Közelgő október krónikája

A hónap elején még tizenegy óra negyven, közepén tíz óra és ötvenhárom, a hó utolsó napján már csak tíz óra öt perc lesz a nappal időtartama. És még a téli időszámítás is ránk köszönt huszonnyolcadikán. Sötétülő napok jőnek!
A Hold tizenötödikén tizennégy órakor újul meg a Szűz csillagképben, és teliholddá érik huszonkilencedikén, huszonegy órakor, a Kosban.
Huszonegyedikén éjjel az Orion felé kell szemlélődni, mert az Orionidák meteorraj hosszan elhúzódó sűrűségi maximuma várható! Köznapian szólva: szép „csillaghullás” lehet.
Huszonegyedikén tizenegy órakor együttállásban lesz a Nap és a Szaturnusz. Ezt persze látni nem fogjuk (délelőtt tizenegyről van szó), csak asztrológiai szempontból érdekes.
Ha érdekes, Akinek érdekes.
Tizenhetedikén kezdődik az 5773. zsinagógai év marchesván, huszonkilencedikén a 2556. buddhista év ashvina hava.

Ünnepelni én a következő napokat fogom a részletes, napi krónikákban: elsején a Zene Világnapját és Hajnalkám - rövid ideig tartó - hazatérését.
Másodikán Mahátma Gandhira gondolok majd, születésének 143. évfordulóján, hetedikén egy kedvenc velencei festőmre, Canalettóra.
Negyedikén az Állatok Világnapja lesz, igen fontos nap.
Hetedikén Halász Judit művésznő – nem mondom meg, hányadik, mert úgysem hihető – születésnapját is ünnepelni fogom.
Nem ünnep - mi több, gyásznap - lesz, de rágondoloknap lesz hatodikán, a Vértanúk Napján.
Kilencedikét majd John Lennonnak, tizedikét Giuseppe Verdinek szánom.
Tizenegyedikén legkedvesebb Feleségem – egy volt – születésnapját ünneplem meg, ki a Sors különc játéka folytán ugyanazon a napon született, mint egy kedves, volt tanítványom, persze más évben.
Tizenkettedike részint Amerika fölfedezésének a napja, részint kedvenc Festőmé: Gulácsy Lajosról is megemlékezem majd.
Aztán Deák Ferencre és Arthur Millerre is egy napon gondolok: tizenhetedikén.
Jó ideje próbálják ilyen-olyanok elvenni tőlem a Szép Ünnepnapot, de én nem hagyom magam: huszonharmadika mindig Ünnep volt és Ünnep is lesz a lelkemben, meg a krónikában.
Megemlékezem még Zichy Mihályról (tizennegyedikén), Balassi Bálintról (huszadikán), Liszt Ferencről (huszonkettedikén), Picassoról (huszonötödikén).
És – persze – a majdnem mindennapi krónikában Másokról is, szép rendben: Dayka Margitról, Rotterdami Erasmusról,Steindl Imréről, hogy csak néhány példát mondjak október szülötteiből.

Velence fényei, árnyai

Emlékére annak, hogy 494 évvel ezelőtt született a Festő

1564. május harmincegyedikén – szombati napon, alkonyattájt – a velencei Scuola San Rocco testületének elnökségi tagjai elégedett arccal ültek gondoláikba a rio del Chiovere zöld vízének partján, hogy hazaringattassák magukat, vagy indultak gyalogosan a hasonló nevű fondamenta Chioverén, hogy otthonaikba térjenek. Ezen a nevezetes napon határozat született arról, hogy a tekintélyes testület Tanácskozótermét szépséges mennyezeti freskókkal kelljen földíszíteni.
Az elkövetkező napokban az elnökség titkára sokat talpalt Velencében, sok időt töltött el, hogy különböző festők bottegáiban tárgyaljon azokkal.
Járt Paolo Caliarinál, Andrea Schiavonénél, Stefano Salviatinál (hozzá Muranóig kellett hajóznia a derék titkárnak), Taddeo Zuccarónál, és fölkereste a negyvenéves Jacopo Robustit is, akit velence-szerte Tintorettónak neveztek már, apja foglalkozása után.
Mindegyiküket arra kérte föl a titkár, hogy mihamarabb mutassanak be vázlatokat, ha szeretnék a megbízatást megkaparintani.
Eltelt néhány hét, a festők mindegyike lázasan dolgozott kartonjain, amit majd bemutathat a tekintélyes bizottságnak; Tintoretto is dolgozott, keményen dolgozott.
Lefizette a San Rocco szolgáit, teremőreit, megszerezte a mennyezet pontos méreteit, az sem zárható ki, hogy cinkosokra lelt a Banca e Zonta köreiben is; titokban dolgozik.
Eltelik egy hónap, és június huszonnyolcadikán az öt festő bemutatja kartonjait a Szent Rókus céh elnökségének.
Amikor Jacopóra kerül sor, mintha a mennydörgős istennyila csapna be: a festő létrára mászik, a mennyezetről leemeli a kartont, és az Elnökség feje fölött káprázatos festményt leplez le, mely már a helyén van, készen. A terem fölmorajlik, Jacopo magyarázkodik: „Egy vázlat mindig félreérthető; ha már itt voltam, jobbnak láttam, hogy a kép egy részletét egyenesen a mennyezetre fessem. Ha azonban önöknek nem tetszik a munkám, akkor ne fizessenek semmit, ajándékba adom.”
Látva a tanácsnokok elképedt arcát, hozzáteszi: „Nem, nem önöknek, hanem Szent Rókusnak, a védőszentjüknek, amiért oly sokszor megsegített nagy szorultságomban…”
Ezzel a mondattal behúzta a csőbe a derék testületet; a céh alapszabályzata tiltotta – és ezt Robusti jól tudta -, hogy kegyes adományokat visszautasítsanak. Más nem maradt, mint hogy bejegyezzék a Scuola nyilvántartásába a következőket:
„A mai napon alulírott Jacopo Tintoretto egy falfestményt ajándékozott nekünk, ellenszolgáltatásra nem tart igényt, ellenben kötelezettséget vállal rá, hogy a munkát, a mennyezet teljes kifestését megfelelő időben befejezi; ezért 100 dukátot fogunk kezébe olvasni. Alulírott ezennel kielégítettnek nyilvánítja magát.”
Az alulírott pedig alulra odabiggyeszti: „Én, Jacopo Tentoretto, festő a fentírtakkal elégedett vagyok!”
Elégedett? Contento?
Úgy ám!
Az adomány pánikot kelt vetélytársai között, és megnyitja előtte a Scuola minden ajtaját, hatalmas, szabad falakat szolgáltatnak ki ecsetje zsenialitásának, és végül száz dukát évjáradékot biztosít számára.

Nekünk, utókoriaknak, bizonyára kevéssé érthető, hogy ugyan, miért kellett Jacopo Tintorettónak efféle trükkös galádsághoz folyamodnia?
Hisz mi úgy látjuk ma Őt, mint a 16. század második felének, a korai barokk festészetnek legnagyszerűbb alakját.
Tudni kell: ez a kép bennünk, és az a kép, melyet még életében festett a művészről szülővárosa, szűnni nem akaró ellenségeskedésről árulkodik.
És ha nincs is túl sok adatunk minderről, a dózsék Városa beszél; a dózsék Városa tudatja velünk, hogy nem szenvedhette híres fiát. Miért? Tán túl magasra nőtt ennek a kelmefestőnek a névtelen fia? Talán túl sok irigye támadt?
Velence nem mond erről semmit, csak sejtet, sugalmaz, elharapva a mondat végét.
Nem egyszerű, nyílt ellenszenv volt ez, nem. Hűvös, mogorva tartózkodás, szétfolyó gyűlölet, mint a tengerpart homokja. Alattomos, minden irányból körbeálló, fenyegető elutasítás.
Miközben százak, ezrek csodálják titokban Jacopo képeit, soha egy jó szót senki hozzá nem szól, dicséretét senki nem zengi. Százak és ezrek csodálják káprázatos koloritját, de mintha összeesküvők lennének: hallgat minden nézője.
És ez bőségesen elegendő ahhoz, hogy Jacopo Tintoretto föladja a harcot ezerfejű ellenségével; kimerül, és majd legyőzötten hal meg: lényegét tekintve ez volt élete, pályafutása.

Pedig nem így kezdődött, nem ám!
(Tudom én, már hogyne tudnám: minden történet e világon jól kezdődik, és rosszul végződik, és minden rosszul végződő történet csak még rosszabbul írható meg.)
De Velence odasúgja nekem, hogy a kezdet kezdetén már kódolva volt a rossz végzet: Jacopo tizenkét esztendős mindössze, amikor Tiziano műhelyébe áll festőinasnak. Kicsit hallgat a történet, aztán azt halljuk, hogy már nincs ott. Velence azt suttogja, hogy az agg Maestro féltékenységből zavarta el magától, amikor megsejdítette, hogy az az inas idővel különb lehet nála.
Lehet, nem zárom ki a lehetőséget, de épp úgy lehet egészen más magyarázat is.
Chi sa?
Nyolc évre minden esetre Jacopo Robusti elvész kíváncsi tekintetünk elől, hogy aztán húsz évesen, teljes fegyverzetében bukkanjon elő újra, mint Pallasz Athéné atyja fejéből.
A dózsék Városa azt akarja elhitetni velünk, hogy autodidakta módján képezte magát festővé.
Kérem szépen: kérem szépen!
Ez lehetetlen!
Akkortájt, a tizenhatodik század elején, a festészet inkább volt kissé szertartásos  hókuszpókuszok, rítusok szövevényétől nehézkes mesterség, mint művészet.
Inkább volt szakmai előírások, hagyományok, műhelytitkok megtanulásának, mint született tehetségnek függvénye. Minden amellett szól tehát, hogy az inaskodás társadalmi kötelesség, mesterségbeli szükségszerűség volt: bizonyos lehetsz abban, olvasó, hogy Jacopo Robustinak is inaskodnia kellett!
De a kortársak erről hallgatnak: hallgatásuk a zavarodottság jele. Képtelenek összeegyeztetni a fiatal festő váratlan hírnevét és kiközösítését, hát inkább fátylat borítanak arra a nyolc évre.
Mindegy: legyünk bizonyosak abban, hogy Jacopo Robusti Tintoretto nyolc éve valakinek a műhelyében festőtanoncként telt el; hogy kiében? Mit számít az?
Egyet tudhatunk bizonyosan: nem Tiziano műhelyében.
További tény, hogy amikor húsz esztendősen, immár festőként jelenik meg, akkor mindent tud, és jelentős sikereket arat. Akkor még Velence szereti és dédelgeti.
Amúgy jó pillanatban érkezik.
Paolo Caliari még csak tíz éves kölök, Tiziano hatvankét éves agg: az ismeretlen fiú és a lassan halálba hanyatló között sok jó festő akad, de Tintoretto az egyetlen, aki zseninek, kiválónak ígérkezik.
Korosztályában mindenképp vetélytárs nélkül áll, szabad a pálya előtte, és a kezdet lendülete viszi is előre még jó néhány évig.
Csakhogy Tiziano szívós életerőről tesz tanúbizonyságot, és a babérjaira pályázó Tintorettóval szemben minden módon jelét adja gyűlöletének. A vén festőkirály oly gonosz, hogy hivatalosan kijelöli utódját - mint sejteni lehetett - Paolo Veronese személyében. Ez egy pofon, aztán jő a másik. Pietro Aretino korábbi jóindulata neheztelésre fordul. E két tekintély vélekedése elegendő ahhoz, hogy a kritikusok ugatása hol itt, hol ott csípjen, harapjon és rikácsoljon: a közvélemény pedig könnyen hajlítható, kezdődik Jacopo módszeres elhallgatása, negligálása.
Amikor megfesti élete tán legnagyobb művét a Szent Márk megmenti a rabszolgát címűt, amelybe élete minden tehetségét beleadja. Siralmas eredmény: kortársai bámulják, de meg is botránkoznak a kép színvilágán, merész perspektíváján.
Velence a hallgatást választja: sem bámulatuknak, sem meghökkenésüknek nem adnak hangot: a csönd pedig nyúlós, nyirkos akasztókötélként fojtogatja ettől kezdve a festőt.

