Tonio Discobolo beállt a dobókörbe, éspedig úgy, hogy ha óra számlapjának képzeljük a dobókört, akkor 12 óránál nyílt a védőketrec öt méterre lévő szája, és Tonio háromnegyed tizenkettőnél állt alaphelyzetbe.
Ez a beállás, ez az alaphelyzet természetes, hiszen egy egész és háromnegyed fordulat után kell – szabály szerint - elhajítani a diszkoszt, és annak szállnia, röpülnie kell a dobóketrec nyílásán túli szép világba, el, ki a ketrecből, a ragyogó kék ég, a mennyország felé.
A beállás is, az elinduló forgás is tökéletesen gépies, mechanikus, begyakorolt mozdulatokból, izomfeszítésekből és lazításokból áll össze. Oly annyira mechanikus az egész sor, az egy és háromnegyedes forduló, az előrelendülő jobb kéz, hogy a kétkilós diszkosz akkor is elszállna, ha Tonio végül szándékosan nem dobna. Legalább is gyakran így érezte Tonio.
Ezen egyébként sokat töprengett is a diszkoszvető: arról álmodozott gyakran, hogy a mozdulatsor végén nem engedi el a diszkoszt, hanem továbbra is belékapaszkodva azzal együtt száll, röppen az égbe, a menny felé, a diadalmas győzelem felé.
Pontosan tudta, hogy egy darabig ő irányítja a diszkosz elhajítását, ám elérkezik egy pillanat, ahonnan már neki nincs hatalma az események fölött: a sporteszköz túljutván egy holtponton elröppen, mintegy önnön akarata vagy a fizika törvényei szerint.
Tonio lassan indított, megcsinálta a teljes kört, aztán belekezdett a háromnegyedbe, és egyszerre szembekerült a védőrács nyitott torkával, és a diszkosz indult már szálló útjára. Ám Tonio Discobolo ezúttal nem engedte el, tovább kapaszkodott, és úgy történt, ahogyan mindig is képzelte, azaz a diszkosz fölröppentette őt.
És most szálltak az ég felé.
A diszkosz az eredetileg nyert perdület, vagy impulzusmomentum (ahogy fizika órán tanulta Tonio) következtében halkan, lágymagányosan forgott középpontja körül, és mert a szivárvány színei voltak koncentrikus körökben rálakkozva, a hulló napfény sugarainak zúgásában a szivárvány színeit kezdte fölkörözgetni az égre.
Amúgy az égbolt innen nézvést olyan kék volt, amilyennek sosem látta még Tonio, csak lent, egészen lent, a földi látóhatár közelében lebegett rajta néhány könnyű kis tejszínhab-felhő.
Eleinte a diszkosz alkotta szivárvány fényei, sávjai szertehúzódtak a mélykék égbolton, aztán lassan kezdtek összehúzódni, előbb úgy tűntek föl, mint holmi égen nyíló kapu béllete, utóbb még összébb záródtak, és immár egy alagút bejáratának látszottak, mely alagút felé forgott, pörgött, úszott immár a diszkosz, és a diszkoszhoz kötött Tonio Discobolo.
És egyszerre hopp: mindketten beúsztak abba az alagútba, melynek fala nyolc színt rétegzett szép harmóniává.
Tonio pontosan tudta, hogy az ősi írek azt mesélték, hogy a szivárvány mélyén egy aranyfazék fekszik, és abból áradnak a színek, míg az indiaiak úgy hitték, hogy ez a híd az élet és a halál között. „A Teremtés Könyve szerint meg” – tette hozzá gondolatban Tonio, miközben mélyére hatolt a szivárványalagútnak – „a szövetség jele a szivárvány az Isten és az emberi élet között a Földön.”
Beljebb forogtak az alagútba, mely fokozatosan szűkült, és egyszerre csak már épp Tonio testének keresztmetszetéhez idomult. Immár inkább tűnt föl holmi szülőcsatornának, mely épp úgy tágul, épp úgy szűkül, ahogyan az újszülött, a rajta áthatoló csecsemő testének különböző részei igénylik.
Annyi volt csak a különbség, hogy egyáltalán nem fájt az alagúton áthatoló Tonionak, nem úgy, mint a szüléskor a babának, hisz „csecsemő is szenvedi, ha szül a nő”; de Tonio nem szenvedett.
Simán, könnyedén, fájdalommentesen suhant előre.
Előre a Fény felé.
Mert az alagút végében homogén, ragyogó fény ragyogott: nem volt fényforrása, betöltötte az alagút túlsó végén látható kört egészen, teljesen, és a színe sem volt könnyen határolható.
Világoskék? Kék? Világos?
Mindegy is az: Fény volt, tiszta, homogén, ragyogó Fény.
E fény láttán Toniót nagy, nagy békesség fogta el, békesség és fájdalommentesség: semmi, de semmi sem testének, sem lelkének nem fájt, és már úgy érezte, hogy a Fényforrás közelében van, már-már maga is Fény volt.
És mintha fölébe került volna életének, mintha csak fölülről látta volna egyben egész életét: látta, amint az imént forgott a dobókörben, látta, amint elhajítja a diszkoszt, de ugyanekkor látta rég elhalt apját.
És látta, ugyanekkor látta anyját: apja dühöngött a félévi bizonyítványa miatt, anyja aggódott fia jövőjéért.
De látta, ugyanekkor látta a gyönyörű Nicolettát, a lányt, akivel lelke örökre viselős maradt.
És valahogyan – furcsa valahogyan – az alagút vége és a fénykör kezdete táján (ha volt is ilyen kezdet és vég egyáltalán), látta minden halott rokonát, testvérét, barátját, nagyszüleit, apját és anyját: hívták, igen: hívták! Hívták a csönd, a nyugalom, a béke fényébe!
És ítéletek keltek Tonio lelkében: ő jó volt, ő rossz! Ő gondos, ő gondtalan. Ő igaz, ő igaztalan. És ítélte Tonio önmagát is.
És aztán az egyre lassabban forgó diszkosz berepítette Toniót a Fénybe.
*** *** ****
Amint összeesett a dobókörben, azonnal megkezdték az újraélesztést, és folytatták a sportorvosok, utóbb a kiérkező mentők több, mint húsz percig: hiába.
A diszkosz elhajításának pillanatában végleg leállt Tonio Discobolo szíve.
