Vjásza születése

- ó-ind legenda nyomán -

Az Öt Folyam táján, Pándzsábban - ahol például a lágy Jámuná és a tajtékos Gódavári a Gángá vízébe ömlik, hogy aztán ölelkező útjukat együtt folytassák a messzi Öböl felé -, szóval az ősi Bhárata földjén, akár a szamszkríta, akár a prákríta nyelvet beszélte is egy írástudó, a szép dévanágari írásjelekkel írt.
Dévanágári annyit tesz az ősi India nyelvén, hogy Istenek Városából Való, mert az írás tudását az Istenek adták nekünk. És azért is így nevezik ezt a szép írást, mert olyas, mintha maguk az Istenek írtak, rajzoltak volna valami gyönyörűt.
A dévanagári írásjelek nem lefelé, nem a földi világ felé zárnak, hanem fölfelé nyújtózkodnak, az égi birodalmak felé: ettől oly szépek és szentek e jelek.
Így igaz: tat szat!

Vjásza - a nagy Mester - tehát szanszkrit nyelven fogott írásba, dévanágári jeleket formált a pálmalevelekre, hogy megírja a Nagy Bhárata család szép történetét, a Máhábháratát.
És avval kezdte a nagyszerű Pánditá, Ácsárja, Tanítómester, hogy saját születését írta meg először.
Ekként.

Jamu’nágára – mint neve is mutatja – a lágyfolyású Jamuná partján ősidőkben épült szép Város, ahol megszámlálhatatlanul sok évvel ezelőtt derék halászok éltek, és egy rádzsa uralkodott: a Halászkirály, bizonyos Szatjakétá nevű csöndes és szelíd király.
Egy napon – ez sem mostanában volt éppenséggel – a király halász alattvalói kifogtak egy nagy nőstényhalat, és mikor tisztogatták, hasát fölvágták, miegyebeket tettek, kicsi leány perdült szemük elé abból a nagy halból.
Alig volt nagyobb, mint egy újszülött, de nem újszülött-szerű volt, hanem szépen alakított, mosolyos, arányos termetű leányka.
Mindez azért történt így, mert a halszülte kislány igazából egy mennyei apszarasz, égi tünemény szerelemben fogant leánygyermeke volt, és csak isteni átok következményeként kellett annak a mennyei lénynek hal alakjában élni: ne firtatgassuk, miért, mi volt bűne.
Mindenesetre vitték a leánykát a jó halászok Szatjakétá királyhoz, ki gyermekévé fogadta a csodálatos származású és hihetetlen szépségű kicsi lányt: palotájába vette, és a palotájában nevelgette.
Nevet is kapott a szép gyermek: Szatjavátínak nevezte el Szatjakéta rádzsa, mert az Igazság, a Valóság pillanatában jött el a Leány, épp mikor a valóság a megjelenésére várakozott a jó Halászkirály élete utolsó harmadában, amikor már semmit sem akar az ember – akár király, akár halász – csupán az igazat, a valóságot megismerni.

Teltek meg múltak az évek, és Szatjaváti gyönyörűséges hajadonná serdült: a napba inkább lehetett nézni, de bizony Szatjavátira aligha szédülés és szemkáprázás nélkül.
Minden jámúnáparti nő szépségét elhomályosította Szátjavatí, mégis nagyon boldogtalan volt, mert mindenkit, minden helyzetben kiábrándította az, hogy születése szagát magán viselte,  vagyis: bűzös halszagot árasztott té- meg tova, mindenfelé.
Hogyan is meséljem el Betűkövető, mennyire szenvedett a szépséges Szatjavátí, hogyan álmodott hosszú, holdtalan éjszakákon át arról, hogy szép teste nem bűzölög, hogy megszabadult élete szörny-álmától, hogy illatozik, mint leander, mint jázminok tavaszi lehellete.
Vezekléssel, önmegtagadó jógával próbálkozott a szép és bűzös lány: semmi sem segített rajta.
Nap múlt, napra-napok múltak, és csak ült a Jámuná partján, láb a combra, comb a lábra ülésben, és ájtatos mantrákat mormolt.
”Om! Szabaduljak szagomtól, hum!”