Az igazi fordulat 1548 után jövel: addig vele, aztán ellene az istenek.
Addig mosolygósabb arcát mutatta Jacopo, aztán önmagává válik, azzá a dühöngő, csínyeskedő, üldözött törvényenkívülivé, akit Tintorettónak ismerünk.
Addig legfeljebb annyit tudunk róla, hogy megfeszített iramban dolgozik, aztán elszántsága dühvé fokozódik.
Addig örömből festett, aztán eszeveszett tempóban. Nyilvánvaló: produkálni akar, szüntelenül produkálni, eladni minél több képet, mert vásznainak, freskóinak számával akarja legyőzni vetélytársait, ellenfeleit, rést ütni a szörnyű csönd, a hallgatás falán.

Így kerülhetett sor a bevezetőben leírt nevezetes galádságára, melyet egyébként 1571-ben szó szerint megismételt a Dózse Palotában, amikor a Signoria emléket akart állítani a lepantói ütközetnek. Vázlatpályázatot írtak ki hát, hová Tintoretto egy kész képét viszi, és nagylelkűen odaajándékozza a Palotának.
A Signoria művét hálás szívvel elfogadta.
Kevés idő múlva aztán Tintoretto benyújtotta a számlát…

Szeptember huszonkilencedike van

1518. szeptember huszonkilencedikén született Jacopo Tintoretto avagy Robusti. (Apja kelmefestő volt Velencében, innen való a Tintoretto melléknév, amelyen bevonult a Halhatatlanok körébe.)
Alig vitatható, hogy Ő volt a manierista festészet legnagyobb Mestere. A reneszánsz kompozíciós törvényeinek alkalmazása még a korábbi korhoz kötik, de a merész rövidülések, a szenvedély, a döbbenetes fény-árnyék hatások már a manierizmusra utalnak, és Tintorettót a barokk előfutárává teszik.
Festészetet Veronese és Bordone műhelyében tanult, majd dolgozott Tiziano mellett is, ám ez utóbbi hamar elbocsátotta õt műhelyébõl. Az okot – féltékenység – csak sejthetjük, minden esetre  Tiziano és Tintoretto közti ellenszenv soha nem oldódott fel.
Tintoretto kizárólag Velencének dolgozott, ízig-vérig veneziano volt.
Korai korszakában a firenzei manierizmus mestereit követte, Michelangelót és Sansovinót: utóbbitól leshette el a keresztkompozíciós szerkesztést és az alakábrázolást, melyet sikeresen alkalmazott egyéni kifejezésmódjában. E korszak legérettebb képe a velencei Accademián található Szent Márk csodája. Chiaro-scurója, bravúros rövidülés-ábrázolása valamint belső izgalma a manierizmus egyik fő alkotásává teszik e képet.
Az ötvenes, hatvanas években egyre inkább felerősödtek Tintoretto alkotásaiban a már említett manierista vonások: a merész átvágásos kompozíció, a színek erősségének fokozása, a sötét- világos kontraszt, a léptékváltás. Mindennek kimagasló példája a Zsuzsánna és a vének meg a velencei Scuola di San Marco részére festett Szent Márk holttestének elszállítása és – nagyon nem utolsó sorban - a Szent Márk megment egy szaracént című képei.
A nyolcvanas évektől műhelye segítségével nagyméretű képeket festett a Doge-palotába,  ide készült a világ egyik legnagyobb pannója (nagyméretű vászonra vagy farostlemezre festett kép), a Paradicsom.
Utolsó műveit a velencei  San Giorgio Maggiore részére festette: Krisztus sírbatétele, Utolsó vacsora, Mannaszüret.
Nagyon szeretett alakját egy elbeszélésben igyekeztem megörökíteni, ezt ma – születése ünnepnapján – ismét és pofátlanul fölteszem Vojtina blogjába.

1547. szeptember huszonkilencedikán született Miguel de Cervantes Saavedra.
2005-ben szerte a világon megünnepelték egy éppen 400 éves regény születését: 1605-ben kelt életre Don Quijote, a búsképű lovag, akinek kalandjai világhíressé tették a korszakalkotó regény íróját, kinek élete ugyancsak tele volt kalandokkal és regénybe illő eseményekkel.
1571-ben Lepantónál, a kor igen népszerű hadvezére, Don Juan d'Austria mellett részt vett a Győzhetetlen Armada tengeri ütközetében, amelyben a spanyoloknak sikerült megállítani a törökök terjeszkedését. Ekkor úgy megsebesül, hogy bal karja egész életére béna maradt. Felépülése után újra katonának áll, és most egy afrikai expedíció részese lett, de ez alkalommal kalózok fogságába került, akik eladták rabszolgának. Szökése nem sikerült, végül családja váltotta ki a keserű raboskodásból.
Már fogsága idején is több elbeszélést ír, és visszakerülve Spanyolországba, figyelme egyre inkább az irodalom és a színház felé fordult. Azonban bármilyen szívesen szentelte volna életét a versek és drámák írásának, jövedelmező állás után kellett néznie, ezért vállalta az adóbehajtás nem éppen poétikus feladatát. De csakhamar elszámolási gondjai támadtak, és emiatt börtönbe csukták. Az újabb fogság, az előző raboskodásához hasonlóan, irodalmilag ugyancsak termékeny lett: ekkor kezdett bele a Don Quijote első részének megírásába, amely azután, írója ötvennyolc éves korában, hamarosan megjelent. A kezdeti vegyes fogadtatást hatalmas siker követte, és az egyre szélesebb olvasóközönség körében még olyan vállalkozó szellemű is akad, aki folytatást ír a regényhez. Ez az “irodalmi kalózkodás” arra késztette Cervantest, hogy ő maga fejezze be az elmés nemes történetét addig a pontig, a főhős haláláig, ahonnan tényleg nem lehetett folytatni.
Ez a második rész 1615-ben látott napvilágot, a következő évben – Shakespeare-rel egy napon - írója elhunyt.
A Don Quijote megjelenése után nem kellett hosszú időnek eltelnie, hogy kiderüljön: nem lovagregényről van szó. Cervantes ugyanis megsemmisítő szatírájával végső csapást mért a divatos módit utánzó történetekre: ez a mű, ahogy az irodalomtörténet besorolja, a lovagregények paródiája, és egyben a regénynek, mint műfajnak történetében az egyik fő mérföldkő.

Miguel de Cervantes: Itt nyugszik...
Itt nyugszik Don Quijote de la Mancha,
vitéz, kóbor lovag volt ő, mig élt.
Mellette nyugszik jó dárdája, pajzsa,
kegyelmet soha senkitől se kért.

Az elmúlás se győzött e vitézen,
mert híre messzi századokra száll...
Igaz, hóbortos volt ő életében,
de végül bölccsé tette a halál.

Hóbortos volt, akár mindannyian,
kik többre s jobbra vágyunk itt e földön,
s halálunkig nem hagyjuk annyiban.

Legyen testének könnyű lent e börtön,
e sír! a szép erdők, mezők helyett.
Gondoljunk rá e néma hant felett.
(Radnóti Miklós)

Ma 100 éve – 1912. szeptember huszonkilencedikén – született Michelangelo Antonioni, az én – nagyon is jól ismert – szubjektív értékítéletem szerint a második legjelesebb olasz filmrendező,  Federico Fellini mellett. A negyvenes évek elején az alakuló neorealista csoport körül téblábolva kezdett el filmkritikákat írni a Cinema című folyóiratban, de onnan haladó nézetei miatt hamar távoznia kellett. (A lap Vittorio Mussolininek, a Duce fiának irányítása alatt állt.) De addigra Antonioni már véglegesen a filmhez pártolt.
 1950-ben készítette első játékfilmjét Egy szerelem történetét, de a nagy szakmai áttörést az 1955-ben készült A barátnők hozta meg számára. Igazi hangját viszont az 1950-es évek végén találta meg az olasz polgári lét kiüresedésének ábrázolásával. A mai napig egyik legnagyobb remekművének tekintjük A kalandot, de én ide sorolnám a Kiáltást is.
Nagy hatású viszont Az éjszaka és a Vörös sivatag volt. Ez utóbbinak neurotikus hősnője, a feledhetetlen Monica Vitti láthatóan számos válságot megélt már, és a film azt vizsgálja, hogy miként próbál önmagára találni abban az őt körülvevő érzelmi sivárságban, melyet a rideg iparváros nyomasztó képei is hangsúlyoznak. A mű Antonioni első színes filmje volt, s benne a Mester azzal próbálkozott, hogy dramaturgiai funkciót adjon a színeknek. Az emberi kapcsolatok válságának bemutatásában Antonioni oly messzire jutott ezekkel a filmekkel, hogy utánuk már csak vagy önismétlések, vagy új utak, új témák következhettek.
 A 60-as évek második felét jellemző ellenkulturális mozgalmak olyan irányadó filmjeit készítette el, mint a zseniális Nagyítást majd a Zabriskie Pointot.
A Nagyítás a hatvanas évek végének kultuszfilmje lett, jómagam is húsz éves korom körül láttam először, és aztán, ki tudja még, hányszor? Sok jelenetét – ha nem mindet – mai napig föl tudom idézni. A Fellini stílusára emlékeztető, film végi pantomimes jelenetet a filmtörténet legnagyszerűbb képsorai között tartom számon, és azt hiszem, nem vagyok egyedül.
Hasonlóan vagyok – vagyunk? – a Zabriskie Point csodálatos szeretkezési jelenetével, és a film záró képsoraival, az „amerikai álom” sokszoros szétrobbantásával.
1975-ben született Antonioni utolsó, igazán nagy filmje, a Foglalkozása riporter. A külsőségek a Nagyításra emlékeztetnek, a szinte krimibe illő a szituációval, amiből azonban Antonioni megint csak egy ember belső válságának történetét bontotta ki.
Itt is volt filmtörténeti újdonság: emlékeztek az utolsó, már-már idegesítően feszültségteli utolsó, majd tíz perces beállításra?
A Mester 2007. július harmincadikán ment el közülünk, a sors különös kártyaverése folytán Ingmar Bergmannal egy napon.

http://alanyeset.blogspot.hu/2011/06/antonioni-nagyitas-teniszjatszma_9.html

Szeptember huszonnyolcadika

Ma Szent Vencelnek, Csehország védőszentjének ünnepe van, egyszersmind a cseh állam alapításának ünnepnapja is. Vencel 935-ben szeptember huszonnyolcadikán halt vértanúhalált.
A cseh Premysl uralkodóház gyermekeként született 903- ban vagy 905-ben, és 922-ben vette át Csehország vezetését. Politikájában arra hajlott, hogy a nyugati kultúrából minél többet át tudjon plántálni országába: Nyugatról jött papokkal és szerzetesekkel népesítette be udvarát, akik magukkal hozták a német királyság kormányzásának mesterfogásait is. A nyomor és műveletlenség enyhítésén fáradozott. Egyházalapításai a kereszténység terjesztésével együtt a műveltség terjedését is széles körben elősegítették. Egyházpolitikájában a clunyi reform mellé állt, és szerette volna elérni, hogy a még meglevő pogányság végleg eltűnjön. Magánéletében példás keresztény volt: ítéleteiben igazságos, felebarátai iránt irgalmas, önmagával szemben szigorú.
Az általa alapított templomok szentelési évfordulóját rendszerint a helyszínen ünnepelte. Népe örömmel vette szent királya vezetését, ellenségei azonban annál inkább kifejezték  gyűlöletüket. A pogányságot még mindig ápoló és féltő párt egyre növekvő haraggal látta, hogy Vencel keze nyomán a kereszténység tért hódít és megerősödik, és Vencel öccsében, Boleszlávban találta meg a vezért, aki örömmel kapott a lázadók által fölkínált hatalom után, így végül oka lett testvére meggyilkolásának is. Vencelt halála után vértanúként tisztelték nemcsak Csehországban, hanem hamarosan egész Európában is. Holttestét még I. Boleszláv uralkodása alatt vitték át Prágába, az általa alapított Szent Vitus- templomba. A csehek nemzeti patrónusként tisztelik, sőt Szent Vencel családjának tekintik magukat, és Vencel koronája a nemzet szimbóluma számukra.

