De hagyjuk ezt, jöjjünk vissza magunkhoz! a régi magyar népnyelvben lölkök napja, lelkeknek emlékezete volt ez a nap, és általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a „halottak estéjén” rendbe hozták a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítették, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágították, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének. Régente néhol egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak.
November másodikáról jegyezték föl, hogy
1503-ban ezen a napon Kolumbusz Kristóf, miután negyedik útján Kuba és Jamaica
partjaitól délre hajózott végig a közép-amerikai földszoros felé, aztán az ottani partok mentén haladt délre, felfedezte Panama nyugati területeit, mely helyet ő Portobellónak, Szép Kikötőnek nevezett el.
Böcsületesen meg kell mondanom, hogy nem ő volt az első európai, aki aki a földszoros szárazföldjére lépett. Ugyanis 1501-ben Rodrigo de Bastidas sevillai hivatalnok, aki Kolumbusz Kristóf második útjának résztvevője volt, egy másik expedíciót indított a spanyol korona beleegyezésével előző évben, 1501-ben, és valójában ő fedezte fel Panamát, ahol őslakos indiánokkal találkozott. A spanyolok érkeztekor négy nagyobb indián nép – a csibcsák, a csokoák, a kunák és a kuvák – élt azon a tájon.
1699. november harmadikán született Jean-Baptiste Siméon Chardin, francia festő, főként csendéletek és szépséges, nyugalmas zsánerképek alkotója. Művészettörténet szerint rokokó, de én ezt alig hiszem. Persze, igaz: barokk sem!
Vincent van Gogh szerint hasonlóan nagy művész volt, mint Rembrandt, Cézanne szerint pedig ő volt az első, aki megértette, milyen ékesen beszélnek a leghétköznapibb tárgyak is azokhoz, akik képesek értő szemmel pillantani rájuk. Azon kevesek közé tartozott, akiket saját korának szakértői is nagyra becsültek, művei ugyanakkor inspirációt jelentettek évszázadokkal később is.
„Színekre szükség van, de festeni érzéssel kell!” – mondta egyszer Chardin annak a kortársának, aki a végletekig fölidegesítette akadémikus festésmódjáról szóló magyarázataival. És Ő igazán érzéssel festett.
Az egyszerű polgár családi életének legkitűnőbb ábrázolója volt; a mindennapi élet megszokott apró eseményeit festette meg, belemerült a gyermekek lelki életének tanulmányozásába és gyermekszobai jeleneteivel mintegy új műfajnak megalkotójává vált.
Nevezetesebb művei: 1775-ből való önarcképe, a Billiárdjáték, a Vadnyúl, a Szappanbuborék. Így kapásból, amiket leginkább szeretek.
1902. november másodikán született a Tolna megyei Felsőrácegrespusztán Illyés Gyula.
Amikor egy nemzetközi írótanácskozáson, mint hozzászóló fellépett a szószékre és franciául elmondta az első mondatot, a széksorokban ülő franciák viharos tapsban törtek ki. Ez a külföldi nemcsak otthonosan, szépen beszélt franciául, hanem olyan hiteles hangsúllyal, olyan párizsi utcát idéző franciasággal, hogy aki csak francia volt abban a teremben egyszeriben szívébe fogadta.
Aztán élénken él emlékezetemben még egy másik jelenet is. 1978. január hatodikán történt, az Országház kupolacsarnokában. Ezen a napon adta át Cyrus Vance, amerikai külügyminiszter a hazatért Szentkoronát a magyar népnek.
Hosszú, vörös szőnyeg végén várták az állami vezetők: Lázár György miniszterelnök, Aczél György, a helyettese, Apró Antal, az Országgyűlés akkori elnöke. A szőnyeg két oldalán a meghívottak álltak. Például Varga Imre szobrász, Kocsis Zoltán zongoraművész és Illyés Gyula. Még csak nem is az első sorban, hanem, ha jól emlékszem, a másodikban. Amikor az amerikai külügyminiszter odaért, ahol Illyés állt, súlyos protokolláris hibát vétve, de emberileg végtelenül rokonszenvesen, lelépett a szőnyegről, átnyúlt a sorfalt állók között, és mielőtt az állami vezetőkkel találkozott volna, Illyéssel fogott kezet. Szép jelenet volt.