Szókratész halálának napján – a 94. olimpiász második éve thargélion havának tizenötödik napján (mely a mi szép május havunk 12. napjának felel meg) – Kritón igen korán érkezett a börtönbe.
A bölcs kivégzését egy naptári szerencse folytán egy hónappal elhalasztották: egybeesett egy fontos ünneppel. Thézeusz hőstettét ünnepelték ilyen tájt az athéniak, annak emlékére, hogy az első király legyőzte a krétai Minotauruszt, hogy Athén megszabadult a gyászos kötelezettségtől, mely miatt minden esztendőben hét athéni ifjat és hét szűzlányt kellett feláldoznia a mitologikus szörnynek. Az évente visszatérő emlékezés során virágfüzérekkel ékes bárkát küldtek Déloszba, Apllón isten szigetére, és mindaddig nem hajtottak végre halálos ítéletet, míg az a hajó vissza nem érkezett Athénba.
Szókratésznak is csak azon a napon lehetett átnyújtani a bürök főzetével telt kelyhet, amely napon az állami gálya visszatért.
Barátai arra gondoltak, hogy megszöktetik a gálya megérkezése előtt.
Szókratész halálának napján reggel, még a nap felkelte előtt fölébredt, és máris ott találta Kritónt, aki még ébredése előtt, nagyon korán érkezett. Kritónt ismerték már a börtönőrök, és minden további ellenőrzés nélkül beengedték; ráadásul némi baráti megvesztegetéssel is kedveskedett a börtön igazgatójának.
Szókratész, amint fölébredt végigdörzsölgette testét, hogy vérkeringése felfrissüljön, aztán azt kérdezte: „Miért jöttél ilyen korán, Kritón? Vagy nincs nagyon korán?”
”Dehogyisnem.”- felelte Kritón.
”Mégis, milyen tájt?”
”Dereng a hajnal.”
Szókratész kicsit eltöprengett, aztán meg azt kérdezte: „Imént érkeztél csak, vagy már régen?”
„Meglehetősen régen.”
”Hát akkor miért nem ébresztettél fel rögtön, miért ültél mellettem csendben? Ahelyett, hogy fölébresztettél volna?” – kérdezte a bölcsesség kedvelője.
”Oly jól aludtál…Nem, Zeuszra, Szókratész, én magam nem akarnék ekkora szomorúságban álmatlanul virrasztani. Már rég csodálkozom rajtad, látva, milyen édesen alszol; és szándékosan nem ébresztettelek föl, hogy mennél kellemesebben töltsd el az idődet.” – Kritón elmélázva összeráncolta homlokát. – „Hiszen ezelőtt is, egész eddigi életünk folyamán sokszor boldognak tartottalak a jellemed miatt, de leginkább e most rád váró szerencsétlenség alkalmából, hogy ezt milyen könnyen és szelíden viseled.”
Szókratész elmosolyodott: „Hát hiszen, Kritón, hiba is volna, ha valaki ennyi idős létére bosszankodnék, ha életét végre már be kell fejeznie.”
”Mégis, Szókratész, más hasonló korúakat is ér ugyanilyen csapás, és a koruk nem óvja meg őket attól, hogy ne szenvedjenek, senyvedjenek a rájuk váró sors miatt.”
”Meglehet.” – vélte Szókratész. – „De hát miért jöttél ilyen korán? Van valami újság?”
Ekkor belépett a börtönőr, odament Szókratészhez, levette lábáról a láncokat, melyeket – az utasítás ellenére - csak éjszakára tett föl, napközben rendre megszegte a kapott parancsot. Szókratész dörzsölgette a láncok okozta horzsolásokat, a börtönőr bocsánatkérően nézett rá. A bölcs megismételte a kérdést neki is, amit az előbb Kritónnak tett fel: „Van valami újság? Van különleges utasításod, parancsod számomra?”
”Hát igen, Szókratész, kaptam parancsot, utasítást, nem éppen a feletteseimtől ugyan, de kaptam.” – felelte a börtönőr, és megpróbált alamuszi összeesküvő módján nézni. – „Azt a parancsot és utasítást kaptam, hogy ha és amennyiben te ma szökést kísérelnél meg, és útnak indulnál, hogy fölszállj arra a hajóra, mely a kikötőben vár, nézzek másfelé.”
”És mi van, ha nem akarok, nem próbálok szökni?” – kérdezte Szókratész.
”Akkor az a parancs, hogy mondjam meg neked: a hajó Peiraieuszban vár rád, és mindnyájan elfordítjuk tekintetünket, ha megpróbálsz szökni.”
”Derék fickó ez, Kritónom.” – szólt Szókratész, miután a börtönőr eltávozott. – „Észrevetted? Nem tud úgy rám nézni, hogy ne homályosodjon el a tekintete. Szegény ember. Nos, mi újságot tudsz nékem mondani?”
„Nehéz hírt hozok, Szókratész, nem számodra, ahogyan nekem tűnik, hanem számomra és minden barátod számára súlyos és szomorú hírt, melyet én, úgy érzem, a legnehezebben viselek el.”
Milyen hírt? Talán a bárka érkezett meg Déloszból, melynek érkeztével meg kell halnom?
Kritón felsóhajtott: „Nem, nem érkezett ugyan meg, de azt hiszem, még ma megérkezik, mint ahogy néhányan jelentik nekem, akik Szunionból jöttek, és otthagyták a hajót. Ebből a hírből világos, hogy ma érkezik, és ezért ma vagy legkésőbb holnap kell, Szókratész, befejezned az életedet.”
Aztán Kritón könyörgőre fogta: „Határozd el magad, Szókratész! Hallottad az őrt, hallottál engem: a dolgot ma kell véghezvinni, különben késő lesz.”
”Ebben az esetben” – mondta mosolyogva Szókratész -, „ha ez az istenek akarata, remélem a legjobbakat. Egyébként nem hiszem, hogy a hajó holnapnál előbb megérkezik. Álmodtam valamit.”
Igazából ez az álom Kritónnak semmit sem számított, a többlet egy nap neki nem jelentett különbséget, és ezt meg is mondta a bölcsesség kedvelőjének, és még hozzátette:
„Ugye nem csak a kockázatra és a költségekre való tekintettel cselekszel így, melyet én és más barátaid készek vállalni, hogy megmenekülj?”