A hagyomány szerint Kr.e.551. szeptember huszonnyolcadikán, a Shan-dong tartománybéli Zou városában megszületett Kung Fu-ce, avagy Konfuciusz. Tudós volt, aki az ókori hagyományokat tiszta és hamisítatlan formában akarta átadni az utódoknak, és morálfilozófus volt, aki mind az egyén élete, mind az állam kormányzása számára örök normákat tanított.
Kung Fu szemben állt a taoizmussal, bár az ő világképének középpontjában is a Tao, az Út áll. Felfogása, létnézete szerint azonban a taónak nincs mágikus ereje, ám a tao végzetszerű hatalom, amelyet emberi erő nem befolyásolhat. A tao az emberi magatartást is megszabja. Kívánatos vonásoknak tartotta: a jóságot, igazságot, fegyelmezettséget, értelmességet és őszinteséget.
A Mester – mint minden valamirevaló Mester vagy vallásalapító – nem írta le tanításait, utóbb a tanítványokkal folytatott beszélgetéseit gyűjtötték össze maguk a tanítványok, így keletkezett a Lun jü (Beszélgetések és mondások).

A mester mondotta: "aki tanul és a tanultakat állandóan gyakorolja is, vajon nem lehet-e megelégedett? Akinek messzi földről jött barátja akad, vajon nem örülhet-e? Akiben nem él harag amiatt, hogy az emberek nem ismerik, vajon nem nemes ember-e (kün-ce)?"
A mester mondotta: "A fiatal ember otthon tisztelje a szüleit (hiao), házon kívül tisztelje az idősebbeket (ti), legyen figyelmes és szavahihető, szeresse a sokaságot (csung), de bizalmas viszonyban legyen az emberségesekkel (zsen). Ha így cselekszik, és még marad ereje, akkor azt tudományokra és elméjének ékesítésére (hio wen) fordíthatja."
A mester mondotta: "Ha a nemes ember (kün-ce) nem komoly, akkor nincs is tekintélye, és amit tanul, az nem erősödik meg benne. A legtöbbre a hűséget és szavahihetőséget kell becsülni, nem szabad olyanokkal barátkozni, akik nem érnek annyit, mint mi, és ha hibázunk, nem szabad félni attól, hogy kijavítsuk."
A mester mondotta: "Sose búsuljatok, hogy az emberek nem ismernek benneteket; azon búsuljatok, hogy ti nem ismeritek az embereket."
A mester mondotta: "Ha a népet rendeletekkel kormányozzák és büntetésekkel tartják féken, akkor ki fogja játszani (a büntetést), de a szégyent nem fogja ismerni. Ha az erénnyel (tö) kormányozzák és a szertartásokkal tartják féken, akkor ismerni fogja a szégyent és mindig egyenes lesz."

1213. szeptember huszonnyolcadikán történt az, ami Katona József Bánk bánjában is olvasható, csak hát egész másként történt. Az 1205-ben megkoronázott új király – II. András - helyett az új királyné keltett nagy visszhangot az országban. Gertrúd ugyanis merániai rokonai között nagylelkű adományokat osztott ki, az „új berendezkedés” keretei között egész vármegyék kerültek eladományozásra. Ez haragot szült az országban, hiszen ezeket az adományokat a királyné idegen származású rokonai kapták meg. 1213. szeptember 28-án a pilisi erdőkön áthajtató királyné hintóját megtámadó Péter ispán, valamint a Kacsics nembeli Simon – a „békétlenek” - megölték Gertrúdot. Bánk ott sem volt. II. Andrásnak azonban a ránehezedő országos nyomás miatt nem volt lehetősége a büntetésre, és csak Pétert (Peturt) végeztette ki.

1573. szeptember huszonnyolcadikán született Caravaggio, azaz Michelangelo Merisi, az itáliai manierizmus, valamint a XVII. század eleji naturalisztikus ábrázolás egyik legjelentősebb festőművésze, szívem nagy kedvence. A népi figurák megjelenítése, a drámai előadásmód, a fény-árnyék ellentéteinek felhasználása teszik képeit szuggesztívvé. Első hivatalos megbízatásra készült képein (Máté elhívatása, Máté mártíromsága és Máté az angyallal) már kialakult drámai lendületű manierista stílusa, melyeket fény-árnyék kontrasztokkal komponált: ám a chiaro-scurónak nála nem csak díszítő, de jelentős szerkezeti-drámai funkciója is van. A század elején keletkezett képeit már az oldottabb plaszticitás jellemezte, amint például Az emmausi vacsora című remekművön csodálható.
Sok, és nem egészen tiszta balhé után (még gyilkosság is akadt köztük) el kellet hagynia Rómát: Nápolyba, aztán Málta szigetére, majd Szicíliába menekült. Viharos életének utolsó korszakában Málta szigetén keletkezett a Keresztelõ Szent János lefejezése.
Halálának okaként sok teória merült fel, a legvalószínűbb a malária. Annyi bizonyos, szilárd tény, hogy 1610. július tizennyolcadikán, hajóra várván a tengerparton, teljesen magára hagyatva halt meg.
A pápa kegyelmet adó levele halála után két nappal érkezett.

1817. szeptember huszonnyolcadikán született Tompa Mihály. Egy nagyszerű költői triász (Petőfi-Arany-Tompa) sajnálatosan és méltatlanul kissé elfeledett tagja Ő. A népi-nemzeti romantikus irányzat egyik legjelentősebb képviselője volt, amellett, hogy Költő református lelkész és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja is volt.
A szabadságharc bukása utáni országos gyász lelke mélyéig megrendítette a mély érzésű Tompát, és egészen nagy költővé avatta. Melankóliára hajló lelke jobban tudott hangot adni a bánatnak, a sajgó fájdalomnak, mint a harci mámornak, és ekkor, az önkényuralom éveiben bontakozott ki hazafias költészete a maga erejében és hatásában. Ekkor írta hazafias allegóriáit, melyekben a maga képekben gondolkozó, szimbolizáló, szemlélődő  módja szerint szólt a nemzethez, kifejezve gyászát, erőt bizalmat, reményt csepegtetve lelkébe. E burkolt jelentésű költemények, leginkább kéziratban, országszerte elterjedtek (A gólyához, A madár fiaihoz stb.), s amíg a hatalom emberei kevésbé köthettek beléjük, az igaz magyar szív megérezte vonatkozásukat.

Hófelhőkkel...
Hófelhőkkel küzd az ég,
Völgy, halom bus puszta még;
  Gyors szellőin a tavasznak
  Messze szállj el, barna felhő!
  S langy melegben a mezőnek
  Reszkető füszála felnő.

Várunk, várunk... hol maradsz
Élethintő szép tavasz?!
  Jőj el és uj pázsitot hozz,
  Annyi uj sir hantolatlan:
  Jobb a nyugvás, szebb az álom,
  Mely virágos hant alatt van.

Áll a vén cser zordonul,
De majd rája lomb borul;
  Ne féltsd: hogy vésszel csatázván,
  Sudára ing, ága csattog:
  A szilárd gyök, törzsökével
  Rendületlen áll alattok.

Tömlöcben van a patak,
Öröm s zaj meghaltanak;
  De a meleg napsugártól
  A rögbül is élet pezsdűl:
  Visszatérnek a madárkák,
  Öröm és zaj, seregestűl.

Jőj azért, szép kikelet,
Öltöztesd a bérceket!
  Hadd fakadjon a halomnak
  Aranyfürtü venyigéje;
  Hadd csattogjon a ligetnek
  Édes ajku fülmiléje!

Van tán még, amért igyunk...?
Amiért szóljon dalunk!
  Hisz az élet még ki nem hal...!
  Mig ki nem fogy bérceinkből,
  Mig ki nem fogy kebleinkből
  A magyar bor, a magyar dal!

1924. szeptember huszonnyolcadikán született Marcello Mastroianni, olasz színművész, az egyetemes filmművészet egyik legismertebb alakja. Sokoldalú, nagyszerű jellemábrázoló volt, aki a legkülönbözőbb műfajokban bizonyította kivételes tehetségét, és harmonikusan dolgozott együtt a legeltérőbb stílusú és temperamentumú rendezőkkel, persze leginkább Federico Fellinivel. Mastroianni és Fellini neve - azt hiszem - örökre elválaszthatatlan lesz egymástól. Gondoljuk csak át! Édes élet, Nyolc és fél, Nők városa, Ginger és Fred és végül  az utolsó, az Interjú, melyben  a rendező és a színész fölkeresik a meghízott és megöregedett Anita Ekberget, és együtt újra megnézik az Édes élet híres szökőkút jelenetét. Az improvizatív ötletből a filmtörténet egyik legszebb képsora lett, méltó lezárása két nagy művész együttműködésének.
Federico tizenkilenc, Marcello tizenhat éve nincs már közöttünk.

http://www.youtube.com/watch?v=T66wXb1g3Ug

1934. szeptember huszonnyolcadikán - hihetetlen, de sajnos igaz -, hetvenkét évvel ezelőtt született Brigitte Bardot, gyerek- és kamaszkorom szexbálványa, a NŐ!

http://www.youtube.com/watch?v=ANJjxQaIcoo

Egy új a Fehér babák ébresztője ciklusból

Már csak az őszi szél söpri az utcát:
a ritka mosoly képemen csak máz.
Jobb lenne lenni már odaát,
a test fájdalma nap mint nap megaláz.

Meg a láz: az elmúlt ifjúkori láz,
buta kis szerelmek, barátok, versek.
Jobb lenne lenni már odaát:
lassan lelkemre hűvösül a ház.

Jönnek a hideg esők, aztán a havazás,
majd csak a téli szél söpri az utcát.
A testi fájdalom- tudom - újra megaláz:
jobb lenne lenni már odaát.

Sír mélyébe zárva várjon Ámor,
és lessen csak felém! Ismerem nyilait,
fegyvertárát, mellyel ősidők óta ví’:

bűnt, iszonyt, őrülést! – bús isten, haló mámor -!
Nem vagy-e őszi szél, mely lelkemen landol?
Akár te: jéghideg, hófehér fájdalom.

Szeptember huszonhetedike van

Mindenek előtt és fölött: 91. születése napján Isten éltesse és tartsa meg nekünk sokáig JANCSÓ MIKLÓST!

498. szeptember huszonhetedikén zajlott le a veronai ütközet, ahol Odoaker germán hadvezér, itáliai király küzdött Theodorikkal a keleti ( osztro-) gótok királyával. (Theodorik a Kis-Balaton partján Valcum mellett született): az ütközet után, mely lényegileg döntetlen volt, Odoaker Ravennába futott, Theodorik pedig Milanóig előnyomult. Utóbb Theodorik két és fél évig tartotta ostromgyűrűben az Odoaker által védelmezett Ravennát, majd a Város  püspökének közvetítésével kompromisszumot kötöttek, miszerint Theodorik és Odoaker közösen kormányozzák Itáliát. Ám tíz nappal a békekötés után Theodorik már egyeduralkodó volt: Odoakert Theodorik ravennai udvarába szállították (egyes források szerint ünnepségre hívták), és itt saját kardjával kivégezték.