Egy nyári napon – szép teliholdas, napsugaras ásádhah hava volt – ott üldögélt a lány a Jámuná révénél, amikor Párására, a bölcs risi érkezett a révhez, hogy a túlsó partra keljen át.
Ez a szent ember, ez a risi, ez a nagy bölcs, igazságkereső, akkor már vagy ötven éve vezekelt, és vénember-korára földöntúli hatalmat nyert az istenektől jámborsága révén.
Ám - amint megpillantotta a szép Szatjavátít, kis híján füstnek engedte minden addig elnyert érdemeit: a lány szépsége lenyűgözte érzékeinek mind a hat kapuját, mérhetetlen vágy ébredt benne, hogy szerethesse, érzékeinek megnyerhesse ama gyönyörűséget, és utódot nemzzen a Kedvessel.
Amint azonban szárnyas szavakba foglalta vágyait a Halászkirály leánya ekként adta a választ:
„Tiéd leszek, tiéd lehetek te szent ember, de meg kell ígérned valamit!”
„Csak tárulj ki nékem gyönyörűm, és mindent kedvedre teszek, így is, úgy is!” – mondta izgatottan az izgalommentes Parására.
„Mindenek előtt, ó risi, meg kell szabadítanod életem terhétől, szörnyű szagomtól, a halszagtól. És meg kell azt is ígérned, hogy ha majd megszülöm gyermekünket, visszakapom szűzi érintetlenségemet!”
„Úgy legyen leány, és most tárjad föl illatos kertedet! – mondta a bölcs Parására, és magához ölelte a lányt. - „Óóóó… jahhhj…” – mondta a bölcs Parására szanszkritul amint megölelte a lányt: és amint megölelte a lányt,  annak teste nyomban elvesztette szörnyű halszagát: bűvös és édes illatokat árasztott azon minutában.

Múlt aztán kilenc hónap, csaitrá esős hava jött el, amikor a Jámuná egyik zöldlombú szigetén Szatjavátí megszülte magzatát, lelkéből lelkedzett gyönyörű gyermekét, és épp annál fogva, hogy Szigetszülött volt a gyermek, Dvaipájanának nevezte el.
A szépséges – és immár jóillatú - leány a szülés után azonnal visszakapta szüzességét, és úgy is élt azután: szűzen, illatosan, szépségben.
Dvaipájaná pedig szépen nőtt, növekedett: sok és szép tudásra tett szert és nem kevesebb bölcsességre: tanult és meditált sokat, és megtanult és meditációban lelt igazságait szívesen rendezte: így hát húsz esztendős korában elnyerte a Vjásza – Elrendező - nevet.
Már harminc is elmúlt a bölcs Elrendező, amikor elhatározta, hogy erdők mélyére vonul, szanjászivá lesz, erdőlakó szent emberré.
Úgy búcsúzott, hogy magához vonta szép anyja szép arcát, csókokkal illette, és szólt:
„Én anyám: elhagylak most, de ha bármikor szükséged lesz fiadra, elég, ha gondolsz rám, és én szolgálatodra majd mindig megjelenek!”

„És a rengeteg erdőbe vonultam” – így írja Vjásza -, „és édes anyám visszatért atyja, a Halászkirály udvarába, és él azután is szűz szépségében.
És szépsége egyre dicsőbb lett az egész Jámuná táján, és szépsége révén lett híres a föld, és szépsége varázsát még csak fokozta test-illata csodája.”

Aztán folytatta a bölcs Vjásza,a hallány-szülte Ácsárja a nagy Bháráták meséjét, Bhísma születésének megírásával folytatta: csak hogy ez már egy egészen másik történet….