Hosszas és bonyolult beszélgetésbe fogtak ezután, pontosabban fogott bele a bölcsesség kedvelője, bár Kritón úgy vélte, hogy nem épp ennek van most ideje, de hát Szókratésznek mindig és mindenkor volt ideje hosszas beszélgetésre, még ezen a thargélion havi napon is, életének utolsó napján.
Ennek során Szókratész egyebek között azt mondta, hogy Kritón buzgalma sokra érdemes, ha valamilyen igazság is van benne; ha azonban nincs: mennél nagyobb, annál terhesebb.
Azt is mondta, hogy meg kell vizsgálniuk, vajon azt kell-e tenni, amit barátai és Kritón tanácsolnak vagy sem.
Nagyjából ezen a ponton kezdett Kritón hátgerince borzongani, szőrszálai égnek meredezni, és arra gondolt: épp az ilyen bölcs beszélgetéseknek következménye az athéni férfiak többségi döntése, ilyes beszélgetések miatt kell Szókratésznek kiüríteni a keserű kelyhet.
„Minthogy én nemcsak most” –folytatta Szókratész rendíthetetlenül -, „hanem mindig olyan voltam, hogy semmi másra nem hallgattam, csak arra az érvre, amely, ha a dolgot megfontoltam, előttem legjobbnak tetszett. És azokat a beszédeket, amelyeket ezelőtt mondtam el, sehogyan sem tudom most elvetni azért, mert ez történik velem, ami történik, hanem csaknem ugyanolyanoknak látszanak előttem, és ugyanazokat tisztelem és becsülöm most is, mint azelőtt.”
E helyütt Kritón nem állta meg, közbevágott, egyszerűen nem bírta tovább cérnával: a Nap egyre feljebb kúszott az athéni égbolton, fogyott az idő.
”Fogadd el hamar tanácsomat Szókratészem, és vitatkozz majd velem később! Mert ha mégis te vagy az, aki téved, nem lesz több esélyed! Indulj mihamarabb a szabadság és az élet felé, hidd el, az emberek másutt is szeretni fognak, tán még jobban is, mint Athénben, hol, lám, bürökivásra ítéltek. Vannak barátaink például Thesszáliában, ha esetleg oda akarnál menni.”
”A dáridózó Thesszáliába?” – vetette közbe gúnyosan a bölcs. – „Hát oda való vagyok én?”
”Ott tisztelni fognak, oltalmazni fognak! Meg lesznek tisztelve, ha befogadhatnak és beszélgethetnek veled.”
Pillanatig sem töprengett el a lehetőségen Szókratész.
”És mit fogok tanítani nekik az erényről, a becsületről, a tisztességről, mikor szökevény leszek, megszököm Athénből, abból a poliszból, ahol világéletemben éltem, ahol gyermekeimet fölneveltem és tanítottam? Tán azt tanítsam, hogy meg kell szegni felnevelő városunk törvényeit, elmenekülni onnan, ha ellenem fordulnak a törvények? Vajon ezt a szerződést kötöttem én a várossal? Hogy mindaddig szentnek és sérthetetlennek tartom a törvényeit, amíg mások ellen élnek vissza velük, és megtagadom üstöllést, amikor ellenem élnek azokkal?”
Kritón hallgatott, nem volt több érve: és aztán meg kezdett a börtöncella megtelni. Jöttek a Tizenegyek, megmondani Szókratésznek, hogy ma még meg kell halnia. Ennek híre hamar elterjedt Athén városában, és akkor eljöttek sorban és együttesen Szókratész igaz barátai: jött Apollodórosz és Kritobulosz, amannak atyja. Ott volt Hermogenész, Epigenész, Aiszkhinész és Antisztehenész. Igen, és eljött a paianiai démoszból Ktészipposz, aztán Menexénosz és néhányan mások is velük.
Platón, ki a legtöbbet írt és mondott Szókratészről, s kinek egy írását egy alkalommal elolvasva a bölcs fölkuncogott: „Istenekre! Miket össze nem hord rólam ez a fiatalember!”, nem volt jelen. Saját bevallása szerint betegen feküdt odahaza: amikor hát utóbb megírta Szókratész halálát, közvetett elbeszélőt léptetett fel, hogy szemtanúként számoljon be a részletekről, melyeket maga Platón nem látott.
Eljött persze Szókratész felesége, Xanhippé is, kisebbik kisfiúkkal a karján, és erősen jajveszékelt, holott mesélték, hogy néha annyira fölbosszantotta őt Szókratész örökös kérdezősködésével, bábáskodó filozófiájával, hogy az éjjeliedény tartalmát ürítette a bölcs fejére.
Most sírt és jajveszékelt, hisztérikusan zokogott: Szókratész Kritónhoz fordult, és megkérte, vigye ki valaki az asszonyt, nagyon megnehezíti a bölcs eltávozást.
Xanthippét kivezették tehát.
Akkor Szókratész letelepedett az ágyra, és azt mondta: „Hadd halljam, Kritón, mit akarsz mondani? Látom, régóta szeretnél szólni.”
”Csak annyit, Szókratész, hogy a szolga, aki föl fogja szolgálni neked a mérget, megmondta nekem, és neked is üzeni, hogy nem szabad sokat beszélned. A beszéd, mondta, fokozza a test hevét, ez hajlamos módosítani a méreg hatását, és esetleg új- és újabb főzetet kell meginnod.” – mondta Kritón, hogy erre engedélyt kapott.
”No, akkor csak készüljön föl rá, hogy kétszer vagy akár háromszor is adnia kell a méregből! – adta a választ Szókratész, és a hátralévő időben új hitelveket kezdett fejtegetni barátainak, akik viszont afelől vártak iránymutatást inkább, hogy mi a végső kívánsága Szókratésznak, hogyan temessék el őt?
”Akárhogy” – felelte a bölcsesség kedvelője -, „ahogy nektek tetszik, feltéve, hogy meg tudtok fogni, és nem futok el tőletek.”
És kuncogott.
Közeledett már a naplemente órája, amikor Szókratész bement a kisebb helyiségbe, és megfürdött, amennyire a börtöni viszonyok engedték.
Kevéssel visszatérte után belépett az az ember, akinek át kellett adnia a mérget, melyet egy csészében már kisajtoltan magával hozott. Mikor Szókratész meglátta az embert, így szólt hozzá: "Hát derék barátom, - hiszen te értesz ehhez - mit kell tennem?"
