Furono*

Voltak, mondod: én azt mondom
vannak. Elevenebben, mint izgága
élők, élnek bennem a holtak.
Nincsen tán jó apám, a dalra
mindig készajkú, boldog bariton?
Apám, ki soha legyet sem ártott?
Nincs tán nekem anyám? Ne mondd,
jaj, ilyesmit soha ne mondjatok!
Éva hosszú haja még ma is
növekszik a sírban, én tudom,
és érzem haja színének illatát.
És drága Nővérem is itt van.
Ha nincs Vörösmarty – miként mondjátok –
ugyan, kinek hangját hallom, mikor az
Előszót vagy a Vén cigányt olvasom?
Karinthy és Kazinczy, Ady és Petőfi
nem voltak! nem voltak: vannak!
Szobrot farag még Buonarotti,
és Botticelli kupolát fest nyomorékan.
Kis voltak – vannak; kik vannak sokan
nincsenek számomra, csak nyüzsgő,
tipródó, szerencsétlen élőholtak,
És azt hiszik, számítanak. Szegény
élő, sokan senkik. Béke poraikra!

*voltak

Halottak Napja,

vagyis a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja a mai. A halottakról való gondoskodás és megemlékezés a vallástörténeti kutatások tanúsága szerint ősidőktől fogva minden kultúrkörben megtalálható jelenség. A halottak ünnepét az ókori Rómában feraliának, a bizánci szertartásban a lelkek szombatjának nevezték. A katolikus egyházban Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte, hogy miután Mindenszentek ünnepén az egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes megholtról is megemlékezzünk. Újabban evvel keveredett az angolszász eredetű Halloween-ünnep: a nap előestéje (angolul „All Hallows Eve”, rövidítve: Halloween) a kóbor lelkek, a kelták halotti istenének éjszakája.
De hagyjuk ezt, jöjjünk vissza magunkhoz! a régi magyar népnyelvben lölkök napja, lelkeknek emlékezete volt ez a nap, és általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a „halottak estéjén” rendbe hozták a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítették, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágították, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének. Régente néhol egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak.

November másodikáról jegyezték föl, hogy
1503-ban ezen a napon Kolumbusz Kristóf, miután negyedik útján Kuba és Jamaica
partjaitól délre hajózott végig a közép-amerikai földszoros felé, aztán az ottani partok mentén haladt délre, felfedezte Panama nyugati területeit, mely helyet ő Portobellónak, Szép Kikötőnek nevezett el.
Böcsületesen meg kell mondanom, hogy nem ő volt az első európai, aki aki a földszoros szárazföldjére lépett. Ugyanis 1501-ben Rodrigo de Bastidas sevillai hivatalnok, aki Kolumbusz Kristóf második útjának résztvevője volt, egy másik expedíciót indított a spanyol korona beleegyezésével előző évben, 1501-ben, és valójában ő fedezte fel Panamát, ahol őslakos indiánokkal találkozott. A spanyolok érkeztekor négy nagyobb indián nép – a csibcsák, a csokoák, a kunák és a kuvák – élt azon a tájon.

1699. november harmadikán született Jean-Baptiste Siméon Chardin, francia festő, főként csendéletek és szépséges, nyugalmas zsánerképek alkotója. Művészettörténet szerint rokokó, de én ezt alig hiszem. Persze, igaz: barokk sem!
Vincent van Gogh szerint hasonlóan nagy művész volt, mint Rembrandt, Cézanne szerint pedig ő volt az első, aki megértette, milyen ékesen beszélnek a leghétköznapibb tárgyak is azokhoz, akik képesek értő szemmel pillantani rájuk. Azon kevesek közé tartozott, akiket saját korának szakértői is nagyra becsültek, művei ugyanakkor inspirációt jelentettek évszázadokkal később is.
 „Színekre szükség van, de festeni érzéssel kell!” – mondta egyszer Chardin annak a kortársának, aki a végletekig fölidegesítette akadémikus festésmódjáról szóló magyarázataival. És Ő igazán érzéssel festett.
Az egyszerű polgár családi életének legkitűnőbb ábrázolója volt; a mindennapi élet megszokott apró eseményeit festette meg, belemerült a gyermekek lelki életének tanulmányozásába és gyermekszobai jeleneteivel mintegy új műfajnak megalkotójává vált.
Nevezetesebb művei: 1775-ből való önarcképe, a Billiárdjáték, a Vadnyúl, a Szappanbuborék. Így kapásból, amiket leginkább szeretek.