1533. szeptember huszonhetedikén született Báthory István, ki utóbb Erdély fejedelme és Lengyelország királya lett. János Zsigmond halála után a speyeri egyezmény értelmében Erdélynek Miksa császár uralma alá kellett volna kerülnie, ugyanakkor II. Szelim szultán is kiállította azt az okmányt, amely megnevezte az új fejedelmet, Bekes Gáspár személyében.  Az erdélyi rendek a kritikus helyzetben gyűlést hívtak össze, és 1571. májusában a gyulafehérvári országgyűlés egyhangúlag fejedelemmé választotta Báthory Istvánt.
A Jagello-dinasztia kihalása után pedig megindult a küzdelem az üresen maradt lengyel trónért: 1572. után vagyunk. E küzdelembe Habsburg Miksa császár és Rettegett Iván orosz cár mellett – a török politikai támogatásával – Báthory István is beszállt: a főurakból és főpapokból álló lengyel szenátus Miksát, a köznemesség Báthoryt támogatta. Végül a gyorsaság döntött: a késlekedő Miksával szemben az erdélyi ügyeket elrendező fejedelem elfogadta a lengyel rendek feltételeit, és feleségül vette a Jagelló Annát. A gyorsan Lengyelországba érkező Báthoryt 1576-ban Krakkóban királlyá koronázták.
A lengyelek egyik legnagyobb királyukat tisztelik benne, annak ellenére, hogy élete végéig megmaradt magyarnak, és velük is csak latinul érintkezett. A későbbi erdélyi fejedelmek őt, mint a Hunyadi Mátyás óta legsikeresebb magyar politikust tekintették példaképüknek, követték azon koncepcióját, hogy Magyarországot Erdélyből kiindulva is lehet egyesíteni.

1540. szeptember huszonhetedikén III. Pál pápa engedélyével megkezdhette működését a jezsuita rend, a Societas Jesus, Loyolai Szent Ignác rendje. A jezsuiták célja (saját megfogalmazásuk szerint), hogy nemcsak saját üdvösségükön és tökéletesedésükön, hanem a hit védelmén és terjesztésén, valamint másoknak a keresztény hitéletben való előrehaladásán is fáradozzanak. A jezsuiták a hármas hagyományos szerzetesi fogadalom mellett (szegénység, tisztaság, engedelmesség) felajánlják szolgálatukat a pápának, mint Krisztus helytartójának, hogy az egyházfő bármikor szabadon rendelkezhessen a jezsuitákkal, ahol belátása szerint a legnagyobb szükség mutatkozik munkájukra. A jezsuitáknak így voltaképpen nincs sajátos munkaterületük, illetve minden munka jezsuita feladatnak számít, amely küldetésüknek megfelelően a hit szolgálata és az igazságosság előmozdítása. Címerükben az IHS - Jézus görögösen írt nevének latin betűs átírásából származó - rövidítés látható. A rövidtést azonban maga a Rend alapítója így oldott fel: Jesum habemus socium (Jézus a mi társunk), vagy Jesu humilis societas (Jézus alázatos társasága).

1709. szeptember huszonhetedikén – hogy egy volt tanítványom dolgozatából idézzek –„lehunyta ép szemét Vak Bottyán János, kuruc generális, a Rákóczi-szabadságharc legendás hadvezére. (Bocs a tiszteletlenségért!)
Személyében a magyar történelem egyik legkiválóbb hadvezérét tisztelhetjük, tehetségét ellenfelei is elismerték. Seregében szigorú rendet és fegyelmet tartott, de igazságos volt és törődött katonáival, akik szerették és lelkesedtek érte.
Hazájáért nemcsak vérét, hanem vagyonát is kész volt áldozni, s gyakran a magáéból fizette katonáit. „Rójuk meg magunkat s kiki, mind szegény, gazdag, hadi és nem hadi ember adja ki hite szerint pénzének tizedét” – írta.

1772. szeptember huszonhetedikén született Kisfaludy Sándor (Himfy) költő, földbirtokos, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti és a Kisfaludy Társaság rendes tagja, Művei a vidéki nemesi életmód idealizálását, a magyar nemesség múltba-fordulását, hősi életszemléletét tükrözik. Jelentős szerepet játszott költészetében a dunántúli táj, Csobánc, Tátika, Somló, Döbrönte, Szigliget vára is. A Himfy név – mely álnéven szerepelt - hamar elterjedt az egész országban, és a nagy ismeretlen költő bálványa lett a közönségnek. Boldogsága dalai előszavában már megnevezte magát a szerző, s ekkor az iránta való lelkesedés a legnagyobb fokra hágott.

209 évvel ezelőtt, 1803. szeptember huszonhetdikén született Prosper Mérimée, akit én szívből szeretek, és nem csak a Carmen miatt, mely – szerintem - a legelső és az egyik leghitelesebb cigányszociográfia. Mert ha végigolvassuk a Szent Bertalan éjszakájáról szóló regényét, a IX. Károly korának krónikáját, és a Carmen mellett a többi izgalmasan művészi elbeszélését és kisregényét (Colomba, Tamango és a csodálatos Az etruszk váza címűeket),  akkor bizonyosan megértjük, hogy miért tartották oly sokan ezt a kitűnő romantikust  realistának, illetve ezt a kitűnő realistát még többen romantikusnak. Valahogy úgy ült  egyszerre a két nagy stílusirány lóhátán, mint jó barátja Stendhal, akivel kölcsönösen egymás méltányolói voltak.
Úgy volt remekíró, hogy mintegy mellékesen, játszott az irodalommal. Mert azt ne feledjük, hogy a középiskola után művészettörténésznek indult, és lényegében meg is maradt annak: nem is rossznak.

1871-ben szeptember huszonhetedikén született Grazia Deledda, Nobel-díjas szárd író. Íróként a L'ultima moda (Az utolsó divat) című folyóirat oldalain debütált néhány elbeszéléssel. Első igazi irodalmi sikerét az Elias Portolú című írásával érte el, melyet majd minden európai nyelvre lefordítottak. Mikor aztán Rómába költözött több művét is kiadták: Anime oneste (Tisztességes lelkek), Il vecchio della montagna (Hegyvidéki öregek). Később az  Elias Portolu kiadó szerződtette, és több regényét és színházi darabját is megjelentette. Cenere (Hamu),  L’edera (A vadborostyán), Colombi e sparvieri (Galambok és karvalyok) e gli altri.
Munkásságán megfigyelhető a verizmus (ez az itáliai realizmus elnevezése) képviselőjének, Giovanni Vergának, és a dekadencia képviselőjének Gabriele d’Annunziónak a hatása.
A Cenere című művéből filmet is forgattak.
Amennyire tudom, magyarul – sajnos – egyetlen műve jelent meg,  1991-ben, a Szerelemből gyilkolt.

1884. szeptember huszonhetedikén megnyitotta kapuit a budapesti Operaház. Az épület Budapest egyik legjelentősebb 19. századi műemléke., neoreneszánsz stílusban épült Ybl Miklós tervei alapján. A gazdagon díszített belső terek kialakításában neves magyar művészek működtek közre, többek között Than Mór, Lotz Károly és Székely Bertalan.
Pest-Budán 1837 óta a Nemzeti Színház adott otthont a zenés drámai műfajnak, azonban az 1867-es kiegyezést követően a város gyors fejlődésének köszönhetően a színház egyre szűkebbnek bizonyult feladatai ellátására. 1872-ben létrejött az a bizottság, amely a felépítendő operaház helyét volt hivatva kijelölni. 1873-ban a belügyminiszter versenytárgyalást írt ki az épület megépítésére, ezt Ybl Miklós terve nyerte meg. Az építkezés 1875-ben kezdődött és kilenc évig tartott.

A perc története

a percé,
amidőn Parfjon Szemjonovics
megöli
Nasztaszja Filippovnát

 
a súlyos brokátfüggöny középütt nem zár jól, a lemenő nap fénye rézsútosan bezúdul, átvillan.
a fénypászmában csillámpor táncol, a hatalmas íróasztalon naptócsában a kés.
a kés a biblián hever, ahogy lev nyikolajevicsnek mondtam azon a különös délutánon.
úgy igaz: a lapok felvágására szolgál.
szolgált.
mostan majd más szolgálatot tesz, mostan majd mást.
meg kell fognom a nyelét.
most.
most majd, mindjárt meg kell ragadnom a nyelét, és fel kell emelnem a napsugárból.
összébb kéne húznom a függönyt, mert a rézsútosan beeső napfényben meg fog csillanni a penge.
akkor sikítani fog?
menekülni?
úgy kell tenni - úgy kell tennem -, mintha csak a biblia egyik lapját akarnám elválasztani egy másiktól, holott a lelkét akarom elválasztani a testétől.
csakhogy máris tudja. tudja.
ő tudja, mire készülök.
tudta, az első pillanattól fogva.
ezért maradt velem.
ezt a módját választja az öngyilkosságnak.
rám bízta, ezt is.
a súlyos brokátfüggöny közepén a rés látja készülődésemet.
milyen színű a vére? mint a brokátfüggöny ?
mennyi vér lehet egy ilyen széptermetű, sudár nőben?
és milyen illatú a vére?
azt mondják a misztikusok, hogy háromféle folyadék van: meleg, hideg  és közepes.
azt mondják a misztikusok, hogy meleg a bor és az olaj és a tea,
hideg a sör meg a víz meg a tej,
és hogy középütt csak a vér van.
a vér, a vér, az ő illatozó, drága vére.
az olaját ismerem.
az ott párolog a leheletében, meg az ajka szegletében, meg a térdének hajlatában, és leginkább a tarkóján, ott, ahol a haja már csak könnyű pihe: it van, ott van az ő lényege, lénye, illata, esszenciája.
ha tisztítanám, sűríteném, desztillálnám, szűrném és kristályosítanám, drágakő lenne belőle.
hogy miféle, azt nem tudom, de bizonyosan drágakő.
ha meg feloldanám őt, bor és olaj lenne.
sima, aranyszín, jobbra meg balra folyó bor és olaj. talán jázminolaj és muskotálybor.
a drágakövet aranyba foglalnám és a szememen át innám magamba a fényét:
 a bort a szájamon át innám.
vajon mindez a vérében van? a vérében, amit mindjárt kiontok?
jó!
jó!
most arra kell figyelnem, hogy minden mozdulatom lassú, nagyon lassú és természetes legyen, hogy meg ne riasszam.

a súlyos brokátfüggönyön átütő naptócsában ott a kés a biblián, és már ott a kezem is.
eddig jó és föl nem tűnő a mozgásom.
a kés már nálam. nálam és nem másnál.
nem nála, főként.
hosszú időn át volt nála, de most én fogom, markolom és ölelem a nyelét.
a végső pillanatban persze sikítani fog és menekülni próbál majd, de akkor már… akkor lesz.
most még semmire sem neszelt fel, már csak három lépést kell megtennem, három egészen közömbös lépést.
no persze, a kés a kezemben eléggé indokolatlan, mikor azt mondom: összébb kéne húznom a függönyt.
mert evvel az indokkal tehetem meg azt a három lépést.
sikítani fog, világos.
nagy kérdés, hogy mikor fog sikítani.
az első lépésnél?
a másodiknál?
a harmadiknál már késő lesz.

a súlyos brokátfüggönyre nézek egyelőre, de az utolsó lépésnél majd figyelnem kell.
sehová, sehová nem nézhetek, csak arra a pontra, arra az egyetlen pontra ott a bal melle alsó vonalánál, ahol lágy ívben csatlakozik testének hajlásához..
nem éppen középen van ez a pont, kicsit balrább, a gerincoszlop irányában.
nem nézhetek másra.
nem szabad a száját néznem, ajkának szegletét, mely akkor is mosolyogni látszik, mikor nem mosolyog.
a szemét sem szabad látnom, azt a könnyű fátylat, melytől akkor is sírósnak tűnik a tekintete, mikor nem sír. egyébként hát ő sosem sír.
ő nem.
nem sírhat, csak magában. mások előtt soha.
ő mondta ezt nekem, mégis sírós-nevetős az egész arca.
no, arra nem szabad néznem, amikor majd lendületet vesz a kezem.
és a hajára sem szabad nézni.
 mindenek előtt nem szabad meglátnom az orrnyerge fölött azt a búzaszín tincset, mely a szemébe hullana, ha a épp a medvebarna szemöldök között nem válna hirtelen jobbra és balra.
no, azt semmiképp se szabad néznem!
csak azt a pontot, csak azt a pontot a bal melle alatt, ahová most késem, késünk beszalad.
nem sikítasz?
nem menekülsz?
krisztusom, hát sikíts!
menekülj!
kérlek, menekülj!
menekülj,
menekülj!