Amúgy az a franciául beszélő, kitűnő megjelenésű, nagyon szép hangorgánumú, mértéktartóan elegánsan öltözködő férfi a magyar Dunántúlnak egy uradalmi pusztáján született, tizenegy éves koráig még kisebb városban sem volt, ifjúságától mindhaláláig úgy tartotta nyilván magát, hogy a puszták paraszti népének fia. Dacára ennek már tizenhat éves korában úgy tűnt ki a legifjabb költők között a budapesti munkások irodalmi igényű köreiben, mint aki háborgó szabad verseiben szakítani kíván minden népies hagyománnyal.
Ifjúkorától mindvégig sikeres költő volt, de nagyon jelentősek, kihagyhatatlanul jelentősek azok a prózai írásai, amelyekben sajátosan és igen költői nyelven elegyíti az önéletrajzot, a társadalomrajzot, a regényes emberábrázolást és a népnek, a puszták népének igazát kifejtő publicisztikát.
Csodálatos, istenáldotta verselő volt, költeményeit mondani is kellemes. Hangütése szerelemtől a mindennapok költészetén át a politikai indulatokig otthonos a líra témavilágában.
És még ezeken túl vérbeli, hatásos színpadi szerző is volt. Kitűnőek szatirikus vígjátékai, mint a burleszkszerű Tűvétevők, de legjellegzetesebb színjátékai a történelmi drámák, mint a Kossuth és Görgey történelmi szembenállását megjelenítő Fáklyaláng, vagy a középkori francia albigens eretnekek magasztosságát és bukását felidéző A tiszták. De alighanem legjobb drámája egy ragyogó újrafeldolgozás. Teleki László érdekes történelmi drámáját, A kegyencet úgy költötte újjá, hogy az eredetiből csak a szűk téma maradt meg, de a mű igazi Illyés-drámává változott: a zsarnokság és a zsarnok kiszolgálásának nagyon is modern tragédiájává. És feltehetően erről jutott eszébe az eredeti mű szerzője, a kalandos életű és tragikus sorsú Teleki László. Az ő emberi képét és történelmivé emelkedő egyéni tragédiáját írta meg egy másik kitűnő drámájában, A különcben. Ez a darab önmagában is maradandó helyet biztosíthatna Illyésnek a magyar dráma történetében. Versei meg a magyar líra, prózai művei pedig a magyar epikai irodalom történetében.
Koszorú
Fölmagasodni
nem bírhatsz. De lobogsz még,
szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat
kígyóként a talaj szintjén iramítva - sziszegvén
néha a kíntól,
többször a béna dühtől, megalázott.
Elhagytak szellemeid.
Újra a fű közt, a
gazban, az aljban.
Mint évszázadokon át a behúzott
vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem
fáj fejem aggjai közt. A
nádkúpban remegő lányok közt, mialatt
átrobogott a tatár. A
szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak
néma ajak-mozgás mímelte a szót,
mert hangot sem tűr a török, mert
arcba csap ostor -:
most mutatod meg,
most igazán - nekem is, mire vagy jó,
most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek
kőharapó erejét.
Összemosolygás nyelve; a titkon
össze-világló könnyek nyelve; a hűség
nyelve; a föl nem adott hit
tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság
(percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság)
nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka,
összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska
nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert
gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert
nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú
főnök előtt habogó veterán
nyelve; a rendőrőrsön azonnal
fölpofozott gyanúsított
mélyebbről fakadó tanúság-
tétele, mint Lutheré;
kassai zúgárus, bukaresti cselédlány,
bejruti prostituált szüle-hívó
nyelve; köpések-
mosta, dühpírja-törölte
orcájú fiaid közül egy, íme:
szólni tudó más nyelveken is,
hű európaiként
mondandói miatt figyelemre,
bólintásra becsült más népek előtt is:
nem léphet föl oly ünnepi polcra,
nem kaphat koszorút
oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád
vinne, ne lábad elé
tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló
ajkad, fölnevelő
édesanyám.