1902. november másodikán született a Tolna megyei Felsőrácegrespusztán Illyés Gyula.
Amikor egy nemzetközi írótanácskozáson, mint hozzászóló fellépett a szószékre és franciául elmondta az első mondatot, a széksorokban ülő franciák viharos tapsban törtek ki. Ez a külföldi nemcsak otthonosan, szépen beszélt franciául, hanem olyan hiteles hangsúllyal, olyan párizsi utcát idéző franciasággal, hogy aki csak francia volt abban a teremben egyszeriben szívébe fogadta.
Aztán élénken él emlékezetemben még egy másik jelenet is. 1978. január hatodikán történt, az Országház kupolacsarnokában. Ezen a napon adta át Cyrus Vance, amerikai külügyminiszter a hazatért Szentkoronát a magyar népnek.
Hosszú, vörös szőnyeg végén várták az állami vezetők: Lázár György miniszterelnök, Aczél György, a helyettese, Apró Antal, az Országgyűlés akkori elnöke. A szőnyeg két oldalán a meghívottak álltak. Például Varga Imre szobrász, Kocsis Zoltán zongoraművész és Illyés Gyula. Még csak nem is az első sorban, hanem, ha jól emlékszem, a másodikban. Amikor az amerikai külügyminiszter odaért, ahol Illyés állt, súlyos protokolláris hibát vétve, de emberileg végtelenül rokonszenvesen, lelépett a szőnyegről, átnyúlt a sorfalt állók között, és mielőtt az állami vezetőkkel találkozott volna, Illyéssel fogott kezet.  Szép jelenet volt.
Amúgy az a franciául beszélő, kitűnő megjelenésű, nagyon szép hangorgánumú, mértéktartóan elegánsan öltözködő férfi a magyar Dunántúlnak egy uradalmi pusztáján született, tizenegy éves koráig még kisebb városban sem volt, ifjúságától mindhaláláig úgy tartotta nyilván magát, hogy a puszták paraszti népének fia. Dacára ennek már tizenhat éves korában úgy tűnt ki a legifjabb költők között a budapesti munkások irodalmi igényű köreiben, mint aki háborgó szabad verseiben szakítani kíván minden népies hagyománnyal.
Ifjúkorától mindvégig sikeres költő volt, de nagyon jelentősek, kihagyhatatlanul jelentősek azok a prózai írásai, amelyekben sajátosan és igen költői nyelven elegyíti az önéletrajzot, a társadalomrajzot, a regényes emberábrázolást és a népnek, a puszták népének igazát kifejtő publicisztikát.
Csodálatos, istenáldotta verselő volt, költeményeit mondani is kellemes. Hangütése szerelemtől a mindennapok költészetén át a politikai indulatokig otthonos a líra témavilágában.
És még ezeken túl vérbeli, hatásos színpadi szerző is volt. Kitűnőek szatirikus vígjátékai, mint a burleszkszerű Tűvétevők, de legjellegzetesebb színjátékai a történelmi drámák, mint a Kossuth és Görgey történelmi szembenállását megjelenítő Fáklyaláng, vagy a középkori francia albigens eretnekek magasztosságát és bukását felidéző A tiszták. De alighanem legjobb drámája egy ragyogó újrafeldolgozás. Teleki László érdekes történelmi drámáját, A kegyencet úgy költötte újjá, hogy az eredetiből csak a szűk téma maradt meg, de a mű igazi  Illyés-drámává változott: a zsarnokság és a zsarnok kiszolgálásának nagyon is modern tragédiájává. És feltehetően erről jutott eszébe az eredeti mű szerzője, a kalandos életű és tragikus sorsú Teleki László. Az ő emberi képét és történelmivé emelkedő egyéni tragédiáját írta meg egy másik kitűnő drámájában, A különcben. Ez a darab önmagában is maradandó helyet biztosíthatna Illyésnek a magyar dráma történetében. Versei meg a magyar líra, prózai művei pedig a magyar epikai irodalom történetében.