"Semmi egyebet, - felelte az – csak idd ki és járkálj, míg a lábad el nem nehezedik, azután feküdj le; így majd magától is hat."
Ezzel átnyújtotta a csészét Szókratésznak; ő pedig átvette, egészen derülten, és sem nem remegett, sem nem látszott az arcszínén vagy arcvonásain semmi változás, hanem, mint szokta, erősen szeme közé nézve az embernek, így szólt: "Mit szólsz, áldozhat-e valaki ebből az italból, ha akar? Lehet, vagy nem?"
"Csak annyit sajtolunk belőle, Szókratész” - felelt az, - „amennyiről úgy gondoljuk, hogy megfelel a mértéknek."
"Értem” - szólt ő –, „de fohászkodni csak szabad az istenekhez és kell is, hogy a mi innen odaátra való elköltözésünk szerencsés legyen; ezért hát íme fohászkodom is, hogy az legyen."
És így szólván szájához emelte a kelyhet, és nagyon nyugodtan, könnyedén kiitta.
Mindeddig legtöbben a jelenlévők közül valahogyan csak vissza tudták tartani könnyeiket, de mikor látták, hogy issza és hogy már ki is itta, már nem tudták, és sírásban törtek ki a barátok.
Szókratész erre így szólt: "Mit míveltek, ti különös emberek? Hiszen leginkább azért küldtem el az asszonyokat, hogy ne haszontalankodjanak így; mert úgy hallottam, hogy csendben kell meghalni. Maradjatok hát nyugodtak, és erősítsétek meg magatokat!"
Ezt hallva elszégyellték magukat és visszatartották a sírást, ő pedig egy ideig járkált, majd miután megjegyezte, hogy a lába elnehezedik, hanyatt feküdt; így utasította ugyanis az az ember, aki a mérget adta, és aki meg is tapogatta a testét, időről időre, megvizsgálta lábát és lábszárát, azután erősen megnyomva lábát, megkérdezte, érzi-e még?
Szókratész azt felelte, hogy nem; azután lába szárát nyomta meg az ember, és így fölfelé haladva, megmutatta a jelenlévőknek, hogyan hűl és merevedik. Azután maga Szókratész is megtapogatta magát, s közölte, hogy ha szívéig ér a hűdés, elköltözik.
Már csaknem a köldökéig kihűlt, mikor kitakarva magát – mert idáig be volt takarva - így szólt, és ez volt végső szava:
"Kritón! Aszklépiosznak kakassal tartozunk: adjátok meg neki és el ne feledjétek!"
"Meglesz - felelte Kirtón -, „de gondold meg, van-e még más mondanivalód."
Ám erre a kérdésre Szókratész már nem válaszolt, hanem kis idő múlva megrázkódott, tekintete megtört, és meghalt.
Kritón ezt látva lezárta a bölcs szemét.
Nem én vagyok az egyetlen, aki nem igazán érti, mit is akart Szókratész utolsó mondatával mondani. A kijelentés óta eltelt kettőezer-négyszáz-tizenegy év során sokan, sokféle magyarázattal próbálkoztak, a legnyálasabb szimbolikus értelmezéstől a viszonylag logikusnak tűnőig, nagyjából sikertelenül.
A legpragmatikusabban talán mégis a Tizenegyek jártak el, akik belátván, hogy Szókratész semmilyen körülmények között nem tartozhatott a gyógyítás istenének egy baromfival, körülnéztek Athénben, kire vonatkozhatott a bölcs utolsó megjegyzése, és találtak is egy Aszklépiosz nevű cserzővargát, aki – mint kiderült – ráadásul Szókratész perében a halálítélet ellen szavazott.
Ezt a cserzővargát aztán le is tartóztatták, a héliaia elé állították, és mint Szókratész bűntársát szintén halálra ítélték.*
*Ez az információm már nem Platóntól és nem is Diogenész Laertiosztól való, hanem Joseph Hellertől, akit szintén jeles életrajzírónak, gondolkodónak tartok…
Ha valaki úgy szeret gyönyörködni az égbolt látványos trükkjeiben, mint például jómagam, annak kívánom, hogy ne legyen borult ma az ég, és annak ajánlom, hogy 22 óra körül nézzen fel: szép, látványos együttállásban lesz ma a Hold, a Mars, a Szaturnusz és a Spica (a Szűz legfénylőbb csillaga).
1783. július huszonnegyedikén szabadsághős született Caracasban, Venezuelában: a nagyszerű, és máig nagyon népszerű Simon Bolivar. Egy sor dél-amerikai ország hálával tartozik Neki, mint Fölszabadítójának; Venezuelában születésnapja valóban nemzeti ünnep. (Utolsó hónapjainak gyönyörű történetét olvashatjátok Márquez A tábornok útvesztője című remekében. Jó, hogy eszembe jutott! Elég rég olvastam, már majdnem egy éve…)
1864-ben e napon született Frank Robert Wedekind, német drámaíró, kit Strindberggel együtt az expresszionista dráma előfutárának tekintünk, bár sok-sok szecessziós és naturalista vonást is tartalmaznak művei. Pandóra szelencéje című jeles drámájából írta Alban Berg a Lulu című operát.
1897-ben ezen a napon – figyelem! – a világon elsőként gyulladt ki közvilágítás Tatán.
1802-ben e napon született id. Alexandre Dumas. Tudom, tudom! Bizonyára nem Ő a korszak legnagyobb írója, én azért mégis nagyon-nagyon szeretem, és azt hiszem, nem vagyok egyedül. Remélem sokaknak okozott és fog okozni még örömteli órákat, napokat a Monte Cristo grófja, A három testőr, a Korzikai testvérek. Csak úgy, minden fontos irodalomtörténeti, irodalomesztétikai megfontolások nélkül, pusztán érzékeink kedvére!
1860. július huszonnegyedike zseniális képzőművészt adott a világnak, szerintem legalább is. Neve: Alfons Mucha. Cseh származású, de igazán spanyol művészként számon tartható nagysága Ő a szecesszió korának, művészetének, nézzük akár plakátművész grafikusként, akár illusztrátorként, akár festőként. Mert bizony csodákat teremtett mind e területeken.