Hang, szó, kép

- fiktív narratíva -

(Szerző megjegyzése: mikor e „tarka álom pillangó képében” képzeletembe röppent, valójában Giotto di Bondonét és Dante Alighierit álmodtam, de helyesnek tartottam más néven nevezni őket: így lett a drága festőből Bergamino di Primasso, a költőóriásból Andreuccio Fiorentino. Fiammetta egészen költött lény, ő csupán képzeletem szülötte.)

Az 1308. esztendő szeptember havának utolsó dekádja még itáliai éghajlam szerint is különösen melegre, nyáriasra sikerült az Úr játékos kedvének okán. Napnyugtáig kánikulai forróság rebegtette a levegőt, és nem csak odalent a déli vidékeken, hanem történetünk észak-itáliai helyszínén, a szép Padova városában is. Igaz, alkonyat után hamar hűlt a levegő, ez a valódi őszt jelezte, és hajnalban már igazán hűvös idők jártak, de a nappalok és a langy alkonyatok igaz, való nyarat idéztek.
Szeptember huszonnyolcadikán, pénteken, késő délután, kevéssel napszállat előtt egy negyven – negyvenöt év körüli férfi álldogált Padova városában ott, ahol lázas építkezés folyt, az egyre magasabbra emelkedő Szent Antal székesegyház előtti nyílt téren. Alakját olajzöldbe hajló köpönyegbe burkolta, karját mellén összefonta, és úgy figyelte az építkezőket, kik követ raktak kőre. Szakértő szemmel méregette az épülő bazilika arányait, még ilyen alig bontakozó állapotában is világosan föl tudta mérni az építmény római kereszt alaprajzhoz kötöttségét, és azt is jól megértette, hogy a keresztek szárára majd tornyok növekednek, kupolával zárva; épülőfélben lévő kapuboltozatáról már sejtette, hogy impozáns, bélletes, minden belépő számára tiszteletet parancsoló kapu lesz a déli  homlokzaton.
A nézgelődőt hajszál híján csúf férfinek lehetne mondani. Középtermetű, hosszúkás arcú volt, horgas, nagy orra sascsőrként ívelődött, ugrott előre magas homloka alá mélyen beült nagy szemei közül: erős álla fölött az alsó ajka előrébb állt, mint a felső, noha ajkait keményen összezárta, kétoldali zugában gúnyos mosoly játszott haloványan, épp csak jelzésszerűen.
Homlokát redőkbe rendezte az elmélyült gondolkodás, mert ekként töprengett: „Minden, ami látható és minden, ami láthatatlan a Fények Atyja által teremtett fény. Ezek a kövek itt, ezek a fából, fémből, kőből készült szerkezetek, mind, mind: fény. Akár ezt, akár azt, akár amazt szemlélem, sok minden szembetűnik, ami elmémet megvilágosíthatja. Észreveszem, hogy a kő, a fa, a fém jó és szép és arányos rendbe áll, a maga rendjét el nem hagyja; és mialatt így nézem e dolgokat, fénnyé válnak számomra, megvilágítanak bennem valami örök igazságot. Minden, ami körülvesz Isten egy-egy lámpácskája.”
Nézte, nézegette  a lassan munkanapjuk végére érő kőfaragókat, kőműveseket, de nem bizonyos, hogy látta is őket, mert mélyen nézett magába Andreuccio Fiorentino, a Költő, hogy ezúttal meg is nevezzem a leendő bazilika előtt töprengőt.
„Igen, Istennek és az ő szentjének dicsőségére raknak kőre követ az építőmesterek: csakhogy én szavakból akarok mindenkihez méltó, hatalmas bazilikát emelni, és az nem lesz kitéve a változó idő vasfogának, mint ez a templom. Meddig él egy templom?” – gondolja Andreuccio. –„Ezer év? Még annyi sem? Az én művem - míg Isten műve, a világ -, állni fog, állni fog maga is.”

Fertályóra sem telt belé, Andreuccio már Bergamino barátjának padovai bottegájában üldögélt. Venetói veresbort iszogattak, Fusina környékéről származó sajtot eszegettek apró falatokban.
 Bergamino di Primasso, a jeles festő és építész, két évvel korábban fejezte be egy gazdag patrícius kápolnájának építését, majd annak festményekkel való díszítését, dolga már nem volt Padovában, de valahogy ott marasztalta a szép város, és Velence közelsége.
A hamarost meginduló beszélgetés – mint minden komoly beszélgetés kettejük között – a szépség mesterségéről folyt, hisz mind a két maestro a szépség hódolója és teremtője volt egyben, a szépségé, mely mindkettejük szerint az isteni tökéletesség megnyilvánulásának, felragyogtatásának lehetősége.
” A szépség képlete a mérték, az alak és a rend” – érvelt Begamino, és hozzátette latinul, hogy nyomatékot adjon mondandójának -: „modus, species et ordo”.
”Vélekedésem szerint” – felelte rá Andreuccio – „a szépségnek három jellemző vonása van: az integritas vagy perfectio, mely a teljességet és tökéletességet fedi föl és emeli ki: aztán a proportio, más szóval a consonantia partium, melyet aránynak vagy a részek kellő összhangjának is mondhatnék, végül a claritas, a világosság.”
Ám a két komoly férfiú beszélgetése hamarosan elkanyarodott a szép problematikájától, és hamarosan ott folytatódott csöndes, szelíd vitájuk, mely folyóparton hajójuk általában kikötni szokott.  Jelesül annál a kérdésnél, hogy kettejük művészete közül melyik az előrébb való, melyik áll közelebb a teremtés ordójához: a hang vagy a kép?
”A literatura” – érvelt Andreuccio – „minden ars, minden tekhné közül a legelsőbb, miként a formáló szó is előrébbvaló bármi másnál. Isten sem kép, hanem a teremtő ige, a szó által hozta létre a világot, amint az az Írásban is ott áll. Így van az ott: kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett. Vagy olvassad csak a Genezis könyvét, ott is, mit találsz? És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. Bizony, Isten nem fabrikálta a világosságot, hanem kimondta, és lett világosság.”
Bergamino, miközben borából kortyolt, azt dörmögte alig hallatszóan: „Ez igaz.”
Aztán csak fölágaskodott benne mesterségének védelme, és így felelt: „Csakhogy, mielőtt Isten kimondta volna azokat a teremtő szavakat, nyilván elképzelt valamit, a Fényt, az Eget meg a Földet, csúszómászokat és repkedő, tollas lényeket, mi több az embert. A szót csak a kép után mondta ki.”
Igaz, gondolta a Költő. Aztán a jóeszű Begamino így adta a választ: „Akkor már inkább a hang lenne az első, a zene. Minap igen művelt emberek társaságában múlattam az időt, jelen volt Marsiglio di Santa Sofia, Biagio Pelacani da Parma és egy kiváló muzsikus,  Francesco Landini, meg mások is. Beszélgettünk erről, arról, művészetről is más egyebek közt, amikor a kertben, a dús lombok között megszólaltak a madarak, naptól búcsúzó nótájuk rendjén pihenésre készülő madarak. Akkor valaki – már nem is tudom, ki – azt javasolta, hogy a Vaknak vagy Orgonásnak is nevezett Landini hozza elő hangszerét, szólaltassa meg, lássuk, miként reagálnak a daloló madárkák, miként válaszolnak az emberi zenére.
Maestro Landini rá is állt, megszólaltatta hangszerét, és az égi szárnyasok, rövid, meglepett csönd után még élénkebben kezdtek énekelni, mintegy válaszolva az emberi működésre.”
Bergamino e megjegyzése kicsit elterelte őket disputájuk eredeti témájától, most egy ideig arról folyt a szó közöttük, hogy vajon az állatok, melyek olykor csodálatos képességekről tesznek bizonyságot, fölülmúlhatják-e az embert művészi alkotásában. A vitát Andreuccio zárta le, idézvén Coluccio Salutati érvét, mely szerint az állatok csupán ösztöneiket követik, tudatos művészet csak emberé lehet.
Aztán visszakanyarodtak eredeti témájukhoz, hogy vajon a szó vagy a kép előrébbvaló, de sehogyan dűlőre jutni nem tudtak. Végül a költő próbát ajánlott: „Egy hét múlva lesz három éve annak, hogy gyönyörű kedvesem a mennyországba fölszállt, hisz te is ismerted Fiammettát, barátom. Hát én azt mondom most neked: hagyjuk ezt a disputát! Váljunk külön, aztán ki-ki művészete segítségével idézze föl a következő napokban szép Fiammettám képét! Te alkosd meg arc- és testmását, én pedig szavakba fonom alakját; lássuk, melyik idézi föl jobban élő Fiammettámat!”

Úgy egy hétig nem látták egymást aztán: mindketten bezárkóztak otthonukba is, magukba is,  és lázasan munkához láttak. Andreuccio különös, soha nem volt írásműbe kezdett: prózai sorok közé zárta a verseket, azaz prózában és versben egyaránt igyekezett a legtökéletesebben megidézni Fiammetta alakját, ráadásul mindezt nem latin nyelven, hanem a padovai, firenzei közrendűek nyelvén tette.
Jaj, mennyire szerette Fiammettát! Milyen szép, jó és igaz volt! Mennyire hiányzott, kellett neki most, úgy, pontosan úgy, ahogy mindig is gondolt rá, és álmodott felőle.
Miért, melyik tulajdonsága miatt? töprengett a költő. Valami olyan miatt talán, amit nem lehet megnevezni, vagy meg lehet nevezni, szavakba önteni, el lehet különöztetni másoktól? Ó, dehogy, dehogy! Éppenséggel az örök szépséget, jóságot és igazságot kereste Andreuccio  Fiammettában, éppenséggel azért szerelmesedett belé újfent a halott lányba, azért a hasonlíthatatlanul egyszerű és lendületes vonalért, amivel Fiammettát egy mozdulattal rajzolta körül a Teremtő -és körülrajzolta most a költő is-, ahogy ebbe az istenkéz rajzolta körvonalba burkoltv, miként a megfürdetett kisgyermeket csavarják bele szorosan a kiterített lepelbe bízatott az ő lelkére.
” Amint köszönget jobbra-balra, annyi” – írta, vérezte ki lelkéből -  „őszinte bájt sugároz szét a hölgyem,
hogy minden nyelv elszótlanodva döbben
s egy pillantás se mer reátapadni.
Alázatába húzódik, ha talmi
dícséretet hall s elmegy sietősen,
akár az angyalok, nem földi ő sem,
hisz mennyből érkezett, csodát mutatni.
És bámulóit elbűvölve, áldott
szemével édességet ád szivednek,
mit meg nem ért, ki még ilyet nem érzett.
S úgy tetszik: ajkán - rebbenő igézet -
sóhajtás kél, vággyal teli lehellet,
mely száll és szól a lélekhez: Fohászkodj!”
Írt, írt. Írt nappal és írt éjszaka, és egy hét múlva készen volt művével: ott volt előtte Fiammetta, minden bűbájával, szépségével, kedélyével, kedvességével.
Egy hét után, úgy érezte, elkészült, több mondanivalója nincs és nem is lehet. Akkor meglátogatta Bergamino barátját. Vitte elkészült művét is.

A festő, mivel nem volt soha szerelmes Fiammettába, tárgyilagos művészettel alkotott. Az első lépés a circonscrizione, a körülrajzolás volt, de azt is még megelőzte a háló, a velum, használata, amelyet a festő elmetszésnek is nevezett. Az így nevezett háló a rajzolást megkönnyítő rács, amely általában a szemlélő és a megörökítendő tárgy közé helyeztetik, és elmetszi a vetítőgúlát. Mivel azonban ezúttal a „megörökítendő tárgy”, Fiammetta, nem volt jelen testi valóságában, Bergamino a velumot maga és önnön képzelete közé helyezte el. Evvel nem csupán az arc rajzolása vált könnyen megoldhatóvá, hanem a kép hátterének szánt, rövidülésben látszó falaké, valamint a test a körvonaláé is.