Koszorú
Fölmagasodni
nem bírhatsz. De lobogsz még,
szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat
kígyóként a talaj szintjén iramítva - sziszegvén
néha a kíntól,
többször a béna dühtől, megalázott.
Elhagytak szellemeid.

Újra a fű közt, a
gazban, az aljban.
Mint évszázadokon át a behúzott
vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem
fáj fejem aggjai közt. A
nádkúpban remegő lányok közt, mialatt
átrobogott a tatár. A
szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak
néma ajak-mozgás mímelte a szót,
mert hangot sem tűr a török, mert
arcba csap ostor -:
most mutatod meg,
most igazán - nekem is, mire vagy jó,
most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek
kőharapó erejét.

Összemosolygás nyelve; a titkon
össze-világló könnyek nyelve; a hűség
nyelve; a föl nem adott hit
tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság
(percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság)
nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka,
összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska
nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert
gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert
nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú
főnök előtt habogó veterán
nyelve; a rendőrőrsön azonnal
fölpofozott gyanúsított
mélyebbről fakadó tanúság-
tétele, mint Lutheré;
kassai zúgárus, bukaresti cselédlány,
bejruti prostituált szüle-hívó
nyelve; köpések-
mosta, dühpírja-törölte
orcájú fiaid közül egy, íme:
szólni tudó más nyelveken is,
hű európaiként
mondandói miatt figyelemre,
bólintásra becsült más népek előtt is:
nem léphet föl oly ünnepi polcra,
nem kaphat koszorút
oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád
vinne, ne lábad elé
tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló
ajkad, fölnevelő
édesanyám.

1906. november másodika jó nap volt a filmtörténet naptárában: ezen a napon született Luchino Visconti. Ő 1936-ban Párizsban ismerkedett meg Jean Renoirral, aki döntő hatást gyakorolt rá, lényegében rendezővé tette. A harmincas évek végén csatlakozott az olasz antifasiszta baloldali értelmiséghez, részt vett a Cinema című folyóirat elméleti munkájában, haladó szellemű darabokat rendezett, aztán 1943-ban elkészítette a neorealizmus legjelentősebb előfutárát, az olasz tájat és a valóságot dokumentarista hűséggel megjelenítő Megszállottságot.
Azt követte a Vihar előtt, ez az epikus sodrású, a filmművészet kifejezőeszközeit kivételes eleganciával és tudatossággal felhasználó, elkötelezett alkotás, a neorealizmus egyik csúcsteljesítménye.
Mindazonáltal leghíresebb alkotása a Rocco és fivérei, mely kulcsműnek számít az alkotó életművében: egyszerre összegző, lezáró mű, és egyben egy új korszak nyitánya. A rendező annak idején folytatást képzelt a Vihar előtthöz, ám azt nem tudta megvalósítani, helyette készítette el a Roccót, amelyben a környezeti tényezők hangsúlyozása mellett az árnyalt lélekábrázolásról sem mondott le. Rocco és Vincenzo figurája sajátosan „dosztojevszkiji”, és ebből a szempontból a film a Fehér éjszakákkal (mely tényleg Dosztojevszkij regényéből készült) is rokonítható, de a bűn és bűnhődés ugyancsak dosztojevszkiji tematikája egyenesen a Megszállottságig vezet vissza. Az újszerűséget mégis elsősorban az jelentette, hogy Visconti egy család történetén keresztül mutatta be a társadalmi változásokat, azok hatását a mikrokörnyezetre. Ez a megközelítésmód a művész következő alkotásaiban vált különösen dominánssá. A Rocco és fivéreiben egyébként új tehetségekre figyelhetett fel a világ: Alain Delon, Renato Salvatori, Annie Girardot és Caludia Cardinale pályáján egyaránt meghatározó jelentőségű volt Visconti mesterműve.
 (Ugye, ugye? Micsoda névsor!)
Aztán következett 1963-ban A párduc, a Lampedusa remekmű nyomán készült nagyszerű film, majd a régóta dédelgetett terv, a Közöny, Albert Camus regényének adaptációja, melynek főszerepét Alain Delon egyéb elfoglaltságai okán  Marcello Mastroianni játszotta el. Mondjam, hál’istennek?
És még nem beszéltem semmit nagy kedvenceimről: az Elátkozottakról, a Halál Velencébenről, a nagyszerű Ludwigról és utolsó filmjéről, Az ártatlanról.

