt él, csak később, évekkel később szereztem tudomást.
Hogyan tudhattam volna, hogy Dapertutto lovag pokolbéli gazdáinak parancsára lelkeket gyűjt a földi világból, mely lelkek aztán haláluk után az alvilágba kerülnek?
Hogyan tudhattam volna, hogy bűvbájoló hatalmánál fogva markában tartja Giuliettát, és őt használja föl gonosz praktikáihoz, hogy Giuliettám az ő hatalmánál fogva csavarja el férfiak fejét, és adja át lelküket a lovagnak és pokolbéli urainak?
De ha tudtam is volna: mit meg nem tettem volna, hogy Giulietta szerelmét élvezhessem? Hisz szerelmes voltam, mint még életemben soha, szerelmes, mint férfi sosem volt még asszonyba mióta az ember kétágú lett.

Az elkövetkező napok keserves kínokat hoztak: fogam csikorgattam a vágytól, beleőrültem a vágyba, de Giulietta mindig félresiklott a döntő pillanatban. „Majd…” – mondta -, „majd ha bizonyítékát adod szerelmednek. Akkor tiéd leszek in carne ed ossa ed anima mia…”

 A piazetta del Forner sarkán álló öreg palazzo minden ablakában világosság, és kapuja alatt is ezer kis lámpás fénye ég. Díszes vendégsereg gyűlt össze Giulietta Padovana otthonában, új imádója, Hoffmann úr tiszteletére.
Korábbi velencei utazásaim idején fölfedeztem én már ezt a csöndes kis téren álló szép palotát, és sokszor el is sétáltam előtte, persze, kapuja azelőtt mindig zárva volt számomra. Álltam hát csak az egykori Rambouillet-család palazzója előtt, megcsodáltam a frízek, párkányok, architrávok és pilaszterek tagolta fehérbe és palaszürkébe játszó szép homlokzatot, fölbámultam a fényes ablakokra, néztem, hogyan mennek be a szerencsés vendégek, és megpróbáltam elképzelni híresen szép belső kertjeit, tágas fogadótermeit.
Ma azonban másképpen volt: a palazzo kapuja hívogatóan nyitva állt előttem: hogyisne, az ünnepi vendég e napon én voltam.
Északi hazám úri palotáiban levendulaillat terjengett mindig, itt, Giuliettám otthonában számtalan virág-corbeille-től illatos termekben jártam, mintha az örök tavasz otthonába léptem volna. Más palazzokban központi lépcsőház uralta a fogadótermet, Giulietta palotájában a lépcsőt hátra, az udvar sarkába helyezték el, így a magas ajtajú-ablakú szobák és termek mind egymásból és egymásba nyíltak, és érkeztemkor szinte mindegyik teli volt vendégekkel.
Nem hízelegtem magamnak avval, hogy e díszes vendégsereg kizárólag miattam jött volna Giulietta palotájába, de bizonyára sokakat hozott a kíváncsiság és féltékeny irigység: látni akarták Giulietta Padovana legújabb gavallérját. Persze legtöbben mégis csak a ragyogó asszony miatt jöttek.
Giulietta a tágas fogadóteremben elébem jött.
Ah, de miként jött elém?
Miféle termet, miféle ringócsípejű járással jött elébem?
Kézenfogva vitt körül bemutatni: körülnézve sok, híres nevű, ősi család tagjait láttam a vendégsereg gyűrűjében, de névtelen, semmiben sem jeleskedő velencei aranyifjakat nem kevésbé.
Orseolók, Participaziók, Morosiniak, Gradenigók mellett jócskán voltak léhűtő, névtelen senkik is a vendégek koszorújában.
Ott volt aztán – persze – cavaliere Paolo Dapertutto, aki híres bűvész és varázsló hírében állt, mondhatnám egész Európában.
És ott volt a régi széptevő, egykori szeretője Giuliettámnak, honfitársam, és mind szerelemben, mind zeneművészetben vetélytársam, ellenfelem, Hans Schlemil is.