Szerencsére nem is olyan régen a Szépművészeti Múzeumban álmélkodhattunk szépségein, jelenleg pedig – egészen augusztus végéig – Pécsett, a Széchenyi téri kiállítóteremben látogatható tárlata.
1969-ben e napon sikeres holdutazása után épségben landolt az Apollo-11.
Katica szunnyad
rózsám tövében. Őrzöm,
míg föl nem ébred.
Csikorgó a szó
a fülnek, ám a szívnek
jó tanácsadó.
Jázmin bólogat
a park bokrai között.
Tudja, amit tud.
Égbe nyúló ujj:
minő jelet írsz te fa,
föl a magasba?
A nyárfa bolyha,
mint a nyár első hava,
mindent beborít.
*** **** *****
Ma 18 órától a T-Rádióban folytatjuk múltkor megkezdett beszélgetésünket Hamza Judittal, holmi ezoterikus tárgyakról: legutóbb a buddha dharma volt terítéken, ma a jóga-darsana lesz beszélgetésünk tárgya, Judit EZOPIAC című műsorában.
Meghallgathatja, kinek kedve tartja itt:
http://www.tradio.hu/index.php?page=mainpage
(Jobb oldalt, az Ezopiac-ra kattintva)
a nándorfehérvári győzelem emléknapja.
Előző nap, huszonegyedikén, a várkapitány Szilágyi Mihállyal egyesült Hunyadi János sikeresen visszavetette a török támadását, kik már a belső várat szorongatták, majd ezen a napon, 1456. július huszonkettedikén, kedden kitört a várból és a Gianni Capistrano(Kapisztrán János) vezetése alatt álló keresztes sereg segítségével vereséget mért a török hadseregre. Az eseményt a magyar hadtörténelem – tekintettel kivívásának körülményeire, hosszú távú következményeire, illetve nemzetközi jelentőségére – az egyik legjelentősebb magyar győzelemként tartja számon.
A győzelem következtében az Oszmán-Török Birodalom európai terjeszkedése közel hét évtizedre megtorpant. Ez idő alatt az európai hadszervezés átesett válságán, ugyanekkor kiütköztek a török hadszervezet hiányosságai is. Így mikor a törökök végül 1521-ben végül elfoglalták Nándorfehérvárt, Európa számára ennek már nem volt olyan súlyos következménye, mintha ez 1456-ban következett volna be.
Hunyadi a győzelem után nem üldözte a török sereget, de a rá jellemző lendülettel azonnal egy újabb törökellenes hadjárat tervezésébe kezdett. Tévesen úgy ítélte meg a helyzetet, hogy eljött az idő Bizánc felszabadítására, és a török Európából való kiszorítására. A hadjárat megindítására nem maradt ideje, ugyanis a várban kitört pestisjárvány következtében augusztus tizenegyedikén elhunyt, mi több, október huszonharmadikán Kapisztrán János is meghalt a járványban. A siker két ösztönzőjének halála elhamvasztotta a reményeket, az 1456 őszén Magyarországra érkezett keresztes sereg már nem vonult a török ellen. A nándorfehérvári győzelem így kihasználatlan maradt, ennek ellenére minden előzetes várakozást felülmúló haditettnek, a feudális Magyarország egyik legnagyobb katonai sikerének bizonyult.
A győzelem híre sok európai városba röviddel a déli harangozást elrendelő pápai Bulla kihirdetése után érkezett, noha valójában III. Kallixtusz pápa azt június huszonkilencedikén jegyezte. Az is előfordult, hogy már a győzelem hírére kongatták a harangokat, holott a bullát még ki sem hirdették. A déli harangszót tehát sokan már kezdettől fogva a nándorfehérvári diadallal kapcsolták össze, holott a pápai bulla előbb keletkezett. Maga a pápa is érezte az összefüggést, módosított a kiadott bullán, melynek új szövege szerint, mivel Isten győzelemre segítette a keresztényeket, a déli harangozás alatt elmondott imák egyben a hálaadás imái is legyenek. Így változott át az eredetileg könyörgésre felszólító déli harangszó a nándorfehérvári győzelemért való hálaadás harangszavává.
*** **** *****
Hétfőn – július huszonharmadikán – 18 órától a T-Rádióban folytatjuk múltkor megkezdett beszélgetésünket Hamza Judittal, holmi ezoterikus tárgyakról: legutóbb a buddha dharma volt terítéken, hétfőn a jóga-darsana lesz beszélgetésünk tárgya, Judit EZOPIAC című műsorában.
Meghallgathatja, kinek kedve tartja itt:
http://www.tradio.hu/index.php?page=mainpage
(Jobb oldalt, az Ezopiac-ra kattintva)
*** **** *****
Tota via, cheminum et viaria*
Bolond, beteg bánatosan
járom a Város minden szegletét.
Őrültként sikkantozva
kiáltozom a neved én,
és szénfekete éjjeleken
ide is, oda is felírom még.
Házfalakra, térpadokra, fákra,
neved egyensúlyozom
mérleghintákra.
Tota via, cheminum et viaria
végigkutattam már érted.
Kutogattam általutak rejtekét.
De túl nagy ez a Város,
túl sokfelé lehetsz.
Átok minden útelágazásra:
az ördög alkotta mindet,
vasvillájának csúf mására!
Villahegyén, jaj, hol lellek Téged én?
Bolond, beteg bánatosan
járom a Város sok szegletét…
* minden utcát, teret és ösvényt: középkori, franciás latin
A Dániel név (mint minden olyan, melyben az -él utótag szerepel) héber eredetű, és azt jelenti: Isten (él) az én Bírám; Isten (él) ítél.
E szép névnek ma van ünnepe; boldogságos névnapot kívánok minden Dánielnek, első helyen „kicsi” Fiamnak.
Dániel az Ószövetségben:
”És mondá a király” (Nabukadnecár) „Aspenáznak, az udvarmesterek fejedelmének, hogy hozzon az Izráel fiai közül és királyi magból való s előkelő származású ifjakat, akikben semmi fogyatkozás nincsen, hanem a kik ábrázatra nézve szépek, minden bölcseségre eszesek, és ismeretekkel bírnak és értenek a tudományokhoz, és a kik alkalmatosak legyenek arra, hogy álljanak a király palotájában; és tanítsák meg azokat a Káldeusok írására és nyelvére.