1911-ben ezen a napon született Odisszeasz Elitisz, Nobel-díjas görög költő, „a napfény költője”, ahogy hazájában nevezték. Hatással voltak rá modern irányzatok mégsem lett ezek képviselője. Maga vallotta 1972-ben: „Soha nem voltam tanítványa a szürrealista iskolának. Találtam benne néhány olyan elemet, amelyek alkalmazkodtak a görög fényhez. Az európaiak és a nyugatiak a sötétben az éjszakában találnak misztikumot, mi görögök ezt a fényben találjuk meg, ami számunkra abszolút.”
Magyarul A nappal születése című kötetében, illetve gyűjteményes munkákban olvashatók versei. Közülük is kiemelhető A bolond gránátalmafa című kötet, mely címét Elitisz egyik verséről kapta, és a borítóján a költő kollázsa látható. Elitisz ugyanis nemcsak költő volt, hanem festett, illusztrációkat és kollázsokat is készített.

A bolond hajó
Felékített hajó tart a nyílt hegyek felé
Zendül ,,húzd meg - ereszd el": manővereié

Fenyőtoboz-közökbe dobja ki horgonyát
Lüktetőn levegőzve tárja két oldalát

Fekete kő meg álom a vázszerkezete
Matróza ravasz tiszta a hajómestere

Múlt mélyéből időknek feltörvén érkezik
Tengernyi szenvedést rak és sóhajt rak ki itt

Fennszón ,,Krisztus-Uram" csak mind s mind csodálkozom
Íme e bolondhajón e bolondja hajón

Fut velünk évek óta és mégsem süllyedünk
Bár kapitány temérdek parancsolt már nekünk

Föl se vettünk vihart így ezernyi-mód futunk
Bármibe belemenjünk mindenen átjutunk

Fennen a bástya őre árbocunkkal halad
Egyre a Nap a minden-nap-áthatója Nap!
(Tandori Dezső fordítása)

1942. júliusában kezdődött meg az El-Alameinnél vívott első ütközet, melyben az Erwin Rommel vezette Afrika Korps és az olasz gyarmati hadsereg sikertelenül próbálta áttörni az Auchinleck, majd Montgomery tábornok által irányított egyiptomi brit védelmi vonalat. Az El-Alameinnél folytatott harcok 1942. november másodikán a szövetségesek javára dőltek el, akik ezzel megfordították a háború kimenetelét az afrikai hadszíntéren.

Két novemberi

November 1.
Napfél és éjfél.
Lélek a ködnek foglya.
Eső hull, eső hull, mint
csillagok könnye, ha folyna.

***   ***   ***

Tizenhét szótagnyi november
November van. Már
aludni tért a vén fa
avarágyában.

November elseje van

E nap Mindenszentek ünnepe, november másodika meg halottak napja a keresztény világban. A Festum omnium sanctorum a katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja, a protestantizmus az elhunytakról emlékezik meg ebből az alkalomból.
Az ezt követő halottak napja egyházi ünnepből vált fokozatosan általános népi megemlékezéssé.
A IV. században Szent Efrém szíriai egyházatya és Aranyszájú Szent János már tudott Mindenszentek ünnepéről, amelyet május tizenharmadikán, illetve a pünkösd utáni első vasárnapon ültek meg. (E vasárnap neve a görög egyházban ma is Szentek Vasárnapja, és az ortodox keresztény egyház ekkor tartja a Mindenszentek napját.)
Nyugaton 609-ben (más források szerint 610-ben) jelent meg először, amikor május 13-án IV. Bonifác pápa a római Pantheont Szűz Mária és az összes vértanú tiszteletére szentelte fel.
Az ünnep még a VIII. században május tizenharmadikáról november elsejére tevődött át, valószínűleg azért, hogy ezzel a kelták régi, népi újesztendejét megszenteljék.
(A kelták november első napjaiban emlékeztek az elhunytakra különböző halotti áldozatok bemutatásával, és november első napja egyben az év kezdetét is jelentette.)
Utóbb általános szokás lett, hogy Mindenszentek napján rendbe teszik, és virággal díszítik a sírokat, amelyeken gyertyát gyújtanak a halottak üdvéért: ebből lett a halottak napja.
A katolikus egyházban a Mindenszentek utáni nap (november másodika (ha az vasárnap, akkor harmadika)) a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja.
Általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a „halottak estéjén” rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének.