1906. november másodika jó nap volt a
filmtörténet naptárában: ezen a napon született Luchino Visconti. Ő 1936-ban
Párizsban ismerkedett meg Jean Renoirral, aki döntő hatást gyakorolt rá,
lényegében rendezővé tette. A harmincas évek végén csatlakozott az olasz
antifasiszta baloldali értelmiséghez, részt vett a Cinema című folyóirat
elméleti munkájában, haladó szellemű darabokat rendezett, aztán 1943-ban
elkészítette a neorealizmus legjelentősebb előfutárát, az olasz tájat és a
valóságot dokumentarista hűséggel megjelenítő Megszállottságot.
Azt követte a Vihar előtt, ez az epikus sodrású, a filmművészet kifejezőeszközeit kivételes eleganciával és tudatossággal felhasználó, elkötelezett alkotás, a neorealizmus egyik csúcsteljesítménye.
Mindazonáltal leghíresebb alkotása a Rocco és fivérei, mely kulcsműnek számít az alkotó életművében: egyszerre összegző, lezáró mű, és egyben egy új korszak nyitánya. A rendező annak idején folytatást képzelt a Vihar előtthöz, ám azt nem tudta megvalósítani, helyette készítette el a Roccót, amelyben a környezeti tényezők hangsúlyozása mellett az árnyalt lélekábrázolásról sem mondott le. Rocco és Vincenzo figurája sajátosan „dosztojevszkiji”, és ebből a szempontból a film a Fehér éjszakákkal (mely tényleg Dosztojevszkij regényéből készült) is rokonítható, de a bűn és bűnhődés ugyancsak dosztojevszkiji tematikája egyenesen a Megszállottságig vezet vissza. Az újszerűséget mégis elsősorban az jelentette, hogy Visconti egy család történetén keresztül mutatta be a társadalmi változásokat, azok hatását a mikrokörnyezetre. Ez a megközelítésmód a művész következő alkotásaiban vált különösen dominánssá. A Rocco és fivéreiben egyébként új tehetségekre figyelhetett fel a világ: Alain Delon, Renato Salvatori, Annie Girardot és Caludia Cardinale pályáján egyaránt meghatározó jelentőségű volt Visconti mesterműve.
(Ugye, ugye? Micsoda névsor!)
Aztán következett 1963-ban A párduc, a Lampedusa remekmű nyomán készült nagyszerű film, majd a régóta dédelgetett terv, a Közöny, Albert Camus regényének adaptációja, melynek főszerepét Alain Delon egyéb elfoglaltságai okán Marcello Mastroianni játszotta el. Mondjam, hál’istennek?
És még nem beszéltem semmit nagy kedvenceimről: az Elátkozottakról, a Halál Velencébenről, a nagyszerű Ludwigról és utolsó filmjéről, Az ártatlanról.
Azt követte a Vihar előtt, ez az epikus sodrású, a filmművészet kifejezőeszközeit kivételes eleganciával és tudatossággal felhasználó, elkötelezett alkotás, a neorealizmus egyik csúcsteljesítménye.