Mikor Andreuccio újra megjelent Bergamino di Primasso bottegájában verses-prózai művével, a festő is elkészült a magáéval. Most aztán megcsodálták egymás alkotását, szótlanul, mert nem volt szokásban közöttük az áradozás, de épp a nagy, csöndes hallgatás jelezte elragadottságukat.
Végzetül, a nagy hallgatás után így szólt a költő: „Ismét nem dőlt el a mi disputánk, barátom! Ki merné azt állítani, hogy a te remekműved-e a győztes, vagy az enyémet illeti a babérkoszorú? Egy dolog dönthetné el csupán ezt a vitát: ha valamelyik alkotás képes lenne a lehetetlent letetni, visszahozni földi világunkba, a létezésbe Fiammettát! Megalkottuk szerelmesem emlékezetét, úgy alkottuk meg vonásait, ahogy rettenes, tengerrengető vihar után a legerősebb, a legmesszebb csapó hullám nyomai simulnak rá a parti homokra, horzsakövet, kicsiny kagylókat, vízinövényt hengergetve a partra: tört vonalakban a legkönnyebbet, a szinte súlytalant. Megalkottuk Fiammetta emlékezetét, de nem  teremtettük őt újra. Ennyi a mi tudásunk, nem több.”
És elbaktatott haza, csöndesen, szomorúan.

Az éjszakának – mondjuk így, bár az éjszakai órákat nem számolták az idő tájt a naphoz – második kettős órájában, vagyis hajnali három óra felé, Fiametta egyszerre két helyen is testet öltött: Andreuccio Fiorentino padovai szállásán, és – különös módon ugyanakkor – Begamino di Primasso bottegájának hálófülkéjében.
Andreuccio felriadva első álmából, egy darabig tétován nézte a lányt, elég közhelyesen dörgölte szemeit, aztán csak megszólalt: „Madonna! Álmodom vagy imetten vagyok? Képzeletem játszik velem vagy itt vagy eleven valódban?”
”Én vagyok kedvesem, én vagyok egészen.” – adta a választ Fiammetta.
Erre aztán Andreuccio kiugrott ágyából, és Fiammetta lábai elé vetette magát: ölelte a lány térdét, csókjaival halmozta el ruhájának selymét, és eszét vesztve mondogatott, kiáltozgatott teljesen összefüggéstelenül.
Aztán lecsendesülten, már érthetően beszélt kedveséhez, így: „Csak tudnád, mit jelent epedve szomjazni, míg a vágy hevít, mit jelent lobogni, s közben hűs eszünk követve – hisz nincs, ő nincs - csitítni vérünk lángjait? Tudnád csak mit jelent követni mindenütt emléked nyomát, egykor volt történéseket kísérni szemmel, ó, bár csak tudnád, mit jelent, milyen kínt! És mily édes öröm most elevenen látni madonnám téged itt, nézésed fogni s mosolyod szerelmes tekintetemmel, micsoda érzés, hogy térded ölelem, ha tudnád!”
Fiammetta a költő haját simogatva csöndesen szólt: „Tudom, kedvesem, tudom.” És duruzsolt valami könnyed dalt, hogy megnyugtassa feldúlt szerelmesét, mint ki gyermeket altatgat.
”Tudod?” – emelte könnyben ázó tekintetét Fiammettára a költő. – „Tudod? Hát hogyan tudhatod?”
”Azt nem tudom, de tudom.Tudom minden versed, minden álmod, sóhajtásod, ismerem minden sóvárgásod, sóhajod. Veled, melletted voltam.”
”Ott is voltál?” – kérdi kíváncsian Andreuccio. –„Ott is, az ő bottegájában akkor?”
”Hisz most is, ott is vagyok.” – felelte szelíden a lány. – „Ne kérdjed, mi módon, mert nem tudom, hogyan lehet, de lehet. Ott is vagyok, itt is vagyok.”
”És… és melyik hozott vissza az életbe, földi létünkbe?” – mohóskodik tovább a költő. –„Festménye vagy az én szókáprázatom?”
Fiammetta kedvesen rámosolyog, aztán fölállítja térdepléséből.
”Sem ez, sem az. Nagy művészek vagytok, tán a legnagyobbak, de a halál fölött nincs hatalmatok barátom.”
”Akkor mi hozott vissza, Fiammetta? Három holt év után, ha sem szó, sem kép, sem hang?”
”Megtartó, hűséges, rendíthetetlen szerelmed hozott vissza, te nagy költő, te szóvándor!” – mosolyogja rá hamiskásan a lány, aztán az ágyhoz lép, felemeli a leplet, és elhihetetlenül kecses mozdulattal bebújik az ágyba, onnan szólítja Andreucciót: „Jössz, szerelmem?”

Szeptember 24.

899-ben, szeptember huszonnegyedikén kalandozó magyarok – elég messzire kalandozó magyarok – legyőzték Friuli Berengár itáliai király seregeit a Brenta menti csatában. A magyarok feltételezések szerint vagy Arnulf trónkövetelő kérésére (Berengár ellen) vagy pedig Berengár kérésére érkeztek Lombardiába. Mindenesetre Berengár nagy sereget, kb. 15000 főt gyűjtött össze, hogy a magyarokat megállítsa, de a Brenta menti csata során súlyos vereséget szenvedett. A vereség alaposan megtépázta Berengár tekintélyét, az itáliai nemesség megkérdőjelezte képességét, hogy Itáliát megvédje a külső támadásoktól. Emiatt egy új trónkövetelőt támogattak az olasz trónra (amúgy sikertelenül, de ez már más káposzta). És e csatát követően vált európai imává, hogy „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram minket!”: Nyugat-Európának ugyanis ez volt az első komolyabb találkozása a magyarokkal.

1046. szeptember huszonnegyedikén halt mártírhalált Gellért püspök.
Gherardo Sagredo velencei patrícius-család fia volt, a családból utóbb még egy dózse is előkeveredett. Gherardo öt évig tanult az Isola di san Giorgio maggiore Benedek-rendi kolostorában – tudjátok: ott szemben a Szent Márk térrel, a bacino di San Marco zöld vízén -, majd a szent könyvek tanulmányozásához fogott. A quadrivium elvégzésére Bolognába küldték, ahol újabb öt évet töltött. Hazatérése után, Vilmos apát halálakor rendtársai apáttá választották. Csak vonakodva fogadta el a kitüntetést, és nemsokára le is mondott róla, hogy régi vágya szerint a Szentföldön telepedjék le.
1015-ben útnak is indult, ám Parenzo mellett szörnyű tengeri vihar érte el, mely elől a Pula melletti Szent András szigeten keresett menedéket. Itt találkozott Razina pannonhalmi apáttal, aki rábeszélte, hogy előbb látogassa meg I. István magyar királyt, kinek segítségével a Dunán folytathatja útját Bizáncba, ahonnan könnyebben eljuthat Jeruzsálembe.
Így érkezett Magyarországra, ahol aztán István király előbb fiának, Imre hercegnek a nevelőjévé, majd pedig csanádi püspökké tette, mert tőle várta az Ajtonytól visszafoglalt tisza-maros-duna-közi terület megtérítését.
A nagy király halála utáni politika zivatarok őt is kizavarták apostoli csöndes munkásságából, és aktív politizálásba kezdett. 1043-ban-ban például Aba Sámuel királytól megtagadta a húsvéti koronázást, és nyilvánosan megtámadta őt – az általa vélelmezett, és az ő politikai irányvonalával ellentétes – politikai gyilkosságai miatt.
Péter második uralkodása idejében éppen az ő székvárosában határozták el az elégedetlen magyarok Vazul fiainak visszahívatását, sőt maga Gellért is útra kelt, hogy Endre herceget – I. Andrást - már a határon üdvözölje. Ekkor történt, hogy a pesti révnél (a mai belvárosi templom és a Rudas fürdő között volt ez a rév) megtámadták a minden idegenben ellenséget látó Vata-féle lázadók: elfogták, majd kétkerekű talyigán a Kelen-hegyre vonva onnan a mélységbe lökték őt.
Ez történt 1046. szeptember huszonnegyedikén.

1583. szeptember huszonnegyedikén született Albrecht von Wallenstein, ki cseh katona, majd német-római császári hadvezér volt a harmincéves háború idején, Friedland és Mecklenburg hercege. Kétségkívül egyike volt a nagy vezérekben nem szűkölködő harmincéves háború legkiválóbb hadvezéreinek és egyúttal az osztrák hadsereg, nevezetesen a tüzérség megteremtője. Mint politikust azonban határtalan nagyravágyás jellemezte, amellyel ingatagsága és habozása nem állt arányban. Veszte is ez lett: sorozatos - úgymond - árulásai miatt II. Ferdinánd császár megölette.

1896. szeptember huszonnegyedikén született Francis Scott Fitzgerald, az amerikai  irodalomtörténet szerint a 20. század egyik legjelesebb modernista regény- és novellaírója. Az első világháború utáni évek generációjának, a nevezetes lost generation, elveszett nemzedéknek tagja.
Manapság Fitzgeraldot a modernizmus követőjeként szoktuk aposztrofálni, főképpen témái miatt: a törekvés, a szerelem, a veszteség, az élet elkerülhetetlen változásai foglalkoztatták. Alkoholizmusa és nagyvilági életmódja miatt kritikusai mint írót felelőtlenséggel vádolták, holott míg írt sosem ivott, és szinte túlzott lelkiismerettel javította, írta újra munkáit: ennek okán elbeszélői nézőpontja mindig következetes és kontrollált. Naturalista stílusa világos, színes és szellemes, strukturális szempontból történeteit biztonsággal kezelte, mint például A nagy Gatsby-ben, mely legnevezetesebb műve, és amelynek megjelenése óta hat filmfeldolgozása  készült, a legutolsó éppenséggel idén.

1910. szeptember huszonnegyedikén született Vas István. Avantgardizmus és nemzeti klasszicizmus egyaránt és együtt volt jelen kezdeti művészetében. Előbb Kassák köréhez tartozott, és ott már elismert fiatal költőnek számított, amikor a modernség és hagyomány kettős alapozottsága átvonzotta a Nyugat köréhez. Új versei Babitsnak is tetszettek, és hamarosan a Nyugatban is megszólalt. A háború előestéjén már az egész hazai irodalmi világban tudomásul vett költő, mint a Nyugat harmadik nemzedékének jelentékeny alakja. De a 28 éves korában, már kiformálódott költői arculattal közreadott verseskönyv után a következő kötet csak közel egy évtized után, 1947-ben jelent meg. E két dátum közt szenvedések, bánatok, megaláztatások, megpróbáltatások zúdultak rá és a világra, Ő pedig gondos formatökélybe menekült a rémek-rémületek elől. A háború után megtalálták különböző tisztségekkel, poziciókkal, de a Költő inkább könyvkiadóknál vállalt lektori, szerkesztői állást.. Amikor harmadszor nősült, végre megtalálta a végérvényes feleséget, a nagyszerű festőasszonyt, Szántó Piroskát, az életét jóban-rosszban mindvégig kiegészítő élettársat.
Jöttek persze az elismerések is, előbb a még létező Baumgarten-díj, azután a már létező József Attila-díj és végül Kossuth-díj is.
Költészetén túl azt is tudatban kell tartani, hogy leggazdagabb műfordítóink közé tartozik Oly formahíven, amennyire csak magyar akusztikai lehetőségek közt azonosulni lehet az idegen ütemekkel és lejtésekkel fordított.
És irodalmi életünk egyik fő tekintélye volt haláláig.