Ma a Nap Budapesten 6:28 perckor kel, 16:27-kor nyugszik, a Fény időtartama már csak kilenc óra ötvenkilenc perc. A francba!
A Vénusz ma van legnagyobb keleti kitérésében, 47,1 fokra a Naptól, éspedig a Kigyótartó csillagképben.
Más naptárakba kukkantva azt látjuk, hogy az 5774. marchesván havának 28., illetve a 2557. év áshvina hó hetedik napja van. (Az egyik a zsinagógai, a másik a buddhista kalendárium szerint.)

Egyébként pedig,
1335. november első napján Károly Róbert magyar, Kazimir lengyel és János cseh király Visegrádon szövetséget kötött, mely Bécs árumegállító jogát volt hivatva kivédeni. Nagy valószínűséggel ez volt a világtörténelem első „csúcstalálkozója”.

1512-ben ezen a napon láthatta első ízben a nagyközönség Michelangelo csodáját, gyönyörűséges freskóit a vatikánbéli Capella Sistina (Sixtus-kápolna) mennyezetén és falain.

1611-ben november elsején nagyon-nagyon kedvemre való dolog történt: a londoni Whitehall Palace-ban bemutatták Shakespeare A vihar című remekét, mely számomra  legkedvesebb műve a zseninek. Igaz, volt ebben rossz dolog is, amit persze még nem lehetett tudni akkor – bár épp lehetett volna, ha valaki alaposan figyel Prosperóra -, nevezetesen, hogy ez lett Shakespeare utolsó műve.

1755. november elsején délelőtt sújtott le Lisszabonra a történelem egyik legpusztítóbb földrengése, mely – a kataklizmát kísérő tűzvésszel és szökőárral együtt – szinte teljesen elpusztította a portugál fővárost. Becslések szerint a földrengés összesen 100 000 áldozatot követelt, akiknek többsége a porig rombolt portugál fővárosban lelte halálát. Lisszabonban a katasztrófa után még hat napon át pusztított a szörnyű tűzvész, aminek eredményeként a metropolis kilenctizede teljesen megsemmisült.  Oly nevezetes katasztrófa volt ez, hogy még Voltaire is megemlékezett róla a Candide-ban:
„De alig értek a városba, siratva jótevőjük halálát, amikor a talpuk alatt remegni érezték a földet; a tenger tajtékzó hullámzással nőtt és dagadt a kikötőben, s az ott horgonyzó hajókat egykettőre összetörte. Az utcákat s a köztereket egyszerre tűz és hamu borította, hirtelen kelt forgószelükben a házak sorra düledeztek, a háztetők leomlottak, s az alapzatok széthullottak; s a romok legalább harmincezer különböző korú és nemű lakost temettek maguk alá.”

1757-ben november elsején született Antonio Canova, az itáliai klasszicista szobrászat  legjelentősebb képviselője. Művei kicsit hűvös, mégis könnyed, életközeli,olykor  szentimentális szépséget árasztanak. A barokk pompájától és a rokokó túlfinomultságától elfordulva inkább a görög és a római antik művészet kiegyensúlyozottsága és egyszerűsége vonzotta. Velencei tanulmányévek után Rómába költözött, időnként Párizsban tartózkodott, ahol Napóleonról és családjáról készített  eszményített műveket. A legismertebb ezek közül a Napóleon nővérét, Pauline Borghesét Pihenő Vénuszként ábrázoló márványalakja. Elismerést szerzett még Ámor és Psyché című mitológiai márványalakjaival és XIV. kelemen pápa számára készített síremlékével.