És rendele nékik a király mindennapi szükségletül a királyi ételből és a borból, melyből ő iszik vala, hogy így nevelje őket három esztendeig, és azután álljanak a király előtt.
Valának pedig ezek között a Júda fiai közül: Dániel, Ananiás, Misáel és Azariás.
És az udvarmesterek fejedelme neveket ada nékik; tudniillik elnevezé Dánielt Baltazárnak, Ananiást Sidráknak, Misáelt Misáknak, Azariást Abednegónak.
De Dániel eltökélé az ő szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király ételével és a borral, a melyből az iszik vala, és kéré az udvarmesterek fejedelmét, hogy ne kelljen magát megfertőztetnie.”
Dániel próféta könyve (1. 2-8.)
1456-ban a török által szorongatott Nándorfehérvár ostromában elkezdődött a fordulat: a következő nap már Hunyadi János világraszóló diadalát hozta. Huszonegyedike történései voltak: a várvédőkkel – kik Szilágyi Mihály parancsnoksága alatt harcoltak – egyesült Hunyadi János és Gianni Capistrano seregek visszaverték a török támadást,kik pedig már a belső várban voltak, sőt egyesek a vár bástyáira is feljutottak. Ekkor egy Titusz nevű magyar vitéz „mivel sehogy sem tudta megakadályozni, hogy a toronyra kitűzze a jelvényt, átnyalábolta a törököt, és a magasból a mélybe leugorva, magával rántotta.”
(Antonio Bonfini)
Azaz: Dugovics Titusz hőstette is e napra esett.
1940-ben a Szovjetunió avval az ürüggyel, hogy védelmezni akarja, szerelmetes, halálos szorítással ölelte magához Észtországot, Lettországot és Litvániát. Kevésbé költőien szólva: annektálta a balti államokat.
Erősen irodalmi e nap, hiszen
1899. július 21-én Ernest Miller Hemingway,
1905. július huszonegyedikén pedig Jean-Paul Sartre született.
Igaz viszont, hogy 1796-ban ezen a napon zseni ment el: Robert Burns.
És hogy folytassam még a veszteségeket,
2005-ben Hernádi Gyula,
2008-ban El Kazovszkij távozott közülünk e napon.
*** **** *****
Egy, a Fehér babák ébresztője ciklusból
”Fiú létedre babázol?”
Helytelenítette gyakran nagyanyám,
s még a szomszédokkal is megbeszélte.
Apám készített fakardot, puskát -
ügyeskezű volt Apám – ,Ő
így próbálkozott velem,
de én egyiket sem szerettem,
csak babáztam rendületlen.
A babák mosolyogtak, rám nevettek,
puska és kard meg durva volt.
Fiú létemre babáztam hát,
valahányszor fölnőttek nem látták.
Aztán meg - kicsit később -,
”orvosost” játszottam a szomszéd
Katival. Kocsis Kati! Hol lehetsz?
Élsz-e még, te régi lány,
vagy alszol már, alszol?
Rég aluszol már
kamramélyi első kedvesem?
Mindenek előtt és fölött Francesco Petrarcát akarom ma ünnepelni, aki 1304-ben ezen a napon született Arezzoban.
Ki is volt Ő?
Egy középkor végi, újkor eleji Költő, akinek jó hét évszázada érezhető, kimutatható a hatása mindenütt, ahová csak az európai kultúra elhatolt.
Ez a Francesco Petrarca nevű, firenzei származású költő-tudós-államférfi Franciaországban volt kisgyermek, hétköznapjaiban franciául beszélt, a hosszú ideig látogatott egyetemeken latinul vitatkozott, és tanárai és diáktársai őt tartották a legjobb latinistának. Ha szerelmes volt, vallomásait és kesergéseit az otthoni toscanai tájszólású olasz nyelven varázsolta költészetté. Ez a firenzei, úgynevezett toszkán tájszólás volt a XIV. század három olasz klasszikusának a nyelve, ebből alakult az olasz irodalmi nyelv, ezt tanítják "olasz" néven minden ország iskoláiban és egyetemein. Azt mondják Itáliában ma is: la lingua romana nella bocca toscana é piú bella. (Legszebben hangzik a római nyelv toszkán ajkon.)
Azt is lehet mondani, hogy Vele (velük: Dante, Petrarca, Boccaccio) fejeződik be a középkori kultúra, de talán még érvényesebb az a megállapítás, hogy velük kezdődik a reneszánsz.
Számomra kedves, szépséges Lelke előtt ma egy elbeszélésemmel tisztelgek lentebb.)
Továbbá
Minthogy tegnap reggel hat órakor a Hold megújult az Ikrek csillagképben, ma kezdődik az 5772. zsinagógai év áv, és az 1433. muszlim esztendő ramadan hava.
Kr. e. 356-ban ezen a napon született III. Alexandrosz, akit persze Nagy Sándor néven ismerünk.
1402-ben ezen a napon zajlott le az ankarai ütközet, melynek során I. Bajazid oszmán-török szultán Timur Lenk mongol kán fogságába esett.
1514-ben ezen a napon végezték ki Székely Dózsa Györgyöt és még néhány vezérét a parasztháborúnak.
1810-ben Simon Bolivar ezen a napon jelentette be Kolumbia függetlenségét, spanyol gyarmati státuszának megszűnését. Bővebbet és nagyon szépet minderről Márquez A tábornok útvesztője című remekművében olvashattok. Olvassátok el újra, magam is ezt teszem!
1895. juliús huszadikán született Moholy-Nagy László, fotográfus, konstruktivista festőművész, ipari formatervező, a Bahaus-iskola kiemelkedő tanára, a kísérleti filmek magyar úttörője, egyszóval a Mindenes Művész.
Születésének 65. évfordulóján Isten éltesse Carlos Santanát!
1969. július huszadikán egy ember kis lépést tett meg a Holdon, mely hatalmas lépés volt az emberiségnek. Tudom, hogy mindenki értette előző mondatomat, azért csak hozzáteszem: e napon Neil Armstrong parancsnok és Edwin Aldrin, az Apollo-11 űrhajósa UTC (egyezményes, koordinált világidő) 20:17:40-kor sima leszállást teljesítettek a Nyugalom Tengerén, a Hold innenső oldalának egyik lávasíkságán. Később 2 óra 31 perc 40 másodperces időtartamú holdsétát tettek. Az expedíció harmadik tagja Michael Collins volt, aki Hold körüli pályán keringett az űrhajóval, míg két társa a Sas névre hallgató holdkomppal leszállt a felszínre.