Mindazonáltal leghíresebb alkotása a Rocco és fivérei, mely kulcsműnek számít az alkotó életművében: egyszerre összegző, lezáró mű, és egyben egy új korszak nyitánya. A rendező annak idején folytatást képzelt a Vihar előtthöz, ám azt nem tudta megvalósítani, helyette készítette el a Roccót, amelyben a környezeti tényezők hangsúlyozása mellett az árnyalt lélekábrázolásról sem mondott le. Rocco és Vincenzo figurája sajátosan „dosztojevszkiji”, és ebből a szempontból a film a Fehér éjszakákkal (mely tényleg Dosztojevszkij regényéből készült) is rokonítható, de a bűn és bűnhődés ugyancsak dosztojevszkiji tematikája egyenesen a Megszállottságig vezet vissza. Az újszerűséget mégis elsősorban az jelentette, hogy Visconti egy család történetén keresztül mutatta be a társadalmi változásokat, azok hatását a mikrokörnyezetre. Ez a megközelítésmód a művész következő alkotásaiban vált különösen dominánssá. A Rocco és fivéreiben egyébként új tehetségekre figyelhetett fel a világ: Alain Delon, Renato Salvatori, Annie Girardot és Caludia Cardinale pályáján egyaránt meghatározó jelentőségű volt Visconti mesterműve.
(Ugye, ugye? Micsoda névsor!)
Aztán következett 1963-ban A párduc, a Lampedusa remekmű nyomán készült nagyszerű film, majd a régóta dédelgetett terv, a Közöny, Albert Camus regényének adaptációja, melynek főszerepét Alain Delon egyéb elfoglaltságai okán Marcello Mastroianni játszotta el. Mondjam, hál’istennek?
És még nem beszéltem semmit nagy kedvenceimről: az Elátkozottakról, a Halál Velencébenről, a nagyszerű Ludwigról és utolsó filmjéről, Az ártatlanról.
1911-ben ezen a napon született Odisszeasz Elitisz, Nobel-díjas görög költő, „a napfény költője”, ahogy hazájában nevezték. Hatással voltak rá modern irányzatok mégsem lett ezek képviselője. Maga vallotta 1972-ben: „Soha nem voltam tanítványa a szürrealista iskolának. Találtam benne néhány olyan elemet, amelyek alkalmazkodtak a görög fényhez. Az európaiak és a nyugatiak a sötétben az éjszakában találnak misztikumot, mi görögök ezt a fényben találjuk meg, ami számunkra abszolút.”
Magyarul A nappal születése című kötetében, illetve gyűjteményes munkákban olvashatók versei. Közülük is kiemelhető A bolond gránátalmafa című kötet, mely címét Elitisz egyik verséről kapta, és a borítóján a költő kollázsa látható. Elitisz ugyanis nemcsak költő volt, hanem festett, illusztrációkat és kollázsokat is készített.
A bolond hajó
Felékített hajó tart a nyílt hegyek felé
Zendül ,,húzd meg - ereszd el": manővereié
Fenyőtoboz-közökbe dobja ki horgonyát
Lüktetőn levegőzve tárja két oldalát
Fekete kő meg álom a vázszerkezete
Matróza ravasz tiszta a hajómestere
Múlt mélyéből időknek feltörvén érkezik
Tengernyi szenvedést rak és sóhajt rak ki itt
Fennszón ,,Krisztus-Uram" csak mind s mind csodálkozom
Íme e bolondhajón e bolondja hajón
Fut velünk évek óta és mégsem süllyedünk
Bár kapitány temérdek parancsolt már nekünk
Föl se vettünk vihart így ezernyi-mód futunk
Bármibe belemenjünk mindenen átjutunk
Fennen a bástya őre árbocunkkal halad
Egyre a Nap a minden-nap-áthatója Nap!
(Tandori Dezső fordítása)
1942. júliusában kezdődött meg az El-Alameinnél vívott első ütközet, melyben az Erwin Rommel vezette Afrika Korps és az olasz gyarmati hadsereg sikertelenül próbálta áttörni az Auchinleck, majd Montgomery tábornok által irányított egyiptomi brit védelmi vonalat. Az El-Alameinnél folytatott harcok 1942. november másodikán a szövetségesek javára dőltek el, akik ezzel megfordították a háború kimenetelét az afrikai hadszíntéren.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése