Signora Gioconda és a vincibéli Leonardo
- majdnem minden történeti alapot nélkülöző írás -
1507 szeptember tizenkettedikén - egy csütörtöki napon – a délelőtti mise
idején későnyári napfény aranyozta be a firenzei Dóm-tér köveit, meg a gyönyörű
székesegyházat és a mellette álló, Giotto-tervezte Harangtornyot.
A vincibéli maestro Leonardo mindezt műértő szemmel tudta nézegetni, először is
azért, mert a via de’Pecori felől érkezett a Szent János térre - vagyis nyugat
felől -, így a délkeleti Nap ragyogtatta föl néki a teret és a dómot, meg azért
is, mert a vincibélinek szépséghez értő szeme volt.
És hát épp e gyönyörű látvány miatt, vagy fertályórát gyönyörködött Leonardo da
Vinci a tér, a Dóm meg a Harangtorony napsütötte látványában, és csak azután
lépett be – alaposan lekésve a miserendet – a Virágdómba.
Alig haladt túl a nartexen, alig ért a templomtérbe, amikor fölrántotta
szemöldökét: mi több, az a szemöldök tán magától rándult fölfelé, aztán mozgott
szerteszéjjel.
A hátulról számított második padsorban meglátta Lisát, Elisát, madonna
Lisát, mona Lisát. Ha a lány nem épp profilba fordította volna édes
arcocskáját, valószínűleg a Mester akkor is fölismeri szép dereka ívéről,
tarkójának lágy muzsikájáról, kontyba bodorodó hajának csigabigáiról, ruha
alatt is es-alakba gömbörödő gerincének lágy íveléséről mona Lisát, élete
egyetlen, áthatóan rendkívüli szerelmét a vincibéli, holott elég régen látta
utoljára madonna Lisát, aki abban a nevezetes 1507-ik esztendőben persze már a
signora Gioconda névre hallgatott.
A lány ugyanis pár esztendeje a firenzei Giocondo bankár asszonya volt.
Hogy azon a langymeleg szeptember közepi napon ők ketten a Virágtemplomban
találkoztak, bizony csodának nevezhető bátran nyájas olvasó, és csak azért nem
nevezem véletlennek, mert véletlenek nincsenek.
Ám csodák: csodák azok vannak.
Mert hát abban, hogy ők ketten találkoztak emberi számítás vagy logika nem
működött közre, hisz a vincibéli már jó pár éve Milánóban élt, és csak valami
különös vágy húzta-vonta vissza egy reggelen ifjúsága Virágvárosába; maga sem
értette okát.
Ami pedig mona Lisát illeti, ő férjével szintén csak átutazott Firenzén: ser
Giocondo nem itt kívánt megtelepedni, hanem – persze nem messze Firenzétől –
Pistoiában, szép, ifjú felesége szülővárosában. Ráadásul a férjet ügyei
sok-sok évre elszólították Firenzétől, darab időt utazgattak, éltek sok mindenfelé
az esküvőjük után, még egészen déli vidékeken is, még Szicíliában is.
Hogy most itt, a firenzei Virágos Szűz Mária templomában összetalálkoztak, az
bizony csakis isteni logika szerint történhetett.
Az öregedő Mester - ki még mindig úgy röppent a Szépség felé, miként pillangó a
fény felé – csöndesen beljebb lopakodott, madonna Lisa háta mögé egészen,
és egy régről való mondatot suttogott el: „A szem leginkább a szépségre és a
harmóniára szomjúzik, ezek kutatásában kiváltképpen kitartó és különösen állhatatos…”
Virágszép Lisa meg sem fordult, csak visszasúgta a folytatást:” …néha nem is
tudja, mi az, ami bántja: hacsak az nem, hogy képtelen lecsillapítani a szépség
szemléletének végtelen szomját".
Tizenhat évvel korábban
Az 1492. esztendő júliusának egy napján nyúlánk, még majdnem bakfistestű, de
gyönyörű- virágba-boruló lány kopogtatott Leonardo da Vinci piazza San Lorenzon
lévő házának kapuján.
Alkonyattájt volt, a kedves kis tér árnyai már megnyúltak, elbújtak a környező
utcácskákban; lemenőben volt a nyári Nap.
Ami azt illeti, a nyurga, ifjú lány nagy merészségről tett tanúbizonyságot,
amikor a vincibéli mester ajtaján kopogtatott.