*** **** *****
Midőn a Pó folyón
A Pó, gyorsfutású című szonett keletkezésének elképzelt,
minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző leírása
- emlékére a Költőnek, aki 708 éve született -
A gyorsfutású, lágyhullámú és lagúnazöld Pó folyam napnyugatról napkelet felé zubogva hömpölyög, és öt fő ága van: keleten, ahol megébred az Alpokban, Po di Maestra a neve, ám Torino környékétől Po della Pilának tessék nevezni! Piacenza városánál ismét nevet változtat, és meg sem szólíthatjuk más néven, mint Po delle Tolle.
Cremona mellett újra keresztelkedik, és onnan fogva Po di Gnocca a szép neve, hogy Ferraránál aztán már sok-sok ágra szakadva áradjon a kék Adria felé, és Po di Goro nevet kapja.
Az Úr 1334. évének július huszadikáján - pénteki nap volt - egy szépen földíszített bárka úszott a Pó folyó vízén.
Valójában népi bárka volt, valószínűleg egyéb esetekben egyszerű zöldség-, gyümölcs- netán borvivő szolgálatot teljesített a folyón, most azonban színes szalagokkal, virágfüzérekkel földíszítve kiöltözött eredeti szerepéből, és méltóságteljesen úszott a szép folyamon, egy fiatalembert hordva födélzetén.
Mindenesetre a bárka ilyetén fölcicomázása több szempontból is helytálló volt: először is az utazó épp e napon töltötte be harmincadik életévét – születése napját ünnepelte a bárka fedélzetén tehát -; aztán bármilyen ifjú volt is az utazó, máris neve volt néki, mint jeles poétának.
Végezetül: nem alsóbb néposztályból származó volt az az utazó: apja egykor Firenzének, a Virágvárosnak volt jegyzője, jelenleg a fehér guelfek híveként töltötte száműzetésben éveit Avignon mellett és Avignonban, a városban is, mely 1305-től már a pápa székhelye volt.
Francesco Petrarca – a születésnapozó utazó – kényelmesen, majdnem ernyedten hanyagul hevert egy karszékben, mely a bárka fedélzetére volt erősítve, és nézegette a parti fák lomkoronáján átszökő nyáralkonyati fényeket, az aranyló lombokat. Ölében pergamen, kezében penna, és bizonyosan versen is töprengett, de két fő gondolat - a parti fák aranyló lombjaiba hessenő gondolat - nyűgözte le.
Mindkettőnek jól körülírható neve volt: vágy és mardosó féltékenység. Főbűnök közül való mindkettő.
Közben azért Petrarca nem feledkezett meg az elébe halmozott fusinai sajtkockákról, a különböző nyári gyümölcsökről és a jó venetoi vörösborról sem, de gondolatai kalandoztak.
Visszafelé szálltak e gondolatok, épp ellentétesen a bárka sodródásával: az kelet felé vitte a Költő halandó testét, lelkének érzelmei pedig nyugatra sodródtak. A torinói Universitas előadóterme és az avignoni Santa Chiara templom felé.
A Költő Avignonból indult Firenze felé néhány nappal ezelőtt, a bárkát pedig Torinóban bérelte ki.
Avignonban Laura maradt, Torinóban meg gond - gondolatai.
Úgy esett, hogy amikor a torinói egyetem doktorai hírül vették érkezését a Nagyhírűnek, fölkérték egy előadásra: a Nagy Első, Dante költészetéről kellett beszélnie ékes, szárnyaló szavakkal.
És ő szárnyalt is persze, de volt néhány mondata, amire a hallgatóság soraiban kellemetlen mozgolódás támadt.
Ezeken a mondatokon töprengett most Francesco Petrarca a bárka fedélzetén, meg hát Laura vágyálomképén, újra meg újra.
Vágy! Egyszerű és világos vágy, szerelmi kórság – gondolta utóbbiról a Költő.
És eszébe jutott egy általa nagyrabecsült szerző, Arnoldus Villanovus tollából származó részlet, mely szerint a szerelmi betegség sem több, sem kevesebb, mint a humorok és a pneuma túltengése a szervezetben. Vagyis olyankor keletkezik a szerelem, a vágy, amikor az emberi szervezetben fölhalmozódik a nedv és a hő, ugyanis a magot termelő vér bősége magbőséggel „complexio venereá”-val, valamint a férfi és nő egyesülésének heves vágyával jár együtt. „Az encephalus középső ventriculusának dorzális részében” – állította a szerző, bármit jelentsenek is e szavak – „különleges felfogóképesség fészkel, melynek az a dolga, hogy az érzékelt tárgyakban rejlő érzékelhetetlent appercipiálja.”
Mármost ha egy érzékelt tárgy iránti vágy túlságosan erőssé válik, akkor a különleges fölfogóképesség megzavarodik, és a szeretett személy puszta fantomjával kezd táplálkozni. Ennek okán gyulladásba jön a lélek és a test egyaránt, miközben a szomorúság örömmel váltakozik, mert a hő a kétségbeesés pillanataiban lehúzódik a test mélyebb részeibe, ám az örömteli pillanatokban a felszínre tör, és lobot vet az arcon.
„Úgy, úgy: úgy van…” – bólogat belső gondolataira a Költő, és darabka fusinai sajtot emel szájához, korty veresbort iszik, aztán még azt is fölidézi magában, hogy a bölcs Arnoldus miféle kúrát javall az ilyen helyzetekre.
Szerinte az ember ne bízzék és ne reménykedjék tovább, hogy valaha is még együtt lehet a Kedvessel, ily módon verje ki a fejéből!
Erre már kevésbé bólogat Petrarca magában: mert hisz a lehetetlent hogyan lehetne letetni?
Ismételt borkortyintás után meg a nagy Avicenna gondolatai is gondolatai közé férkőznek. A nagy arab bölcselő úgy határozta meg a szerelmi kórt, mint valamely mélabús természetű, konok gondolatot, mely egy ellenkező nemű személy arcvonásainak, mozdulatainak, szokásainak, termetének, kellemének folyton-folyvást való fölelevenítgetéséből születik, és amely eleinte ugyan még nem betegség, de betegséggé lesz, ha kielégülés híján nyomasztóan telepszik rá az emberre. Orvosságul Avicenna – sajnálatos módon – azt javasolja, hogy a két szerelmes tüstént házasodjék össze.