A bemutatásokon túlesve egy ablakmélyedésbe húzódtam, pezsgőspohárral kezemben, és onnan néztem a társaságot, de főleg gyönyörű Giuliettámat. Kecsesen okos csevegés tompított moraja hallatszott mindenfelől, a nagy terem minden pontjáról, és a szomszédos szobákból, termekből is.
Hans Schlemil állt mellém, rám köszöntötte poharát, aztán halkított hangon azt mondta: „Fogadjon meg egy jótanácsot barátom, egy baráti tanácsot. Kapja magát, menjen ki a kapun, sietve, vissza se nézzen! Utazzon el bárhová: haza, vagy Párizsba, akár Rómába, de minél messzebb utazzon Velencétől, amíg nem késő.”
”Ó, persze!” – válaszoltam gúnyosan. – „Baráti jótanács, igaz? Nem is féltékenységből fakad, igaz?”
Schlemil rám nézett, és azt felelte: „Higgyen, amit akar! Én komolyan beszéltem! Meneküljön innen, barátom, míg teheti!”
Még a könyököm is megfogta, hogy a palazzo kapuja felé irányítson, én azonban elrántottam magam, és odébb mentem.
Bár tudtam volna, miről beszél, bár hittem volna neki! Bár!
Közben a nagyteremben, az ott álló zongora körül heves, izgatott mozgolódás támadt, aztán kivált a csoportból Giulietta, két kezét kitárva jött felém, és így szólt: „Jöjjön barátom, jöjjön! Azt akarják, hogy énekeljek, önnek kell zongorán kísérnie!”
A pokol fenekére is mentem volna én vele, hogyne mentem volna a zongorához, melynek kottatartójára – elégedett örömömre – Sellő című operám partitúrája volt téve, egy szép áriánál kinyitva.
Miközben áhítattal hallgattam, amint saját áriám száll föl Giuliettám édes ajkairól, és boldogan játszottam alá a dallamot, többször rápillantottam, és ilyenkor tekintetünk mindig találkozott: vagyis ő meg engem nézett, és ez szárnyalóan boldoggá tett.
Az ária végeztével besöpörtük a dicséreteket, és amikor elültek a lelkesedés hangjai, és a társaság ismét kisebb csoportokra oszolva folytatta a csevegést, Giulietta belémkarolt, és magával vitt egy távolabbi, csöndes kis szoba felé. Még gyorsan üdvözölt egy későn érkezőt, valami Pitichinaccio nevű ifjat, be is mutatott neki sietve: mellesleg a fiatalember inkább gúnyos, lesajnáló, mint irigykedő tekintettel kezelt velem (kézfogása undorítóan lágy és nyirkos volt), aztán mentünk a kis helyiség felé.