1801-ben ezen a napon született Vincenzo Bellini, olasz zeneszerző, elsősorban operakomponista. Gyerekkorában szülőföldjén, a szicíliai Cataniában ismerkedett meg az Etna lejtőin élő emberek népzenéjével, ebből három dolog befolyásolta a későbbiekben művészetét: először is a dallamok improvizációja, másodsorban a dallamok monotonitása, harmadsorban pedig a szicíliai duda zeneisége.
Első, nagyon ifjan írt operája sikerének köszönhetően Bellini szerződést írt alá egy, a milánói La Scalában bemutatandó operáról, ez volt A kalóz.
E műben már megalkotta saját operastílusát a zeneszerző:  a zenedrámai cselekmény legfőbb hordozója a bensőséges, kifejezésteljes dallamosság, a dallamépítkezés klasszikus szimmetriáját belső hév feszíti, ami a soha nem öncélú, gazdag díszítésekben is kifejezésre jut. Áttöri az áriák és "énekbeszédek" hagyományos rendjét és egyéni módon megkomponált zenei együttesekké formálja őket, minden korábbihoz képest megnövelve így drámai szerepüket. Bellini a lélektani ábrázolás nagymestere, nála a jelenetek hangulata, atmoszférája, drámai kibontakozása áll előtérben.
Életművének csúcsa a Scala színpadán 1831-benbemutatott Norma című operája. Sikerét bizonyítja, hogy a következő években Európa szinte minden nagyobb operaházában bemutatták.

1845. november elsején született Teleki Sámuel, utazó, földrajztudós. Debrecenben tanult, majd a göttingeni és a berlini egyetemen temészettudományi tanulmányokat folytatott. 1886-ban expedíciót szervezett az akkor még fehér foltnak számító egyenlítői Kelet-Afrikába. Kísérőként Ludwig v. Höhnel sorhajóhadnagyot választotta. Az expedíció összeállítása és felkészítése Zanzibárban történt, innen indultak Kenya partjai felé. Mintegy 300 teherhordóval kezdték meg a másfél éves kutatóutat, melynek eredményeként 3000 kilométeres, jórészt ismeretlen tájakon áthaladó útszakasz térképeztek fel, felfedezték a Rudolf- és a Stefánia-tavat, valamint a Teleki-vulkánt. Nemcsak a hazai, hanem az egyetemes fotótörténet szempontjából is páratlan értékű fotódokumentáció készítettek, és
tekintélyes tárgyi etnográfiai anyag gyűjtöttek, amely a Néprajzi Múzeum afrikai gyűjteményének alapját képezi.
Teleki később is tett nagy utazásokat: 1893-ban Indiában és az indonéziai szigetvilágban járt, majd visszatért Afrikába és újra eljutott a Kilimandzsáróhoz. A Kilimandzsáró és a Kenya hegyeken 5000 m feletti magyar magassági rekordokat állít fel és csak kísérőinek betegsége miatt kényszerül visszafordulni.

1884-ben ezen a napon jelölte ki a washingtoni Nemzetközi Meridián Konferencia egyetlen,  egységes kezdő hosszúsági körként a greenwichi brit Királyi Obszervatóriumon áthaladó délkört. Egyben hozzá kötötték viszonyítási alapnak a greenwichi középidőt (GMT), és időzónákra osztották a Földet.

1896-ban e napon rendeztek első alkalommal hazánkban focimeccset, a Budapesti Torna Club két csapata között. A meccset a BTC nyerte.

Az SZKP XXII. kongresszusának határozata szerint, a desztalinizálás második hullámaként, Joszif Visszarionovics Sztálin holttestét 1961-ben ezen a napon kiakolbólították a Vörös téren álló Mauzóleumból. Sztálin temetésén még egymást taposták az emberek, mert utoljára látni akarták a „népek vezérét”. Nyolc évvel később már közel sem kísérte ekkora felhajtás a generalisszimusz újratemetését. Október utolsó napján a díszszemle próbájára hivatkozva a rendőrség megszállta a Vörös teret és az oda vezető utcákat. Amikor besötétedett, a katonák elkezdtek sírt ásni a Kreml falánál. Álcázásként állványokkal lezárták a mauzóleum mögötti teret, hogy senki ne láthassa a munkát. Senki, még Sztálin rokonai sem vehettek részt az újratemetésen.