„Hát ez nem járható út” – gondolja a Költő -, „mert Laura férjnél van.”
Szerencsére Avicenna gondolt ilyen esetekre is, foglalkozott olyan szeretőkkel, akik nem lehetnek egymáséi, és gyökeres gyógymód gyanánt – forrófürdőt ajánlott.
De vannak más gyógymódok is: például segítségért lehet folyamodni idős és tapasztalt asszonyokhoz (Petrarca megborzongott erre gondolván), hogy mondják el mindennek, hordják le a sárga földig a szeretett lényt; ez ügyben az öregasszonyok alkalmasint tapasztaltabbak bárkinél.
Végezetül a tudós szaracén egy kimondottan szemérmetlen megoldást javasolt, éspedig azt, hogy a boldogtalan szerelmes feküdjék össze különböző nőszemélyekkel, minél többel.
Ehhez Költőnknek most épp nem volt indulása… Nem nőre vágyott a jó Petrarca, hanem Laura után sóvárgott…
„Laura után vágyom” – sóhajtott a Költő -, „a kedves, szép Laura után, akit nagypénteken, április hatodikán, több mint hét éve pillantottam meg először a Santa Chiara miséjén.
Igen ám, csakhogy mindent félresöprő szerelmem születése Krisztus urunk halálának napjára esett, és ezért ez a szerelem hibás és eltévelyedés!” – gondolja tovább a Költő, de aztán legyint és verssorokat mormol magában.
Ez az utóbbi időben nem oly könnyen ment, mint korábban, mert a derék Poéta fejébe vette, hogy imádott Hölgye nevével zenéljenek a verssorok.
A Laura nevével játszó Petrarca, a szó hangteste keltette számos jelképes jelentésen túl, egyetlen szimbolikus szállá sodorja most össze lelke érzelmi-szerelmi mozzanatait. Erre a célra az Ovidius Daphne-mítoszát használja föl, melyben a nimfa csak babérfává változva menekülhet meg Apolló szerelmétől. Apollón pedig a fáról szedett ágakkal ékesítette a fejét, és így az a költők és a költészet szimbóluma lett. A mítosz és a líra érzéki mozzanata, a menekülő Daphne - Laura alakja mélyen szánt a Költő lelkében, és most, a Pón kelet felé utazva, a szerelem tárgyának elérhetetlenségét és a vágy meghiúsulását egyszerre érzékeli, és játszik a Kedves nevével.
Mert hát a szép toszkán nyelven oly sok mindent jelent Laura neve. A lauro maga a legendabéli babér, így aztán a laurea a babérkoszorút jelenti.
És még mi mindent lehet a szépséges névvel játszani: l’aura annyit tesz, szellő, éltető erő, lehelet, hang, szellem. A l’aurea meg azt, hogy arany, aranyos, aranyozott. És végül, kicsit távolabbról, a laureato babérral koszorúzott főt jelent.
Mindezzel játszhat a Költő, s közben a vers már fogalmazódik, de még nem íratik le. Azt már tudja, hogy egyetlen nagy ellentétre fog épülni a költemény, a szonett.
„Csak a testem, csak a halandó részem az, amit nyugatról kelet felé, Laurától egyre messzebbre sodor a hömpölygő Pó.” – gondolja Petrarca. „Ám a halhatatlan lelkem a test börtönéből szabadulva röpül ellenkező irányba, napnyugat felé, ahol a Fényt hagytam.”
A nagy folyam lassúdad, lusta áramlása renyhévé, hanyaggá teszi a Poéta gondolatainak folyását is: a bárka oldalához csapódó hullámok halk surrogása eltereli őt a verstől, és Dantén kezd gondolkodni Petrarca, meg azon a nevezetes mondaton, mely Torinóban vihart kavart az Universitáson.
Ott és akkor azt mondta a Poeta Laureata:
”A nagy Dante nagy tévedése az volt, hogy epikában próbálta a lélek mélységeit föltárni, mert mi más a Commedia, mint a lélek mélységeiben és magasságaiban tett utazás? De a lélek mélyeit és magasságait nem lehet epikusan jól ábrázolni, a lélekmély csak a lírában világosul föl teljes fényében!”
Ennyi volt: látszólag ártatlan mondat, de a jelenlévők is, ő maga is tudta, miről szól eme mondat.
Féltékenységről, egyszerű féltékenységről szólt. Evvel a mondattal mintegy második helyre perdítette a vitathatatlan Elsőt, és önmagát tolta föl elsőnek.
És most, mielőtt a pennát a kalamárisba mártaná, Petrarca töpreng:
”Van-e bennem féltékenység? Zavar-e, hogy kortársaim, ha elismerik is költészetemet, de a poétika csúcsára, föl az égi magasságokba nem engem, hanem Dantét helyezik? Rossz hely tán őmögötte másodiknak lenni? Lám, még a jó barát, az ifjú Boccaccio is gondolkodás és föltétel nélkül Dantét helyezi a költészet csúcsára.”
Zavarja ez Petrarcát?
És tényleg az ő lírája fejezi ki leginkább Isten teremtett világát?
Vállat von a féltékeny férfi, aztán meg azt gondolja:
”Annak is benne kell lenni a versben, hogy arrafelé utazom, amerre a fénylő Nap kel, de ott Nyugaton, Avignon táján még sokkal szebb, ragyogóbb fényt hagytam hátra… Igen, ez méltó, szép ellentét lesz…”
A szerelem kudarca a költészet kibontakozásának állandó forrása és feltétele. És Petrarca most a költészetben veszi birtokba Lauráját úgy, hogy benne a beteljesülést nem nyert vágy lírai világot teremt. És miközben sorokat próbálgat, sorokat, melyben szerepel az „arany lehelet”, a „koszorúzott jel” és Laura törékeny szépségű teste egyaránt, még kicsit bántja a mardosó féltékenység, de a szégyen is, hogy féltékenységében az a szörnyű mondat hagyta el ajkát.
De a sor már megvan, már együtt vannak az „aura aurea”, meg a „Laura é l’aura laureata” szavak, hát a penna szaladni kezd a lapon: készül a szép szonett, s már alig sajognak a lélek sebei…