Titok

Mi annyian vagyunk csak összesen,
amennyi ember Londonban lakik.
Miért hogy ezt el nem felejthetem,
míg hallgatom a város hangjait?
Nagy város, nagy nép. Itt az idegen
öt világrésznek érzi kapcsait.
Vendégük vagyok. Jól bánnak velem.
Mint gyógyfürdőben, úgy nyújtóztam itt.
De mit tudhatnak rólam? S mit tehetnek?
Ha nem is angolok, de angyalok
lennének, mit jelent rokontalan
nyelvünk, szívünk nekik? Itt életemnek
egyetlen titka és értelme van:
az, hogy magyar vagyok.

Ma hatvanhárom esztendős Pedro Almodóvar, kétszeres Oscar-díjas spanyol filmrendező, az elmúlt negyedszázad európai filmművészetének egyik legizgalmasabb alakja, nagy kedvencem.
A hetvenes évek végére már az underground ismert figurája volt, első játékfilmjét 1980-ban, 16 mm-es kamerával készítette. A bizarr, Pepi, Luci, Bom és más lányok a tömegből című alkotás a madridi underground világ körképe, és gyorsan kultuszfilmmé vált. Ezután következett 1982-ben a Szenvedélyek labirintusa, szintén sokkoló jelentekkel, bonyolult nemi indentitásokkal és szerepcserékkel teli történet egy nimfomán lányról.
Antonio Banderasra egy színházi előadás során figyelt fel a rendező, és rá osztotta a Matador egyik férfi főszerepét. A Matador fordulópont volt Almodóvar pályafutásában. Ez az első filmje, aminek a forgatókönyvét is ő jegyzi. A Matador már nem a megszokott naturalista komédia, hanem egy mese a halálról, a szexről és a bűntudatról. Egy rejtélyes gyilkosság körül bonyolódik, s egy felmagasztosított kettős gyilkossággal ér véget.
Almodóvar évente, de kétévente mindenképpen előáll egy meghökkentő történettel: 1980 és 2006 között tizenhat játékfilmet készített, amelyeknek gyakran producere, forgatókönyvírója, zeneszerzője és látványtervezője is Ő maga.

Kamilla és Janka

Legkedvesebb duóm tegnap ezt követte el.
(Nem mondhatok még triót, bár három édes Kisunokám van, de Vilma, a maga öt hónapjával, még semmit sem szokott elkövetni.)
A Szülőknek dolguk volt, mi meg egy jó munkanapnyit – nyolc szép órát –hármasban töltöttünk. Ebből következik, hogy az ebédrevalót is nekem kellett megsütni, és mert előmelegített sütővel dolgoztam, nem akarván, hogy esetleg megégessék Magukat, Kamillát és Jankát a kisszobában hagytam annyi időre, míg a tepsibevalót összekészítettem, és a forró sütőbe helyeztem.
Ennyi idő alatt ők képesek voltak elcsenni Anyukájuk egy szempillakifest’izéjét, és sikeresen összefesteni avval mindkettejük ágyneműjét. Mindkettejükét! fölfoghatatlan, már csak azért is, mert sokszor megbeszéltük, hogy kizárólag papírra festünk, falra, parkettre, asztalra nem.
Szerencsére, még munkájuk teljes befejezése előtt Janka kijött a konyhába, hogy megmutassa, milyen szép, fekete a kezecskéje. És ennek kapcsán az ágyneműt is megnézhettem.
Közöltem Velük, hogy most igazán szomorú vagyok: én nekik készítem az ebédet, hogy ne éhezzenek, ők meg összekenik az ágyneműt. Továbbá azt is közöltem, hogy most aztán ebédig nincs játék! Szépen telepedjenek le a két kisszékre, és onnan már el se mozduljanak, mert elfogyott a Papi bizalma.
Bizonyára érezték bűnös mivoltukat, és hang nélkül leültek: én meg folytattam - a kezek alapos megmosása után - az ebédkészítést.
Néha belestem Rájuk, aztán a konyhában kiröhécseltem magam, olyan csöndes-szeppenten ültek a kisszoba két piros székén.
Nyolc-tíz perc után persze már nem nevettem rajtuk, hanem nagyon is megsajnáltam Őket:  bementem hát, mint nagy fölszabadító, és újra elmondtam, hogy mennyire elszomorítottak, de most már felkelhetnek, és mehetnek játszani.
Mindketten szépen bocsánatot kértek – azt nagyon tudnak -, aztán nekiláttak játszani.
Mikor legközelebb – úgy két perc múlva – benéztem, szépen játszottak is.
Janka rám nézett, és azt kérdezte: „Már nem vagy mérges, Papi?”
Elmondtam a szokásos szövegem, miszerint előbb sem voltam mérges, csak szomorú.
És ekkor Janka, sűrűn bólogatva édes kis fejecskéjével, fölvilágosította Kamillát: „Papi sosem mérges! Szomorú!”
Mondta ezt Kamillának, aki nála régebben tudja, mert hogy másfél évvel idősebb.

Szeptember 22.

Ma délután tizenhét órakor a Nap a Mérleg jegyébe lép, evvel csillagászatilag is elérkezik a ősz. Elvben ma van az őszi napéjegyenlőség napja is, de mert a Nap és a naptár nem mindig vesznek tudomásul egymást, valójában huszonötödikén, kedden lesz pontosan tizenkét óra a nappal és az éjszaka hossza.
Ma még  - Budapesten, ahol lakom – 6óra 31 perckor kel és 18 óra 41 perckor nyugszik le a Nap, tehát tizenkét óra tíz perc lesz a nappal időtartama.

1910. szeptember huszonkettedikén született Faludy György, költő, ki már hat éve nincs közöttünk. Első versei a harmincas évek elején jelentek meg a Dénes Béla által szerkesztett Független Szemlében és a Magyar Hírlap című napilapban. 1937-ben adta közre Villon-fordításait, pontosabban átköltéseit, ezek zajos vitát okoztak, több kritikusa kétségbe vonta azt a jogát, hogy a francia költő szabad átköltése által a saját mondanivalóját és közérzetét szólaltassa meg.
(Való igaz: ezek a remekművek NEM fordítások, olykor nem is létezik Villonnak olyan verse, melyet Faludy „lefordított”, de azt hiszem, ma is áll az a mondatom, melyet másodikos gimnazistaként mondtam, amikor hozzájutottam egy szamizdatban terjedő Villon ballada-átköltésekhez, és amiért igazgatói intőt kaptam, de megérte, mert igenis, jót mondtam.
Azt mondtam ugyanis – persze kamaszos szertelenséggel-, hogy két nagy fordítója volt irodalmunknak: az egyik Arany János, aki ugyanazt fordította, de egész mást, és Faludy György, aki egész mást fordított, de ugyanazt. Vállalom, hogy igazam volt, hatvanegy éves fejjel is vállalom.)
A Költő 1938-ban Párizsba utazott, ahonnan a német megszállás elől Marokkóba, majd 1941-ben az Egyesült Államokba költözött.  1943 és 1945 között három éven át szolgált az amerikai hadseregben, ennek következtében a csendes-óceáni hadszíntérre is eljutott. 1945 végén leszerelt, 1946-ban hazatért Magyarországra, a Népszava szerkesztőségében helyezkedett el. 1946-ban, tíz nappal feloszlatása előtt, tagjává választotta a Kisfaludy Társaság. 1950. június 14-én koholt vádak alapján letartóztatták, három évet töltött a recski kényszermunkatáborban. 1953-ban a tábor felszámolását követően szabadult, ezután műfordításaiból élt.
Az 1956-os forradalom idején az Írószövetségben és a megújult Népszavánál tevékenykedett, a szovjet invázió után nyugatra menekült. Párizsban, majd Londonban és angliai kisvárosokban élt.
1957 és 1961 között az emigráns Irodalmi Újság szerkesztője volt: felesége halála után  Firenzében, 1965-ben Málta szigetén élt, végül 1967-ben a kanadai Torontóban telepedett le. 1968-ban a New York-i Columbia, 1971-ben a New Jerseyben lévő Montclair Egyetem, majd a philadelphiai egyetem tanáraként dolgozott, majd visszatért Torontóba, ennek egyetemén a közép-európai irodalomról tartott előadásokat.
Tagja volt az Ötágú Síp című rövid életű amerikai magyar irodalmi folyóirat szerkesztőbizottságának, 1986–1989-ben a chicagói Szivárvány című folyóirat szerkesztőségének. Ezek mellett munkatársa volt az Irodalmi Újság, a Látóhatár–Új Látóhatár, a Menora című folyóiratoknak, a bécsi Magyar Híradónak, az amerikai emigráns Népszavának, a Haifai Szemlének, a Montevideóban kiadott Tárogatónak és más nyugaton megjelenő magyar lapoknak. Rendszeresen írt könyvismertetéseket a Toronto Star című angol nyelvű újság számára. 1988-ban hazalátogatott, 1989 márciusában hazatért, Budapesten telepedett le, és idehaza hunyt el 2006. szeptember első napján.

Az akasztófavirágok balladája

Embertestvér, ki erre jársz a nyáron,
a dombtetőn, barát vagy idegen,
ne gúnyolódj e három jómadáron,
kik itt lengünk a sárga zsinegen:
bőrünket, nézd, a víz lemosta régen,
nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras,
és így forgunk a korhadó kötélen,
pökhendi táncban, mint a szélkakas;
hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot,
mint vén ribancmell, ráncos, sárga folt,
s szívünk, amely a názáreti ácsot
sohsem dicsérte, már a sárba folyt.
Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor,
s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát,
s ha majd a meggymagot kiköpted szádból,
rebegj értünk egy Áve Máriát:
- hogy a gonosz Hold szarván el ne essen,
s az égig jusson e három zsivány,
s ruháik foltján többé ne nevessen
a grófkisasszony és az úrilány -
de kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
              Ámen, ámen.

A barna rongyok hulltak már a fáról,
s át harminchárom sáros vármegyén
hárman jöttünk koldulva Flandriából:
Ythier Méchant, Colin Cayeux meg én.
És egy nap térdig hóban állt a róna,
s a házakból követ dobtak ki ránk,
s a réten nem nőtt, csak csipkerózsa,
s deres kökénytől felkopott a szánk,
s ott röpködött a varjú is, mely újra
fülünkbe károg, itt a dombtetőn,
s mi ültünk hárman tar bozótba bújva
s árván a ködtől megfakult mezőn.
Kislány, ki erre jársz egy jóbaráttal,
ki majd letép, te liliomvirág,
ne nézz reánk szemedben durva váddal,
de mondj értünk egy Áve Máriát:
- hogy a Tejút vizében meg ne ázzon,
s az égig jusson e három betyár,
s ott lovagoljon fenn a szivárványon,
ahol nincsen se úr, se szolga már -
és kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
              Ámen, ámen.

Ott ültünk a mezőn híg őszi ködben,
s fáztunk a hűlt tűz szürke kormain,
míg a hold rőt lámpáját felkötötte
Rouen várának lila tornyain.
S hogy lassan egyre mélyebb lett az alkony,
"nézzétek" - mondtam - "mily veres a hó",
Ythier Méchant a kését nézte akkor,
és arra jött egy batyuzó zsidó.
Ott jött görnyedten, vénen és mi szépen
felálltunk s taplót kértünk és tüzet,
de ő a kést bámulta s zöld szemében
sötét toronyként állt a rémület.
És így végeztünk véle mind a hárman,
mondj értünk még egy Áve Máriát,
s az Úr az örök élet aranyával
fizesse meg irgalmad aranyát:
- hogy a Göncöl kocsisa fel a bakra
vegye magához e három gonoszt,
s vad vágtában vihesse a magasba
Hozzá, ki már csupán kegyelmet oszt,
és kérd reánk az Ő szerelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
              Ámen, ámen.