Leonardonak nem volt túl jó híre akkortájt.
Kerülte a barátkozást, bezárta magát művészetébe és gondolataiba, nem volt
könnyű megszólítani, nem is nagyon merték; aztán meg úgy hírlett, nem a nőket
szereti, hanem az ifjakat.
Azon a nevezetes napon, amikor Lisa da Pistoia legyőzve félelmeit bekopogott a
mogorva vincibéli házába, a lány húsz esztendős volt, Leonardo pedig negyven.
Bizony: húsz sötét szakadékként mélyült esztendő állt közöttük.
Lisával így állt a dolog: hosszú, kicsit előrehajló, de szépívű nyakán a
teremtés óta eltelt idők leggyönyörűbb, legbájosabb fejecskéje ült, szintén
általában előre hajolva, és földre vetett pillantással. Mona Lisa ritkán nézett
szembe bárkivel is, szemérem vagy félsz okán: ki lenne megmondhatója?
Ruhájának kivágásában fölsejlett kecses ívű nyakának folytatódása: néhány
csigolya meghatóan kiemelődött ama ruhakivágásból, hogy aztán a többi eltűnjön,
belevesszen a lágy-puhán domborodó hátvonalba. Azt a néhány csigolyát azért is
lehetett jól látni, mert dús, barna haját a lány magasra föltűzött kontyban
viselte, és csak néhány makacs hajszál kunkorodott abból a kontyból a nyakra,
hátra.
Olyan zöld szem lesett ki a magasra ívelődő homlok alól, mint a velencei
lagúnák vize. És nem csak oly zöldek voltak e szemek, hanem oly tisztán
ragyogóak is, mint ama lagúnák fölszíne a lemenő Nap visszfényében. Hogy még
hozzá az írisz aranysárga pöttyöződése olykor barnába hajlította e szemek
színét, az már igazán festő ecsetjére, vásznára való volt.
Lisával így állt a dolog: mióta eszmélete és látása nyiladozott – tizenhat éves
kora óta -, csak és kizárólag a szépművészetek iránt mutatott fogékonyságot. Mona
Lisa mint szivacs a tenger vizét szívta magába a megnézhető festményeket,
rajzokat, a megnézhető és kitapintható szobrokat, a nézhető és használatba
vehető épületeket. Persze fogékony volt Lisa a természet alkotásai iránt is, de
csak akként, hogy mi módon lehetne egy rétet, erdőt, mezőt, folyót, tavat vagy
patakot képpé alakítani.
Tizenhat éves kora óta kérlelte atyját, engedje őt festeni, rajzolni, tanulni a
szépművészetek technikáját; nem mondhatom, hogy atyja ilyenkor elverte volna
(felvilágosult, humanista atya volt Piero da Pistoia), de mindahányszor mereven
elutasító maradt e kérdésben.
Arról már nem is szólva, hogy a tizenötödik század ama éveiben nem tanulhatott
lány festeni, szoborni, építeni. A legtöbb, amit a szépművészetek közül
elsajátíthatott egy ifjú hölgy, az a hímzés és vele kapcsolatban lévő
díszítőművészet volt.
Nyílt az ajtó, a vincibéli feje jelent meg az ajtókeretben, és Lisa összeszedve
minden bátorságát szinte kiáltva kezdte mondandóját:
„Tanítson engem ser Leonardo! Tanítson meg engem rajzolni maestro! Látni,
maestro!”
Leonardo da Vincivel így állt a helyzet: azon a jeles napon, amikor Lisa
bekopogtatott hozzá, és ő ajtót nyitott, negyven esztendős múlott; fején
fekete, ellenzős sapkát viselt, az alól omlott elő hosszú, vállát és mellkasát
csiklandozó haja. Erős hullámokban bodorodott alá, akár csak mellközépig érő
göndör szakálla. Így, összességében kicsit elvadult hatást keltett volna, ha a
hosszú orr két oldalán mélyen ülő ragyogó szemei, lágy, szinte nőies szája
vonala, és egyáltalában: nemes metszésű arca nem árulkodott volna szelíd és
szép gondolatokról. Nem, a vincibéli Mester egyáltalán nem volt ijesztő;
melegség, galambszelídség sugárzott abból az ajtókeretből előbukkanó arcból,
minden rossz híre dacára.
Hát még a keze: álmélkodott rá mona Lisa. A nőiesen kicsiny kezek, a hosszú,
finom ujjakkal szakadatlan mozgásban voltak, mondhatnánk, mintegy folyamatosan
rajzoltak a levegőbe, képeket képzettek a levegőbe, a semmibe, mintha csak
vásznon, márványon, agyagon formáztak volna gyönyörű képeket.
Leonardo da Vincivel így állt a helyzet: a Mester egyáltalán nem volt
homoszexuális, adott pillanatunkban is kedvtelve nézegette Lisa sudár, szép
testét, kecses nyakra ült szép fejecskéjét, nagyon is kedvtelve, és gondolatban
már rajzolta is e testet, ezt az arcot, és gondolatban magához is ölelte azt a
meleg lánytestet.
Leonardo ugyanis tudatosan mondott le a női ölekről, éspedig azért mondott le,
mert küldetésérzete volt, régóta, tizenhat éves kora óta úgy érezte:
gondolkodásra és alkotásra hívta őt Isten e világra. Ahhoz meg elég volt
körülnéznie a világban, hogy lássa: mennyi bonyodalomra, energiafecsérlésre
alkalmas a szerelem: ó, látott maga körül elég szerelmi nyomorúságban tengődő
firenzei férfit és nőt, épp eleget! Tudatosan lemondott hát az életnek eme
gyönyöréről, és föl-fölgerjedő nemi vágyát ifjakkal elégítette meg; a testi
gyönyörnek eme módja kevesebb szenvedélyt és szenvedést okozott, mint a
szerelem.
Így állt a helyzet Leonardóval, amikor betessékelte mona Lisát lakásába, bort
és harapnivalót készített a lány elé, aztán beszélgetésbe bonyolódtak.
És – néhány nap, hét múlva – tanítani kezdte a lányt, aztán festegetni,
rajzolni tanította, aztán még bonyolultabb dologba bonyolultak.
Szerelembe?
Istenek titkait minek fürkészni? Istennők titkait minek fürkészni? Ki mondaná
meg tiszteletet, meleg szeretetet, lánynak apja iránti szeretetét érezte-e Lisa
da Pistoia a vincibéli iránt?
És a mester is sokat faggatta magát érzelmeiről, míg meg nem értette: szerelmes
az ő Madonnájába, végzetesen és először életében: szerelmes.
Lisa - mona Lisa - az ablaknál ült, félprofilban, mozdulatlanul, vagy majdnem
mozdulatlanul, hisz a Mester festette őt. Leonardo meg a vászon mögött állt,
gyakran elgondolkodva, meg-megállva a munkában, mert miközben festette a lányt,
nevelgette is, tanítgatta is; igazából hangosan töprengett, hangosan mindazon,
amin évek hosszú során át csak magában töprengett: most, hogy a figyelmesen
hallgató, édes arcú lány ott ült műtermében, hangosan is töprenghetett.
„Ne nevess ki Madonnám, ha beszéd nélküli tanítómestert ajánlok, hogy
megtanítson arra a művészetre, amelyet ő maga nem is ért; mert csakugyan jobban
el tud igazítani taglejtéseivel, mint bárki más a szavakkal. Azt mondják, hogy
a tapasztalatból született ismeret gépies, és csak az az ismeret tudományos,
amely az elmében születik, és ott végződik. Ami pedig a tudományból fakad és
kézművességbe torkollik, félig mechanikus. Az a felfogásom, hogy amely
tudományok nem születtek tapasztalatból, minden bizonyosság anyjából, s amelyek
nem végződnek be kézzelfogható gyakorlatban, vagyis amelyek eredete,
kialakulása és végcélja nem megy keresztül az öt érzékszerv valamelyikén, hiúak
és tele vannak tévelygésekkel.”
Nézegette a lányt, várt, míg Lisa bólintott; bólintott, hogy igen, érti; akkor
egy darabig csöndben festette tovább Lisa szépséges arcát, valódi Madonnává
formálta őt a vásznon, kicsi Jézussal ölében, de nyilvánvalóan, nem szentképet
festett a vincibéli, hanem izzóan erotikus és szelíden szép, lágy mona Lisát
festett.
„ A festészet” – folytatta kisvártatva a Mester – „néma
költészet, és a költészet vak festészet. Egyik is, másik is a természetet
utánozza, amennyire képességeitől telik, és egyikben és másikban is kimutatható
nagymérvű erkölcsi tartalom. Úgy, amint Apellész csinálta a Rágalomban, tudod
Lisa?”
Közben múlt az idő, telt az idő; az írt módon múlt az idő. Virágvárosuk folyója
- a szép, zöldhullámú Arno -, napokat, heteket, hónapokat görgetett habjain,
miközben kettejük felett is múlt az idő. Leonardóé kicsit gyorsabban, Lisáé
kicsit lassabban, már húsz évük különbségének megfelelően lassabban,
gyorsabban.
Mindegy no, csak az a lényeg, hogy szép lassan-gyorsulón – akár az Arno
lágy vize – folytak a napok, hetek, hónapok, évek; és a vén Arno látta az
öregedő Leonardót, és az ifjú Szépséget először csókolózni is; aztán az Arno
halk folydogálása elhozta első ölelésüket is, aztán többet is, sokat is, sok jó
meleg ölelkezést.
Leonardo egészen rákapott a lány lágy ölelésének ízére, noha gyakran
mondogatta, különös szerelmükre, kapcsolatukra célozva: "Ahol hiányzik az
értelem, ott a lárma foglalja el a helyét."
Mert lárma is volt közöttük jócskán: egyikük sem volt igazán képes belenyugodni
Isten ama rendelésébe, hogy ők ketten egymásnak vannak rendelve, és ugyanazon mozdulattal
vannak elválasztva egymástól. Mert hát az nyilvánvaló volt, mindvégig
nyilvánvaló abban a két évben, amit valamilyen módon együtt görgettek tova
(Lisa sosem költözött a vincibélihez), hogy Lisának előbb vagy utóbb mennie
kell, el kell hagynia öregedő barátját, és atyja akaratából férjhez kell
mennie, egy rangban is, korban is hozzávalóhoz.
Így történt pedig az 1495. évnek augusztusában, hogy Lisa el is tűnt Leonardo
életéből: akkor mindketten azt hitték: örökre, véglegesen tűnt el. Ment, ment Lisa,
elment…
Vissza újra az 1507. esztendőbe
„Tizenhárom éve már, tizenhárom éve nem láttuk egymást.” – töprengett a
vincibéli, miközben a Campo Santo felé haladt, és köpönyegébe rejtve vitte
levelét, melyet még újbóli találkozásuk éjjelén írt signora Giocondának, és
most szándékában állt bejuttatni ser Giocondo házába, madonnája kezébe. „Semmi
sem változott tizenhárom év alatt” – gondolta még hozzá a Mester –, „épp úgy
szeretem, mint annak előtte. Ami azt illeti: tizenhárom éven át, míg semmit sem
tudtam róla, semmit sem hallottam róla is: szerettem.”
Így esett, hogy egy fertály óra múltán mona Lisa ezt olvashatta:
„Óh, létezésem értelme te, legkiválóbbja az Isten által teremtett dolgoknak!
Mely dicséret tudná kifejezni a te nemességedet, szépségedet és tisztaságodat,
milyen nép, mely nyelv tudná majd teljesen leírni a te valódi művelkedeteidet?
Te vagy az isteni test ablaka, amelyen keresztül kitekint útjára, és élvezi a
világ szépségeit.
Jöjj velem szerelmem, szökj velem mindennapok gondjaiból, mindennapi férjed
oldaláról! Jöjj velem: örökkévaló képet akarok készíteni rólad szerelmem,
örökkévalót, méltót szépségedhez, kecseidhez, bájaidhoz; képet, melyet
ezredévek múltán is csodál majd a földkerekség népe!
Hajnalban, még napkelte előtt várlak a Tengerhez vezető útnál, ott ahol az Arno
kanyarulatot vesz. Ott várlak egy lefüggönyözött batárral, mely elvisz minket a
kék tengerig, melyen bárkánk sietve Velencébe hajózik velünk! Ott akarom szent
képedet megfesteni, ott akarok veled együtt hálni újra, ott akarlak szeretni
ismét!
Te vagy napkeltem és napnyugovásom, te mozgatod az embereket napkelettől
napnyugatig, te találtad ki a természetet, sőt annyiban felül is múlod a
természetet, hogy míg az egyszerű természeti tárgyak változatlanok, te, akinek
hatására szemem a kezeimnek parancsot ad, te az örök változás vagy magad!
Végtelen sok, számtalan gyönyörű forma, mind te vagy!
Jöjj velem szerelmem Velence szép városába!”
Velence! Átkozott és áldott, ezerszer átkozott és milliószor áldott Velence,
szépséges Vízivárosom!
Velencében - ott ahol a calle del Perdon és a rughetta del Ravano összefut és
kicsiny campová tágul mindkettő, nem túl messze a piactól, közel a Rialtohoz -
kicsiny, egy emeletes házacska áll, afféle igazi velencei házacska. Mór jellegű
szamárhátíves ablakokkal, balkonnal, kőbábos tetőterasszal, amely fölött
kivonható sátorponyva feszül nyáridőn, sárga, narancs és vörös színben pompázó
sátorponyva. Nyári alkonyaton jó ott megülni, elnézni a kis tér gyérülő
forgalmát, hűsölni és eszegetni, beszélgetni és enyelegni.
Murano és Burano felől balzsamos illatú lágy szellők kerekednek útra, és
dalolva, kacagva kóborognak a kis callékban, szállnak a zöldszínű riók fölött,
aztán könnyedén megborzongatják a Bacino di San Marco tágas víztükrét; kicsit
meglengetik a Piazzán álló három szép zászlót a magas rudakon, és elszállnak a
nyugovóra térő fecskemadarakkal.
És egy este ott ültek a tetőteraszon és Leonardo mesélt: „Tegnap, miután
elváltam itteni barátaimtól, a hosszabbik úton indultam hazafelé. Kerültem
egyet a Rialton meg a Szent Márk terén, gyönyörködtem Velencében. Éjszaka még
csodálatosabb, mint nappal. Tudod kedves, Velence lámpásai hasznos és
tetszetős dekorációi az Úrnak. Aztán az üzletek fényei, az utcai lámpáktól
függetlenül is fényforrások. Nagyszerű az is, hogy éjfélkor, ugyanúgy mint
délben megtalálni az élelmiszerárusokat, hogy a csapszékek, a trattoriák éppúgy
nyitva vannak.”
Elgondolkodott kicsit, aztán folytatta: „Mindenfelől énekszó hallik, a
terekről, az utcákról, a lagúnákról. Énekelve árulja portékáját a kalmár,
énekelve távozik műhelyéből a munkás, énekelve vár utasára a gondolás. Aztán
beljebb sétáltam a zegzúgos callékon, és egy álmodó, csöndes rio fölött ívelő
hídon megálltam. Visszfények a zöld lagúna vízén, halk csobbanások, amint a víz
a csónakok, bárkák, gondolák testéhez csapódik, az ablakokban muskátlik és
jázminok, és szerte, mindenfelé hercegnői kényességgel sétálgató macskák. A San
Zaccharia mélyöblű harangja elkongatta a vesperást, és olyan édes illatok
szálltak a víz felől, hogy belemámorosodtam.”
Mona Lisa álmodozva hallgatta, megelevenedtek benne a képek, miket oly
érzékletesen festett elébe a vincibéli, és behunyta szemét, hogy jobban lássa
Leonardo szóképekből alkotott Velencéjét.
Jó pár héttel, hónappal Velencében való megtelepedésük után – 1508. július
másodikán - aztán a vincibéli hozzákezdett, hogy a mostani mona Lisát, signora
Giocondát, az ő Madonnáját minden jövendő időkre megörökítse; ám tudni kell,
hogy készülődés közben ravaszul mosolygott az agg Mester.
Ahhoz képest, hogy – mint többször mondta – élete fő művét készült megfesteni,
viszonylag kicsiny, egy mindössze 29*20 hüvelykes fapanelt helyezett a
festőállványra, és hozzákezdett az alapozó festéshez. Az alapozáshoz még nem
volt szükség arra, hogy Lisa modellt üljön, ennek ellenére az asszony egy
tapodtat sem mozdult a műteremmé alakított szobából, nézte, ahogy a vincibéli
aprólékos gonddal olívzöld-olívbarna alaphátteret készít, nézte, ahogy a háttér
sziklás táját vázlatozza, és közben hallgatta Leonardo gondolatait, melyek
mintha csak a tizenhárom évvel korábbi tanítások folytatásai lettek volna. A
vincibéli egészen rászokott erre a hangos gondolkodásra, mióta újra vele volt
Lisa.
“Ha kételkedünk bármely dolog bizonyosságában, mely az érzékszerveken áthaladt,
mennyivel inkább kell kételkednünk az olyan dolgokban, amelyeknek
érzékszerveink ellentmondanak, mint például az Isten, a lélek és az effajta
dolgok természete, melyeken örökké vitáznak és civakodnak.” – mondta kicsit
Lisának, kicsit magának. - “Az igazi ismeret pedig az, amelyet a tapasztalat
érzékszervek által szerzett meg, csöndet parancsolva a vitatkozók nyelvének. Ez
nem ábrándokkal táplálja kutatóját, hanem mindig első, az igazi, ismert
alapelvekből kiindulva fokról fokra halad előre mindvégig helyes következtetésekkel.”
– vélte Leonardo.
Aztán eljött a nap, amikor maga elé ültette Lisát: testét félprofilba
fordíttatta, de fejét majdnem egészen szembe, és megkérte az asszonyt, hogy
csak kissé billentse oldalra, szinte észrevehetetlenül. Két kezét az ölébe tétette,
a balt a jobb fölé.
Kicsit gyönyörködött Madonnája szépségében, aztán óvatos, könnyű mozdulatokkal
színfoltokat, színvonalakat kezdett a falapra rakosgatni, és közben ismét
megjelent arcán a ravasz mosoly.
Kétségtelen: Leonardo da Vinci valami nagy huncutságra készült, valami
nagy-nagy füllentésre.
” A festmény olyan költői műalkotás, amelyet látni lehet, nem pedig hallani: a
költészet pedig olyan festmény, amelyet hallani lehet, nem pedig látni” –
mormolta maga elé.
Szabad idejükben, az ülések szüneteiben sétálgattak szép Velencéjükben, új és
újabb helyeket fedezve föl; ravaszkás mosollyal fogadták azok gratulációit,
akik megálltak velük néhány szót váltani, és szárnyas szavakkal dícsérték a
Mester “szépséges lányának” bájait. Olykor elhagyták a Várost, kirándultak a
kabócaénektől hangos Torcellora, melyet egyetlen széles canale szegett ketté,
és csak néhány álomba burkolodzott villa, két régi templom díszített. Máskor
Padovába hajóztak a halkszavú Brentán, bejárták templomait, zegzúgait.
Éjszakánként az agg hűlő testét melegítette Lisa da Pistoia forró ölén, meleg
karjaiban.
És közben szót nem ejtettek arról, hogy egyszer majd vége lesz mindennek,
egyszer majd Lisa újra fölkerekedik, mint sok évvel előbb, hogy megint signora
Giocondává váljon, és Leonardo halálig egymagában marad majd.
Pedig közben a vincibélit féllem gyötörte; félelem attól, hogy Lisa egyszerre
elrepül, mint egyszer már megtette. Félt, de nem szólt, csak magában
gyötrődött, de nem kérdezte a lányt szándékairól.
Egy nap Leonardo da Vinci kezdte megváltoztatni az alakuló portrét, egyre csak
alakította, így hát egy alkonyatkor, amikor véget ért az ülés, és Lisa megnézte
a képet, joggal kérdezte:
”Ki ő? Ki? Nem én vagyok, nem egészen én vagyok.”
”Nem madonnám, ez mi vagyunk. Gyönyörű arcod vonásaiba illesztettem a magam
képét, a magam húsz esztendős képét. Így most már mindig egyek leszünk te meg
én. Így festettem, ilyen voltam akkortájt, mikor te születtél….” – mosolygott
madonnájára ravaszul a vincibéli.
Évek múltán
1517. őszén, egy késődélutáni órán – mondhatni bátran: alkonyattájt –
signora Gioconda férje, a firenzei ser Giocondo bankár oldalán kilépett
pistoiai palazzojuk kapuján, és épp két férfiú beszélgetését halllotta meg.
Arról beszéltek, hogy a nagy Mester és Tudós, Leonardo da Vinci, a francia
uralkodó meghívására elhagyta Milánót és frankhonba költözött. Arról is szó
esett, hogy festményeit, írásait hátrahagyta Milánóban, majdani becsomagolásra
és utánküldésre, csupán egyetlen kisméretű festményt vitt magával személyesen. Egy
rejtélyesnek mondott festményt, amit a Maestro senkinek látni nem engedett, és
amely épp emiatt különböző találgatásokra adott alkalmat, mint a nagy rejtélyek
szoktak.
Signora Gioconda – mona Lisa – könnyedén elmosolyodott, és továbbsétált ura
oldalán.