Beléptünk, én rögvest átöleltem, és számmal száját kerestem, aztán szép nyakát, de – ahogy máskor is – Giulietta elvonta magát ölelésemből, és türelemre intett.
Ekkor térdre borultam imádottam előtt, combjait átfontam karjaimmal, fejem puha ölébe fúrtam, és lázasan lihegtem: ”Bocsásd meg Madonnám egy kétségbeesett ember jajszavát! Azaz hogy rá se hederíts: ugyan, melyik uralkodónak föladata, hogy törődjék vele, miként pusztulnak el rabszolgái? Belátom: mégis csak irigylésre méltó sors az enyém, hisz minő leereszkedés már az is részedről, hogy vesztemet okozod?! A halál, melyet szánsz nekem, örömömnek lesz forrása. Igen, a halál. Mert szeretni annyi, mint ráébredni, hogy két lélek egymásért teremtődött, ennélfogva ha az egyik észreveszi, hogy a másik mit sem érez iránta, mi más marad számára, mint a halál? Mi más marad számomra, mint a halál?”
Giulietta most könnyedén megsimogatta fejemet, és hízelgően szólt: ”De hát nem kell meghalnod, bolondos szerelmem! Szeretlek én is téged, és tiéd is leszek, ha bebizonyítod, hogy igazán szeretsz! Teljesíted-e egy kérésemet?”
Talpra ugrottam, mint ki mindenre elszánt, harcra, győzelemre, vereségre, halálra, s úgy kiáltottam eszemet vesztve: „Bármit madonnám, bármily kérésed legyen, vedd teljesültnek!”
A szobában, ahová magával vont, mindössze egy kis asztal meg egy szófa állt bútor gyanánt, azonfelül egy hatalmas velencei tükör, nyílván Murano valamelyik üveggyárában csiszolt, díszes, káprázatos keretű. Madonnám most ez elé a tükör elé vezetett, ő mögém állt, és úgy beszélt hozzám a tükrön keresztül.
”Látod-e magad, barátom, látod-e magad a tükörben?”
Rábólintott tükörképem, mire ő folytatta: „Csak kép, ráadásul megtévesztő kép, melyen a valóság oldalai összecserélődnek. A valóság itt van…” – súgta-búgta a tükörbe, és vállamra tette mindkét kezét. – „Föl tudnád-e szerelmemért áldozni ezt a látszatot, le tudnál-e értem mondani e megtévesztő, talmi tükörképről?”
Felé akartam fordulni, hogy magyarázatát kérjem rejtélyes szavainak, de nem engedte. Két könnyű kezével visszafordított a tükörkép felé, és továbbra is a tükörképemhez beszélt tükörképe.
”Add nekem a tükörmásod, ezt a semmi képet, és a valóságos Giuliettát kapod cserébe! Ennyit kérek csak tőled, barátom…”
Nem is értettem egészen suttogó szavainak értelmét, nem is hittem egészen, hogy önszántamból elajándékozható a tükörképem; azt tudtam csupán, hogy mindennél jobban vágyom Giulietta édes csókjaira, ölelésére, rábólintottam hát kérésére.
A lány most levette vállamról könnyű kezeit, lassan emelni kezdte mindkét karját, előbb oldalsó tartásba, majd még tovább, egészen a fejem fölé.
Kecsesen, könnyedén, bájosan emelkedtek fölém karjai, mint ki spanyol fandangót táncolni készül, közben erősen tükörképem szemébe tekintett tükörszeme. Én is a tükröt néztem…
Már egészen fölém magasodott ez a karcsú, szép alak, fejem fölött tartotta magasra nyújtott kezeit, aztán egy gyors, váratlan mozdulattal lehullottak karjai mögöttem, és…
És tükörképem eltűnt.
Ugyanebben a pillanatban a nagyteremből tisztán áthallatszott a cavaliere nevetése: gúnyosan, hangosan, harsányan, borzongatóan nevetett.
A tükörben már csak Giulietta látszott, de őt sem láttam sokáig: ájultan omoltam össze.

Nem tudom, mennyi időt tölthettem ájulásban, perceket-e vagy órákat. Az utóbb történtekből vélem csupán, hogy nem lehetett csekély idő.
Mikor magamhoz tértem, a tükörszoba már üres volt, Giulietta elment, ott hagyott; ígéretét nem tartotta be, nem lett, nem akart az enyém lenni.
Kibotorkáltam a nagy fogadóterembe, de az is üres volt már: a vendégsereg eltűnt, kísérteties csönd honolt mindenütt. Csönd és nagy üresség kongatta a tágas palotát.
Valami, valami nem is tudom hanyadik érzékem azt súgta, hogy még megláthatom Giuliettát, ha elhagyom ezt a kísértet-palazzót, hát így cselekedtem. Kifutottam – lélekszakadva – a piazettára…

Utolsó pillanatban, utolsó lélegzettel érkeztem a riva del’Olio lépcsőjéhez. Giulietta Pitichinaccio karjaiba simulva már egy gondolában ült. A gondoliere a rio olajzöld vízébe merítette evezőjét, a gitáros megpendítette hangszerét, és belefogott egy barcarolába; a gondola tovasiklott a rión…

Hoffmann mester itt befejezte történetét; az emlék, mint barnamedve a juhot letaglózta, mancsának súlya alatt a költő leborult az asztalra, és hosszan, sokáig úgy maradt.

Másnap aztán el sem ment a kocsmába: volt, aki észre sem vette, volt, akinek hiányzott, és kérdezett is felőle.
Ezeknek aztán hiányzott hosszan még, mivel két nappal a fent leírt kocsmai történések, kocsmai mese után – 1822. meleg júniusának huszonötödik napján - Ernst Theodor Amadeus Hoffmann szívét elérte a titokzatos kór, a lassú bénulás, és meghalt.