A vén zsidót a búzaföldre dobtuk,
s a vén zsidó vagy száz tallért nyomott.
Aztán kocsmába mentünk és kimostuk
a rongyainkból mind a vérnyomot.
De a zsaruk elfogtak a határban,
s rozsdába verve vittek Párizsig,
bűnbánat nélkül haltunk mind a hárman,
s hasunkon, nézd, a lódarázs hízik,
szemünkkel varjak szállnak fenn az égen,
és forgunk-lengünk, mint a szélkakas,
és mellbimbóink megrohadva régen,
leestek tegnap, mint a rézgaras -
vállunk a naptól már barnára égett:
testvér, ne vess meg, mint a nagyvilág,
és mondj, ha a Montmartre-i dombra tévedsz,
értünk egy végső Áve Máriát:
- hogy Colin Cayeux lókötő pofáját
s Ythier Méchant-t a zsebmetszők közül
bírák, pandúrok ott fenn már ne várják,
rútul pislogva egy felhő mögül -
de kérd reánk az Ő kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
              Ámen, ámen.

Szeptember 21.

1883. szeptember huszonegyedikén mutatták be a Nemzeti Színházban Madách Imre Tragédiáját ezt a csodálatos „emberiségdrámát”, melyhez fogható a teljes világirodalomban is csak néhány van.
A művet akkor, először Paulay Ede vitte színpadra, valljuk be, nem volt könnyű feladata, mert a Tragédia inkább könyvdráma, mint színpadszerű.

Az ősbemutató okán a Magyar Írók Szövetségének kezdeményezésére 1984-től minden  évben e napon ünnepeljük A MAGYAR DRÁMA NAPJÁt. Az ünnepnap célja, hogy felhívja a figyelmet  a magyar drámairodalom értékeinek jobb  megismertetésére, valamint, hogy ösztönözze az írókat
újabb alkotások létrehozására.
Díjátadással egybekötve ünnepli a magyar dráma napját a Színházi Dramaturgok Céhe, valamint az  Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet. A gálára ma, este hét órakor a
budapesti Katona József Színházban kerül sor.
Az összejövetelen a dramaturg céh által évente odaítélt Az Évad Legjobb Magyar Drámája-díj és a Szép Ernő-jutalom átadására is sor kerül. Előbbit idén Szálinger Balázs Köztársaság című
 darabja nyerte el, aminek alkalmából Szegő János irodalmi szerkesztő köszönti a szerzőt, majd többek között Gazsó György, Enyedi Éva és Dömötör András ad elő részleteket a műből.
Az író húga által alapított Szép Ernő-jutalomban az idén hárman részesülnek: Szakonyi Károly eddigi drámaírói munkásságáért, Spiró György a Príma környék című drámájáért és Pintér Béla eredeti világlátású drámai szövegeiért.

1235. szeptember huszonegyedikén egy domonkosrendi szerzetes, Julianus barát - Gerhardusszal és még két  szerzetestársával - útnak indult, hogy királya, IV. Béla kívánsága szerint fölkutassa Magna Hungáriát, a keleten maradt magyarok lakóhelyét, az őshazát. Julianus barát talált is keleti magyarokat az Ural nyugati szomszédságában, mert a régi források ezt a vidéket nevezték Magna Hungariának.
A tatárjárás aztán 1237-ben elsodorta az egy ideig még sikeresen védekező magyar törzseket, második útján Julianus már nem talált magyarul beszélőkre.
A Julianus barát két útjáról készült feljegyzéseket a vatikáni levéltár őrzi, mivel az első útról Pater Richardus – valószínűleg Julianus felettese – írt jelentést a Pápának, a második útról maga Julianus (Levél a tatárok életéről). A kéziratokat Cseles Márton jezsuita fedezte fel újra a vatikáni levéltárban 1695-ben.

1791. szeptember huszonegyedikén született a „legnagyobb magyar”, gróf Széchenyi István. Apja, Széchényi Ferenc – Ő még két é-vel - akarata szerint 17 éves korában már katona volt, részt vett a Napóleon elleni háborúkban, és ott volt a bécsi kongresszuson is. Nem tért azonnal haza, hanem nagy utazásokat tett,  főként Nyugat-Európában, de bejárta Törökországot és Kelet-Európa országait is.
Utazásai közben döbbent rá Magyarország elmaradottságára, ráébredt, hogy történelmi neve súlyos kötelességgel is jár, ezért életcéljául nemzete sorsának előmozdítását tűzte ki. Hazatérve ő lett a reformgondolat kezdeményezője és legjelentősebb alakja. Szinte lehetetlen felsorolni mindazt, amit élete folyamán tett nemzetéért. Megalapította a Magyar Tudományos Akadémiát, előmozdította a dunai és tiszai gőzhajózást, a  Lánchíd megépítését, támogatta a vasúthálózat megépítését és az egyesült Budapest ötletét. Jelentős volt elméleti tevékenysége is, hogy egyebet ne, csak a Hitelt említsem.
Az 1848 áprilisában megalakuló Batthyány kormányban a közmunka-közlekedésügyi miniszteri tárcát kapta. Bécs és a független magyar kormány közötti feszültségeket azonban nem volt képes elviselni,  posztjáról lemondott, és 1848. szeptember 5-én a döblingi elmegyógyintézetbe került orvosa, Almási Balogh Pál tanácsára. Ott aztán hamarosan visszanyerte szellemi alkotóerejét, és élénk érdeklődéssel kísérte a hazai és európai politikai eseményeket, viszonyokat. A sorozatos zaklatások, házkutatások felőrölték Széchenyi maradék erejét. Az üldöztetéseknek csak a halála vetett véget. 1860. április 7-éről 8-ára virradó éjszakán "karosszékében ülve, átlőtt koponyával találtatott".

1895. szeptember huszonegyedikén született Szergej Alekszandrovics Jeszenyin, e csodálatos költő.
Költői indulásakor a rövid életű orosz irodalmi irányzat, az imazsinizmus képviselői közé tartozott, de költészete az impresszionizmushoz is közel állt, éspedig a benyomásokon alapuló gazdag szín és képvilága miatt.
Magánélete zaklatott volt, élete rövid harminc éve alatt többször is nősült, négy gyermeke született. Isadora Duncan világhírű amerikai táncosnővel való viharos házasságáról és alkoholfüggőségéről lett először ismert nyugaton.
 Oroszországban máig legalább akkora hírnév övezi, mint a „nemzet költőjét”, Puskint: számos versét megzenésítették,
életéről televíziós sorozat készült, országszerte szobrokat emeltek a tiszteletére, külön irodalmi társaság foglalkozik élete kutatásával és költészete elemzésével.
Joggal, mondom én, mert lelkem egyik nagy kedvence Ő!

Hideg holdfény
Hideg holdfény szinte folyva önt el
rideg rónát, rajta bú lebeg -
így láttalak, hazám, ifjú fővel;
átkoztalak, bár szerettelek.

Odvas fűzfák bús útmenti rendje,
kenetlen kordék gyász-éneke -
fognám fülemet a tenyerembe,
ha megint hallgatnom kellene.

Kis kunyhó-ablak, már nem világítsz,
nem hatol szívemig sugarad.
A szirom-zúzmarás almafát is
gyűlölöm sivár helye miatt.

Lelkemet más vonzza már. A vén hold
tüdőbajos világa alatt,
szülőhazám, kőből és acélból
látom nőni új hatalmadat!

Réti Oroszország! Béke már rád!
Szíken tolni szúvas faekét?
Szenvednének ők is, hogyha látnák,
a szép sor nyírfák és jegenyék.

Nem tudom, mire végzem... Megeshet,
nem értem az új élet szavát -
szeretném látni mégis erősnek
ezt a bús, szegény orosz hazát.

Hallgatom, hogy csahol közel-messze
a motor, amíg bőg, zeng az ég.
Fognám fülemet a két kezembe,
ha megint a kordék kezdenék!
(Illyés Gyula)

Ma, születésének 83. évfordulóján hazai földbe kerülnek Kocsis Sándornak – Kockának -, az  Aranycsapat kiemelkedő csatárának, zseniális magyar labdarúgónak hamvai. Őt a World Soccer Magazine 1999. decemberében a 20. század 100 legnagyszerűbb labdarúgó játékosai közé sorolta.

19-ben – 1993 évvel ezelőtt – szeptember huszonegyedike gyászos nap volt. Meghalt Publius Vergilius Maro, az augustusi aranykor költőtriászának legnagyobb epikus költője. Legismertebb művei az Aeneis című eposz, a Georgica című tanköltemény és a Bucolica avagy Eclogák címen ismert tíz eclogából álló bukolikus gyűjtemény.
Ha csak arra gondolunk, hogy az olvasni tudók közt egyaránt a legtiszteltebbek és legkedveltebbek sorába  tartozott a pogány ókorban, a vallásos középkorban, az újkorban pedig a vallásosok és a vallástalanok körében egyaránt, máris nyilvánvaló, hogy a világirodalom főalakjai között van a helye. De ha még azt is számításba  vesszük, hogy a változó arculatú évszázadokban döntően hatott Dantére, Tassóra, Miltonra, a nemzeti műeposz egész műnemére, a mieink közül Zrínyire és Vörösmartyra, bukolikájával Radnótira, akkor kétségtelen, hogy Vergilius nélkül
 egyszerűen nem lehet elmondani a világirodalom történetét.

Tizedik ekloga
(részlet)
    Ó csak e dalt, az utolsót még, ezt óvd Arethúsám!
Mert ime kell pár sort írnom Gallusra: Lycóris
Hadd olvassa dalom; hisz kit ne nyügözne le Gallus?
Vaj' soha Dóris sós örvénye veled ne vegyülne,
Míg a sicánus özön mélyén lemerülve továbbszöksz:
Rajta, szavaljuk hát Gallus balsorsu szerelmét,
Ám tépjék csak a zsenge rügyet piszeorru gidáim.
Nem süketeknek eped versem - rázúg a vadon majd.
    Szűz náiások, ugyan hol bújtatok el, milyen erdőn,
Berken, amíg Gallus senyvedt álnok szerelemtől?
Mert sem a Parnassus nem tartott vissza, se Pindus
Bércfoka benneteket, sem az áoni víz, Aganippé.
És a babérfa s a hanga-bokor, mialatt a magányos
Szikla tövén elalélt, őt gyászolták, de a fenyves
Maenalus és a jeges szirt is vele sírt, a Lycaeus.
Körbeseregli a nyáj - minket nem vet meg a jószág,
Hát te se vesd meg a jószágot soha, mennyei költő;
Ékes Adónis is ér mentén őrizte a birkát -
S jönnek a bojtárok, jön már kullogva a kondás,
Makkosa hűséből vizesen végtére Menalcás;
Kérdezi mind: "Honnét e heves szerelem?" Jön Apolló
S: "Gallus, ugyan - szól - mért őrjöngsz? Elment idegennel,
Tél idején szeretőd, a szilaj táborba, Lycóris?"
Réti virágkoszorút öltvén, Silvánus is eljön
S bólogat, ím, bimbós ággal, bájos liliommal.
(Lakatos István)

Szeptember közepén

avagy
A közelítő

Ez már az ősz igazán. Hívatlan és
kérlelhetetlen lehelete fú reám.
Kérlelhetetlen makacsul zárva tartja
 kék  szemét az ég: akár egész napon át.
Ez már igazi szeptember, herdáló
pazarló és félelmet keltő. És csaló.
Nevében a hetes, lényegében kilences,
és oly közeli barátja a csúf hidegnek.
Meg aztán ligetünk is hervad már,
lombjai sárgulnak és hullanak, és
legott, Zephyr helyett vad Boreász
fú el minden balzsamos illatot.
Bárhol járok, néma homály borong,
sehol egy mosolygó gerezd,
hol nemrég öröm-nyár dala harsogott:
most minden szomorú, kihalt és idegen.
Ó, a szárnyas idő mindig csak elrepül,
s ha bármi mű bármikor felmerül
csak tűnő szárnya körül lebeg! A nyár
mindig csak jelenés;  mint a kicsi virág,
nefelejcs, szerelem vagy életem: elenyész.
Ez már az ősz igazán. Hívatlan és
kérlelhetetlen.